(Szerző sajátságos haditervvel megakadályozza a támadást. Magas cimmel
és ranggal tüntetik ki. Blefuscu nagykövete békét kér. A császárné
lakosztálya kigyullad: szerző megmenti a palota felét.)
Liliput szárazföldi tartomány. Blefuscu északkeleti fekvésü sziget, – a
két országot nyolcszáz méter széles csatorna választja el egymástól.
Blefuscut nem láttam volt még. A part arranéző oldalán nem akartam
megjelenni, nehogy a blefuscui hadihajókról észrevegyenek, s eddig még,
tudomásom szerint, nem hallottak rólam. A háborus időre való tekintettel
a két ország között megszakadt az érintkezés: őfelsége blokádot
terjesztett ki a hajókra is, halálbüntetés terhe alatt. Közöltem
őfelségével tervemet, melylyel az ellenséges hadihajókat elfoghatjuk.
Vitorlásaink értesitése szerint a blefuscui hajóraj a kikötőben
horgonyozik, várva a kedvező szelet, hogy rajtunküssenek. Egy tapasztalt
tengerésztisztet megkérdeztem, milyen mély a csatorna, tudván, hogy
többször megmérték. Középen, mondotta, hetven _glumgluff_ a mélység, ár
idején, európai mértékre átszámitva ez hat lábat jelent. Átsétáltam az
északkeleti partra, lehasaltam egy domb mögé, kivettem messzelátómat és
vizsgálni kezdtem a horgonyzó hajóhadat. Mintegy ötven darab lehetett és
sok szállitóhajó. Azután hazamentem és parancsot adtam (rendelkezésre
kaptam jogot), hogy készitsenek sok erős hajókötelet és vasrudakat is. A
hajókötél olyan vastag volt, mint a mi csomagoló-madzagunk, a rudak
hossza és nagysága mint egy-egy varrótü. Három-három kötelet
összesodortam, hogy erősebb legyen, a rudakat is hármankint
összeerősitettem, végükön kampóba hajlitottam. Ötven horgot ugyanannyi
kötélre erősitettem, aztán mentem az északkeleti partra. Ott levetettem
kabátot, cipőt, harisnyát; bőrnadrágomban bementem a vizbe, félórával az
ár előtt. Sietve tocsogtam, mig lehetett, majd uszni kezdtem, harminc
méter után földet értem megint. Félóra alatt értem el a hajóhadat. Az
ellenség ugy megrémült, mikor meglátott, hogy egyszerüen kiugráltak a
hajókból, partra usztak, ahol legalább harmincezer lélek szorongott.
Ekkor fogtam a horgokat, a kampókat egyenkint, egymásután
beleakasztottam a hajók elejébe, végre a kötelek végét összekötöttem.
Mig ezzel foglalatoskodtam, a partról sok ezer nyilat kilövöldöztek
felém, sok nyil arcomat és kezemet érte s a kellemetlen csipéstől
eltekintve, igen zavart munkámban. Legjobban persze szememvilágát
féltettem, okvetlen el is vesztettem volna, ha jóelőre nem gondoskodom
védelemről. Már emlitettem, hogy titkos nadrágzsebemben szemüveget
tartogattam, mely elkerülte megmotozóim figyelmét. Ezt most elővettem,
jó szorosan orromra erősitettem. Igy felfegyverkezve, frissen ment a
munka, a nyilak sürün pattantak vissza szemüvegemről: hatástalanul.
Végre mind a kampót megerősitettem. Most, kezembefogva a csomót, huzni
kezdtem, de a hajók nem mozdultak, le lévén kötve mindegyik horgonynyal.
Igy hát eleresztettem a kötelet, a kampókat rajthagytam a hajókon. Most
kést szedtem elő s bátran nekimentem a horgonyköteleknek – nyilak százai
zuhogtak arcomra, kezemre, – de nem engedtem, mig mind el nem vágtam.
Akkor ujra megragadtam az összecsomózott kötélvégeket s a legnagyobb
könnyüséggel rántottam magam után ötven darab nagy hadihajót.
Blefuscu népe, eleinte sejtelme sem lévén, mit akarhatok: megzavarva és
álmélkodva nyüzsgött a parton. Csak nézték, hogy metszem át a
horgonyokat, akkor kaptak csak észbe, mikor az egész hajóraj szép
rendben megindult és jött utánam és akkor a kétségbeesés és fájdalom
orditása, mint egy torokból, ugy jajongott fel az égre. Soha nem
hallottam ilyen gyászkiáltást.
Mikor tul voltam minden veszélyen, megálltam nehány percre, hogy
kirángassam az arcomba és kezeimbe ragadt nyilakat: azután bekentem
magam ugyanazzal a balzsammal, amiről már beszéltem egyszer. Azután
levettem az okulárét és vártam vagy egy órát, hogy az ár apadjon.
Épségben jutottam Liliput partjára, terhemet vontatva hoztam magam után.
A császár, egész udvarával, ott állt a parton, a nagy manőver kivitelét
szemlélve. Csak a nagy félkörben uszó hajó-sort láthatták, én magam
nyakig vizbe lévén merülve, meg is ijedtek, mikor, a csatorna közepén
elvesztve szem elől, azt kellett hinniök, hogy megfulladtam és hogy a
közeledő hajórajt az ellenség vezeti, támadásra. Csakhamar nagy öröm
váltotta fel a félelmet: mikor elég közel voltam a parthoz, felemeltem
kezemet, melyre a kötélcsomót erősitettem volt és hangosan igy
kiáltottam: „Sokáig éljen Liliput dicső királya!“ Az uralkodó öröme
határtalan volt: azon a helyen, ahol partra szálltam, elémjött s nyomban
_nardac_-nak nevezett ki, ami a legnagyobb cim és rang Liliputban.
Őfelsége később azt kivánta, hogy az összes ellenséges hajókat vontassam
be az ő kikötőjükbe. És ime, az uralkodók határtalan becsvágya: nem
kisebb tervet dolgozott ki magában, minthogy egész Blefuscu-t
annektálja, s alkirályt nevez ki élére, népét leigázza s kényszeriti,
hogy a tojást vékonyabb felén törje fel – ezzel elérje, hogy ő legyen a
világ egyetlen ura. De én igyekeztem rávenni, mondjon le erről a
szándékáról: a méltányosság és nagylelküség számos érveivel tiltakoztam
az ellen, „hogy eszköz legyek, melylyel egy szabad és derék népet
rabszolgává tesznek“ – s e kérdés a tanács elé kerülvén, a kormány
bölcsebb fele osztotta véleményem.
Sajnos, ez a nyilt és bátor fellépés ellentétben állott őfelsége
politikai nézeteivel, becsvágyával és soha nem tudott nekem megbocsátani
többé. Később hallottam, hogy a minisztertanácsban – igen finoman és
diszkréten bár – beszélt erről a dologról, s végre a bölcsebb
államférfiak hallgatással jelezték, hogy már nincsenek az én
álláspontomon, mások viszont, titkos ellenségeim, nem rejthettek el
néhány megjegyzést, burkolt célzással támadva személyem. E perctől
kezdve megindult az áskálódás ellenem, kevesebb mint két hónap alatt
nyiltan kitört s csaknem teljes bukásommal végződött. Ilyen csekély
sulya van a legnagyobb szolgálatoknak is, ha a mérleg másik oldalán
császári szenvedélyeknek való ellenszegülés nehezül.
Ez események után mintegy három héttel ünnepélyes követség érkezett
Blefuscu-ból, békekötést esedezve. A békét csakhamar meg is kötötték,
Liliput-ra nézve igen előnyös feltételekkel. A részletekkel nem untatom
az olvasót. Kilenc nagykövet jött, mintegy ötszáz emberből álló
kisérettel, igen ünnepélyes és nagyszerü bevonulást tartottak, amilyen
királyunkat és ügyünket megillette. Az udvarnál kiérdemelt, legalább is
látszólagos tekintélyemmel a követeknek igen szép szolgálatokat tettem.
Arról is értesültek, privátim, hogy barátságos indulattal védtem
ügyüket, távozásuk előtt, éppen ezért ünnepélyes látogatást tettek
nálam. Bókokkal kezdték, hogy mennyire méltányolják nagylelküségem,
királyuk nevében meghivtak országukba s kérték, adnám jelét csodálatos
erőmnek, amelyről annyit hallottak. Eleget tettem kérésüknek, a
részletekkel nem akarom untatni az olvasót.
Mikor legnagyobb álmélkodásukra és megelégedésükre befejeztem
mutatványaimat, abbeli óhajomnak adtam kifejezést, adnák át
legalázatosabb hódolatomat uralkodójuknak, s közöljék vele, hogy mielőtt
visszatérnék hazámba, királyi szine elé járulok. Mikor legközelebb
Liliput császárral beszéltem, meg is kértem őt, adna engedélyt, hogy
Blefuscu fejedelmét meglátogassam; – amit kegyesen jóváhagyott, de igen
hideg modorban, aminek okát nem foghattam fel. Később sugta meg nekem
valaki, hogy „Flimnap és Bolgolam a nagykövetekkel való tárgyalásomat a
hütlenség jelének tüntette fel“ – képzelhető, hogy fájt ez, minden
effajta gondolat távol állott tőlem. Akkor először kezdtem megérteni
homályosan, mit jelent ez a szó: udvar és mit ez: miniszter.
Meg kell még jegyeznem, hogy a nagykövetek tolmács segitségével
beszéltek hozzám, a két ország nyelve éppen ugy különbözik, mintahogy
két európai országé szokott. Mindkét nemzet igen büszke nyelvének
szépségére, régiségére és erejére, a szomszéd ország nyelvét ellenben
megvetik. A mi császárunk tehát, amaz előnyökre támaszkodva, melyeket
neki az ellenséges hajóraj meghóditása biztositott, arra kényszeritette
Blefuscut, hogy üzleti ügyeiket liliputi nyelven bonyolitsák le. Az is
igaz, hogy a kereskedők és a matrózok, szóval a partlakók, mindkét
nyelvet beszélik. Ennek oka a két nemzet közt fennálló nagy kereskedelmi
forgalomban kereshető, abban, hogy a számüzöttek átmentek a szomszéd
országba – hogy a rang- és pénzarisztokrácia ifjai szivesen rándultak át
a csatornán, uj embereket, uj erkölcsöket ismerni meg. Az emlitett
kölcsönös nyelvismeretekről néhány héttel később győződtem meg, mikor
Blefuscu császárát meglátogattam. Ez a látogatás az ellenségeim
áskálódása okozta bánatom közepett, gyönyörüséges emlékemmé vált,
amiről, megfelelő helyen, még beszélni fogok.
Az olvasó még emlékszik, hogy abban a bizonyos fogadalomban amit
aláirtam, s melynek alapján szabadságomat visszaadták, voltak pontok,
amik sértettek, nagyon is szolgai jelleget kaptam ezáltal és csak nagy
és sürgető szükség kényszerithetett rá, hogy e pontokat elfogadjam.
Most, hogy _nardac_ voltam, magasrangu államhivatalnok, e pontok
betartása méltóságomon alul állt és a császár (hogy igazságos legyek)
egyszer sem emlitett előttem ilyesmit. Nemsokára alkalmam volt, nézetem
szerint igen jelentős szolgálatot tehetni őfelségének. Éjfélben
riasztottak fel: sok száz ember orditozott kapum előtt, „_burglum,
burglum_“ hangzott szüntelenül: a tömegen átfurakodva nehány udvari
személy törtetett hozzám s könyörögtek, jönnék azonnal a palotába: ő
császári felsége lakosztálya tüzben áll! Egy udvarhölgy meggondolatlanul
elaludt olvasás közben és a gyertya égett. Pillanat alatt talpon voltam,
a népet elhajtották utamból. Holdvilágos éjszaka volt, elértem a
kastélyt, anélkül, hogy utközben eltapostam volna valakit. Mire
odaértem, a falakhoz már létrákat támasztottak volt, vödrök is lettek
volna, csakhogy a viz messze volt. E vödrök akkorkák, mint egy-egy
gyüszü – a jó emberek annyit adtak fel nekem, amennyit csak lehetett, de
a lángok oly hevesen csapkodtak már, hogy ezzel nem sokra mentünk.
Könnyen elolthattam volna az egészet a kabátommal, csakhogy azt
szerencsétlenül otthon feledtem nagy siettemben: csak bőrnadrágom volt
rajtam. Egészen kétségbeejtő és siralmas eset volt s a nagyszerü palota
feltétlen porráég, ha nálam szokatlan lélekjelenlét nem sugall egy
váratlan ötletet. Megelőző este bőségesen ittam _glimigrimet_, ez kitünő
borfajta, de a vesékre erősen hat. Ehhez járult a hőség, amit a lángok
és az oltás fáradalma idézett elő, a bor dolgozni kezdett vesémben,
melynek tartalmát bőven és ügyesen üritettem ki magamból, vigyázva, hogy
a legveszedelmesebb pontokra zuhogjon az áradat. Három perc alatt
kialudt a tüz – és a kastély többi része, annyi év fáradtságos munkája,
meg volt mentve a pusztulástól.
Már nappal volt, mire hazajutottam, anélkül, hogy bevártam volna a
császárt; bár nagy volt a szolgálat, amit tettem, az a mód, ahogy
végrehajtottam, bizonytalanná tette a császár háláját. Szigoru törvények
szólnak ugyanis arról, hogy a liliput-i császár palotájában senkinek sem
szabad azt tenni, amit én tettem. Kissé megnyugtatott őfelsége követe,
aki tudtomra adta, hogy „őfelsége átiratott a táblához, hogy
eszközöljenek ki számomra kegyelmet“. Azt csak titokban közölték velem,
hogy a császárné, elborzadva azon, amit tettem, a kastély legfélreesőbb
sarkába vonult vissza, kijelentette, hogy soha nem lépi át a
megszentségtelenitett szobák küszöbét és hogy legbelsőbb bizalmasai
körében boszut esküdött ellenem.