(Mildendo, Liliput fővárosa, a császári palotával. Beszélgetés szerző és
egy államtitkár között, az államügyekről. Szerző felajánlja szolgálatait
a császárnak háboru esetére.)
Szabadságom visszanyerése után legelső kérésem az volt, hogy
megtekinthessem Mildendo-t, a fővárost – őfelsége ebbe szivesen
beleegyezett, de előbb ujfent a lelkemre kötötte, nehogy valamelyik
alattvalójában, vagy a házakban kárt tegyek. A népet falragaszokon
figyelmeztették, hogy meglátogatom a várost. A város fala harmadfél láb
magas és legalább tizenegy hüvelyk széles, ugy, hogy egy szekér
kényelmesen elvonulhat rajta – tiz lábnyi távolságokban erős állványok
támogatják ezt a falat. A nagy nyugati kapu fölött léptem át és óvatosan
mentem végig a főutakon, zubbonyban, nehogy a házak ereszét kabátom
szárnya letördelje. Nagy körültekintéssel sétáltam, nehogy rálépjek
valakire, aki esetleg ott maradt az utcán, bár mindenkit
figyelmeztettek, hogy a saját érdekében, óvakodjék kilépni házából. A
padlásablakok és háztetők persze tele voltak kiváncsiakkal, soha ennyi
embert nem láttam együtt. A város alakja szabályos négyzet, minden
oldala ötszáz láb hosszu. Két nagy ut keresztezi és osztja négy részre,
öt láb szélességben. Az utcák és átjárók, melyekbe nem hatolhattam be,
tizenkét-tizennyolc hüvelyk szélesek csak. Ebben a városrészben
ötszázezer lélek lakik, a házak három és ötemeletesek, sok a bolt és
árucsarnok.
A királyi palota a város közepén áll, ott, ahol a két főut keresztezi
egymást. Két láb magas fal veszi körül, az épülettől tizenkét lábnyi
távolságban. Őfelsége engedelmével átléptem ezt a falat, s elég helyem
lévén még az épületig, kényelmesen áttekinthettem az egészet. A külső
udvar negyven láb széles négyzet, belül még két udvar van, legbelül a
császár lakosztálya, amit nagyon szerettem volna látni, de egy kicsit
nehezen ment – a legnagyobb kapuk tizennyolc hüvelyk magasak és hét
hüvelyk szélesek lévén. Már most a külső épitkezések legalább öt láb
magasak, ezeket nem lehetett átlépni, anélkül, hogy peremüket
megsértsem, bár a falak vert kőből valók és négy hüvelyk vastagok. De
őfelsége nagyon szerette volna, ha kastélyának pompáját megszemlélhetem
s igy három napot fáradtam azzal, hogy a császári parkban, száz
méternyire a várostól, zsebkésem segélyével nehány nagy fát kivágjak: e
fákból aztán három láb magas zsámolyokat szerkesztettem, melyek elbirták
sulyomat. A falragaszok mégegyszer megjelentek, mégegyszer bementem a
városba, kezemben tartva a két kis zsámolyt. A külső udvar széléhez érve
ráálltam az egyik zsámolyra, a másikat kézbevettem, áttettem a másik
udvarba. Már most az egyik zsámolyról kényelmesen át tudtam lépni a
másik zsámolyra, kampós botommal a másik zsámolyt aztán felhuztam. Igy
jutottam be a legbelsőbb udvarra, oldalamra feküdtem és ugy néztem be a
középső emelet ablakain, amelyeket ez alkalommal nyitvahagytak. A
legragyogóbb berendezés kápráztatott el: ott volt a császárné és a
fiatal hercegek, mindegyik a maga lakosztályán, kiséretük főbb tagjai
közt. Ő császári felsége kegyes volt igen szivesen mosolyogni rám s az
ablakon keresztül csókra nyujtotta a kezét.
Ezuttal nem bocsátkozom további leirásokba, tekintettel arra, hogy
megfigyeléseimet különben is egy nagyobb müben akarom összegyüjteni,
mely sajtó alá kerül nemsokára: – e müben a császárság részletes leirása
foglaltatik, megalapitásának és uralkodóinak története, különös
tekintettel háboruikra, törvényeikre, vallásukra, – leirom növényeiket,
állataikat – erkölcseiket és szokásaikat, más hasznos és tanulságos
adatokkal egyetemben. Jelen müvemben csak azokat az eredményeket akarom
vázolni, melyek e birodalomban töltött, mintegy kilenc hónap folyamán
velem kapcsolatban az olvasót érdekelhetik.
Egy reggel, mintegy két héttel azután, hogy szabadságomat visszanyertem,
egyetlen szolga kiséretében meglátogatott _Reldresal_, a császár
személye körüli államtitkár. Meghagyta kocsisának, hogy várja be és
kért, beszélhessen velem egy óráig. Szivesen rendelkezésére álltam,
részint személyes érdemeire, részint arra való tekintettel, hogy sok jó
szolgálatot tett nekem az udvarnál, kérvényeim ügyében. Hogy könnyebben
beszélhessen a fülembe, mondtam, hogy majd lefekszem, de ő inkább
szerette, hogy csak vegyem a tenyerembe. Azon kezdte, hogy gratulált
szabadlábrahelyezésemhez. Megjegyezte, hogy némi érdeme is volt benne,
legalább is abban, hogy ilyen hamar elintézték az ügyet, de be kell
vallania, ugymond, hogy az udvar jelenlegi helyzete szerepet játszott e
kérdésben.
„Bármily virágzónak lássék birodalmunk idegen ember szemében, – mondta
továbbá – két nagy baj nyugtalanitja huzamosabb idő óta: belső
pártvillongások és egy külső támadás alakjában, mely ama hatalmas,
tengeri nép részéről fenyeget. Ami az első kérdést illeti, tudnia kell,
hogy hetven hónapja immáron két hevesen küzdő pártra szakadt az ország
politikai tábora, a _Trameksan_ és a _Slameksan_ pártokra. Az egyik párt
alacsony cipősarkot visel, a másik magasat. A magassarkuak a régi
rendszer hivei, de őfelsége inkább az alacsonysarkuakat alkalmazza a
kormányzásban és minden állást velük tölt be, amint bizonyára észre is
vette már. Ő császári felsége sarkai legalább egy _drurr_-ral
alacsonyabbak, mint az udvaroncoké (_drurr_, ez egy hüvelyknek
tizennegyedrésze). A feszültség a két párt között ott tart már, hogy nem
esznek, nem isznak együtt, nem is beszélnek egymással. Jelenleg ugy áll
a dolog, hogy a magassarkuak száma meghaladja a miénket, a hatalom
azonban a mi részünkön van. Viszont attól tartunk, hogy ő császári
fensége, a trónörökös, nem ellenszenvez a magassarkuakkal, legalább
lehetetlen volt észre nem vennünk, hogy a fenség egyik sarka valamivel
magasabb, mint a másik, minek következtében a fenség kicsit csámpásan
jár. Már most, e belső viszálykodás közepette mind komolyabban fenyeget
Blefuscu-sziget felől a támadás. Blefuscu, a világ másik nagy birodalma,
csaknem oly nagy és hatalmas, mint a miénk. Ami ugyanis az Ön állitását
illeti, hogy még más, hatalmas államok és birodalmak is léteznének a
világon, oly terjedelmü lakókkal, mint Ön: e feltevést tudósaink
kétségbevonják s inkább azt vélik, hogy uraságod a holdból pottyant
közénk, vagy valamelyik csillagról, hiszen nyilvánvaló, hogy száz olyan
ember, mint Ön, rövid idő alatt fölenné őfelsége birodalmát, különben
is, történelemtudósaink, akik hatezer hónapot irtak le, nem emlitenek
fel Liliput és Blefuscu-n kivül más császárságokat. Ez a két nagyhatalom
harminchat hónappal ezelőtt már heves és makacs háboruban állt
egymással. Az ellenségeskedés igy kezdődött: hosszu ideig a két ország
megegyezett abban, hogy a tojást, mielőtt megesszük, vastagabb felén
kell feltörni. Dicsőséges uralkodónk nagyatyja azonban, még
gyermekkorában, egyszer feltörvén a tojást vastagabb végén, megvágta az
ujját. Atyja, a császár, ekkor rendeletet adott ki, mely szigoru
büntetés terhe alatt megtiltotta a népnek, hogy a tojást vastagabb felén
törje fel. A népet annyira felbőszitette e rendelet, hogy hat izben
lázadás tört ki. E forradalmak folyamán egyik császárunk életét, másik
trónját vesztette. Blefuscu uralkodói állandóan szitották ezeket a
polgárháborukat és ha elfojtották őket, a számüzöttek rendesen
Blefuscuba menekültek. Feljegyezték, hogy tizenegyezer ember szenvedett
inkább kinhalált, semhogy a hagyományok ellenére a vékonyabb felén törje
fel a tojást. Több száz kötetet irtak erről a kérdésről: a
_Vastagvégüek_ müveit hosszabb időn át betiltották és elkobozták,
törvény mondta ki, hogy a vastagvégüek nem választók és nem
választhatók. E villongások folyamán Blefuscu nagykövetei többször
szólaltak fel, vádolva bennünket, hogy megszegtük _Lustrog_, a nagy
próféta alapvető tételét, mely _Blundecral_-ban, a mi Bibliánkban
foglaltatik, s mely szerint mindenki ott töri fel a tojást, ahol
leghelyesebb feltörni, már pedig azt mindenki maga tudja legjobban, hogy
neki hol esik jobban, ez tehát lelkiismereti kérdés.“
„Már most a vastagvégü számüzötteket szivesen fogdaták
Blefuscu-szigetén, addig bátoritották és támogatták őket, még véres
háboru nem tört ki, a két nagyhatalom között, mely változó szerencsével
folyt sokáig. Közben negyven nagy hadihajót, sok kisebbet és harmincezer
embert vesztettünk. Az ellenség részén valamivel nagyobb volt a
veszteség. Mégis, az ellenség annyira öszeszedte magát, hogy igen
tekintélyes hajórajt épitett és jelenleg éppen azon vannak, hogy
megtámadjanak bennünket. Ő császári felsége az Ön erejét és értékét igen
nagyrabecsüli, kegyesen megbizott, terjesszem elő ügyét és kérjem
véleményét“.
Válaszomban megbiztam az államtitkárt, adja át őfelségének
legalázatosabb hódolatomat és tudassa vele, „hogy nem illenék hozzám,
idegenhez, pártügyekbe avatkozni; de ha az ő személyének és birodalmának
védelméről van szó, életemmel és véremmel rendelkezhetik“.