(Liliput császára a főnemesség kiséretében meglátogatja szerzőt. A
császár személye és öltözéke. Tudósokat megbiznak, hogy szerzőt tanitsák
ki a nép nyelvén szólani. Szelid modorával kegyes hangulatot idéz fel.
Zsebeit kikutatják, kardját és pisztolyait elveszik.)
Mihelyt talpamra állhattam, első dolgom volt körülnézni. Be kell
vallanom, soha ilyen mulatságos látványban nem volt részem. A vidék nagy
kertnek tünt, amint egy pillantással áttekintettem, a földek, keresztben
negyven láb szélességben, mint megannyi virágágy. A legmagasabb fa,
ahogy kivehettem, hét lábat ért el. Balkézfelől a torony: olyan volt,
mint a betlehemes gyerekek kis szinháza.
Néhány órája bizonyos természetes szükségletek kinoztak hevesen – nem
csoda, hiszen két napja nem volt alkalmam könnyiteni magamon. A kérdés
sürgős volt, de resteltem magam. Végre mégis bemásztam házamba,
becsuktam az ajtót és amennyire láncomtól lehetett, megszabaditottam
testem a kényelmetlen tehertől. De ez első és utolsó ilyen tisztátalan
cselekedetem volt – remélnem kell, hogy a szives olvasó megbocsát nekem
érte, ha elfogulatlanul s részrehajlás nélkül megfontolja helyzetemet és
kétségbeesésemet. E naptól fogva rendes szokásommá vált, felkelés után
szükségletemet a szabad ég alatt elintézni, amennyire láncomtól tellett;
a kellemetlen hulladékot aztán, mielőtt még a város felébredt volna,
kerekes targoncán elszállították; erre két szolga ügyelt. Nem időztem
volna oly hosszasan e tárgy körül, mely első percben kevéssé fontosnak
tünik, de felhasználtam az alkalmat, hogy az olvasó figyelmét felhivjam
tisztasági ösztönömre, melynek létezését rosszakaróim, egy és más
alkalommal, kétségbevonták.
E kis kaland után kijöttem odumból friss levegőt szivni. A császár akkor
már leszállt volt a toronyból és most lóháton közeledett, amit csaknem
drágán fizetett meg, az állat megriadt a szokatlan látványtól, hogy egy
hegy járkálni és mozogni kezd, megtorpant és hátsó lábaira emelkedett,
de a császár, aki nagyszerü lovas, nyergében maradt, mig testőrei
odafutottak, megragadták a zablyát és őfelsége leszállt a nyeregből.
Ezután nagy álmélkodással vizsgált meg tetőtől-talpig, vigyázva, hogy
láncom körzetébe ne lépjen. Parancsot adott szakácsainak és a
csaposoknak, gondoskodjanak ételről és italról; kerekes targoncákon
hoztak mindent közelembe, mig elérhettem. Kezembe vettem e targoncákat
és ugy üritém ki – husz ételes-targonca volt és tiz italos – az
ételekkel néhány harapásra végeztem, az italokat, melyek agyagedényekben
illatoztak, összeöntöttem és egyszerre ittam ki. A császárnő és a kis
hercegek, mindkét nemben, székeken üldögéltek körben, csekély távolban.
Mikor a ló megbokrosodott, egy pillanatra felugrottak és odafutottak
urukhoz.
A császár magas, vállas férfi: körömnyivel nagyobb egész udvaránál, már
ez tiszteletet kell hogy gerjesszen a szemlélőben. Vonásai erősek,
férfiasak, ívelt orr, osztrák ajak; arcbőre zöldesbarna, tartása
egyenes. Alakja és testrészei szépen tagoltak, mozdulatai előkelőek és
méltóságosak. Akkor, mikor én láttam, tul volt már első tavaszán –
huszonnyolc évet élt volt; hetet dicsőségteljes uralkodásban. Hogy
jobban láthassam, oldalamra feküdtem, ugy, hogy arcom szembekerült az
övével – mintegy három méternyire állt tőlem – azóta persze sokszor a
kezemben tartottam őfelségét és igy leirásom megbizható. Ruhája egyszerü
és tiszta, az európai és ázsiai divatok sajátságos keveréke. Fején
könnyü aranysisakot hordott, melyet drágakövek és egy nagy kócsag
diszitett. Kardját kezében tartotta, mintegy védekezve, az esetre, ha
mégis eltépném láncom, csaknem három hüvelyk hosszu kard volt, hüvelye
és markolata gyémánttal tüzdelt arany. Hangja éles, metsző – de tiszta
és tagolt – tisztán kivehettem egyes szavait, állva is. A hölgyek és az
udvaroncok pompázatos ruhákban tündököltek; az a hely, ahol
összegyülekeztek, oly tarkának és szinesnek tünt, mint holmi női
szoknya, arany és ezüst himzésekben dus, amit a földön szétteregettek. A
császári felség több izben megszólitott és én feleltem – de,
természetesen, nem értettük egymást. Papok és törvénytudók is voltak
ott, ezek is elővettek és én mindazon nyelven beszéltem hozzájuk, amin
csak gügyögni tudtam – dánul, latinul, franciául, spanyolul, olaszul –
hiába. Két óra mulva az udvar visszavonult. Engem erős őrség fedezetére
biztak, mert a csőcselék orditozva és szemtelen kiváncsisággal
tolakodott felém; voltak pimaszok köztük, akik nyilakkal lődöztek rám,
amint házam kapuja alatt feküdtem, egyik csaknem balszememet találta. De
a parancsnok ezek közül hatot elfogatott és a legmegfelelőbb büntetésnek
találta, ha egyszerüen kezeimhez szolgáltatja a hencegőket – a katonák
azonnal végre is hajtották a parancsot. Dárdahegyekkel belökdösték a hat
legényt abba a körbe, melynek kerületét elérhettem. Jobb kezemmel
összefogdostam mind a hatot, ötöt betettem a zsebembe, a hatodikat magam
elé tartottam és ugy tettem, mintha elevenen meg akarnám enni. A szegény
kis ember borzalmasan üvöltött – még a parancsnok és a tisztek is
zavarba jöttek, látván, hogy előszedem zsebkésemet – de csakhamar
megnyugtattam őket. Szeliden néztem szét, a késsel elvágtam a vékony
madzagokat, melyekkel megkötözték, gyengéden letettem a földre és a kis
ember elfutott. Igy bántam a többi öttel is, egyenkint szedtem ki
szegénykéket zsebemből és észrevettem, hogy a katonák és a nép el voltak
ragadtatva irgalmasságom jeleitől. Ez az eset nagyban növelte
tekintélyemet az udvarnál.
Estefelé némi nehézségek árán behuzódtam hajlékomba és lefeküdtem a
földre. Tizennégy napig földön háltam, ez idő folyamán a császár
parancsára fekvőhelyet készitettek nekem. Hatszáz ágyat hoztak szekéren,
százötvenet hosszában helyeztek el, négyesével összevarrva, – ez volt a
derékalj – ugyanilyen módon paplant, vánkost és lepedőt is kaptam,
mindez elég türhető fekhely volt olyan ember számára, ki, mint én,
nélkülözésekhez edzette magát.
Abban a percben, amint megérkezésem hire a császárságban elterjedt: a
gazdagok, kiváncsiak és léhütők egész hadserege zarándokolt a fővárosba,
hogy megtekintsen. Sok falu egészen kiürült, kezdték elhanyagolni a
gazdaságot és földmivelést, mig aztán a császári felség néhány kemény
rendelettel és proklamációval helyre nem állitotta a rendet. Elrendelte,
hogy mindazok, akik már megtekintettek, térjenek azonnal haza és udvari
engedély nélkül ötven méternyire ne közeledjenek többé házamhoz. Ez
intézkedéssel az udvari titkárok szép mellékkeresetre tettek szert.
Közben őfelsége több tanácsülést hivott egybe, megbeszélni, mitévők
legyenek velem. Később egy jó barátom, magas állásu udvari hivatalnok,
elbeszélte nekem, hogy az udvart alaposan zavarba hozta ez a nehéz eset.
Féltek, hogy kiszabaditom magam, attól is tartottak, hogy élelmezésem
tulsokba kerül és általános inséget idézhet elő. Egyszer-kétszer az is
szóba jött, hogy éhen kellene veszejteni engem, vagy mérgezett nyilakkal
megsebesiteni arcom és kezeim, ami hamar végezne velem, de aztán
meggondolták, hogy ekkora hulla büze döghalált okozhatna az egész
országban. A tanácskozások folyamán csapattisztek, akik a tanácsterem
ajtajánál álltak, bebocsáttatást kértek és beszámoltak már emlitett
magatartásomról, ahogy a hat bünössel bántam, ez az elbeszélés oly
kedvezően hangolta irányomban őfelségét, hogy azonnal császári
rendeletet küldetett szét, mely szerint mindama falvak, melyek
kilencszáz méternyi kerületben környezik a fővárost, reggelenkint hat
ökröt, negyven juhot s más élelmiszereket tartoznak szolgáltatni
eltartásomhoz, ehhez megfelelő mennyiségü kenyér, bor és egyéb ital jár.
Őfelsége e termékeket utalványokkal fizette, melyeket a kincstár terhére
iratott, – ez a fejedelem ugyanis főleg uradalmainak jövedelméből tartja
fenn udvarát – adót csak nagyon ritkán, rendkivüli esetekben, vet ki
népére. Ezzel szemben, ha háborut viselt, a katonák saját költségükre
vesznek részt a hadmüveletekben.
Szolgálattételre hatszáz embert osztottak mellém. Ezek megfelelő zsoldot
kaptak és kényelmes sátrat rendezhettek be hajlékom ajtaja mellett.
Nemkülönben háromszáz szabót biztak meg, hogy tisztességes ruhát
szabjanak, számomra, az ország divatja szerint valót. A császár hat
legkitünőbb tanárját pedig kirendelték, hogy az ország nyelvére
oktassanak. Még arra is volt gondjuk, hogy a császár és a főemberek
lovai gyakran előttem gyakorlatozzanak: ezzel hozzászokjanak
jelenlétemhez. Mindezeket a rendeleteket pontosan végrehajtották. Három
hét alatt szép előmenetelt tanusitottam a nyelvtanulásban, őfelsége ez
idő alatt gyakran megtisztelt látogatásával és nagy érdeklődéssel
figyelte a tanitást. Nemsokára rövid társalgások indultak meg. Az első
szavak, amiket megtanultam, abbeli vágyamat fejezték ki, hogy őfelsége
adja vissza kegyesen szabadságomat. Ezt naponta, térdenállva,
megismételtem előtte. Válasza, ahogy kivehettem, annyiból állott, hogy
ez idő kérdése, hogy tanácsosaival kell beszélnie erről és előbb _lumos
kelmin pesso desmar lon emposo_ – vagyis, hogy előbb esküt kell tennem
az ország törvényeire. De viszont ezt az időt nyugodtan kivárhatom, ők
barátságosan bánnak velem és javamat akarják. S hogy tanácsolja,
„nyugodt és türelmes modorommal szerezzem meg az ő és alattvalói
becsülését“. Ama kivánságát fejezte ki: „ne vegyem rossz néven, ha
néhány derék tisztjét megbizza, kutassák ki a zsebeimet, mert nyilván
fegyvereket hordok magamnál, amik, feltéve hogy arányban állanak
csodaszerü termetemmel, veszedelmes jószágok lehetnek.“ Én feleltem:
„Felséged nyugodjék meg és legyen kivánsága szerint, hajlandó vagyok
kiforditani zsebeimet jelenlétében.“ Ezt félig szavakban, félig jelekben
adtam tudtára. De ő azt felelte, hogy: „az ország törvényei szerint e
kutatást két tiszt kell hogy végezze, hogy érzése szerint ez az én
beleegyezésem nélkül nem történhetik meg, s hogy becsületességemben és
jóságomban annyira megbizik, miszerint nyugodtan (és szószerint)
kezeimre bizza három embere életét és hogy bármit kobozzanak el tőlem,
minden tárgyat visszakapok, abban a percben, mikor el óhajtom hagyni
országukat, vagy kifizetik azt az összeget, melyet a tárgyak értékéül
megállapitok.“ Én tehát tenyeremre emeltem a két tisztet, először
zubbonyom zsebébe, aztán a többi zsebbe sülyesztettem őket, csak
nadrágom két kis rekeszét, meg egy titkos zsebet hagytam ki, ezekben
apró, csak nekem szükséges tárgyak voltak, melyek őket nem
érdekelhették. Egyik ilyen rekeszben ezüstórám volt, a másikban néhány
arany, erszénybe kötve. A két tiszt tentát, tollat és papirt szedett
elő; rendes leltárt vettek fel, később megkértek, ülnék le velük, hogy
őfelségének felolvashassák. Ezt a leltárt később leforditottam magamnak,
ugy, hogy a következőkben szórul-szóra adhatom:
_Leltár:_
A nagy Emberhegy jobb kabátzsebében (igy forditottam a _quinbus
flestrin_ szavakat) tüzetes kutatás után csak egy nagy darab durva
szövetet találtunk, őfelsége állami tanácstermébe elég volna szőnyegnek.
A baloldali zsebben nagy ezüst dobozt találtunk, fedéllel, mely szintén
ezüstből való, ezt a fedelet nem tudtuk felemelni. Kivánságunkra az
Emberhegy kinyitotta s egyikünk belépve, térdig sülyedt valami porba,
mely arcunkba csapott, mire mind a ketten többször egymásután
kénytelenek voltunk tüsszenteni. A jobboldali mellényzsebben egy köteg
csodálatos, fehér és vékony lemezt találtunk, a lemezeken fekete
figurák, alázatos véleményünk szerint ez valami irás lehet, melynek
egy-egy betüje féltenyér nagyságu. A baloldali mellényzsebben valami
szerkezet volt, ennek oldalából husz hosszu rud áll ki, hasonlóan ahhoz
a keritéshez, mely felséged udvarát környezi: szerény nézetünk szerint
az Emberhegy ezzel fésüli a haját, biztosak nem vagyunk ebben, mert
kérdésekkel ritkán zavartuk az Emberhegyet, tekintve, hogy igen nehezen
érti még szavainkat. Abban a nagy zsebben, mely középruhájának (igy
forditom a _ranfu-lo_ szavakat, melylyel nadrágomat jelezték)
jobboldalán van, embernagyságu üres vaspillért találtunk, ez egy nagyobb
darab szálfához van erősitve, a pillér két oldalán erős vasdarabok,
sajátságos alakzatokba vésve, melyeknek jelentőségét nem ismertük fel. A
baloldali zsebben ugyanilyen szerkezet. A jobboldali kisebb zsebben több
kerek, lapos tárgy fehér és veres fémből, különböző nagyságban, a
fehérek közt olyan nehezek is voltak, hogy ketten se tudtuk felemelni. A
balzsebben két szabálytalanul metszett pillér, a zseb szélén állva nem
tudtuk elérni végüket. Ezek egyike egy darabból látszik lenni, burokkal
ellátva, a másiknak felső végén kerek, fehér tárgy, két fej nagyságban.
Mindkettőben hatalmas acéllemezek; ezt, felszólitásunkra, az Emberhegy
megmutatta, mert feltettük, hogy veszélyes gépezetek. Kivette tokjaikból
és elmondta, hogy az ő országukban az egyikkel szakállt borotválnak, a
másikkal ételt apritanak. Két zseb volt, amibe nem tudtunk behatolni,
ezekről azt állitotta, hogy csak két kis rekesz az, amit középöltönyének
szélébe metszett, ezeket különben hasának kifeszitésével
összeszoritotta. Az egyikből vastag ezüstlánc lógott ki, végén
sajátságos szerkezettel. Felszólitottuk, hogy mutassa meg, mi van a lánc
másik végén; kiderült, hogy félgömb, melynek egyik fele ezüst, másik
fele valami átlátszó fém; az át látszó fémen keresztül sajátságos
figurákat figyelhettünk meg, közben elhelyezve – azt hittük,
hozzányulhatunk, de ujjainkat ez a fényes anyag feltartóztatta. Ezt a
szerkezetet fülünkhöz tartotta, mely a vizi-malmok zakatolásához
hasonló, állandó zajt ütött. Véleményünk szerint vagy valamely
ismeretlen állat lehet ez, vagy valami fetis, amit az Emberhegy imád;
inkább ez utóbbit tartjuk valószinünek, mert (ha jól értettük tökéletlen
szavaiból) olyanfélét mondott, hogy ritkán kezd valamibe, mielőtt e
tárgygyal tanácskozott volna. Orákulumának nevezte s azt mondta,
életének minden eseményét e tárgy kijelöli számára. A baloldali
rekeszből holmi hálót szedett ki, melyet bármely halász felhasználhatna,
de ugy csukódik, mint az erszény és állitása szerint az a rendeltetése
is; több sárga fémtárgyat találtunk benne, melyek, ha valóban aranyból
vannak, mérhetetlen értéket képviselnek.
Felséged parancsának legalázatosabban engedelmeskedve, ekként
szorgalmasan átkutattuk a zsebeket, majd az Emberhegy derekán széles
övet figyeltünk meg, mely nyilván valamely hatalmas állat bőréből
készült. Erről az övről, a baloldalon, öt ember hosszuságnyi kard lóg
le, jobboldalán, táska, két zárkára osztva, mindegyikben kényelmesen
elfér felséged három alattvalója. Egyik zárkában gömbök voltak, igen
nehéz fémből, fejnagyságban, a másikban apró szemek, melyekből ötven
darab is elfért tenyerünkön.
Ez kimeritő leltárunk mindarról, amit az Emberhegy testén találtunk. Az
Emberhegy igen udvariasan bánt velünk és tisztelte felséged akaratát.
Irtuk és lepecsételtük felséged dicsőséges uralkodásának
nyolcvankilencedik hónapjában és negyedik napján.
_Clefrin Frelock, Marsi Frelock._
Miután ezt a leltárt őfelségének felolvasták, szeliden, de határozottan
felszólitott, hogy szolgáltassam ki a felsorolt tárgyakat. Elsősorban
szablyámat kérte, hüvelyestül, minden tartozékkal. Közben három ezred
katona bizonyos távolságban felállt köröttem, ijjak és nyilak
készenlétben, de akkor ezt észre se vettem, mert minden figyelmem
őfelsége kötötte le. Azután felszólitott, huzzam ki a szablyát. A
tengerviztől kissé megrozsdásodott a penge, némelyütt azonban ragyogó
volt még, amint kirántottam, a csapatok a rémület és meglepetés
kiáltásában törtek ki. A nap ugyanis hevesen sütött és amint pengémbe
ütközött, szinte elvakitotta szemeiket, különösen, hogy egyet-kettőt
suhintottam a pengével. Őfelsége kevésbé ijedt meg, mint a hogy vártam
volna, felszólitott, hogy tegyem vissza a kardot hüvelyébe, azután oly
óvatosan, ahogy csak tőlem tellett, le kellett raknom elébe a földre,
hat lábnyira láncom végétől. Aztán az üres vascsöveket kérte,
pisztolyaimat értette ezalatt. Kihuztam zsebemből és amennyire módomban
állt, elmagyaráztam, hogyan kell használni. Most megtöltöttem lőporral –
lőporom ugyanis szárazon maradt a tökéletesen csukódó szelencében
(ilyennel minden okos tengerész ellátja magát). Előbb figyelmeztettem
őfelségét, ne ijedjen meg, azután tüzeltem, a levegőbe. A meglepetés
ezuttal jóval meghaladta az iméntit. Száz meg száz ember elvágódott,
mintha villám csapta volna le őket, maga a császár, bár állva maradt,
percekig nem tudott magához térni. Ezután átszolgáltattam a pisztolyokat
is éppugy, mint kardomat, majd lőporos szelencém és golyóimat,
figyelmeztetve, hogy az előbbit óvja tüztől, mert egyetlen szikrától
meggyullad és palotáját levegőbe röpiti. Átadtam zsebórámat is, amire
őfelsége igen kiváncsi volt; két nagytermetü gárdistát utasitott, hogy
vállukon hozzák el, rudra lógatva – igy viszik Angliában a
söröshordókat, ászokfán. Nagyon meglepte az állandó zaj és a percmutató
mozgása, amit nálam jobban megfigyelhetett – e kis nép mindent
tisztábban lát – megkérdezte irástudóinak véleményét, a válaszok annyira
különbözők és távolesők voltak, hogy az olvasó igazán megbocsát, ha nem
sorolom fel mindegyiket, különben nem is értettem világosan, mit
beszéltek. Elég az hozzá, hogy átadtam ezüst és rézpénzemet, kilenc
aranynyal erszényemet – késemet és beretvámat, fésümet és ezüst
tubákszelencémet, zsebkendőmet és naplómat. Szablyám, pisztolyom és
lőporos dobozom kocsira tették és beszállitották őfelsége raktáraiba, a
többit visszakaptam.
Mint emlitettem, volt egy zsebem, ami kikerülte figyelmüket, ebben
szemüvegemet tartottam, aminek gyenge szemem miatt gyakran szükségét
érzem, egy zsebmesszelátó és más apró kellékek, ezek igazán nem
érdekelhették őfelségét s igy lelkiismeretfurdalás nélkül elrejthettem.
Különben tartottam tőle, hogy elrontják, ha kiadom a kezemből.