(A bérlő leánya. – Szerzőt elviszik az országos vásárra, onnan a
fővárosba. – Mik történtek utközben.)
Gazdámnak volt egy kilencéves kisleánya, aki igen ügyesen bánt a
varrótüvel és pompás babaruhákat tudott csinálni. Ez a kisleány
megegyezett anyjával, hogy ezentul a baba-bölcsőben fogok aludni. Ezt a
bölcsőt betették egy szekrényfiókba, a fiók elé szabadon lógó deszkát
tettek, hogy a patkányok ne férhessenek hozzám. Ebben az ágyban aludtam,
egész ottartózkodásom idején. Helyzetem lassankint türhetőbbé lett,
abban a fokban, ahogy megtanultam nyelvükön beszélni és kifejezhettem
szükségleteimet. Ez a kisleány olyan ügyes volt, hogy néhányszor
végignézvén vetkőzésem és öltözködésem, ő maga is fel tudott öltöztetni,
bár én sohase kértem tőle, ha magam is megtehettem. Varrt nekem hét
inget, fehérnemüimet sajátkezüleg gyakran kimosta. Ő volt egyuttal a
tanitónőm is, tőle tanultam meg a nyelvükön beszélni. Ez ugy történt,
hogy rámutattam valami tárgyra, mire ő megmondta annak a nevét, néhány
nap mulva már magam kérhettem, ha valamire szükségem volt. Nagyon derék
kisleány volt és alig negyven láb magas, korához képest igen kicsike. A
kisleány _Grildrig_-nek nevezett el engem – ezt a nevet felkapta a
család és később az egész ország. Ez a szó latinul körülbelül
_nanunculus_-t, olaszul _homuncelesino_-t jelent, én _törpé_-nek
forditanám. Ennek a kislánynak köszönhetem, ha abban a kietlen országban
nem pusztultam el, mig ott voltam, nem váltunk el egymástól; én őt az én
kis _Glumdalclitch_-emnek, vagyis dajkámnak neveztem. Nagy hálátlanság
volna részemről, ha nem emliteném fel irántam táplált szeretetét és
jóságát. Szivemből kivánom, bár lett volna módomban meghálálni
jótéteményeit, ahogy megérdemelte, de ehelyett, attól félek, inkább
szerencsétlen, bár ártatlan okozója voltam későbbi balsorsának.
Lassankint elterjedt a hir, hogy gazdám milyen furcsa állatot talált a
mezőn: akkora csak, mint egy _splacnuk_, de különben emberformája van,
emberi mozdulatai, beszél is, már sok szót megtanult az ország nyelvén,
két lábon jár, szelid és kedves, jön, ha hivják, szótfogad, finom kis
tagjai vannak és az arcbőre lágyabb és finomabb mint egy hároméves
grófkisasszonyé. Egy másik bérlő, gazdám szomszédja és jó barátja,
eljött, hogy meggyőződjék, mi igaz a meséből. Mindjárt megmutattak,
feltettek az asztalra, ahol járkáltam, ahogy parancsolták, kardot
huztam, bókoltam a vendég előtt, saját nyelvén megkérdeztem, hogy van,
üdvözöltem őt, ahogy kis dajkámtól tanultam. Vendégünk öreg, rövidlátó
ember volt, szemüveget vett fel, hogy jobban lásson: ezen hangosan
kacagnom kellett, mert olyan volt a szeme, mintha a teli hold világitana
üvegablakon keresztül. Gazdám családja rájött derültségem okára és
hangosan velem nevettek, amin az öreg fickó elég bolondul méregbe jött.
Ez az ember nagy zsugori volt; szerencsétlenségemre azt a gonosz
tanácsot adta gazdámnak, hogy mint látványosságot mutogasson az országos
vásáron, a szomszéd városban, félórányira (ami huszonkét mérföldet
jelentett). Mindjárt gondoltam, hogy valami baj van, látván gazdámat és
barátját hosszan sugdolózni, közben ugyanis gyakran rám mutatott, ugy
rémlett, néhány szót is megértettem. Másnap _Glumdalclitch_, az én kis
dajkám, elmondta nekem, miről volt szó. Ravaszul kikérdezte anyját, ugy
tudta meg. A szegény kis leány mellére szoritott és bánatában sirva
fakadt. Félt, hogy a durva és otromba népek még valami kárt tesznek
bennem, agyonszoritanak, vagy eltörik a lábamat. Azt is észrevette
nyilván, hogy természettől fogva mily szerény vagyok, hogy vigyázok
becsületemre, s mily méltatlanságot éreznék a gondolatban, hogy
nyilvánosan pénzért mutogassanak a csőcseléknek. Papa és mama, ugymond,
azt igérte, hogy _Grildrig_ az övé lesz, de most már ugy látja, épugy
lesz, mint tavaly, mikor egy kis báránykát adtak neki, azt mondták, az
övé, és aztán, mihelyt a bárányka meghizott, eladták a mészárosnak. A
magam részéről, hogy őszinte legyek, nem féltem annyira, mint kis
dajkám. Erősen éltetett a remény, hogy majd csak visszanyerem
szabadságomat, ami pedig azt a méltatlanságot illeti, hogy mutogatnak,
mint holmi szörnyszülöttet, megnyugtattam magam, hogy hiszen idegen
vagyok ebben az országban s hogy ezt a balesetet nem vethetik a
szememre, ha visszatérek Angolországba: szerény véleményem szerint
Nagybrittania királya, az én helyzetemben, ugyanigy járt volna, mint én.
Barátja tanácsát követve, gazdám beletett egy skatulyába és elvitt a
szomszéd városba, ahol országos vásár volt. Kislányát is magával vitte,
hátul ült, a nyeregkasban. Zárt doboz volt, amiben laktam, kis ajtóval
oldalt, hogy ki és bejárhassak és néhány légnyilás is volt a tetején,
kis dajkám babaágyából kivette a kis dunyhát, hogy arra feküdhessek. Ami
engem illet, az ut nagyon megviselt, bár félóráig tartott csak: de
vegyük hozzá, hogy a ló egyetlen lépésre kitett negyven lábat, emellett
állandóan emelkedett és sülyedt alattam, ugy éreztem, mintha hajón
volnék, dühöngő orkán közepette. Egy kis kocsmánál gazdám leszállt a
lóról. Ott tanácskozott a korcsmárossal, előkészületeket tett, bérelt
egy _grultrudot_, vagyis kikiáltót, jelentené a városban, hogy
csodálatos teremtmény látható a Zöld Sas-ban, akkora csak, mint egy
_splacnuck_ (hat láb magas kis állatkája ennek a vidéknek), máskép
azonban egészen olyan, mint egy ember, több szót hibátlanul kiejt és
számos szórakoztató és mulatságos tréfát mutat be.
A korcsma legnagyobb szobájában, háromszáz láb átmérőben, asztalra
helyeztek. Kis dajkám az asztal mellett állt, alacsony széken, hogy
vigyázzon rám és igazgasson. Hogy tolongás ne támadjon, gazdám ugy
intézkedett, hogy egyszerre harminc embert eresszenek csak be. Mikor
megtelt a szoba, becsukták az ajtót és én járkálni kezdtem az asztalon,
ahogy kis dajkám parancsolta, kérdéseket tett fel, vigyázva, hogy csak
olyat kérdezzen, amire felelni tudok és én feleltem is, oly hangosan,
ahogy tőlem tellett. Többször a nézők felé fordultam, hajlongtam,
üdvözöltem őket és beszéltem hozzájuk. Szeszszel töltött gyüszüből –
Glumdalclitchtől kaptam – ittam az egészségükre. Kirántottam szablyámat
és vagdalkoztam vele, mint a vivók. Kis dajkám szalmaszálat nyujtott át
nekem, amit lándzsának használtam és szabályosan bökdöstem vele a
levegőt, ahogy fiatalon tanultam. Egy napon tizenkétszer harminc
embernek mutattak be, annyiszor kellett ugyanazt a játékot, ugyanugy
végigjátszani, hogy végre halálosan kimerültem és bosszus is lettem, de
egyre többen jöttek, mert hiremet szétvitték, és végre csaknem betörte
már az ajtót a nép. Gazdám saját érdekében vigyázott, hogy senki ne
nyulhasson hozzám, csak a kis leány: óvatosságból deszkákat feszitettek
fel az asztal körül, melyen belül kézzel nem érhettek el a nézők. Mégis
egy vásott iskolásfiu egyenesen fejemre célzott egy mogyoróval,
hajszálnyira repült el a fülem mellett, feltétlenül szétlocscsantja az
agyvelőmet, ha eltalál, mert akkora volt, mint egy uritök. Elégtételül
láthattam, hogy a kis csirkefogót jól ellátják és kilökik a szobából.
Gazdám kihirdette, hogy a legközelebbi országos vásár alkalmából ujra
mutogatni fog. Közben megfelelőbb jármüvet szerkesztett számomra, ideje
is volt már, mert az első ut és nyolc órai munka ugy kimeritett, hogy
alig álltam a lábamon és szólni se tudtam. Három nap is beletellett, mig
egy kicsit magamhoz tértem, addigra száz mérföldnyi szomszédságból
mindenünnen zarándokoltak már az emberek, hallván hiremet, hogy
megtekintsenek. Harminc emberből állt az első szállitmány: különben
gazdám a teljes szoba árát követelte olyankor is, mikor csak egy család
nézett meg, ugy, hogy hosszu időn keresztül egész héten dolgoztam,
szerdát kivéve, ez az ő sabbathjuk.
Gazdám, meggyőződvén róla, mily szép keresetre tehet szert általam,
elhatározta, hogy elvisz az ország legtekintélyesebb városába.
Elintézvén ügyeit és ellátva magát a hosszu utra, elbucsuzott
feleségétől és 1703. augusztus 17-én, két hónappal partraszállásom után,
utnak eredtünk a főváros felé, mely az ország közepén, mintegy háromezer
mérföld távolságban fekszik. Glumdalclitch gazdám mögött ült a lovon,
ölében tartotta kis lakó-dobozom, melyet előzőleg dereka köré erősitett
volt. Ezenkivül még csak egy szolgáló jött velünk, aki hátunk mögött
lovagolt és a podgyászt hozta.
Gazdám ugy gondolta, hogy utközben mutogat majd a városokban, melyek
mellett elhaladunk; vagy előkelőbb birtokok házaiban, ahol lehet
számitani közönségre. Könnyü utunk volt. Glumdalclitch, azzal az
ürügygyel, hogy fáradt, sokszor megállitotta a lovat. Sokszor kivett a
dobozból, levegőzni, megmutogatta a környéket. Öt vagy hat folyón is
keresztül gázoltunk, mélyebb és szélesebb viz mindegyik, mint a Nilus
vagy a Gangesz, ők csak pataknak nevezték. Tiz hétig voltunk uton és
tizennyolc nagyobb városban mutogattak, nem is szólva a magánbirtokokról
és néhány faluról.
Október 26-án elértük a fővárost, amit ők _Lorbrulgrud_-nak, vagyis a
Világegyetem Büszkeségének neveznek. Gazdám a főuton vett ki lakást, nem
messze a királyi palotától. Jegyeket nyomatott és meghivókat, melyek
részletesen foglalkoztak velem. Három és négyszáz láb méretü szobát
bérelt ki. Hatvan láb átmérőjü asztalt csináltatott, szélén három láb
magas keritéssel, ez volt az én szinpadom. Naponta tizszer mutogattak,
mindenek nagy ámulatára és megelégedésére. Most már türhetően tudtam
beszélni nyelvükön és minden szót megértettem. Különben az abécéjüket is
megtanultam és itt-ott irásban segitettem magamon: mig uton voltunk,
Glumdalclitch volt a tanitóm és szabad óráinkban most ő oktatott. Kis
könyv volt a zsebében, akkora mint egy térkép, holmi biblia vagy
ilyesmi, ebből mutogatta a betüket és magyarázta a szavak értelmét.