(Szerző bemutatkozik és beszél családjáról. Mi inditotta utnak először?
Hajótörést szenved, uszással menekül, Liliput-tartományban biztonságosan
partravetődik. Elfogják, majd az ország belsejébe hurcolják.)
Atyámnak csekély birtoka volt Nottinghamshire-ben és öt fia, én a
harmadik közöttük. Tizennégy évvel Cambridge-be küldött a kollégiomba,
ott három évet töltöttem, szorgalmasan tanultam. Apám vagyonkájából
azonban még arra a kis zsebpénzre se futotta, ami fentartásomhoz
kellett, igy hát beadtak tanoncnak Mr. James Bates-hez, ez kiváló sebész
volt Londonban. Négy évig éltem nála. Atyám néha küldött valami kicsike
pénzt, ebből hajózástant és más matematikai tudományokat tanulmányoztam,
csupa olyan dolgot, amire utazó embernek szüksége lehet, mert szentül
hittem, hogy előbb vagy utóbb ez lesz a sorsom. Mr. Bates-t ehagyva,
visszautaztam atyámhoz, ahol John nagybátyám s még nehány rokonom
hozzájárulásával négy fontot kaptam, azonkivül azt is megigérték, hogy
évente további harminc fontot juttatnak nekem, ami elég lesz, hogy
Leydenban éldegéljek. Két évig s hét hónapig tanultam ott az orvosi
fakultáson, tudván, hogy hosszu utakon mindig szükség van orvosra.
Kevéssel azután, hogy Leydenből visszatértem, jó mesterem Mr. Bates
ajánlatára felvettek seborvosnak a „Fecske“ nevü hajó fedélzetére Pannel
Ábrahám parancsnok mellé. Három és fél évet időztem e hajón, egy-két
utat tettem, Levantéba, egyebüvé. Visszatérve elhatároztam, hogy
megtelepszem Londonban, amire jó mesterem, Mr. Bates is biztatott,
nehány előnyös ajánlattal könnyitve sorsomon. A régi Zsidó-utcában
kivettem egy kis lakást, majd, hogy a legényéletemet meguntam, elvettem
Burton Mary kisasszonyt, Mr. Edmund Burton harisnyakereskedő második
leányát, aki a Newgate streeten lakott. Négyszáz font hozományt kaptam.
Sajnos, két évvel ezután meghalt jó mesterem, Bates, s nekem kevés
barátom lévén, jövedelmem kezdett megcsappanni, lelkiismeretem pedig nem
engedte meg, hogy társaim módjára gonosz praktikákkal kisértsem növelni.
Éppen azért, miután feleségemmel és nehány ismerősömmel alaposan
megbeszéltük a dolgot, elhatároztam, hogy ujból tengerre szállok.
Egymásután két hajón voltam seborvos és több utat tettem hat év
leforgása alatt. Voltam Előindiában és Hátsóindiában, némileg
felnöveltem vagyonkámat. Szabad óráimban a legjobb szerzőket olvastam,
régieket, ujakat vegyest. Könyvekkel mindig el voltam látva, szép
számban. Ha valahol partraszálltunk, a nép erkölcseit és szokásait
tanulmányoztam és megtanultam nylvüket. Ez utóbbihoz, kitünő
emlékezőtehetségem lévén, különös kedvet éreztem.
Utolsó utam nem sült el szerencsésen, ki is fáradtam volt a vizen s
elhatároztam, hogy most már otthon maradok, nőm és családom körében. A
régi Zsidó-negyedből Fetter-Lane-be költözködtem, innen Wapping-ba,
reméltem, hogy a tengerészek közt munkához jutok – de számitásom nem
vált be. Három évi várakozás után William Prichard kapitány, az Antilop
tulajdonosa, ki a déli vizekre volt indulóban, előnyös ajánlatot tett
nekem és én elfogadtam. 1699. május negyedikén Bristolból futott ki
hajónk. Utunk igen kellemes volt.
Nem akarom az olvasót kalandjaink részletezésével untatni – annyit
jegyzek csak fel, hogy Hátsóindiához közel heves szél ragadott el
bennünket és Van Diemen földje felé sodort. A mérésnél kitünt, hogy a
déli szélesség 30°2′-én vagyunk. Tizenkét emberünk a tulfeszitett
munkába, s elégtelen táplálék következtében, meghalt, a legénység többi
része is teljesen kimerült. November ötödikén – e vidéken a nyár kezdete
ez a dátum – igen borus idő volt. A matrózok félcsomónyi távolságban
sziklát jeleztek, de a szél oly erős volt, hogy már nem tudtuk
kikerülni. Egyenesen rámentünk s hajónk kettéhasadt abban a pillanatban.
Hatodmagammal csónakot bocsátottunk a vizre és megkisértettük, hogy a
sziklát kikerüljük. Számitásom szerint mintegy három mértföldet
evezhettünk, ekkor végleg kifáradtunk. A hullámokra biztuk magunkat.
Félóra mulva heves északi szél felboritotta a csónakot. Hogy társaimal
mi történt, nem tudom. Azt kell hinnem, hogy egytől-egyig elvesztek,
azok is, akik a sziklára kerültek, vagy a hajóroncson maradtak. Uszni
kezdtem: ár és hullámverés ragadott magával. Gyakran tapogatóztam
lábaimmal, de nem értem feneket – már éppen elhagyott volt minden erőm s
ugy tünt, hogy elmerülök, midőn hirtelen lábam szilárd talajt ért;
egyidejüleg a vihar is csillapult. Ez a part, melyre sorsom vetett, oly
lejtős volt azonban, hogy csaknem egy mértföldet tocsogtam a vizben, mig
szárazat értem, ami, ugy tudom este nyolc óratájt lehetett. Még egy
félmértföldnyi utat gyalogoltam most, de nem láttam semmi lakhelyet és
nem találkoztam senkivel, oly fáradt és gyenge voltam, hogy talán nem is
vettem volna észre. Kimerülten lihegtem, a levegő forró volt és az a
pohár brandy is dolgozni kezdett, amit még a hajón ittam. Szóval nagy
kedvet éreztem, hogy elaludjak. Lefeküdtem a fübe, mely csodálatosan
gyengéd és rövidszáru volt és elaludtam, azt hiszem, soha még ilyen
mélyen. Világos nappal volt, mire felébredtem. Fel akartam kelni, de
kiderült, hogy képtelen vagyok mozdulni – karjaimat és lábaimat
kétoldalt a földhöz erősitették – hosszu és sörü hajam is le volt kötve.
Testemen, vállamtól egészen sarkamig, számos vékony kötelék huzódott.
Csak fölfelé nézhettem; a nap hevesen sütni kezdett, fénye máris
türhetetlenné vált. Valami zavart zajt hallottam, de helyzetemet
tekintve, nem láthattam egyebet a a kék égnél. Kis idő mulva valami élő
dolgot éreztem ballábamon, mely lassan mozgott előre és mellemhez
közeledett, csaknem államig ért már, mikor lesütve szemem, amennyire
csak birtam, piciny emberi lényt pillantottam meg, mely alig volt hat
hüvelyk magas. Kezében ijj és nyil, hátán tegez. Ugyanazon időben
legalább negyven társát éreztem, amint az elsőt követik. Meglepetésem
példátlan volt: oly hangosan kezdtem orditani, hogy mindnyájan ijedten
megfutottak, mint később megtudtam; ez alkalomból néhányan meg is
ütötték magukat, amint siettükben kétoldalt leugráltak rólam. De
csakhamar visszatértek megint, és az egyik, aki annyira merészkedett,
hogy megláthatta arcomat, két kezét bámulva csapta a levegőbe és éles,
de tiszta hangon e szavakat kiáltotta: _Hekinah degul_. Társai többször
ismételték e szavakat, melyeknek értelmét akkor még nem fogtam fel.
Helyzetem, amint az olvasó elképzelheti, igen kényelmetlen volt. Végre
azonban, hosszas vergődés után szerencsésen elszakitottam a köteléket és
kihuztam a cövekeket, melyekhez ballábam erősitve volt – mert cövekekhez
kötöttek – majd egy heves rántással, mely jelentékeny fájdalommal járt,
meglazitottam a hajamat letartó köteléket, ugy, hogy fejemet két
hüvelyknyire elfordithattam. De a kis teremtések ujból elfutottak,
mielőtt egyet is megfoghattam volna – mire éles hangon, hangos
kiáltozásban törtek ki – majd az egyik igy kiáltott: _tolgo phonac_.
Ugyanabban a percben legalább száz nyil hegye érte balkezemet, mint
megannyi finom varrótü. Egy második vezényszóra testemre és arcomra
irányultak az ijjak. Ez utóbbit eltakartam balkezemmel. Mikor ennek a
nyilzápornak vége volt, fájdalmamban felnyögtem s ujból megkiséreltem
eltépni kötelékeim. Erre ujabb sortüz következett, még hevesebb, mint a
megelőző. Néhány bátrabb legény dárdáját próbálta oldalamba döfni,
szerencsémre bőrzubbony volt rajtam, amin a vékony rudak nem hatolhattak
át. Ugy véltem, legjobb, ha szép csendbe fekszem. Az volt a tervem, hogy
igy maradok estig, amikor is, balkezem szabadon lévén, könnyen
letéphetem kötelékeim. A mi a benszülötteket illeti, azokkal majd csak
elbánok, ha mégakkora hadsereget küldenek is ellenem, ha csak ekkorák,
mint az, akit láttam. De sorsom másként rendelte. A kis népség, látván,
hogy megnyugodtam, abbanhagyta a nyilazást. A növekedő zaj tudatta
velem, hogy egyre többen vannak. Bal fülemtől mintegy három lábnyira
állandó kopogást hallottam, egy egész órán át, midőn odafordultam,
amennyire a kötelékek és cövekek engedték, másfélláb magas emelvényt
pillantottam meg, melynek tetejében négy vagy öt benszülött fért el,
akik létrákon jutottak fel. Ez emelvényről egyikük, aki tekintélyes
személynek tünt, hosszu beszédet intézett hozzám, melyből egyetlen szót
sem értettem. Meg kell jegyeznem, hogy mielőtt belefogott volna,
háromszor igy kiáltott: _Langro dehul san_. E szavak értelmét később
tudtam meg.
Erre mintegy ötven benszülött nekemesett, elvágták a kötelékeket, melyek
fejem leszögezték, ugy, hogy most oldalt fordulhattam és szemlélhettem
azt a személyt, aki beszélt hozzám, szavait taglejtésekkel kisérve.
Középkoru férfinak látszott, magasabb volt, mint az a másik három, aki
kiséretét alkotta. Ezek egyike, apród módjára, uszályát tartotta, valami
kevéssel lehetett nagyobb, mint a középső ujjam. A másik kettő, mint
kivehettem, kétoldalt foglalt helyet. A beszélő férfi minden tekintetben
a gyakorlott szónok eszközeivel élt; hangjából hol fenyegetőzést, hol
igérgetést, hol könyörgést, hol szelidséget vehettem ki. Kevés szóval
válaszoltam, de a legalázatosabb hangon, balkezem és szemeimet az égre
emeltem, mintegy tanuként idézve a napot. Tekintve, hogy emellett
halálosan éhes voltam, nem állhattam meg, hogy parancsoló étvágyam
közöljem velük (talán a tisztelet rovására) egyik ujjamat ismételten
szájamhoz emelve. A _hurgó_ (igy hivták a szónokot, mint később
megtudtam) azonnal megértette mozdulatom. Leszállt az emelvényről és
parancsot adott, hogy támasszanak létrákat oldalamhoz. E létrákon
mintegy száz benszülött futott fel rám, szájamig szöktek és ételekkel
megrakott kosarakat hoztak. Mindez a király akaratára történt, rögtön
azután, hogy tudomásul vette vágyamat. Többféle állat husát
különböztettem meg, de csak látásból, izéről nem. Voltak itt lapockák,
combok, szegycsontok, ürü-hus formájuak és jól lehettek elkészitve, de
akkora volt minden, mint egy pacsirta-szárnya. Két-három koncot ettem
egy harapásra, hozzá három cipó kenyeret, ezek meg akkorák voltak, mint
egy-egy puskagolyó. A kis emberkék mindent megtettek, hogy éhségem
csillapitsák, közben a csodálkozás és bámulat kitöréseit hallottam,
annyira meglepte őket étvágyam és terjedelmem. Ezekután jelekkel
tudattam, hogy szomjas vagyok. Most már tudták, hogy valami kis adagról
nálam nem lehet szó; de igen értelmes népség volt ez, ügyesen
hengergettek egy nagy hordót, kezemre guritották és beverték a fenekét.
Egyetlen kortyra kiittam, ami nem volt nagy dolog, félpint lehetett az
egész és ize a gyenge burgundiéhoz hasonlitott, de finomabb volt.
További hordó következett, melynek tartalmát az első után küldtem s
jeleztem, hogy még szeretnék: de már nem volt több. Miután e csodákat
végrehajtottam, örömkiáltásokban törtek ki, körbetáncoltak és többször
hallottam, amint a „_Hekinah degul_“ szavakat harsogják. Jelt adtak,
hogy dobjam le a hordókat, de előbb hangos kiáltásokkal figyelmeztették
az alant állókat, hogy félre az utból. _Borah mevolah_, ezt kiabálták,
majd mikor a hordókat ledobáltam, megint: _Hekinah degul_. Bevallom,
csaknem kisértésbe jöttem, hogy negyven vagy ötven kis legényt hirtelen
elkapva, amint mellemen járkáltak fel és alá, odaverjek a földhöz. De a
nyilacskák emléke, meg annak megfontolása, hogy ez még nem a
legveszedelmesebb fegyverük hihetőleg, meg aztán előbbi igéretem és
alázatos hangom felidézése csakhamar lecsillapitották ezt az ösztönt.
Különben is, most már ugy kellett tekintenem magam, mint akit a
vendégszeretet törvényei kötnek; hisz ez a kis népség igazán nagylelküen
és bőkezüen bánt velem. Magamban mindazonáltal nem keveset csudálkoztam
e piciny halandók vakmerőségén, hogy ilyen félelmetlenül és bátran
járkálnak testemen, mig egyik kezem szabadon van anélkül, hogy
megremegnének ilyen csudás lény látására, amilyennek én kellettem,
feltünjek szemökben. Egy idő mulva, mikor látták, hogy már jóllaktam,
egy magasrangu személy jelent meg, a császári felség kiküldetésében.
Őexellenciája jobblábom bokáján szállt fel, arcomig jött előre, mintegy
tizenkét főből álló tetőrségével. Felmutatta nekem a királyi jelvényt s
mintegy tiz percig beszélt, harag nélkül, de igen határozottan, gyakran
előre bökve kezével, mint megtudtam, a főváros irányában, mely
félmértföldnyire volt innen. Megértettem, hogy őfelsége kivánságára oda
kell szállitaniok. Kevés szóval feleltem, szabadonlévő kezemet a
másikhoz illesztve (közben vigyáztam, hogy meg ne üssem véletlenül
őexellenciáját, vagy a kiséretét) majd fejemre és testemre mutatva,
jeleztem, hogy szeretném szabadságomat visszakapni – de eredménytelenül.
Ugy látszik, elég jól megértett, mert tagadólag rázta a fejét és
mutatta, hogy el kell szállitaniok és hogy fogoly vagyok. Más
mozdulatokkal viszont azt adta értésemre, hogy kapok elég enni- és
innivalót és hogy jó bánásmódban lesz részem. Ezekután még egy
kisérletet tettem, hogy letépjem kötelékeim, de rögtön megindult a
nyilzápor, arcomon és kezemen apró, kellemetlen szurások, mire, látva,
hogy elleneim száma egyre növekszik, jelt adtam, hogy megadom magam.
Erre a _hurgó_ és kisérete visszavonult, de udvarias modorban bucsuztak
elébb. Néhány perc mulva üdvrivalgás tört ki köröttem, többször
hallottam e szót: _Peplom selan_. Éreztem, hogy lazitják meg kötelékeim
oly mértékben, hogy jobboldalamra fordulhattam és kiürithettem
hólyagomat. Nagy megkönnyebbülésemre szolgált, de a kis nép csudálkozása
nem ismert határt. Mihelyt mozdulatomon észrevették, mit akarok,
kétoldalt szétálltak és utat hagytak a zuhatagnak, mely oly hevesen és
ellenállhatatlanul áradt belőlem. Ezután bebalzsamozták arcomat és
kezemet valami kenőcscsel, aminek igen jó szaga volt. Az a kenőcs néhány
perc alatt elmulasztotta a nyilak kellemetlen csipését. Ezekután
elálmosodtam és elaludtam. Nyolc órát alhattam, mintahogy később
értésemre adták. Nem csoda, mert az orvosok, a császár kivánságára,
altatószert kevertek volt a borba.
Ugy látszik, megérkezésem után kevéssel felfedeztek, amint a földön
aludtam, futárt menesztettek a császárhoz, aki tanácsot hivott össze és
parancsot adott, hogy kötözzenek meg, lássanak el étellel-itallal és
csináljanak valami szerkezetet, amivel a városba szállithatnak.
Ez a határozat talán vakmerőnek és veszedelmesnek tünik, és azt hiszem,
hasonló alkalommal Európa kevés fejedelme járna el hasonlóképpen. De
ahogy később utánagondoltam, nagyon bölcsnek láttam ezt az intézkedést.
Mert tegyük fel, hogy megkisérlették volna azonnal megölni engem
nyilakkal és dárdákkal – nagyon valószinü, hogy az első döfésre
felriadtam volna – a düh valószinüleg elég erőt ad, hogy széttépjem
kötelékeim és akkor kegyetlenül összetapostam vala a védtelen
társaságot.
Ez a nép igen fejlett és jártas a matematikai tudományokban, főleg a
mekanikában. Fejedelmük a tudományok barátja és pártfogója. Többféle
szerkezetük van, kerekekkel és emelőkkel, amik nagy fák és terhek
szállitására szolgálnak. Legnagyobb hadihajóikat, melyek között négy láb
hosszuak is vannak, az erdők közelében épitik, ahol a nagy szálfák
teremnek, ezeket aztán ilyen alkalmatosságon leviszik a tengerpartra,
néha háromszáz, négyszáz méternyire. Ötszáz ács és épitész azonnal
munkába fogott, hogy előkészitsék a legnagyobb szállitószerkezetet. Nagy
fakeret volt ez, három hüvelyknyire emelve a föld fölé, hosszában hét
láb, széltében négy. Az egész huszonkét kereken forgott. Velem
párhuzamosan helyezték el. De a legnagyobb nehézség már most abban
állott, hogyan emelnek rá erre a szerkezetre. Nyolcvan rudat emeltek,
lábnyi magas mindegyik, erős kötelekből horgokat csináltak, ezeket
nyakamra, kezemre, lábamra akasztották. Kilencszáz erős ember huzta
aztán e köteleket, csigákon – három óra kellett hozzá, hogy ráemeljenek
a szekérre és odakössenek. Mindezt csak elbeszélés után tudtam meg.
Közben, mig ezek történtek, én mélyen aludtam, az italomba kevert
altatószer hatása alatt. Most a császár méneséből ötszáz erős ló állt
elő, négy hüvelykes állatok; ezek szállitottak be a fővárosba, mely mint
emlitettem, félmértföldnyire volt innen.
Négy órával azután, hogy utrakeltünk, különös, mondhatnám nevetséges
eset riasztott fel álmomból. Egy percre megállt a szekér, valamit ki
kellett igazitani. Ez alkalmat felhasználva három vagy négy fiatal
benszülött kiváncsiságból felmászott az arcomra, szerették volna látni,
hogy nézek ki, mikor alszom. Ezek egyike, gárdatiszt, fegyverének éles
végét egyik orrlikamba dugta és ugy csiklandozott, mint holmi
szalmaszál, tüsszentenem kellett, mire visszahuzódtak. Csak három hét
mulva tudtam meg, mi volt az oka, hogy felriadtam. A nap többi részében
nagy utat tettünk, éjszakára ötszáz embert helyeztek el kétoldalt,
fáklyákkal és nyilakkal, készen arra, hogy lőjjenek, mihelyt
megmozdulok. Másnap reggel, hajnalban, folytattuk utunkat, délben
kétszáz méternyire jutottunk, a város falai elé. A császár, egész
udvarával, elénk jött, de a főurak semmiképpen nem engedték meg
őfelségének, hogy felmásszon testemre és személyét veszélyeztesse.
A téren, ahol szekerünk megállt, öreg templom meredt fel, állitólag a
császárság legmagasabb épülete. Néhány évvel előbb természetellenes
gyilkosság szenyezte be. A nép jámborsága ugy tekintette, mint
megszentségtelenitett hajlékot, azért közhasználatnak adták át, minden
diszét és berendezését kiüritették. Ugy döntöttek, hogy ebben az
épületben szállásolnak el. Az északra nyiló kapu négy láb magas volt és
csaknem két láb széles, könnyen átmászhattam rajta. A kapu mindkét
oldalán keskeny ablak volt, hat hüvelyknyire a föld felett, a
baloldalába a király kovácsa horgonyt és tizenegy láncot helyezett el;
mindegyik oly vastag, mint az európai hölgyek óralánca és a láncokat
harminchat kulcscsal bokámhoz erősitették. A templomon tul, az országut
szélén, mintegy husz lábnyira, öt láb magas torony emelkedett. Ezt
mászta meg a császár, hogy láthasson engem. Én magam nem láttam az
udvart, csak beszélték nekem. Kiszámitották, hogy mintegy százezernyi
tömeg vonult ki a városból, megtekintésemre; ezek közül legalább tizezer
őreimmel dacolva megmászta testemet, a létrák fokán. Csakhamar azonban
halálbüntetés terhe alatt eltiltották ezt a mulatságot. Mikor kiderült,
hogy a láncokat nem tudom eltépni, kötelékeimet elvágták, végre
felállhattam, de szomoru és kétségbeesett voltam tovább is. A nép
csudálkozása határtalan volt, amint igy járkálni kezdtem. A láncok
mintegy harmadfél méter hosszuak lévén, annyi mozgást se tehettem,
amennyivel félkörben fel és alá járhat az ember, csak éppen arra voltak
elegendők, hogy letérdelve bemászhattam a templom kapuján és egész
hosszában végig heveredhettem.