(Szerzőt látni óhajtják az udvarnál. – A királyné megveszi szerzőt a
bérlőtől és odaajándékozza a királynak. – Szerző őfelsége nagy
tudósaival vitázik. – Az udvarnál szerzőnek lakosztályt rendeznek be. –
Szerző nagy kegyben áll a királynőnél. – Szerző hazája becsületéért
helyt áll. – Szerző civódása a királyné törpéjével.)
Ilyen munka nap-nap után, nem maradhatott hatástalan. Néhány hét mulva
jelentékeny változás állott be egészségemben. Mennél többet keresett
rajtam a gazdám, annál telhetetlenebb lett. Elvesztettem étvágyamat és
ugy lefogytam, hogy csak ugy lötyögött rajtam a bőr. A bérlő végre észre
is vette ezt és arra következtetett, hogy nemsokára meghalok, igy hát
azon volt, hogy utolsó napjaimban minél többet vegyen be rajtam. Mig igy
számolgatott, egy _sardral_, vagyis kamarás jelent meg, az udvar
küldötte, rendelettel, hogy azonnal vigyenek fel őfensége a királyné és
hölgyeinek mulattatására. A hölgyek között volt, aki már látott engem és
csodákat beszélt őfelségének szépségemről, jó modoromról,
értelmességemről, izlésemről. Őfelsége el volt ragadtatva tőlem.
Térdreestem és azt a kegyet kértem, hogy királyi lábát megcsókolhassam,
de ő kegyesen kis ujját nyujtotta felém, amit két kézzel öleltem át és
csücskét ajkaimmal illettem, nagy áhitatot negélyezve. Őfelsége aztán
kérdéseket intézett hozzám, hogy hol lakom, hol a hazám, merre jártam a
világban. Világosan, néhány szóban válaszoltam. Megkérdezett, „volna-e
kedvem az udvarnál maradni?“ Hajlongva válaszoltam, „hogy gazdám
rabszolgája vagyok, de ha tőlem függene, boldog és büszke volnék, ha
életemet őfelsége szolgálatára szentelhetném“. Ekkor megkérdezte
gazdámat, „eladna-e neki jó áron?“ Gazdám, aki különben is tartott tőle,
hogy hamarosan elpusztulok, kész volt megválni tőlem és ezer aranyat
kért. Azonnal kiutalták neki. Mindegyik arany akkora volt, mint hatszáz
tallér, de az ország méreteihez arányitva és tekintve az aranynak itteni
nagy árfolyamértékét, az összeg alig tett ki annyit, mint ezer angol
ginea. Ekkor azt kértem még, hogy „tekintve, hogy e perctől fogva
őfelsége legalázatosabb alattvalója és vazallusa vagyok, engedtessék
meg, hogy Glumdalclitch, aki oly gyöngéden és hüen s annyi hozzáértéssel
bánt velem, szintén szolgálatában maradhasson, mint dajkám és oktatóm.“
Őfelsége ebbe is beleegyezett, gazdám is szivesen látta, hogy leánya
udvarképes lesz, a szegény kis leány pedig alig tudta elrejteni örömét.
Volt gazdám elbucsuzott tőlem, megjegyezve, hogy ime, milyen jó állást
szerzett nekem, amire egy szót se válaszoltam, csak könnyedén
biccentettem a fejemmel.
Őfelsége észrevette hideg magatartásom és mikor a bérlő távozott,
megkérdezte, mi okom volt erre. Alázatosan válaszoltam: „hogy nem
tartozom hálával volt gazdámnak, ha csak azért nem, hogy nem csapott
agyon egy tehetetlen és ártatlan teremtést, amit a földjén talált és
hogy ezért a szivességért bőségesen megszolgáltam neki azzal a
vagyonnal, amit a mutogatásom árán és eladásommal szerzett. És hogy az a
munka, amit szolgálatában végeztem, elég lett volna ahhoz, hogy nálam
tizszer erősebb igavonó állatot elpusztitson. Egészségemet különben
erősen megviselte a robot. A nap minden órájában mulattatnom kellett a
csőcseléket és ha gazdám nem tartott volna tőle, hogy hamarosan
elpusztuulok, őfelsége nem kapott volna meg ilyen olcsón. De most, hogy
nem kell félnem többé, ily nagy és nemes királynő pártfogása alatt, ki
valóban ékessége a természetnek, kedvence a világnak, gyönyörüsége az
alattvalóknak és a teremtés főnix-madara – ugy érzem, volt gazdám
feltevése alaptalan – máris éledni érzem erőimet, legfelségesebb
jelenlétének jótékony hatása alatt.“
Ez volt beszédem summája: nagy erőlködések közt és sok dadogással voltam
képes elmondani. A beszéd utolsó része e nép sajátos stilusában történt.
Glumdalclitch-től tanultam néhány megfelelő mondatot, mig ideértünk.
A királyné, aki nagy elnézéssel hallgatta végig erőlködésem, meg volt
lepetve, hogy ennyi szellemet és modort tapasztal ilyen apró állatkában,
mint én vagyok. Kezébe vett és bevitt a királyhoz, aki szobájába vonult
volt vissza. Őfelsége, igen komoly és fenséges magatartásu uralkodó,
első pillanatra nem méltatva behatóbb szemléletre, hidegen azt kérdezte
a királynétől: „mióta mulatja magát _splacnuck_-ok tenyésztésével?“ –
annak nézett, amint őfelsége tenyerén feküdtem, hasmánt. De a királynő,
akinek rendkivül sok humora volt és igen éles észjárása, szépen
talpraállitott engem az iróasztalon és meghagyta, számolnék be magamról
a királynak. Néhány szóban megtettem ezt is és erre beengedték
Glumdalclitch-et, aki eddig az ajtó előtt állt és alig tudta türtőztetni
magát, annyira féltett. A kis leány igazolta őfelsége előtt szavaimat,
hogy miként érkeztem atyja házához s mi minden történt azóta.
A király, müveltség dolgában bármelyik alattvalójával vetekedő férfi,
különösen a filozófiában és matematikában képezte magát szokatlan fokra.
Látván, hogy egyenesen járok (mielőtt még megszólaltam volna),
kijelentette, hogy nyilván önmüködő kis szerkezet vagyok (Brobdingnag
népe igen ügyes efajta konstrukciókban) és hogy igen nagy müvész volt,
aki szerkesztett. De mikor hallotta a hangomat is és rájött, hogy
szabályszerü és helyes mondatokban beszélek, értelmes szavakkal, ekkor
alig tudta elrejteni álmélkodását. Azzal a beszámolóval, amit
idejöttömről adtam, semmiképen sem volt megelégedve, azt hitte, ezt az
egész történetet Glumdalclitch sütötte ki az apjával, ezek tanitottak
meg beszélni is, hogy annál nagyobb árat kapjanak értem. Ezzel a
feltevéssel több kérdést intézett hozzám, de én mindig értelmes
válaszokat adtam, mely válaszoknak semmi hiánya nem volt, eltekintve
rossz kiejtésemtől; és leszámitva néhány közönséges és parasztos szót,
amit a bérlő házában tanultam, s melyek az udvar pallérozott
beszédmodorához nem illettek.
Őfelsége három kiváló tudósát hivatta, szokás szerint ezek voltak heti
beosztásban. Ezek az urak nagy figyelemmel és tüzetesen vizsgálták egy
ideig alakomat: a végén nagyon különböző véleményeket nyilvánitottak.
Abban mind a hárman megegyeztek, hogy nem szabályszerü és természetes
uton kellett létrejönnöm, ugyanis nem találnak rajtam szerveket, melyek
alkalmasak életfentartásomra: sem fára mászni, sem lukat furni a földbe
nem tudok. Fogaimat hosszan vizsgálták és arra következtettek, hogy
husevő állat vagyok, másrészt azonban sokkal gyengébb vagyok a legtöbb
négylábunál. A földi egér, mely nagyságban hasonlit hozzám, sokkal
fürgébb nálam, igy hát igazán nem tudják elképzelni, miből élek: hacsak
nem csigákból és bogarakból. De hozzátették, hogy tudományos okokból
nagyon kétes ez a megoldás is. A nagytudásu urak egyike ugy vélte, hogy
egyszerüen anyaméhmagzat, vagy koraszülött lehetek. Társai azonban
elvetették ezt, mert tagjaim fejlettsége ellentmond efajta feltevésnek.
Továbbá fel kellett ismerniök azt a tényt, hogy már több év óta élek,
szakállam szőrei tisztán kivehetők nagyitóüveg segitségével. Az sem
lehet, ugymond, hogy törpe vagyok: ilyen apró termet nem hasonlitható
semmihez és nem származhatott az ő fajtájukból. A királynő kedvenc
törpéje, a legkisebb ember az egész birodalomban, mégis csak volt vagy
harminc láb magas. Hosszas tanácskozás után végre egyhangulag abban
állapodtak meg, hogy _Relplum Scalclath_ vagyok ami latinul _lusus
naturae_-nak, vagyis a Természet Játéká-nak felel meg. Ezzel az
eredménynyel, ugy vélem, Európa modern filozófusai is tökéletesen meg
lehetnek elégedve, akik szakitva Aristotelesnek a természetfölötti okok
mögé csupa tudatlanságot rejtő követőivel, minden nehézséget ezzel a
nagyszerü szóval oldottak meg, a tudomány és emberi megismerés
kimondhatatlan dicsőségére.
Miután ekként befejezték a vitát, szerényen néhány szó meghallgatását
kértem magam is. A királyhoz fordultam: biztositottam őfelségét, hogy
olyan országból jövök, ahol sok millió hozzám hasonló ember él mindkét
nemben, ahol fák, állatok, házak hozzánk arányitva teremnek, illetve
épülnek, ahol tehát éppen olyan rendesen élhetek és táplálkozhatom, mint
őfelsége bármelyik alattvalója ebben az országban. Ez a válaszom a tudós
urak véleményére. A tudósok, hallván beszédemet, csak megvetően
mosolyogtak és gunyosan megjegyezték, hogy „a bérlő, akitől őfelsége
megvett, alapos oktatásban részesitett“. A király azonban értelmes ember
volt: elküldte tudósait és odarendelte a bérlőt, aki szerencsére még nem
hagyta el a várost. Először őt hallgatták ki, aztán szembesitették
leányával, végre őfelsége meggyőződhetett róla, hogy hinnie kell
szavaink valóságának. Megkérte a királynét, intézkedjék, hogy különös
gonddal bánjanak velem, hogy Glumdalclitch ápolói állását továbbra is
megtartsa, meggyőződvén róla, hogy milyen bizalmas és jó viszonyban
vagyunk egymással. Az udvarnál megfelelő szobát rendeztek be neki:
melléje rendeltek egy kisegitőt, egy szobalányt és két szolgálót; neki
csak rólam kellett gondoskodnia. Az udvari asztalosnál kis dobozt
rendeltek, ami hálószobául szolgált nekem, Glumdalclitchal együtt én
adtam meg a méreteket. Ez az asztalos kitünő mesterembernek bizonyult:
vezetésem alatt három hét folyamán csinált fából egy kis szobát:
ajtóval, mellékhelyiségekkel, alvófülkével. Fedelét e szobának fel
lehetett emelni, a szép kis ágyat, melybe őfelsége kárpitosai derékaljat
és vánkosokat csináltak, felülről engedték be esténkint. Glumdalclitch
reggel szépen kivette az ágyat, szellőztette, aztán sajátkezüleg
megvetette, beeresztette felülről és lezárta a tetőt. Egy másik ügyes
asztalos, aki hires volt játékbutorok készitésében, magára vállalta,
hogy csinál nekem két szép kis széket, támlával, karokkal, meg két
asztalt, egy szekrényt, mindezt valami finom, elefántcsontszerü
anyagból. A szobát minden oldalán, alul is, fölül is puha vánkosokkal
kitapétázták; esetleges rázkodtatásokat elkerülendő, melyek ügyetlen
szállitással járhattak, vagy kocsin, utközben veszélyeztettek. Az
ajtómra kulcsot is kértem, egerektől és patkányoktól tartva. Számos
eredménytelen kisérlet után végre csinált a lakatos egy akkorát,
amilyent Brobdingnagban még nem láttak, dicsérettel legyen mondva,
nagyobbat magam se láttam a londoni kapukulcsok között. Ezt a kulcsot a
saját zsebemben hordtam, attól féltemben, hogy Glumdalclitch el találja
vesziteni. A királyné rendelt még ruhákat is nekem, a legfinomabb
selyemből, biz’ az vastagabb volt azért, mint nálunk holmi nyári
ágytakaró, és eleinte nagyon kényelmetlenül állt rajtam; – de aztán
hozzászoktam. A ruha honi divat szerint készült: félig kinai, félig
perzsa modorban, de igen komoly és méltóságteljes egy mundér volt.
Hovatovább a királyné annyira megkedvelte a társaságomat, hogy nem is
tudott ebédelni nélkülem. Asztalára odaállitották az én kis asztalkámat,
székestül, mig evett, Glumdalclitch zsámolyon állt az asztal mellett és
kiszolgált engem. Volt teljes ezüst evőkészletem, ezüst tányérom és
tálam, mindez a királyné edényeihez képest akkora volt csak, mint
amilyeneket londoni játékkereskedésekben láttam, a babaszoba butorai
között. Az én kedves kis dajkám mindezeket a tárgyakat a zsebében
hordta, kis ezüst dobozban és ebédközben egyenkint adogatta át nekem,
miután sajátkezüleg megtisztitott mindent. A királynéval különben csak a
két királyi hercegnő étkezett együtt: ezek egyike tizenhatéves volt, a
másik tizenhároméves és egy hónapos. Őfelsége rendesen maga vágott le
nekem egy darab hust, amit aztán a tányéromra tett és nagy élvezettel
figyelte, hogy apritom fel és hogy eszem meg; ő maga (bár gyenge
étvágyról panaszkodott) egy harapásra annyit kapott be, mint amennyiből
tizenkét angol földmives megebédel, eleinte meglehetősen undoritó is
volt nekem ez a látvány. Egy pacsirtát, ami kilencszer akkora volt, mint
holmi hizott walesi tyuk, csontostul, szárnyastul evett meg, hozzá
kenyérdarabkákat tördelt, cipónagyságu falatokban. Aranykehelyből ivott,
minden kortyra egy pintet. A kés, amivel evett, akkora volt, mint egy
kasza: igy aránylottak villa, kanál és egyéb evőeszközök. Emlékszem,
egyszer kiváncsi voltam rá, milyen lehet az, mikor egy egész társaság
ebédel együtt és Glumdalclitch el is vitt a nagy ebédhez, ahol legalább
egy tucat ilyen kés és villa hadonászott és villogott egyszerre, be kell
vallanom, soha ilyen borzalmas látványban nem volt részem.
Udvari szokás, hogy szerdán (mint emlitettem, ez az ő pihenőnapjuk) a
királyné és a mindkét nembeli királyi hercegek a királlyal ebédelnek
(őfelsége közben igen megkedvelt): ilyen alkalmakkor őfelsége
tányérjától balra, egy sótartó mellett teritettek nekem. Az uralkodót
nagyon mulattatta társalgásom: érdeklődött, milyenek a szokások,
erkölcsök, törvények és tudományok Európában és én minden tehetségemmel
felelgettem. Igen világos értelmü és helyes itéletü férfiu lévén, néhány
kitünő megjegyzése volt mindarra, amit előadtam neki. Be kell vallanom
azonban, hogy egyszer, amikor belemelegedve nagyon részletesen kitértem
a mi tengeri és szárazföldi hadiállapotainkra: őfelségére, nyilván
neveltetése hiányainál fogva, oly furcsán hatott előadásom, hogy
felemelt, jobbkezére tett, hangosan és szivből hahotázni kezdett, a
másik kezével gyengéden megfricskázott és megkérdezte, „milyen párthoz
tartozom: a Whig-hez, vagy a Tory-hoz?“ Aztán miniszterelnökéhez
fordult, aki fehér pálcával állt a háta mögött (ez a pálca akkora volt,
mint legnagyobb hajónknak, a _Royal Sovereign_-nek főárbóca) és igy
szólt: „milyen ostoba dolog is minden emberi nagyság, ha ekkora férgek,
mint ez itt, ilyen tökéletesen tudják utánozni“. És mégis – tette hozzá
– e piciny lények közt is bizonyára vannak cim- és rangkülönbségek: kis
fészkeket és vakandturásokat készitenek: amit aztán házaknak neveznek el
és városnak: ruhákban és hintókban parádéznak; szeretnek, harcolnak,
verekednek, csalnak és árulkodnak.“ Igy beszélt őfelsége hosszasan, mig
én zavaromban és bosszuságomban elsápadtam, igy hallván beszélni édes
hazámról, Európa uráról, Franciaország ostoráról, az erény, jámborság,
igazság és becsület fészkéről, a világ irigylett büszkeségéről. Miután
azonban nem voltam abban a helyzetben, hogy elégtételt kérhessek e
káromlásokért; volt rá időm, hogy érett megfontolás után rájöjjek, hogy
tulajdonképpen nem is történt sérelem. Hosszu hónapok folyamán ugyanis
hozzászoktam az óriások látásához, minden tárgyat az ő arányaikhoz
mérten láttam hovatovább és igy lasssankint elmult az a borzongás, amit
először éreztem. Lassankint kezdtem ugy nézni őket, mintha holmi angol
társaságban ülnék, urak és hölgyek között, akik hajlonganak, bókolnak,
fecsegnek. Hogy őszinte legyek, sokszor kisértésbe estem, hogy éppen ugy
kinevessem őket, mintahogy a király nevetett mirajtunk. Viszont nem
állhattam meg, hogy magamon is ne mosolyogjak, mikor őfelsége a királyné
tenyerére téve a tükör elé állt velem, mely mindkettőnk alakját teljes
életnagyságban adta vissza: roppant mulatságos látvány volt és sokszor,
hozzászokva az ő méreteikhez, szinte ugy rémlett nekem, mintha alakom
valóban százszorosan összezsugorodott volna.
Azonban semmi nem bosszantott és bántott annyira, mint a királyné kis
törpéje – ez az emberke, tekintve, hogy eddig ő volt a legkisebb ember a
birodalomban (valóban, azt hiszem nem volt harminc láb magas), állandóan
felfujta magát és peckesen ellépkedett előttem, mikor az előszobában
megjelent és én, az urakkal és hölgyekkel társalogva, az asztalon
álltam. S nem állhatta meg, hogy néhány gunyos célzást ne tegyen az
_alakomra_. Én ugy bosszultam meg magam, hogy öcsikémnek neveztem és
kihivtam, jönne velem birkózni. Egy nap ez a szemtelen, modortalan
tacskó ugy felbosszankodott valamin, amit mondtam neki, hogy
felkapaszkodott őfelsége karszékére, hirtelen, mielőtt védhettem volna
magam, derékon kapott és beledobott egy tejfeles kannába, aztán usgye,
elszaladt onnan. Fejjel lefelé buktam a tejfelbe és ha nem volnék jó
uszó, életemmel fizethettem volna meg ezt a tréfát. Glumdalclitch a
szoba másik felében volt éppen és őfensége annyira megrémült, hogy
elvesztette a fejét. Kis dajkám azonban gyorsan odafutott, kimentett és
megrázott, miután jó félliter tejfelt lenyeltem. Azonnal lefektettek, a
ruhám tönkrement, más bajom, hálaistennek nem esett. A törpét jól
megkorbácsolták és büntetésből még hozzá ki kellett innia a tejfelt,
amibe beledobott. Ezuttal el is vesztette a királynő kegyeit, nemsokára
ez eset után, nagy örömömre, odaajándékozták egy magasrangu hölgynek.
Igy nem bosszulhatta meg magát, amitől tartottam.
Ez a kis törpe már egyszer üzött velem effajta tréfát, amin a
királynénak, dacára bosszuságának, kacagnia kellett: már akkor
elkergették volna, ha én nem vagyok nagylelkü és nem kérek kegyelmet
számára. A dolog ugy történt, hogy őfelsége velőscsontot evett, s miután
kiüritette, az üres csontot álló helyzetben rátette a tányérjára. A
törpe felhasználta az alkalmat, mikor Glumdalclitch az almárium mellett
állott háttal, felkapaszkodott a zsámolyra, melyen kis dajkám szokott
állni, hogy nekem szolgáljon és hirtelen derékon ragadva, két lábamat
összeszoritotta és bedugott derékig a csontba, ahonnan nem tudtam
kikecmeregni és nagyon tréfás látványt nyujtottam. Percekig nem tudták,
hová lettem, mert méltóságomon alulinak véltem, hogy kiabáljak.
Szerencsére a csont már nem volt meleg és igy combjaim nem sültek össze,
csak a cipőm és harisnyám ment tönkre. Közbelépésemre a törpét csak
néhány korbácsütéssel büntették meg.
A királyné gyakran tréfálkozott félénkségemen és többször nevetve
kérdezte, hogy az én hazámban mindenki olyan gyáva-e, mint én? Ennek az
volt az oka, hogy nyáron át az ország tele van legyekkel és ezek a
gyülölt állatok, mindegyik akkora, mint egy-egy hizott veréb, örökös
döngésükkel egy percnyi békét nem hagytak nekem, gyakran ráültek az
élelemre és undok ürüléküket és tojásaikat otthagyták, amit csak én
láthattam, a benszülöttek nem, apróbb tárgyakkal szemben látásuk
meglehetősen tompa. Néha meg rászálltak az orromra és a homlokomra,
példátlanul kellemetlen érzés volt ez, pláne, ha hozzávesszük, hogy
többnyire mindenféle utálatos büzöket hoztak magukkal. Azt a ragadós
anyagot is láthattam, melynek segitségével, természettudósaink szerint,
képesek a menyezeten mászkálni. Ez utálatos állatok elzavarása sok
fáradságomba és bosszuságomba került. Mindig összerázkódtam, mikor rám
szálltak. A törpe sokszor mulattatta magát azzal, hogy elkapkodta a
legyeket a levegőben, mint nálunk az iskolásgyerekek, aztán az orrom alá
eresztette őket, hogy megijesszen és a királynét szórakoztassa. Én
viszont gyakorlattal odáig vittem, hogy zsebkésem segélyével a levegőben
felnyársaltam a legyeket: hovatovább olyan ügyességre tettem szert
ebben, hogy mindenki megbámult.
Egyszer Glumdalclitch dobozommal együtt kitett a nyitott ablakba, hogy
friss levegőt szivhassak. Ahhoz sohasem volt bátorságom, hogy dobozomat
spárgán kilógattassam az ablak elé, mint ahogy nálunk a
kanári-kalickákat szokták. Kinyitottam egyik ablakomat és asztalhoz
ültem, hogy reggelire elfogyasszak egy darab édes kalácsot. Ekkor vagy
husz darázs röpült be az ablakon, melyeket a cukor illata csalt be és
olyan dongást vittek véghez, mint megannyi duda vagy trombita. Volt
köztük, amelyik megfogta a kalácsomat és elvitte darabokban, mások a
fejemre szálltak és elkábitottak lármájukkal, fulánkjaikat nyujtogatták
és én borzasztóan megijedtem. Mégis volt annyi bátorságom, hogy
felugorjak és késemmel védekezzem. Nehányat megöltem, a többi kirepült
és én becsuktam az ablakot. Ezek a darazsak akkorák voltak, mint egy-egy
fogoly, néhánynak kihuztam a fulánkját, mely másfél hüvelyk hosszu
lehetett és éles, mint a tü. Négy fulánkot szedtem ki, gondosan
megőriztem, hazatérve, más ritkaságok közt ezeket is mutogattam Európa
több városában. Hármat a greshami egyetemnek ajándékoztam, a negyediket
megtartottam.