(Szerző egészen szokatlan módon mulattatja őfelségét és a mindkétnembeli
nemességet. A liliput-i udvar szórakozásainak leirása. Szerző bizonyos
feltételek mellett visszakapja szabadságát.)
Szelidségem és jó modorom annyira megnyerte őfelségét, udvarát – a
hadsereget és általában egész népét, hogy remélni kezdtem, nemsokára
visszaadják szabadságomat. Minden módot felhasználva tápláltam ezt a
kedvező hangulatot. Fokról-fokra kevésbé féltek ama veszélyektől,
melyeket képviseltem. Sokszor lefeküdtem és öt-hat kis ember akár a
fejemen táncolhatott – a kis fiuk és kis leányok csakhamar odáig
merészkedtek, hogy bujócskát játsztak a hajamban. Most már kezdtem
egészen jól érteni és beszélni nyelvüket. Egy napon a császárnak ötlete
támadt, hogy megmutatja nekem az ország leghiresebb akrobatáit és
látványos müvészeit; e nemben oly ügyességet és bátorságot tapasztaltam
e kis népnél, amire eddig nem volt példám. Különösen a kötéltáncosok
mulattattak módfelett. Vékony, fehér cérnán szaladgáltak, tizenkét
hüvelyknyire a talaj felett. Az olvasó engedelmével e pontra bővebben
kitérek.
Ezt a mulatságot, a kötéltáncolást, ugyanis azok a személyek üzik,
akiket valami magas hivatalra jelöltek, és kegyben állanak az udvarnál.
Ezeket gyermekkoruktól fogva tanitják e müvészetre, gyakran nem kell
hozzá nemesi rang se, vagy müveltség. Mikor valami nagy állás
üresedésben áll, akár halál, akár kegyvesztés miatt – ez utóbbi gyakori
eset – öt vagy hat e jelöltek közül kérvényt nyujt be az udvarhoz, hogy
engedtessék meg nekik őfelségét és udvarát kötéltánccal mulattatni. Aki
a legmagasabbat tudja ugrani, anélkül, hogy leesnék a kötélről, megkapja
az állást. Igen gyakori eset, hogy a főminisztereknek is be kell
mutatniok ügyességüket, meggyőzni az uralkodót, hogy mozgékonyságukat
még nem vesztették el. A kincstárnok, _Flimnap_, egyedül birt ama
előjoggal, hogy bukfencet vethetett a kifeszitett madzagon, mely nála
legalább egy ujjal magasabb volt, mint bárkié az országban. Láttam őt
egyszer dupla saltoval ugrani legtöbbször egymásután, a vékony kötélről,
amit nálunk _halálugrásnak_ neveznek. _Reldresal_ barátom, a király
személye körüli miniszter, véleményem és részrehajlatlan meggyőződésem
szerint mindjárt második e produkcióban, Flimnap mögött – a többi udvari
ember és államférfi egyformán ügyesek.
Ezt a mulatságot sokszor végzetes baleset zavarja meg – több ilyenről
hallottam, sőt magam is tanuja voltam két-három olyan esetnek, hogy a
jelölt karját-lábát törte. A veszély persze sokkal nagyobb olyankor,
mikor minisztereknek kell bemutatni, mit tudnak! ezek ugyanis folyton
versengenek és abban erőlködve, hogy a többiek közül kiváljanak, annyira
megfeszülnek, hogy alig van köztük egy is, aki ne zuhant volna már le
egyszer, de akár kétszer, meg háromszor is. Elmondták nekem, hogy egy
vagy két évvel ideérkezésem előtt, Flimnap biztosan kitörte volna a
nyakát, ha véletlenül nem fekszik ott a király egyik vánkosa a földön és
nem tompitja az esés erejét.
Vannak más szórakozások, melyeket szintén csak kiváló alkalmakkor, a
császár, császárné és legfőbb miniszterek jelenlétében üznek. A császár
három finom, hathüvelykhosszu ezüst szálat tesz az asztalra – az egyik
vörös, a másik kék, a harmadik zöld. Ezek a fonalak jutalmul szolgálnak
olyanok számára, akiket a király ki akar tüntetni kegyeinek jelével. A
szertartás őfelsége tanácstermében folyik le, ahol a jelöltek
ügyesség-próbán mennek át. Ez a próba egészen másfajta, mint az előbbi –
sokat jártam az uj- és óvilág tartományaiban, de ehhez hasonlót még nem
láttam. Szóval a dolog ugy történik, hogy a császár egy pálcát tart ki a
kezében, vizszintesen – a jelöltek már most közelednek a pálca felé –
néha átugranak rajta, néha alatta bujnak el, aszerint, amint őfelsége
emeli vagy sülyeszti a pálcát. Sokszor ugy játszák ezt, hogy a pálca
egyik végét őfelsége, másik végét a miniszterelnök tartja – de sokszor
maga a miniszterelnök, egyedül. Aki e játékban a legügyesebb és
legtovább birja az ugrálást és bujkálást, azt kitüntetik a kékszinü
ezüst-fonállal – a második legügyesebb kapja a vöröset, a harmadik a
zöldet. Az urak kétszer a hasuk köré csavarva hordják ezt a kitüntetést
– nagyon kevés ur van az udvartartás körül, akik még nélkülöznék.
A hadsereg és a királyi istálló lovai lassankint hozzám szoktak, nem
riadtak meg, egészen lábamig léptettek, ösztökölés nélkül. Voltak
lovasok, akik átugrattak a föld fölé kitartott kezemen – őfelsége egyik
hajtója egyszer, az egyik nagy versenyen, átugratott lábfejemen,
cipőstül – ami igazán szép mutatvány volt. Egy napon nagyon sajátságos
módon volt alkalmam mulattatni őfelségét. Megkértem, hozzasson nekem két
láb magas rudakat. Őfelsége azonnal utasitotta erdészeit, tegyenek
eleget kivánságomnak. Másnap reggel tiz erdész jött, nyolcfogatu
kocsival mindegyik. Fogtam kilenc ilyen pálcát és négyszögben a fölbe
dugdostam, további négy pálcával két láb magasságban összekötöttem az
előbbiek végét, aztán a mereven álló kilenc pálca fölé kifeszitettem a
zsebkendőmet, leszoritva, mint a dob fedelét. A négy vizszintes pálca,
öt hüvelyknyire a zsebkendő fölött, keritette be az egészet, kétoldalt.
Mikor készen voltam, arra kértem őfelségét, hogy legjobb lovai közül
huszonnégyet tehessek rá a megfeszitett zsebkendőre. Őfelsége
beleegyezett; egyenkint megfogtam a felnyergelt lovakat, lovassal
együtt. Alig, hogy zsebkendőt értek, két részre oszlott a kis sereg,
szinlelt rohamokat inditott, tompa nyilakkal lődöztek, kardot rántottak,
támadtak és visszahuzódtak: röviden, a legszebb katonai fegyelem
látványosságát nyujtották őfelségének, aki annyira el volt ragadtatva,
hogy kivánsága szerint több napon egymásután meg kellett ismételnünk a
játékot, sőt egy alkalommal kegyesen részt is vett benne, vezényelt.
Nagy rábeszéléssel még a császárnőt is rávette, engedné meg, hogy
zártszékestül felemeljen őt, a szinpad magasságáig, ahonnan az egész
teret áttekinthette. Szerencsém volt, hogy semmiféle baleset nem zavarta
meg e szórakozásokat csak egyszer történt, hogy egy tüzes mén –
valamelyik kapitányé – patájával dobogva kilukasztotta a zsebkendőmet,
fel is bukott, lovastul együtt, de gyorsan felemeltem mindkettőt és
egyik kezemmel befogva a lukat, másikkal leszállitottam az egész
társaságot. A ló meg is sebesült, a lovasnak semmi baja se történt.
Zsebkendőmet megfoltoztam, amennyire lehetett, de többé nem mentem bele
ilyen veszélyes játékba.
Két-három nappal azelőtt, hogy szabadságomat visszanyertem, éppen efajta
mulatságokkal szórakoztattam az udvart, midőn futár érkezett
őfelségéhez, hirül hozva, hogy egyik alattvalója, azon a helyen, ahol
engem találtak nagy, fekete tárgyat látott a földön. Nagyon különös
alakja van, kerek körzete akkora, mint őfelsége hálószobája, középen oly
magas, mint egy ember. Eleinte azt hitték, hogy élő állat, de nem az,
mert mozdulatlanul feküdt a füvön, néhányan többször körüljárták, fel is
másztak a tetejébe, mely sima és egyenletes, dobogtak rajta és kiderült,
hogy belül üres. Azt hiszik tehát, az Emberhegyhez tartozik, s ha
őfelsége megengedi, öt lóval idevontatják. Én azonnal tudtam, miről van
szó és örültem ennek a hirnek. Ugy látszik, a hajótörés után partot
érve, oly zavarban voltam, hogy megfeledkeztem kalapomról, melyet
zsinórral erősitettem volt fejemhez a vizben, – valahogyan leszakadt
nyilván, én meg azt hittem, a tengerben vesztettem el. Kértem őfelségét,
adna rendeletet, hogy minél előbb idehozzák. Elmagyaráztam természetét
és rendeltetését. Másnap meg is kaptam, de nem valami ragyogó
állapotban, a karimájába két lukat furtak, hogy horgokat akasszanak
bele, a horgok köteleken lógtak, egyenesen a lovak szerszámjához kötve,
igy hurcolták a kalapot fél angol mérföldön keresztül. Hála istenek a
talaj e vidéken egyszintü és igen puha, igy nem ment mégse annyira
tönkre, ahogy vártam.
Két nappal e kaland után a császár, seregének egy részét készenlétbe
helyezve a város különböző pontjain, különös ötletét közölte velem. Azt
kivánta, álljak fel, mint holmi kolosszus és terjeszem szét két lábam,
amennyire csak tudom. _Munt_ tábornokát (kitünő, tapasztalt katona és
nekem jó barátom) felszólitotta, vezetné fel zárt sorokban a csapatokat,
s vonultatná el két lábam között, a gyalogság huszonnégyes, a lovasság
tizenhetes sorokban, dobokkal, zászlókkal, előreszegzett dárdával. Ez a
hadtest háromezer gyalogosból és ezer lovasból állott. Őfelsége
halálbüntetés terhe alatt megparancsolta, hogy a felvonuló katonák
személyem iránt a legnagyobb tiszteletet tanusitsák, ami nem tarthatott
vissza néhány fiatal tisztet, hogy fel ne pislogjanak, amint alattam
elléptetett a sereg és, az igazat megvallva, nadrágom oly rossz
állapotban volt ez időben, hogy az igy feltárult látvány okot
szolgáltathatott a derültségre és csudálkozásra.
Annyi kérvényt és emlékiratot nyujtottam be szabadlábra helyezésem
céljából, hogy őfelsége végre foglalkozni kezdett ezzel a kérdéssel.
Előbb a minisztertanácson emlitette fel, aztán a gyülés elé
terjesztette. Nem ellenezte senki, csak egy _Skyresh Bolgolam_ nevü
tanácsos, aki minden érthető ok nélkül halálos ellenségem volt, de
tiltakozása nem használt, a tanács elhatározta és őfelsége szentesitette
kérésem teljesitését. Ez a Bolgolam az ország tengernagya volt, igen
beavatott férfi, jártas az államügyekben, de mogorva és savanyu
természet. Végre azonban engednie kellett, annyit köthetett csak ki,
hogy ama feltételeket, melyeknek alapján szabadonbocsátanak, ő maga
ellenjegyezhesse. A feltételekről szóló cikket, melyre esküdnöm kellett,
maga Skyresh Bolgolam hozta el, két titkár és több bizalmi férfi
kiséretében. Miután felolvasták nekem, esküt tettem, – előbb saját hazám
módján, másodszor ama szertartások szerint, melyeket az ő törvényeik
előirnak: jobblábamat meg kellett fognom balkezemmel, mig jobbkezem
középső ujja fejem bubjára került, hüvelykem pedig jobbfülem szélére. Az
egész cikket, szóról-szóra leforditottam, abban a reményben, hogy az
olvasót érdekelni fogja e nép sajátos stilusa és kifejező modora, meg az
is, milyen feltételek mellett nyertem vissza szabadságomat. A cikk tehát
igy hangzott:
„_Golbasto Momarem Evlame Gurdilo Shefin Mully Ully Gue_, Liliput
országának legdicsőségesebb fejedelme, a világegyetem öröme és
megfélemlitője, kinek országa ötezer _blustrug_ (tizenkét
négyzetmértföld) terjedelmü s igy a földgömb széléig ér: az uralkodók
uralkodója, nagyobb minden emberfiánál: kinek lába a föld közepéig ér,
feje pedig az eget veri, kinek intésére a föld minden fejedelme térdet
hajt, ki kellemetes, mint a tavasz, bőséges, mint a nyár, gazdag, mint
az ősz és félelmetes, mint a tél. Ő legmagasabb felsége felszólitja az
Emberhegyet, ki mennyei birodalmunk területére ért, tegyen ünnepélyes
esküt a következő feltételekre, melyek alapján szabadságát visszanyeri.
1. Az Emberhegy nem hagyhatja el országunkat, nagy pecsétünkkel
pecsételt engedelmünk nélkül.
2. Külön, sürgős parancs nélkül nem léphet a főváros területére, mely
idő előtt két órával a lakók figyelmeztetendők, hogy ki ne lépjenek
házaikból.
3. Fentnevezett Emberhegy sétáit országutjainkra korlátozva, ne sétáljon
és ne feküdjék le réteinken, földeinken.
4. Az országuton járva a legnagyobb figyelemmel vigyázzon, nehogy
szeretett alattvalóink valamelyikére ráhágjon, lovat, kocsit el ne
taposson, kezébe ne vegyen senkit, aki ebbe előbb bele nem egyezett.
5. Ha egy futár rendkivüli megbizatást kap, az Emberhegy tartozik vinni
őt, zsebében, lovastul együtt, hat napi járóföldön, egyszer egy hónap
alatt. Nevezett küldöncöt épségben visszaszolgáltatni tartozik (ha ugy
kivánjuk) királyi személyünkhöz.
6. Ellenségeinkkel szemben az Emberhegy szövetséget köt velünk, főleg
Blefuscu sziget ellen – minden tőle telhetőt elkövet, hogy hajórajukat,
melyet most épitenek a mi meghóditásunkra, tönkretegye.
7. Fentnevezett Emberhegy szabad óráiban segit munkásainknak, köveket
emel, mellyel a királyi kertet kövezzük és palotát épitünk.
8. Fentnevezett Emberhegy tartozik két hónap alatt körüljárni
birodalmunkat és annak kiterjedéséről nekünk számot adni, megszámolva
lépteit.
Végre, ha ünnepélyes esküt tesz a fentemlitett pontokra, az Emberhegy
részére kiutalunk annyi ételt és italt, amennyi 1724 alattvalónk
táplálékát képezi, királyi személyünk szine elé bármikor járulhat és
kegyeink egyéb jelével kitüntetjük. Kelt _belfaboraci_ palotánkban,
uralkodásunk kilencvenegyedik hónapjának tizenkettedik napján.
Aláirtam e szerződést és letettem az esküt. Mindenki meg volt elégedve
velem, bár voltak, akik nem viselkedtek személyem iránt olyan
tisztelettel, ahogy elvártam volna. Ezt Skyresh Bolgolam tengernagy
rosszakaratának köszönhettem. Ezekután levették láncaimat és szabad
voltam. Az egész szertartást végignézte őfelsége is, személyesen.
Hálámat ugy akartam kifejezni, hogy lábai elé vetettem magam, de ő
felszólitott, álljak fel és több kegyes szó után, melyeket ismételni
szerénységem tiltja, még megjegyezte, reméli, „hogy az országnak hasznos
szolgája leszek s kiérdemlem mindazt a kegyet, melylyel irányomban volt
eddig s lesz a jövőben is.“
Az olvasó bizonyára észrevette, hogy őfelsége a felszabaditó okirat
utolsó passzusában annyi táplálékot utaltatott ki számomra, amennyi 1724
liliput-i alattvalónak elég. Később egyszer megkérdeztem egy udvari
személyt és barátomat, hogy állapithatták meg azt a számot ilyen
pontosan. Ő aztán elmagyarázta, hogy a császári matematikusok megmérték
magasságomat, kvadránssal megállapitották, hogy az arány köztem és
közöttük egy a tizenkettőhöz, már most, testünk hasonlóságából arra
következtettek, hogy a számitás, mely szerint köbtartalmam 1724-szer
akkora, mint az övék, helyes és hogy tehát következésképpen ennyivel
több eledelre lehet szüksége testemnek. Ebből láthatja az olvasó, milyen
képzett és értelmes néppel volt dolgom és hogy uralkodójuk mily helyes
gazdasággal tartotta fenn birodalmát.