(Szerzőt értesitik, hogy árulással akarják vádolni. – Blefuscuba
menekül. – Ott szivesen fogadják.)
A császárságból való távozásom összefüggött azzal az ármánynyal, amit
két hónapja faragtak ellenem.
Egyszerü nevelésü és alacsony származásu ember lévén, eleddig idegen
volt nekem minden udvari élet. Sokat olvastam és hallottam uralkodókról
és miniszterekről, de a valóság még bonyolultabbnak bizonyult.
Éppen előkészületeket tettem volt, hogy Blefuscu császárját
meglátogassam, amikor az udvar egy jelentékeny személye, akinek
szolgálatokat tettem egy időben, mikor kegyvesztett volt az udvarnál,
egészen egyedül, éjnek idején meglátogatott; zárt kocsiban, nevét sem
jelentve be, kért, hogy fogadjam azonnal. Elküldtük a kocsist; – a
kocsit, őméltósága kivánságára, zsebrevágtam. Meghagytam a szolgának,
hogy gyengélkedem és lefeküdtem, bereteszeltem az ajtót, szokásom
szerint letettem a kocsit az asztalra és eléje ültem. A kölcsönös
üdvözlések után, látván, hogy őméltósága mily felindult, megkérdeztem,
mi történt. Arra kért: „hallgassam meg türelemmel, oly ügyben, mely
becsületemmel és életemmel függ össze“. Szavait távozása után azonnal
leirtam, ugy, hogy szószerint idézhetem.
– Tudja meg, – mondta, – hogy több tanácsot hittak össze a napokban,
szigoru titoktartás mellett. Önről volt szó és két napja őfelsége
végleges határozatot hozott.
– Tisztában kell lennie azzal, hogy Skyresh Bolgolam, a tengernagy,
önnek halálos ellensége, csaknem azóta, mióta megérkezett. Okait nem
ismerem, de azt tudom, hogy gyülölete csak növekedett, mióta önnek azok
a sikerei voltak, Blefuscu-val szemben, mely sikerek az ő tengernagyi
dicsőségét erősen elhomályositották. Ez az ur, szövetkezve Flimnappal –
aki a felesége miatt haragszik önre – Limtoc tábornokkal, Lalcon
kamarással és Balmuff kancellárral, felterjesztést dolgoztak ki, mely
önt hazaárulással és más, főbenjáró bünökkel vádolja.
Ez a bevezetés, érdemeim és ártatlanságom tudatában, annyira
felinditott, hogy csaknem közbekiáltottam már, mire intett, hogy várjak
és igy folytatta:
– Hálából azokért a szivességekért, melyekkel nekem szolgált,
utánajártam a dolognak és megszereztem a vádirat másolatát – a fejemet
kockáztatom e percben, hogy önt megmentsem.
Vádirat Quinbus Flestrin, az Emberhegy ellen.
Első cikkely.
„Dacára a törvénycikknek, melyet ő császári felsége _Calin Deffar Plune_
szentesitett, s mely szerint az az egyén, aki a császári palota
területén belül vizzel csunyit, felségsértést követ el s mint ilyen
halállal büntetendő: Quinbus Flestrin, nyiltan ellenszegülve e
törvénynek, s oly ürügygyel, hogy eloltja ő császári felsége fenséges
nejének lakosztályában kitört tüzvészt; – áruló és ördögi módon üritette
ki szükségét, eloltván ama palotarész tüzét, mely a királyi vár
területén belül lévén, ahhoz tartozik, miáltal a fentemlitett
törvénycikkelyben jelzett bün ismérvei fellelhetők.
Második cikkely.
„Quinbus Flestrin, miután a blefuscui császári hajóhadat bevontatta
kikötőnkbe, ő császári felsége által felszólittatott, hogy az emlitett
Blefuscu többi hajóját is hasonlóképpen hozza el, miáltal elértük volna,
hogy Blefuscu Liliput tartománya legyen, egy alkirály uralkodjék rajta s
népét kényszeritsük a vékonyabb tojásvég feltörésére, halállal sujtva a
számüzött Vastagvégüeket –: emlitett Quinbus Flestrin, áruló módon,
vonakodott teljesiteni a bölcs császári parancsot, oly ürügygyel, hogy
nem akar egy ártatlan nép szabadságának megrontásában eszközül
szolgálni, s azért nem hajlandó engedelmeskedni.“
Harmadik cikkely.
„Midőn pedig Blefuscu udvarából nagykövetek érkeztek, hogy békét
kérjenek őfelsége szine előtt, nevezett Quinbus Flestrin, áruló módjára,
nevezett nagyköveteket mulattatta, fogadta, tárgyalt velük – jóllehet
tudnia kellett, hogy azok oly császár szolgái, aki kevéssel azelőtt
nyilt ellensége volt még ő császári felségének és ellene nyilt háborut
szándékozott viselni“.
Negyedik cikkely.
„Nevezett Quinbus Flestrin, megszegve a hüséges alattvaló kötelességét,
meglátogatni készül Blefuscu országot és annak udvarát – jóllehet erre ő
császári felsége részéről csupán szóbeli engedélyt kapott eddig – ez
engedély ürügye alatt, álnok és áruló módon segélyezi, támogatja
Blefuscu császárát, aki nemrég nyilt ellensége volt még ő császári
felségének és ellene nyilt háborut szándékozott viselni“.
– Ime, ez a legjelentősebb irat, azok közt, amik kezeimhez jutottak. Ezt
a vádiratot már sok ülésen hánytorgatták és be kell vallanom, hogy
őfelsége sok jelét adta kegyességének: gyakran előhozta, milyen nagy
szolgálatokat tett ön neki és bünének jelentőségét kisebbiteni próbálta.
A kincstárnok és a tengernagy azonban ragaszkodott hozzá, hogy ön csufos
és szégyenletes halált érdemel, hogy tehát éjnek évadján fel kell
gyujtani az ön házát, a tábornok meg várjon künt, huszezer emberrel,
mérgezett nyilakkal, hogy összelövöldözze önt, ha kitör. Ugy volt, hogy
szolgái utasitást kapnak, öntsék le ágynemüjét és ingét folyós méreggel,
ami leeszi a hust s borzalmas kinok között öl meg. Ez volt a tábornok
véleménye is – hosszu ideig a többség ön ellen volt – csak a kamarás nem
szavazott, látván, hogy őfelsége kimélni akarja az ön életét.
– Őfelsége ekkor _Redresal_-hoz, a személye körüli miniszterhez fordult,
aki mindig jó barátja volt önnek, hogy mondana véleményt ő is. Mondott
is és érdemesnek mutatta magát az ön barátságára. Elismerte ugyan, hogy
az ön bünei nagyok, de kijelentette, hogy van helye kegyelemnek, hogy a
kegyosztás legszebb erénye az uralkodónak és ez erényben őfelsége
dicsőségesen kivált mindenkor és mindenütt. Hozzátette, tudja, hogy a
közte és ön közt fennállt barátság azt a gyanut keltheti a nagyrabecsült
gyülekezetben, mintha ő nem tudna pártatlanul itélni, de őt megkérdezték
és ő legjobb érzése szerint válaszolt. És hogy, ha őfelsége –
megfontolván az ön szolgálatait s követve saját irgalmas szivének
sugallatát – megkiméli az ön életét s megelégszik azzal, hogy például
kitolatja az ön szemeit: ezáltal a törvénynek is eleget tettünk, s a
világ amellett tapsolni fog a császár kegyességének épp ugy, mint azok
bölcseségének és becsületességének, kik boldogok, hogy e nagy császár
tanácsosai lehetnek. Viszont az, hogy szemevilágát elveszti, nem fogja
testének erejét csökkenteni – ugy, hogy őfelségét azután is szolgálhatja
majd – hogy a vakság csak növeli a bátorságot, elrejtvén előlünk a
veszélyt: hogy éppen szeme világát féltette ön legjobban akkor is, lám,
mikor a hajórajt áthozta, és éppenséggel jó lesz, ha ön a miniszterek
szemeivel lát – hisz a legnagyobb uralkodók se különben.
– Ezt a javaslatot az egész tanács nagy hevességgel szavazta le.
Bolgolam, a tengernagy, nem tudott uralkodni indulatain, dühösen
felugrott és kijelentette, hogy nagyon csodálja, hogy miniszter
lehessen, aki egy áruló életét védelmezi, hogy azok az állitólagos
szolgálatok, amiket ön tett, csak sulyosbitják az ön bünét; hogy ön, aki
oly szégyenletes módon oltotta el a tüzet, mely őfelsége lakosztályában
kitört – (borzongás nélkül emliteni sem lehet) – máskor, ugyanilyen
módon, majd árvizbe fojtja az egész palotát: hogy ugyanazzal az erővel,
melylyel áthozta az ellenséges hajórajt, majd egyszer, ha megharagszik,
vissza is viheti; hogy alapos oka van hinni, hogy ön, szivének mélyében,
a tojást vastag végén szeretné feltörni; hogy az árulás a szivben
kezdődik már s nem a tettekben; hogy tehát ön áruló és hogy ő
ragaszkodik ahhoz amit kijelentett: halál az árulóra!
– A kincstárnok szólt most, ő is osztja ezt a nézetet. Rámutatott, mily
mértékben csökkent őfelsége jövedelme, mióta az országnak el kell
tartani önt – soká ez nem tarthat igy – és hogy erre nem orvosság, ha a
titkár tanácsára kitolatjuk az ön szemeit, sőt csak bonyolitja a
helyzetet; megfigyelték ugyanis, hogy sok szárnyas, ha szemeit
kiszurják, csak annál többet eszik és akkor kezd el hizni; hogy ő
császári felsége, az egész tanácscsal egyetemben, bőségesen
meggyőződhetett az ön bünösségéről, mely elég ok a halálbüntetésre, bár
nincsenek is formális bizonyitékok, aminőket azonban csak a törvény
szigoru betüje követel.
– De őfelsége, aki ellene volt a halálbüntetésnek, kijelentette, hogy
hiszen, amennyiben a tanács az ön szemeinek kitolatását könnyü
büntetésnek itélné, később esetleg sulyosabbat is alkalmazhatunk.
Redresal erre alázatosan szót kért s vitatva a kincstárnok érveit, hogy
az ön eltartása milyen teher, felvetette a tervet: hisz ez ellen a
kincstárnok, ez ügyeknek vezetője, sokat tehet. Csökkenteni kell csak
fokozatosan az ön élelmezését, mire ön, elegendő táplálék hiányában,
elgyengül és elerőtlenedik, elveszti étvágyát s néhány hónap alatt
megemészti önmagát: ebben még az is jó, hogy holtteste azután nem áraszt
majd akkora büzt, ha ön felire fogyik le. Ha aztán meghalt, őfelsége öt
vagy hatezer alattvalója azonnal levagdalhatja csontjairól a hust,
elviheti targoncákon és eltemetheti különböző helyeken, elkerülni a
fertőzést. A csontvázat később fel lehet állitani, emlékoszlopul, az
utókor bámulatára.
– Igy aztán, a miniszter szavaira, az egész dolog elsimult.
Elhatározták, hogy az ön fokozatos elemésztését szigoruan titokban
tartják, azt az itéletet ellenben, mely szerint ön szemevilágától
megfosztandó, bevezették a törvénykönyvbe, vita nélkül, csak Bolgolam
haragudott, aki a császárné bizalmasa lévén, makacsul az ön halálát
követelte. Tudnia kell, hogy a császárné kérlelhetetlen ön iránt, ama
csufos és törvénytelen eset óta.
– Már most igy áll a dolog: három nap mulva barátja, a miniszter,
megjelenik önnél és felolvassa a vádiratot: majd, őfelsége és a tanács
kegyes jóindulatát tolmácsolva, közli önnel, hogy csupán szemevilágának
elvesztésére itélték. Őfelsége nem kételkedik benne, hogy ön hálásan és
engedelmesen aláveti magát az itéletnek. Mire őfelsége husz sebésze
jelenlétében azt végrehajtják, ön lefekszik a földre szépen és türi,
hogy szemeibe kiélesitett, mérgezett nyilakat lövöldözzenek.
– Belátására bizom, mi legyen ezekután a teendője. Most pedig távoznom
kell, elővigyázatosan, ahogy jöttem, nehogy gyanut keltsen távollétem.“
Őméltósága elment és én magamra maradtam, nagy zavarommal és bánatommal.
Ez a császár egy uj szokást hozott be, amit az előbbiek nem ismertek. E
szokás abban áll, hogy ha a tanács valami kegyetlen itéletet hajtott
végre, akár azért, hogy a császár bosszuvágyát kielégitse, akár
valamelyik udvaronc fondorlatából kifolyóan: a császár összehivta a
teljes ülést és nagy beszédet tartott, az ő kegyességét és irgalmasságát
emlegetve, melyet az egész világ elismer. Ezt a beszédet aztán
kinyomatták és szétküldték az országba, a nép azonban mindig megrémült,
mikor egy-egy ilyen falragasz megjelent, mert rájöttek, hogy minél
bővebb és fellengzőbb volt a dicshimnusz, mely a császár kegyességét
zengte: a büntetés mindig annál kegyetlenebbnek bizonyult és annál
ártatlanabb volt az elitélt. A magam részéről be kell vallanom, lehet,
hogy azért, mert sem születésem, sem neveltetésemnél fogva nem vagyok
udvaronc: nem tudtam az itéletben sem kegyet, sem irgalmasságot
felfedezni, sőt azt (talán tévesen) inkább keménynek és igaztalannak
éreztem. Gondoltam arra is, hogy biráim elé állok. Lehetetlen, hogy ne
találnának módot az itélet enyhitésére. De aztán eszembe jutott, hogy
ahány felségsértési pert eddig tanulmányoztam, mindig a birák tetszése
szerint dőlt el az itélet, igy hát nem tanácsos effajta veszélyes
kisérletet kockáztatnom ilyen hatalmas ellenségekkel szemben. Aztán
ellenállásra gondoltam, – mert hiszen ha szabadon mozoghatok, aligha
bánnak el velem és nehány jókora kővel összerombolhatom az egész
fővárost – de gyorsan elvetettem ezt a csunya ötletet, eszembe jutott
esküm, őfelsége sok kegyessége és a _nardac_-i cim, melyet viselnem
engedett. Ahhoz, hogy a császár mostani szigorusága által magam minden
hála alól felmentettnek érezzem, még nem voltam elég udvaronc.
Végre elhatároztam magam. Megértem, ha ezt az elhatározást sokan
kárhoztatják majd, talán nem alaptalanul, de viszont szemeim világát és
szabadságomat éppen a gyors cselekvésnek és gyakorlatlanságomnak
köszönhetem. Mert ha akkor ismerem az uralkodók és fejedelmek
természetét, amint azt később más udvaroknál alkalmam volt megismerni,
ha már akkor tudom, hogy nálam sokkal kisebb bünösöket hogy itéltek el
szigorubban, bizonyára készséggel és halogatás nélkül vetem magam alá
ilyen könnyü büntetésnek. De ifju voltam még és életvágyó s tekintve,
hogy különben is engedélyem volt meglátogatni Blefuscu császárát,
felhasználtam az alkalmat. Irtam _Redresal_ barátomnak egy levelet,
jeleztem, hogy ma reggel Blefuscuba utazom; a választ nem vártam be,
hanem szépen kimentem a tengerpartra, oda, ahol hajórajunk állott.
Fogtam egy nagy hadihajót, elejére kötelet kötöttem, felszedtem a
horgonyt, levetkőztem, ruháimat a hajóra tettem, letakartam egy
lepedővel, aztán gázolva és uszva, magam után vontattam az egészet.
Blefuscu partján már vártak, két embert adtak mellém, ezek kisértek az
ország hasonnevü fővárosába. Természetesen a kezemen vittem őket. Száz
méternyire a város kapujától előreküldtem a két embert, „tudassák
őfelségével, hogy megérkeztem és várom parancsait“. Egy óra mulva jött a
válasz: „őfelsége egész udvarával maga jön elém fogadtatásomra“. Meg is
érkeztek csakhamar: a császár és kisérete leszállt a lóról, a császárné
és hölgyei felálltak, sem zavart, sem félelmet nem vettem észre
viselkedésükön. Lefeküdtem, hogy kezet csókolhassak őfelségeiknek.
„Eljöttem“ – mondtam aztán – igértemhez hiven, uram és császárom
engedélyével, hogy láthassam őt s hogy felajánljam neki szolgálataimat,
amennyire erőmből telik s összeütközésbe nem kerül saját uramnak esküdt
fogadalmammal.“ Arról nem beszéltem, hogy kegyvesztett vagyok,
hivatalosan nem értesitettek még s nem voltam köteles tudni; másrészt
nem volt valószinü, hogy a császár, mig ekként hatalmán kivül állok,
felfedi a titkot. (Ez utóbbi pontban, mint kiderült, tévedtem.)
Nem untatom az olvasót a fogadtatás ünnepélyes részleteivel, sem azzal,
milyen kényelmetlenül kellett aludnom a földön, takarómba burkolva, nem
lévén ágyam és házam.