(Nagy vihar a nyilt vizen. Csolnakot küldenek vizért, szerző a
csolnakkal megy, hogy az országot kitapasztalja. – Ott felejtik a
parton, egy benszülött megragadja és hazaviszi. – Hogyan fogadják – több
esemény történik közben. – A benszülöttek leirása.)
Természetem és a sors nyugtalan életre teremtett. Hazatérésem után két
hónappal ujból elhagytam hazámat. _Downs-ban_ hajóztam be 1702 junius hó
20-ik napján a „Kaland“ fedélzetére. Kapitányom, John Nicholas, Suratbe
volt vezénylendő a hajót Cornishből indulva. Jó, erős szelünk volt,
egészen a Jóreménység fokáig, ahol horgonyt vetettünk, hogy friss vizet
szerezzünk be. Ekkor észrevettük, hogy hajónk léket kapott: kihordtuk a
rakományt és ott kiteleltünk, tekintve, hogy kapitányunk meg is
betegedett. Csak márciusban folytattuk utunkat, jó széllel, egészen
Madagaszkárig, itt szembekerültünk azzal az állandó passzát-széllel,
mely decembertől májusig tart, április 19-én igen hevessé vált és nyugat
felé ragadott bennünket, husz napon keresztül. Ez idő alatt kissé
keletre hagytuk a Molucca-szigeteket. Május másodikán hirtelen szélcsend
állt be, aminek nagyon örültem. Kapitányunk gyakorlott, s különösen e
vizeken járatos tengerész, figyelmeztetett bennünket, hogy most heves
vihar következik majd, ami a rákövetkező napon be is állott: ekkor érte
utol hajónkat a nyugati, ugynevezett _monszun_-széljárat.
Attól tartva, hogy felborit bennünket, bevontuk középvitorlánk. De hogy
egyre hevesebb lett a vihar, megvizsgáltuk, vajjon jól meg vannak-e
erősitve ágyuink és kifeszitettük az elő-vitorlát. A hajó oldalára
feküdt, beláttuk, jobb lesz, ha rábizzuk magunkat az áramlatra, mint
hogy lavirozzunk. Nehéz dolga volt a kormánynak, de a hajó szépen
viselte magát. Végre kifeszitettük a vontatóvitorlát, de ez kettérepedt,
gyorsan leoldottuk az egészet és leszedtük. Igen heves vihar volt,
idegen, veszedelmes szél. Mindnyájan segitettünk a kormányosnak.
Főárbocunkat nem engedtük le, hagytuk állani, tudván, hogy igy jobban
birja hajónk a vihart; nyilt tengeren ha zátonytól félni nem kell, ez a
szokás. Nyugat-észak-nyugat felé futottunk, két vitorlán. Számitásom
szerint a vihar, melyet erős délnyugati szél követett, ötszáz tengeri
mérföldre ragadott magával. Hajónk legöregebb tengerésze se sejtette,
melyik részén vagyunk a világnak. Készletünk kitartott, hajónk nem
lazult és a legénység jó egészségben, csak vizünk fogyott el, majdnem
teljesen. Ugy találtuk, legjobb, ha maradunk ebben az irányban, mintsem
most északnak forduljunk, Nagytatárország felé, a Jegestenger
veszedelmes vizeire.
1703 junius 16-án az árbockosárban figyelő hajós-inas földet kiáltott.
Tizenhetedikén nagy szigethez, vagy szárazföldhöz értünk (magunk se
tudtuk, mi legyen), a keleti partról keskeny földnyelv nyult ki a vizbe,
mögötte öböl, mely azonban száztonnás hajónkat nem fogadhatta be. A
földnyelvtől mintegy mérföldnyire horgonyt vetettünk. Kapitányunk a nagy
csónakban tizenkét embert küldött, hordókkal hoznának vizet, ha van.
Megkértem, hadd tarthassak velük, mert érdekelt a vidék. Partot érve se
folyót, se forrást nem találtunk, emberi lénynek nyoma sehol. A hajósok
visszatértek a partra, azzal, hogy a tenger közelében majd csak találnak
friss édesvizet, magam beljebb sétáltam. Kopár, sziklás talaj
terpeszkedett előttem mindenütt. Elfáradtam s látván, hogy semmi látni
vagy felkutatni való nem kinálkozik, visszafordultam az öböl felé. Ekkor
a tengert pillantottam meg és rajta a csolnakot, melybe kisérőim
beszálltak már s oly sebesen és lóhalálban eveztek a hajó felé, mintha
valami veszedelem üldözné őket. Kiabálni akartam, de e pillanatban
rémitő alakot pillantottam meg, mely a vizbe gázolt, térdig és sebesen
kapkodott a csolnak felé. Óriási léptekkel gázolt, de a mi embereink
félmérföldnyi előnyben voltak, másrészt a tenger itt tele van hegyes
sziklákkal és a szörnyeteg igy nem érhette utól a csolnakot. Ezt utóbb
tudtam meg, mert akkor nem volt bátorságom végignézni a hajszát,
visszafordultam és futni kezdtem, felkapaszkodtam egy dombra, ahonnan
beláthattam a vidéket. Mezőket láttam és földeket. Ami először lepett
meg, a fü volt (legelőn voltam, mint később kiderült), husz láb
magasságban csapott össze a fejem fölött.
Széles országuton futottam végig, én legalább annak tartottam, bár,
ahogy aztán értesitettek, ez csak holmi gyalogösvény volt, egy
árpa-földön átvezető. Futottam és nem láttam semmit magam körül: aratás
ideje volt és a kalászok legalább negyven láb magasságban lengették
fejüket.
Mintegy óráig tartott, mig a tábla végére jutottam, sövényfal állta el
utamat, legalább százhusz láb magasságban. A fák tetejét nem láttam, nem
is mondhatom meg, mekkorák voltak. Átbujtam e sövény alatt. Most egy
lépcső következett, ez a másik földre vitt, – csak négy foka volt,
tetején kődarab, – de rajta fel nem kapaszkodhattam, tekintve, hogy
mindegyik fok magassága hat láb, a kődarabé husz. Azon voltam, hogy
elrejtőzzem a sövényben, mikor a szomszéd földön egy benszülöttet vettem
észre, éppen akkorát, mint az a másik volt, aki csolnakunkat üldözte. A
lépcső felé tartott. Első pillanatra körülbelül toronymagasságunak
becsültem, egy-egy lépése harminc lábnyi. A legnagyobb rémület és ámulat
meresztett kővé. Magamhoz térve ujból az árpa közé futottam, hogy
elbujjak. Ekkor láttam, hogy felemeli kezét s a másik föld felé kiált
valamit. A hang oly magasan szállt, a levegőben, hogy első pillanatban
azt véltem, menydörög. Hét hasonló nagyságu szörnyeteg tünt fel,
odajöttek, kezökben kaszával. Ezek ruházata durvább volt az elsőnél,
szolgái vagy munkásai lehetnek, ami abból is kiderült, hogy intésére
átjöttek arra a földre, ahol én bujkáltam és kaszálni kezdték a termést.
Minden erőmmel azon voltam, hogy távol tartsam magamat, egy helyen
azonban a szél és eső lefektette a gabonát és amint át akartam bujni
köztük, a kalász szálai oly hegyesek és kemények voltak, hogy
átlukasztották ruhámat és megsértettek. Ugyanakkor hatszázméternyire
hallottam az aratókat. Végleg kimerülten, eltelve keserüséggel és
bánattal, lefeküdtem két barázda közé és csak azt kivántam, hogy itt
haljak meg, békében. Szegény, elhagyott özvegyem jutott eszembe és
apátlan gyermekeim. Jajgatva átkoztam gonoszságom és ostobaságom, mely
addig zargatott, mig barátaim és rokonaim intelme dacára másodszor is
utra keltem. E szörnyü percekben nem tehettem, hogy Liliput-ra ne
gondoljak, Liliputra, melynek lakói ugy néztek rám, mint a világ
legnagyobb csodájára, ahol egész hajórajt vontattam el egy kézzel s más
oly cselekedeteket vittem véghez, melyek amaz ország történetében örökké
fel lesznek jegyezve s az utókor mégis alig hiszi el majd e feljegyzések
valóságát, bár milliók tanuskodnak mellette. Elgondoltam, mily
kétségbeejtő helyzet, oly jelentéktelennek tudni magam, mint amilyen
holmi liliput-beli kis legény volna közöttünk. De ez még kisebbik bajom
volt. Borzasztó volt gondolni rá, hogy az embert, terjedelme arányában,
kegyetlenebbnek és vadabbnak mondják, s hogy mit várhatok egyebet,
minthogy e szörnyü barbárok valamelyike egy harapással végez velem, ha
kezébe kerülök? A tudósoknak igazuk van, midőn azt állitják, hogy nincs
nagy és nincs kicsi, csupán az egybevetésben. Ha a végzet ugy akarja, a
liliputbeliek egyszer oly országra bukkannak, hol az emberek akkorák
hozzájuk képest, mint amilyenek hozzám képest ők voltak. És ki tudja,
valami távoli országban, hol magunkfajta ember nem járt még soha,
nincsenek-e halandó lények, melyek e szörnyü óriásokhoz képest akkorák,
mint én hozzám képest e szörnyü óriások?
Megzavarva és rémülten, mégis gondoltam effajtákra, mikor az egyik arató
oly közel ért hozzám, hogy láttam: a következő lépéssel vagy
szétlocscsant talpa alatt, vagy kettészel a kaszával. Abban a
pillanatban, midőn lábát felemelte, félelmemben torkomszakadtából
felorditottam. A szörnyeteg megtorpant s miután néhány percig
csodálkozva keresgélt tekintetével a földön, végre meglátott engem,
amint ott heverek. Pár pillanatig habozott, olyan ember óvatos
módorában, aki valami veszedelmes kis állatkát szeretne megfogni, de
ugy, hogy az ne haraphassa meg az ujját. Földi egeret magam is fogtam
igy odahaza. Végre az óriás hirtelen ragadott meg, derekamnál,
mutatóujjával és hüvelykjével, három rőfnyire szemei elé emelt, hogy
megszemléljen. Láttam, mit akar és volt annyi lélekjelenlétem, hogy ne
moccanjak, hatvan láb magasságban a föld felett, bárhogy szoritotta a
derekam, nehogy ujjai közt kiessem. Csak annyit tehettem, hogy felnéztem
az égre és két kezem könyörögve kulcsoltam össze. Néhány szót is
ejtettem, alázatos és bus hangon, helyzetemhez illőt, minden pillanatban
attól tartottam, hogy ledob a földre, mint ahogy mi cselekszünk, ha
valami utálatos féreg kerül a kezünkbe. De jó csillagom ugy akarta, hogy
mozdulataim és hangom megtetszettek az óriásnak: csudálkozva hajolt
fölém és nagyrameresztette szemét, tagolt szavakat hallván szájamból,
bár azokat nem értette. Közben hangosan nyögtem és sirtam is, fejemet
oldalt kapkodtam, mintegy értésére adva, amennyire tőlem tellett, hogy
nagyon fáj két ujjának szoritása. Egyszerre, ugylátszik, megértette, mi
bajom: hirtelen szelidebben fogott meg és becsusztatott a zsebébe.
Rögtön gazdájához futott, aki földbérlő volt, ugyanaz, akit először
láttam a mezőn.
Ahogy kivehettem szavaikból, a gazda csodálkozva vette tudomásul
cselédje zavart beszédét. Aztán, mikor meglátott, elővett egy
szalmaszálat (sétapálca nagyságban), azzal próbálta emelgetni kabátom
szárnyait, valami természetes bőrnek, vagy bogárszárnyaknak vélte
nyilván. Félrefutta a hajamat, hogy az arcomba láthasson. Aztán odahivta
a többieket és megkérdezte tőlük (mint utóbb megtudtam) „láttak-e már
ilyen kis teremtést a mezőbe?“ majd vigyázva, négykézláb állitva, letett
a földre, de én azonnal felálltam és járkálni kezdtem, jelezve, hogy
nincs szándékomban elfutni. Mindnyájan leültek a földre, körém, hogy
jobban láthassanak. Ekkor kalapot emeltem és mély bókkal meghajtottam
magam, a földbérlő felé. Majd térdre estem, felemeltem kezeimet s oly
hangosan, ahogy csak tőlem tellett, néhány szót ejtettem. Végre
aranytartó erszényemet kivettem a zsebemből és felajánlottam neki.
Tenyerébe vette és szeméhez emelte föl, hogy megnézze, mi az,
kabátujjából gombostüt szedett ki és annak a hegyével többször
megforgatta. Jelt adtam, hogy helyezze kezét a földre. Ráléptem és
kinyitván az erszényt, tartalmát kiszórtam. Hat spanyol arany volt,
négy-négy piszton értékü, s még husz vagy harminc kisebb pénzdarab.
Ekkor megnyálazta kisujját és igy szedegette fel a pénzdarabot, de ugy
láttam, fogalma sincs róla, mi az. Jelt adott, hogy tegyem vissza az
erszénybe, ezt meg is tettem, miután még néhányszoor eredménytelenül
felajánlottam neki.
A bérlő közben meggyőzödött róla, hogy értelmes lénnyel van dolga.
Beszélt is hozzám, de a hangja oly durva és sértő volt, mint valami
malomnak a dübörgése, bár azt kivehettem, hogy tagolt szavakat mond.
Többféle nyelven próbáltam válaszolni, oly hangosan, ahogy csak torkom
birta. Ő fülét lehajtotta két rőfnyire, de hiába, nem értettük meg
egymást. Ekkor elküldte szolgáit, kivette zsebkendőjét, kétrét hajtotta,
rátette tenyérrel kifelé forditott kezére, kezét a földre helyezte és
jelt adott, lépnék rá, amit könnyen megtehettem, mert a kendő egy lábnyi
széles volt csak. Engedelmeskedtem és egész hosszában lefeküdtem a
zsebkendőre. A zsebkendő másik felével betakart, két végét, biztonság
okából, összecsomózta a fejem fölött és igy hazavitt magával.
Otthon azonnal előhivta a feleségét és megmutatott neki; de az asszony
felsikitott és elszaladt, mint az angol nők, ha varangyosbékát, vagy
pókot látnak. Egy idő mulva, látván viselkedésem s hogy mily szépen szót
fogadok, mégis kibékült velem s lassankint igen gyöngéd és kedves lett
hozzám.
Déli tizenkétóra lehetett ekkor és a szolga ebédre tálalt. Csak egy tál
étel volt, jóféle hus, amint az egyszerü földmivesnépekhez illik. A
család hat tagból állott: a bérlő, a felesége, három gyermek és egy öreg
nagyanya. Mikor leültek, a bérlő csekély távolságban maga elé tett az
asztalra, mely harminc lábnyi magasságban meredt a föld felett.
Borzasztóan féltem és távol tartottam magam az asztal szélétől, nehogy
leessek. Az asszony apró darab hust metszett le, fatányéron kenyeret
morzsolt össze és elém tette. Mélyen meghajtottam magam, kést és villát
szedtem elő és enni kezdtem, aminek kimondhatatlanul örültek. Aztán a
szolgával piciny poharat hozatott, amibe négy pint fért bele, ezt
megtöltötte. Nagy erőlködéssel szájamhoz forditottam a hordónagyságu
edényt és ittam a gazdasszony egészségére, jó hangosan néhány angol szót
kiáltottam, ami a kis társaságot oly vidám kacagásra fakasztotta, hogy
csaknem megsiketültem a zajtól. Az ital olyanféle izü volt, mint az
almabor és igen jól esett. Aztán a gazda jelt adott, hogy jőjjek oda a
tányérja széléhez, de amint odasiettem, nagy zavaromban belebotlottam
egy kenyérmorzsába és orrabuktam. Nem ütöttem meg magam, azonnal
felpattantam megint s látva, hogy megijedtek s aggódtak értem, kalapomat
háromszor meglengetve fejem felett, háromszoros „hurrá“-t kiáltottam,
jelezve, hogy nincs semmi baj. De amint tovább haladtam gazdám felé
(ezentul igy nevezem), a legkisebb fiu, tizéves kamasz, egyszerre
lábamnál fogva elkapott s oly magasra emelt a levegőbe, hogy minden
tagomban reszkettem. Atyja azonnal kivett a kezéből és egy akkora pofont
adott neki, amivel földhöz vághatott volna holmi európai lovasságot;
aztán elkergette az asztaltól. De én féltem, hogy a gyerek ezért
haragudni fog rám, másrészt az is eszembe jutott, hogy miképpen bánnak a
mi vásott gyerekeink verebekkel, nyulakkal, macskákkal, térdre estem hát
és a fiu felé bökődve ujjammal, megérttettem gazdámmal, hogy szeretném,
ha megbocsátana a fiunak. Az apa engedett és a gyerek ujból
visszajöhetett az asztalhoz, mire én odamentem, megcsókoltam a kezét.
Gazdám erre kezébe vette a fiu kezét és kényszeritette, hogy szépen
simogasson meg.
Ebédközben történt, hogy az asszony kedvenc macskája felugrott az ölébe.
Hangot hallottam hátam mögött, mely olyan volt, mintha egy tucat
szövőszék kezdene munkába egyszerre; megfordultam s rájöttem, hogy ez a
hang a macska dorombolása. Körülbelül négyszer akkora volt, mint egy
jólfejlett ökör, csak a fejét láttam és egyik lábát, innen gondoltam. Ez
állat megpillantása nyugtalanná tett, bár az asztal másik végén álltam,
az asszony jó erősen tartotta, nehogy kiugorjon az öléből és körmei közé
kapjon. De kiderült, hogy nincs veszély: a macska nem törődött velem,
észre se vett, mikor gazdám eléje állitott. Különben pedig sokszor
hallottam és számos utazásaim közben tapasztaltam is, hogy megfutni egy
állat elől vagy félelmet elárulni arra jó csak, hogy megtámadjon
bennünket, igy hát elhatároztam, hogy nem mutatok semmi nyugtalanságot e
veszedelmes szembetalálkozás alkalmával. Ötször vagy hatszor vakmerően
elsétáltam a macska feje előtt, félrőfnyire a bajuszától, mire a macska
lassan visszahuzta a fejét, mintha jobban félne tőlem, mint én tőle.
Azért kevésbbé féltem a kutyáktól. Három vagy négy jött be a szobába, az
egyik buldog, nagyságra körülbelül akkora, mint négy elefánt, egy másik
juhászkutya, valamivel nagyobb, de keskenyebb a buldognál.
Hogy asztalt bontottak, dajka jött be a szobába, karján egyéves
gyerekkel. Ez rögtön észrevett engem és visitani kezdett, de ugy, hogy
Londontól Chelsea-ig meghallották volna. Gyereknyelven ez a visitás azt
jelentette, hogy adjanak engem oda, játszani akar velem. Az anya csupa
nyájasságból megfogott és a gyerek feje elé tartott. A kis óriás azonnal
derékon kapott és fejemet bevette a szájába; erre akkorát orditottam,
hogy a kis szörnyeteg megijedt és kiejtett a kezéből. Feltétlenül
kitörtem volna a nyakam, ha az anya nem tartja alám kötényét. A dajka,
hogy lecsendesitse a porontyot, nagy lármával rázni kezdett egy
kereplőt, ami holmi nagy hordó volt, tele hatalmas kövekkel, spárgával
erősitették a gyerek derekára. De hiába, a gyerek csak visitott, mire az
utolsó orvosság következett: a dajka megszoptatta. Be kell vallanom,
soha olyan ellenszenves és undoritó valamit nem láttam, mint ezek a
rengeteg keblek. Nem tudom, milyen hasonlattal éljek, hogy az olvasónak
fogalma legyen e keblek nagyságáról, alakjáról, szinéről. Hat láb
magasak voltak, körvonaluk legalább tizenhat láb. A bimbók akkorák, mint
a fejem; felületük, mint az egész kebelé, tele foltokkal, óriási
szeplőkkel és dudorokkal; hihetetlen undoritó volt s még hozzá közelről
láttam, mert a dajka leült az asztal mellé, melyen én álltam. Eszembe
jutott az angol hölgyek szép, fehér bőre, melyet oly elragadónak tudunk,
mivel a mi szemünkhöz mért arányokban láthatjuk csak, a hibákat csak
nagyitó üvegen vesszük észre: de azon aztán nincsen az a fehér lágy és
finom bőr, ami durvának, rücskösnek és foltosnak ne lássék.
Emlékszem, mikor Liliputban voltam, az apró népségnek arcbőre milyen
végtelenül finom és gyöngéd hártya érzését keltette bennem; erről
beszéltem is akkor egy igen tanult és müvelt emberrel, aki barátom volt
és ő azt mondta, hogy alulról nézve az arcom sokkal finomabb és
egyenletesebb volt, mint közelről. Bevallotta, hogy nagyon megrendült,
mikor először emeltem tenyerembe és tettem az arcom elé. Elmondta, hogy
„a bőrömön nagy lyukakat lát, hogy a szakállam szőrei négyszer olyan
vastagok, mint a sündisznótüske és hogy arcbőröm mindenféle tarka szinek
igen kellemetlen keveréke“. Hozzá kell tennem, hogy otthon szép férfinak
számitok és arcom csak kevéssé napbarnitott. Máskor, mikor az
udvarhölgyekről beszéltünk, megjegyezte gyakran, hogy „ennek vagy annak
nagyon nagy szája van, amaz tele van szeplővel, emennek az orra tömpe“,
mindebből én nem vettem észre semmit. Ezek a megfigyelések elég
helyénvalóak: szóvá kellett tegyem e kérdést, mert az olvasó különben
azt hinné, ezek az óriások formátlan és rut emberek, bár abszolut
értelemben ez nem áll: igen kellemes külsejü fajta ez. Az én gazdám
vonásai például, bár csak egyszerü bérlő volt, nagyon szabályosnak és
csinosnak tetszettek hatvan láb magasságból nézve.
Ebéd után gazdám kiment a munkások közé, s ahogy hangjából és
mozdulataiból kivehettem, szigoruan meghagyta a feleségének, hogy nagyon
vigyázzon reám. Én igen fáradt és álmos voltam, amit az asszony
észrevett, betett a saját ágyába, tiszta fehér zsebkendővel betakart.
Elég jó takaró volt, olyan vastag, mint egy hadihajó fővitorlája.
Két órát alhattam. Azt álmodtam, hogy otthon vagyok, a feleségemmel és
gyerekeimmel. Nagyon szomoruan ébredtem fel, egyedül találva magam egy
rengeteg szobában, melynek szélessége háromszáz, magassága kétszáz láb.
Az ágy, amiben feküdtem, husz rőf hosszu. Gazdám felesége házi teendőit
végezte és engem bezárt. Az ágy nyolc rőfnyire magaslott a padló fölött.
Természetes szükségletek arra inditottak volna, hogy leszálljak;
kiabálni nem mertem, hiába is tettem volna, ekkora szobában, ilyen
messzeségben a konyhától, ahol a család tartózkodott. Mig ezen tünődtem,
egyszerre két patkány bujt be a függönyök közt és szimatolva futkároztak
végig az ágyon. Az egyik majdnem rám lépett, ijedten felugrottam és
kirántottam szablyámat, hogy védjem magam. A borzasztó állatok erre
kétoldalt megtámadtak: az egyik mellső lábát már galléromra tette.
Odadöftem és szerencsésen felhasitottam a beleit, mielőtt leharaphatta
volna a fejem. Hörögve omlott le lábaimhoz, mire a másik látva ennek
sorsát, megugrott, jókora vágással a hátán, amit futás közben ejtettem
rajta. E hőstett után lassan járkáltam darabig az ágyon, sebesen
lihegve, hogy zakatoló szivverésem megnyugodjék. Ezek a patkányok
akkorák voltak, mint egy-egy hatalmas véreb, de még vadabbak és
gyorsabbak. Ha szokásom szerint leoldottam volna a kardomat, mielőtt
lefeküdtem, feltétlenül darabokra tépnek. A döglött patkány, lábaimnál,
két rőf hosszu volt. A gyomrom nem birta, hogy lecipeljem az ágyról,
melyen még vérezve feküdt. Még élt, egy hatalmas vágás a nyakszirtjére
azonban végleg elhallgattatta.
Kevéssel azután bejött az asszony s látva, hogy egészen véres vagyok,
odafutott és kezébe vett. Mosolyogva mutattam a döglött patkányra és
jeleztem, hogy nincs semmi bajom. Ennek végtelenül örült, hivta a
cselédet, aki a döglött patkányt kidobta az ablakon. Aztán megint az
asztalra tett, ahol megmutattam neki véres szablyámat, melyet azután,
megtörülve kabátom szárnyába, visszacsaptam hüvelyébe. Most ujból
hevesen jelentkezett a kényszer, oly cselekedetet végezni, melyet más
nem intézhetett el helyettem. Igyekeztem megértetni az asszonynyal, hogy
szeretném, ha letenne a padlóra. Ezt meg is tette. Szemérmem nem engedte
meg, hogy érthetőbben fejezzem ki magam, az ajtóra mutattam hát és
többször meghajtottam magam. A jó asszony nagynehezen felfogta végre, mi
bajom, ujra a kezébe vett és kivitt a kertbe, ahol a földre helyezett
el. Kétszáz rőfnyit mentem, ekkor visszafordultam, intettem, hogy ne
nézzem oda és ne jőjjön utánam; elrejtettem magam két sóskalevél közé és
elvégeztem szükségletemet.
A nyájas olvasó remélem, megbocsát, hogy efajta részletek mellett oly
hosszan időzöm. Alantas, közönséges lelkek előtt e részletek
jelentéktelenek s közönyösek talán; a gondolkodó képzeletét s értelmét
fejlesztik bizonynyal s megsegitik ugy a nyilvános, valamint a
magánéletben. Utleirásaimban ez az egyetlen cél lebeg szemeim előtt:
mindig az igazságot keresem, minden cicoma és irásmüvészkedő sallang
nélkül. Ennek az utamnak emléke oly mélyen hatott reám s oly erős volt,
hogy papirra vetve, nem hagyhattam el a legparányibb részletet sem. Sőt,
átvizsgálva kéziratomat, kénytelen voltam kihuzni sok passzust, attól
tartva, hogy unalmas és kicsinyes részletezőnek itélnek majd. Ez a vád,
talán nem igaztalanul, gyakran éri a lelkiismeretes utleirót.