(Szerencsés véletlen következtében szerző módot talál rá, elhagyni
Blefuscu-t, némely nehézségek után egészségesen visszatér hazájába.)
Kiváncsiságból félig, félig unalomból, három nappal később a sziget
keleti partján sétáltam. Ekkor fél tengeri mértföld távolságban valami
uszó tárgyat pillantottam meg, felfordult csolnaknak tünt. Levetettem
cipőt, harisnyát. Háromszáz métert gázoltam a vizben, ekkor az emelkedő
ár közelebb hozta azt a tárgyat. Kiderült, hogy valóban csolnak, holmi
vihar ragadhatta el a hajóról. Azonnal visszatértem a városba és
őfelségét arra kértem, adna mellém husz nagy hajót a maradék rajból és
háromezer tengerészt, altengernagy vezényletével. Magam ismét a partra
futottam, a csolnakot addig még közelebb hozta az ár. A tengerészek
bőven el voltak látva hajókötéllel, amit előzőleg többszörösen
összesodortam. Mikor a hajók megjelentek, levetkőztem és száz méternyire
a csolnak közelébe gázoltam, itt uszni kezdtem, mig elértem a csolnakot.
A tengerészek áthajitották nekem a kötelek végét, ezt beleerősitettem a
csolnak elején egy lukba, a másik végét egy hadihajóba, de nem nagy
sikerrel járt a müvelet, mert lábam nem érte a földet. Mögötte usztam
hát és löktem magam előtt egyik kezemmel. De az ár kedvezett: csakhamar
földet ért a lábam. Pihentem két percet, aztán most már komolyan
munkához láttam: kilenc hajóhoz kötöttem a magunkkal hozott köteleket. A
szél kedvezett és a tengerészek derekasan vontattak. Negyven méternyire
a parttól, vártunk, mig beáll az apály, ekkor a csolnakhoz mentem és
kétezer ember segitségével, kötelekkel és gépekkel megforditottuk a
csolnakot: kiderült, hogy nem rongálódott meg nagyon.
Nem untatom az olvasót ama nehézségek részletezésével, hogy csigák és
emelők segélye mellett hogyan vontattam be a csolnakot Blefuscu
kikötőjébe, tiz napi megfeszitett munka után. A parton nagy sokaság
várta már megérkezésem, mindenki álmélkodott a csodás alkotmányon. A
császárnak kifejtettem, „hogy jó szerencsém dobta utamba ezt a
csolnokot, melyen visszatérhetek szülőhazámba. Kértem, adna utravalót
nekem és engedélyt, hogy utrakelhessek“, amit sok nyájas marasztalás
után meg is igért.
Az egész idő folyamán nagyon meglepett, hogy Blefuscu császárához nem
érkezik semmiféle követ, vagy futár az én uram részéről, aki ügyemben
felvilágositaná. Később magánuton értesültem, hogy őfelsége nem is
álmodta szándékaimat. Ő azt hitte, Blefuscuba csak azért megyek, hogy
igéretemet az ő engedélye alapján beváltsam és hogy nehány nap mulva, ha
a szertartásos fogadtatás megvolt, visszamegyek szépen. Hosszu
elmaradásom később kinosan érintette, tanácskozást tartott
kincstárnokával s a többi, ellenem áskálódó miniszterrel s abban
állapodtak meg, hogy tekintélyes követet küldenek a rólam tárgyaló
vádirat másolatával. A küldöttség azt kellett közölje Blefuscu
császárával, hogy „az ő császáruk nagy kegyessége dacára, aki csak arra
itélt, hogy a szememet kitolják, kivontam magam az igazságszolgáltatás
keze alól és ha két óra leforgása alatt nem térek vissza, akkor
megfosztanak _nardac_-i cimemtől és árulónak nyilvánitanak“. A
küldöttség továbbá kijelentette, „hogy a béke és barátság fentartása
végett elvárja Blefuscu császárától, hogy kezemet és lábamat
összekötöztetve, visszaküld Liliputba, ahol ugy bánnak majd velem, mint
árulóval szokás“.
Blefuscu császára három napos tanácskozás után udvarias és mentegetőző
választ küldött. „Testvérem jól tudja, – ugymond – hogy nem lehet őt
megkötözve visszaküldeni, miután hajórajától megfosztotta az országot,
másrészt, bár meg is fosztotta az országot, mégis hálával tartozunk neki
a béke körül tett jószolgálataiért.“ Különben pedig nemsokára mindketten
megszabadulnak tőlem, mert valami csudálatos járművet találtam a parton,
ő parancsot adott, hogy vezetésem és segédkezésem mellett javitsák ki
ezt a jármüvet és reméli, hogy nehány hét mulva mindkét császárság
megszabadul ettől a veszedelmes és tarthatatlan tehertől.
Ezzel a válasszal visszatért Liliputba a küldöttség – Blefuscu császára
elmondott nekem mindent, – ugyanekkor szigoruan bizalmas hangon
felajánlotta védelmét, ha volna kedvem nála maradni és szolgálatába
állni. Elhittem, hogy jóhiszemüen szól, de már el voltam határozva, nem
bizni többé uralkodókba és miniszterekbe, azért hát alázatosan
megköszönve kegyes jóakaratját, kértem, engedne utamra. „Ha már a sors –
ugymond – akár jóvégre, akár rosszra, hajót küldött nekem, rábizom magam
a tenger kényére inkább, semhogy ily hatalmas két uralkodó között
állandó viszály oka és eszköze legyek.“ A császár nem haragudott és egy
véletlen eset alkalmából felfedeztem, hogy tulajdonképpen örül
elhatározásomnak, ő is, meg kormánya is.
Ezek a körülmények csak siettették utamat. Az udvar türelmetlnül,
szivesen segitett mindenben, csakhogy menjek már. Ötszáz munkást biztak
meg, készitenének két vitorlát, harminc-rét erős vászonból. Köteleket
husz, harminc erős hajókötélből sodortunk egybe. Horgonyul egy jókora
kődarab szolgált, amit hosszas keresés után véletlenül találtam a
tengerparton. Háromszáz tehén zsirját szedték ki, hogy mázoljam be
hajómat, meg egyéb használatra. Az árboc és más vendégfák okozták a
legnagyobb nehézséget. Nagy épitőfákat vágtam ki. Őfelsége hajóácsai
támogattak munkámban, ők gyalulták le a nyers anyagot.
Egy hónap alatt készültünk el. Ekkor megüzentem a császárnak, hogy
indulásrakészen várom parancsait. A császár és családja kijött a partra,
arcra feküdtem és kezet csókoltam neki, nemkülönben nejének és a kis
hercegeknek. Őfelsége megajándékozott: ötven erszényben kétszáz
_sprug_-ot kaptam, életnagyságu arcképével egyetemben, amit azonnal
elrejtettem keztyümben, nehogy megsérüljön. A szertartások leirásával
nem untatom az olvasót.
Hajóm rakományát száz levágott ökör és háromszáz bárány alkotta, italt,
kenyeret is vittem és annyi sült hust, amennyit négyszáz szakács
készithetett. Vittem magammal hat élő tehenet és két bikát, ugyanannyi
juhot és kost is, azzal, hogy otthon tenyészteni fogom az állatokat,
nagy doboz buzát és szénát hoztam magammal, hogy a hajón éhen ne
vesszenek. Szivesen hoztam volna vagy egy tucat benszülött embert is, de
a császár ebbe semmiképpen nem egyezett bele, még a zsebeimet is
megmotoztatta és becsületszavamat vette, hogy saját beleegyezésük és
kivánságuk ellenére nem viszek magammal egyet sem alattvalói közül.
Ekként felkészülva, vitorlát bontottam és utra keltem 1701 szeptember
24-én reggel hat órakor. Északi irányban indulva négy tengeri mértföldet
tettem meg, ekkor délkeleti szelet kaptam és este hat órakor
északnyugatra, félmértföldnyi távolságban szigetet pillantottam meg.
Első pillanatra lakatlannak látszott. Kikötöttem és horgonyt vetettem.
Ezekután ittam, ettem és lefeküdtem aludni. Mintegy hatórai mély álom
után felébredtem: a nap még nem kelt fel. Megreggeliztem és ujra
tengerre szálltam, iránytüm vezérlete alatt. Jó szelem volt, ugyanakkora
utat tettem, mint megelőző nap, az volt a szándékom, hogy megközelitem
ama szigetek valamelyikét, melyek Van-Diemen földjétől északkeletre
fekszenek. E napon nem láttam száraz földet. Másnap, délután három
órakor, mikor számitásom szerint huszonnégy tengeri mértföldnyire
lehettem Blefuscu szigetétől, a délkeleti láthatáron vitorlát
pillantottam meg. Hangosan kiabáltam, de nem feleltek. Ekkor,
hálistennek, csökkent a szél. Félóra mulva mégis észrevettek;
felszalajtották az árboclobogót és egy ágyu dördült. Örömöm leirhatatlan
volt, hogy ime, ujra láthatom majd hazámat és enyéimet. A hajó bevonta
vitorláit, szeptember 26-án, este öt és hat óra között értem el és
szivem majd kiugrott, látván lobogóján az angol szineket. Kis teheneimet
és báránykáimat zsebretettem és csekély felszerelésemmel együtt
behajóztam. Angol kereskedőhajó volt, Japánból jött, kapitánya Mr. John
Biddel kitünő tengerész és valódi uriember. A déli szélesség 30-ik fokán
voltunk. Ötven tengerésze volt, közöttük nagy örömmel ismertem fel régi
pajtásomat, Williams Pétert, aki beajánlott a kapitány jóindulatába. A
kapitány nagy szivességgel bánt velem, kikérdezett, honnan jöttem és ki
vagyok. Kevés szóban elmondtam élményeimet: azt hitte, félrebeszélek és
hogy a kiállott veszélyek megzavartak. Ekkor előszedtem zsebeimből
kicsiny nyájamat: nagy álmélkodással kellett, elhigyje most már
szavaimat. Az aranyakat is megmutattam s mégnéhány ritkaságot. Két
erszény _sprug_-gal megajándékoztam és megigértem, hogy mihelyt
partraszállunk, adok neki egy tehenet és egy vemhes juhot.
Nem untatom az olvasót utazásunk részleteivel. 1702 április 13-án
vetettünk horgonyt Downs-ban. Sajnos, egyik juhomat elvesztettem: a
fedélköz patkányai rabolták el nyilván, egy lukban megtaláltam tisztára
koppasztott csontjait. A többit épségben patraszállitottam és
_Greenwich_ mellett, ahol oly finom a pázsit, meglegeltettem. Csakhamar
megkedvelték az uj abrakot, ami nagyon meglepett, bár a hajón a végefelé
már mesterségesen kellett a nyájat etetni, kétszersültet törtem porrá és
kevertem el vizzel, azt ették. Angolországi tartózkodásom folyamán szép
hasznot hajtottak, nehány kiváló személynek megmutattam őket s mielőtt
ujra utrakeltem volna, hatszáz fontért eladtam az egész nyájat. Mint
hallom, azóta szépen tenyészik ez a fajta, de különösen a juhok.
Gyapjuiparunknak szép szolgálatokat tehet még ez a finom és ritka
nyerstermény.
Nőmmel és családommal két hónapot töltöttem csak együtt. Csillapithatlan
vágy üzött uj országokat látni és idegen vidékeket. Tizenötszáz fontot
hagytam otthon és feleségemet elhelyeztem Redriff-ben, egy csinos kis
házban. Fenmaradt készletemet magammal vittem, részint pénzben, részint
egyéb javakban, remélve, hogy megsokszorozom vagyonom. Legidősebb
nagybátyám, John, Epping közelében évi harminc fontot jövedelmező
birtokot hagyott rám, kibéreltem Fetter-Lane-en a „Fekete ökör“ fogadót
is: nem kellett aggódnom, hogy családomat az eklézsia kell, hogy
eltartsa majd. Johnny fiam – nagybátyjáról nevezték igy – akkor elemi
iskolába járt még, tanulékony és szorgalmas gyerek. Leányom, Betty (ma
már férjes nő, gyerekei is vannak) akkor varrni tanult. Elbucsuztam
nőmtől, leányomtól és fiamtól, könyek között és behajóztam a „Kaland“
fedélzetére. Három tonnás kereskedő hajó volt ez, kapitánya John
Nicholas, Liverpoolból. Rendeltetéshelye Surate. Ennek az utnak
történetét könyvem második részében beszélem el.
MÁSODIK RÉSZ. Utazás Brobdingnag-ba.