(Liliput lakói. Törvényeik, szokásaik. Hogy tanitják gyermekeiket?
Hogyan élt a szerző ebben az országban? Szerző tisztára mossa egy
magasrangu hölgy hirnevét.)
Áskálódások és civakodások: – oly megszokott mindez az udvaroknál, hogy
nem időzök tovább amaz ármányok vázolása mellett, melyekkel irigyeim a
király még mindig haragos szivét ellenem ingerelték. Más tárgyra térek.
A liliputi ember hat hüvelyknél valamivel kisebb, az állatok és növények
aránya pontosan megfelel e nagyságnak. A legnagyobb ló, vagy ökör
például négy hüvelyk magas; a juh másfél hüvelyk; a ludak akkorák, mint
egy verébfióka; és igy lefelé, a legparányibb lényekig, amelyeket szabad
szemmel alig tudtam észrevenni; ezeket csak a lilipuutiak láthatják,
akiknek látása rendkivül éles, igen tisztán látnak, csak, persze,
csekély távolságra. Egyszer nagyon mulattam egy szakácson, aki holmi
pacsirtát rántott ki, – az egész nem volt akkora, mint egy szunyog, –
máskor meg egy fiatal leányt figyeltem, aki láthatatlan tübe láthatatlan
selymet füzött.
Legmagasabb fáik hét láb magasak, a királyi parkban láttam nehányat,
melyeknek tetejét éppen hogy elértem. Igy aránylanak más növények: az
olvasó képzeletére bizom a többit.
A liliputiak müveltségéről itt csak futtában szólhatok. Éppenhogy
irásukat kell felemlitsem, nem balról-jobbra irnak, mint az európai
népek, nem is jobbról-balra, mint az arabok és zsidók, nem is lefelé,
mint a kinaiak, hanem keresztbe, a papir egyik sarkából a másik felé.
Effajta irást eddig Angolországban tapasztaltam csak, ahol hölgyeink
alkalmazzák, mikor leveleznek.
Halottaikat fejjel lefelé temetik el, azt hiszik ugyanis, hogy tizezer
hónap mulva mindenki feltámad és hogy abban az időben a Föld (amit
laposnak képzelnek) felfelé lesz fordulva: – igy aztán a feltámadás
talpra állitja az egész Liliput-ot. Maguk között a tanult emberek már
régen felismerték e tétel tarthatatlanságát, de a nép tartja magát hozzá
és a gyakorlat ma sem egyéb.
Van nehány igen sajátos törvény és szokás a császárságban, melyeket, ha
nem volnának szeretett hazánk törvényeivel éppenséggel ellentétben: még
magyarázni és mentegetni is tudnék, hozzátéve, milyen kivánatosnak
tartanám, hogy e törvényeket végre is hajtsák. Az első ilyen törvény a
besugókra vonatkozik. Az állam ellen elkövetett bünöket itt igen
szigoruan büntetik, de ha a megvádolt személy ártatlanságát
nyilvánvalóan bebizonyitja: a vádlót szégyenteljes halálbüntetés éri,
azonnal: az ártatlan vádlottat pedig négyszeresen kárpótolják: először
vesztett idejéért, másodszor a veszélyért, amit kiállt, harmadszor a
börtönért, amit elszenvedett és negyedszer ama költségekért, melyeket
védelmére kiadott. Ezenkivül a császár nyilvános módon kegyeibe fogadja
őt és ártatlanságát az egész városban falragaszok hirdetik.
A csalást nagyobb bünnek tekintik, mint a lopást, többnyire halállal
büntetik. Ugy okoskodnak, hogy éberséggel és vigyázattal, és nagyon
kevés értelemmel meg tudjuk óvni javainkat a tolvajoktól, de a csaló
ravaszsága ellen semmi se védi a becsületes embert. Másrészt a vétel és
eladás örökös forgalma hitelt tételez fel, itt nem lehet büntetni a
csalást, a becsületes kereskedő mindig pórul jár, a svihák
meggazdagszik. Emlékszem, egyszer jelen voltam egy tárgyaláson, a bünös
gazdáját kárositotta meg, nagy összeg pénzzel, amit rábiztak és amivel
megszökött. Én őfelségének odavetőleg megjegyeztem, hogy hiszen ez csak
_bizalommal való visszaélés_, de ő azt mondta, kegyetlenség volna a
legsulyosabb minősitést alkalmazni a bünös ellen; mire meglepetve és
zavartan csak annyit tudtam mondani: minden nemzetnek más a szokása s
bevallom, igen resteltem magam.
Mi az uralkodás tengelyének a büntetést és a jutalmazást tekintjük, de
még nem láttam egy nemzetnél se, hogy ez elvet keresztülvitték volna,
Liliput-ot kivéve. Aki bizonyságát tudja adni, hogy hetvenhárom hónapon
keresztül az ország törvényeit szigoruan betartotta: bizonyos előjogokat
élvez, életviszonyainak és képességeinek arányában, egy erre szolgáló
alapból megfelelő pénzösszeget is kap. Felveszi a _snilpall_, azaz
_törvényes_ cimet és jelleget, amit nevéhez kapcsolnak, de e cim nem
örökölhető. Nagyon csudálkoztak, mikor elmondtam, hogy a mi törvényeink
betartására büntetésekkel kényszeritik az embereket, ellenben
betartásukat nem jutalmazzák. Birósági épületeikben az Igazságot éppen
azért hét szemmel ábrázolják a liliputiak, kettő elől, kettő hátul, fent
is, kétoldalt is egy-egy, jelezve, hogy az Igazság körültekintő: jobb
kezében nyitott aranyzacskó, bal kezében hüvelyes kard, jelezni, hogy
inkább szeretne jutalmazni, mint büntetni.
Hivatalok betöltésénél inkább jó erkölcsökre, mint képességekre
tekintenek, ugy okoskodnak, hogy közepes emberi értelem nagyon elégséges
valamely hivatal betöltésére, ha már az embereknek kormányzásra van
szükségük: – a nyilvános ügyek intézése nem lehet valami mélységes
rejtély, amit csak nehány, kiválasztott lángész foghat fel – hiszen
ilyen alig három születik egy emberöltő alatt – ellenben felteszik, hogy
igazság, méltányosság, türelem: ezek oly erények, melyek minden embernek
hatalmában vannak; jóakarattal és gyakorlattal ezek az erények bárkit
képesithetnek állami szolgálatra, kivéve, ha különös tanulmányok
kellenek hozzá. Szerintük erkölcsi tisztaságot sohasem pótolhat a
szellem élessége vagy emelkedettsége, mert sohasem lehet oly veszélyes
az a hivatalnok, aki értelmiségi hiányból valami hibát követ el, mint
az, aki ügyes és ravasz eszével ezt a hibát takargatni, rendezni,
sokszorozni, szépiteni tudja.
Hasonlóképpen nem kaphat hivatalt az sem, aki nem hisz az Isteni
Gondviselésben, a liliputiak ugy okoskodnak, hogy az ilyen ember saját
magát tekinti a Gondviselésnek, szolgálatába hajtja a többieket – a
császár nem alkalmazhat olyasvalakit, aki az ő tekintélyét tagadja.
Én e törvények felsorolása alkalmával mindig az eredeti intézményeket
idéztem, de az ember természettől fogva, romlásra hajlik és megrontja
törvényeit. Ha az olvasó emlékeztet rá, hogy beszéltem a
kötéltáncolásról, bot fölött átugrásról, bot alatt elbuvásról, amivel
Liliputban magas állásokat érnek el, emlékezzék arra is, hogy ezt a
szokást a császár nagyatyja hozta be és jelenlegi fejlettségét a
pártoskodás földjéből szitta.
A hálátlanság náluk főbenjáró bűn. Ugy okoskodnak: aki rosszal fizeti
meg a jót, szükségképpen ellensége az egész emberiségnek, minden más
embernek, akik részéről nem részesült semmi jóban: – azért nem célszerü,
hogy tovább éljen.
Szülők, gyermekek egymásiránti kötelességeikről is merőben másként
vélekednek, mint mi. A férfi és nő viszonyát, mondják ők, éppen ugy a
természet határozza meg, mint az állatvilágban; férfi és nő az ösztön
sugallatára szeretkezik: a gyermekek iránt érzett gyöngédség is
ugyanilyen okokra vezethető vissza. Éppen azért természetellenes és
ostoba dolog, hogy a gyermek hálás legyen apja iránt, amiért az nemzette
őt, vagy anyjával szemben kötelességei legyenek, amiért az világra hozta
– hiszen az emberi élet nyomoruságát tekintve, ez magában nem
jótétemény, nem is indult annak, a szülők egészen mással voltak
elfoglalva, szeretkezés közben, eszükbe se jutott, hogy ők most
jótéteményt gyakorolnak. Innen magyarázható az is, hogy a liliputiak
sohasem bizzák szülőkre a gyermeknevelést, vagy csak a legutolsó
esetben; minden városban nyilvános csecsemőérlelők vannak, ahová a
szülők tartoznak mindkétnemü gyermekeiket elküldeni, ahol felnevelik
őket, huszadik hónapjukig; felteszik, hogy ebben a korban már hajlitható
a gyermek. Innen iskolákba kerülnek: nemek és pályák szerint. Ügyes
tanárok készitik elő a gyermekeket, hajlamaiknak, képességeiknek,
lehetőségeiknek megfelelően.
Az arisztokraták gyermekeit tudósok és komoly professzorok nevelik. A
gyermekek ruházata, táplálkozása, egészen egyszerü. A becsület,
bátorság, szerénység, alázatosság, hazaszeretet és vallásosság jegyében
nevelkednek. Mindig el vannak foglalva, keveset alusznak, két órát
szórakoznak és sok testgyakorlatot végeznek. Négyéves korukig öltöztetik
őket – innen kezdve maguk öltözködnek – és a cselédek csak a
legszükségesebb szolgálatokat végzik. Szolgálókkal nem szabad
érintkezniök, együtt mulatnak, együtt járnak, mindig a tanár vagy
segédje kiséretében, ezzel óvják a gyermekeket mindama fenyegető
bolondság és gonoszság ellen, mely a fejletlen lelket könnyen megrontja.
A szülők évenkint kétszer tekinthetik meg gyermeküket, egy órára –
megcsókolhatják a gyermeket, kétszer, mikor jönnek és mikor távoznak, de
a jelenlevő tanár őrködik, nehogy sugdolózzanak, kényeztessék a
gyermeket, ajándékot, édességet adjanak át.
A neveléshez szükséges összeget, amennyiben a szülők nem szolgáltatják
be rendesen, levonják a császári tisztek fizetéséből.
Kereskedők, kézmüvesek, polgárok gyermekeiket körülményeik arányában, de
ugyanigy nevelik. Kiskereskedők gyermekei tizenegyéves korukban
tanonciskolába kerülnek: – mások tizenötéves korukig tanulnak – a három
utolsó évben fokozatosan csökken az elfoglaltság.
Előkelő nőintézeteikben éppen ugy nevelik a leányokat, mint a fiukat,
csakhogy itt női cselédek veszik körül a gyermeket, mindig a tanár
felügyelete alatt. Ötéves koruktól fogva maguk öltözködnek. Nyilvánosan
háromszor megkorbácsolják az olyan cselédet, aki bolondos, vagy rémes
meséket mond a gyerekeknek: aki erkölcstelent, egy évi börtönt kap és
számüzik az ország elhagyatott vidékeire. A fiatal hölgy nem
cifrálkodik, – müvelt és értelmes, mint a férfiak – ugy nevelik őt, hogy
mint feleség, kellemes, értelmes életpárja legyen a férfinak. Mikor a
leány házasodhatik – náluk tizenkét évvel érettek a nők – szüleikhez
hazakerülnek, rendesen könyezve és busan hagyják el az intézetet.
Polgári leánynevelőkben mindenféle foglalkozásra, munkára oktatják a
gyermekeket: a tanulólányokat hétéves korukban üzletbe adják, mások
tizenegy évig ott maradnak. Minden szülő tartozik jövedelme arányában
hozzájárulni gyermeke neveltetéséhez. A módosabbak bizonyos összeget
kell letétbe helyezzenek, amit az állam okos és méltányos gazdasággal
kezel, hogy átadja a gyermeknek, mire az felnő.
A parasztok és földmüvesek gyermekei otthon maradnak, ezek a földet
müvelik, nem kell tanulniok; az öregeket és munkaképteleneket azonban
kórházba viszik. Náluk a koldulás ismeretlen fogalom.
Talán érdekelni fogja az olvasót, hogyan éltem én Liliputban, kilenc
hónapot és tizenhárom napot. Némi műszaki hajlamaim lévén, meg a szükség
is kényszeritett rá: csináltam magamnak egy elég kényelmes asztalt, meg
széket, a park legnagyobb fáiból. Kétszáz varrónő készitette ingemet és
ágynemüimet, amilyen durva és vastag anyagból csak lehetett, de még igy
is négyrét kellett összehajtani, hogy a mi gyolcsunkhoz hasonló vásznat
kapjak.
A varrónők ugy vettek rólam mértéket, hogy lefektettek a földre: – egyik
nyakamra állt, másik hasamra. Hosszu kötelet feszitettek ki, melynek
hosszát egy harmadik mérte le. Aztán megmérték a mutatóujjam nagyságát
és kijelentették, hogy kész a mérték, a többit a matematikusok végzik,
akik tudják, hogy az emberi test milyen arányokban függ össze – két
hüvelykujj, az egy csukló, két csukló, az egy nyak, két nyak, az egy
derék. Ruhámat ugyanilyen módon készitette háromszáz szabó, csak a
mértéket vették máskép. Letérdeltem és ők létrát támasztottak a
nyakamhoz, az egyik felmászott ezen a létrán, ólom-pilumot bocsátott le
a földig: ennek hossza jelentette a kabátomat. Derekamat, karjaimat
magam mértem le. Mikor azután elkészült (az én házamban készitették,
csak itt volt elegendő hely), olyan formája volt, mint valami
összerakott szőnyegnek.
Élelmemről háromszáz szakács gondoskodott. Házam körül kényelmes kis
kunyhókat épitettek, itt éltek családostul. Ebédkor husz kiszolgáló
pincért tenyeremre tettem és felraktam az asztalra, száz pincér lent
várakozott, az asztal alatt, husos tálakkal, tálcákkal, itallal;
szellemes módszerünk volt, mindezt köteleken huzni fel, mint ahogy a
vödröt rántjuk fel a kutból. Egy-egy tál étel egy-egy harapást
jelentett; egy vödör bor, vagy más ital egy kortyantásra elég. A mi
ürühusunk jobb, de a marhahusuk kiváló. Egyszer kaptam egy akkora
marhacombot, hogy hármat is haraptam belőle, de az ilyen ritkaság.
Szolgáim állandóan csodálkoztak azon, hogy eszek meg mindent,
csontostul, ahogy nálunk a pacsirtacombot eszik. A libát és pulykát
egyszerre kaptam be – be kell vallanom, izesebb, mint a mienk. Kisebb
szárnyasokból husz-harmincat szurtam fel villámra egyszerre.
Egy napon őfelsége abbeli óhaját fejezte ki, hogy „boldog lenne“, (igy
szokta mondani) „ha egész családjával egyszer szivesen látnám ebédre“.
Pontosan jelentek meg és én karszékekben helyeztem el az egész családot,
asztalomon. A kiséret sorai közt ott volt Flimnap kincstárnok is,
gyakran láttam, hogy alattomos és savanykás tekintettel néz rám, de ugy
tettem, mintha nem venném észre és annyit ettem, amennyi csak belém
fért, az udvar mulattatására. Vannak okaim feltenni, hogy ez a látogatás
Flimnapnak jó alkalmat adott ellenem való aknamunkákra: mindig titkos
ellenségem volt, bár külsőleg a legmesszebbmenő udvariassággal bánt
velem. De a császárnak a kincstár csökkenéséről beszélt és hogy nagyobb
kölcsönt kell felvenni; hogy az állampapirok egyre esnek; hogy már eddig
másfél millió _sprug_-ba kerültem (ez a legnagyobb aranypénzük, akkora,
mint egy halpikkely) és hogy egészben, pénzügyileg, legjobban tenné
őfelsége, ha az első kinálkozó alkalmat felhasználva, elbocsátana.
Ezen a helyen kell elégtételt szolgáltatnom egy kitünő és magasrangu
hölgynek, aki ártatlanul szenvedett miattam. A kincstárnoknak egy napon
az a képtelen ötlete jött, hogy féltékenykedjék a feleségére: gonosz
nyelvek besugták neki, hogy a kegyelmes asszony heves vonzalmat érez
irányomban; tartotta magát az udvarnál az a botrányos pletyka, hogy
egyszer egyedül meglátogatott a lakásomon. Ünnepélyesen kijelentem, hogy
ez rosszakaratu rágalom. Annyi igaz, hogy a kegyelmes asszony gyakran
tüntetett ki barátságának jeleivel. Sokszor meg is látogatott, de mindig
legalább negyedmagával – nővérei, vagy kis leánya kisérte el többnyire –
de ez nem volt szokatlan, udvari hölgyek részéről. Szolgáimra is
hivatkozhatom, láttak-e valaha kocsit megállani a kapum előtt, melynek
gazdáját nem ismerték volna. Szokás szerint, ha a szolga jelezte, hogy
látogatóm érkezett, azonnal az ajtóhoz kusztam, udvariasan kezembe
vettem a kocsit, lovastul (ha hat lóval jöttek, a kocsis rendesen négyet
lekapcsolt) és letettem az asztalra, melynek, baleseteket elkerülendő,
kis farácsa volt három oldalon. Sokszor négy kocsi is volt az
asztalomon, tele vendégeimmel, mig én székemen ültem az asztal mellett.
Ilyenkor, mikor az egyik vendégemmel beszélgettem, a többi kocsis szépen
áthajtatott az asztal tulsó felére. Sok kedves délutánt töltöttem ilyen
látogatások fogadásával. De felszólitom a kincstárnokot és besugóit
(igenis, megnevezem őket, hadd szégyeljék magukat) _Clustril_-t és
_Drunlo_-t, bizonyitsák be, hallgassák ki szolgáim, jött-e hozzám valaki
_inkognitó_, kivéve _Redresal_-t, az államtitkárt, akit őfelsége küldött
és akinek látogatásáról már beszéltem. Nem foglalkoznék ily behatóan e
kérdéssel, ha nem egy magasrangu hölgy jóhirnevéről volna szó, nem is
beszélve az enyémről; mert hiszen akkor már _nardac_-i méltóságom volt,
ami még a kincstárnokot sem illeti meg: mindenki tudja, hogy ő csak
_glum-glum_, ez egy fokkal alacsonyabb rang. Szóval, ezek a rágalmak
idézték elő, – mintahogy egy véletlen, melyet nem illik elmondani,
meggyőzött róla, – hogy egy ideig a kincstárnok rosszul bánt a
feleségével és velem nagyon hidegen. Később ugyan megtudta a valóságot
és kibékültek – én azonban minden bizalmát elvesztettem. Őfelségére, aki
a bizalmasainak szavára szivesen hajlott, csak természetes, hogy
átragadt a gyanu és rosszindulat.