SWIFT

Aki végigolvassa Swift Gulliverjét, és ez az, amit el _kell_ az irásai

közül olvasni, az hetekre megundorodik önmagától. A Gulliver utazásairól

szóló könyv a leggyilkosabb pamflet az emberiség ellen és csak a

história csodálatos iróniája tehette ezt az irást gyerekek kalandos

könyvévé. A felnőtt ember, aki nem a külső kalandokat látja, hanem

belülről olvassa ezt a könyvet, kétségbeeséssel, tiltakozással,

gyülölettel és undorral ismer rá benne az emberre, és ez a rettenetes,

az emberben önmagára. Ha az emberiség valaha egyetlen kollektiv

megundorodással öngyilkosságot követne el, akkor tenné csak, amikor igy

látná önmagát, ahogy Swift látja őt. Swift olvasása után az ember nem

mer enni, mert látja, hogyan eszik, nem mer járni, mert látja, hogyan

mozog, nem mer érezni és nem mer gondolkodni, mert látja egész külső és

belső mivoltát, látja, ahogy csak más, rajta kivül álló valaki láthatja

– és szégyenli magát és gyülölő undorral undorodik magától.

Talán három nagy utazó, kutató ember van, aki igazi reprezentálója az

emberiségnek. Az egyik a Goethe Faustja, aki ég és pokol, tudomány és

élet között vándorol, a kutatás olthatatlan szomjuságával. A másik a De

Foe Robinsonja, akit az emberek társadalmából vihar vet el a puszta

szigetre és aki egy egész emberi világot teremt a két kezével. A

harmadik a Swift Gulliverje, aki törpék és óriások, tudósok és állatok

birodalmait kalandozza be és kiközösiti magát az emberi világból. Faust

naiv meséből emelkedett Goethéhez, Robinson és Gulliver De Foetól és

Swifttől leszállt a gyerekek meséihez. Csodálatos, hogy ez a két könyv

egyforma sorsra juthatott. Egy sorsra vitte őket a kalandos külsejük,

pedig szöges ellentét mindenképpen a belsejük. Swift Gulliverje egyre

emberek, egész nemzetek, népek, fajok közt van, de mindig csak szemlél,

rajtuk kivül élő marad. De Foe Robinsonja egyes-egyedül áll az egész

mindenségben és ahelyett, hogy világok tárulnának elébe, el van zárva

minden más embertől, de folyton cselekszik, egészen összeolvad a

környezetével. Gulliver az ember harca a társadalommal és az ember harca

az emberrel, Robinson az ember harca a természettel. Robinson nagy harc

és nagy megbékélés, Gulliver rettentő diszharmónia. Robinson is,

Gulliver is röviditett, csonkitott, rontott kiadásokban lekerült a

századok során a gyerekirodalomba, mint a hogy az arisztokrata divatok

lekerülnek századok során a néphez. Robinsont a maga teljességében is

oda lehetne adni a gyerekek kezébe: az élettel, a természettel való

birkózásnak, a szivós energiának gyönyörü példaadása. De Gulliver, az

igazi Gulliver, ahogy Swift elképzelte, nem a gyerekek kedves hőse,

hanem a legvéresebb, legkinzóbb föllázadás az emberek közt élés ellen. A

legnyugtalanitóbb, a kétségek szakadékáig korbácsoló könyv. Robinson a

puszta szigeten, a magányosságben is az emberi társadalom barátja lesz,

Gulliver a különböző társadalmak közepette is undorral tölt el minden

emberi együttélés ellen.

Megmutatja Swift, milyen félszeg, furcsa, ostoba, őrült,

természetellenes, ész ellenére való állat az ember. De ezt nem

filozófiai okoskodásokkal vagy erkölcsprédikációkkal teszi, hanem azzal,

hogy a megszokottság mázát lekarmolja az emberi dolgokról és más

viszonyokba helyezi őket. Az uralkodót körülhizelgő bizantinizmus, a

kormányzás bünei és zsarnokságai olyan bünök, amiket meg tud mutatni a

filozófus is, a szociális élet kutatója is, de csak elméletben. Swift

hüvelykujjnyira törpiti az embert és a liliputi államon mutatja meg,

milyen pukkasztóan nevetséges, milyen képtelenül kicsinyes, milyen

elképesztően barbár az emberi uralkodás világa. Meg akarja mutatni,

milyen a nyers erő, milyen az emberi kinyalt-kivasalt szépség, hát

toronymagasnyira óriásitja az embert és megmutatja kasza-kapa nagyságura

nőtt késével és villájával evés közben, feneketlen lyuknyira bővült

pórusaival szerelmeskedés közben. A császár a liliputiaknál csak egy

körömnyivel nagyobb, mint a többiek és ez már elegendő ahhoz, hogy

döbbenő tisztelettel teljenek el iránta a többiek. A minisztereknek

kötéltáncosoknak kell lenniök ebben az országban és a

pénzügyminiszternek egy hüvelyknyivel magasabbat kell ugrania a

táncfigurákban. Egy kifeszitett zsebkendőn gyakorlatoztat vitéz lovas

katonákat, véres, évtizedes háborukat vivnak azért, hogy melyik végén

kell feltörni a tojást evés közben, a politikai pártok ellentéte a

cipősarok magasságának külömbsége.

De nemcsak ez van meg benne. Még nem ez az igazi Swift, a gyökerei

sokkal mélyebben vannak. Nemcsak a társaság félszegségeit, nemcsak az

állam büneit, a társadalom ellentmondásait, nemcsak a királyok,

kormányzók, katonák, udvari emberek, papok nevetséges voltát mutatja

meg, nemcsak a ruhában, a különféle kosztümökben, az állam, a vallás, a

nevelés, a társadalom intézményeiben megjelenő embert csufolja meg,

hanem – és ez az igazi és legmélyebb nagysága – magát az embert, a

meztelen embert is. Mintha valami más csillagról nézvé valaki az

embereket, ugy nézi Swift szeme az emberiséget. Irtózatos

objektivitással tud kivetkőzni az emberi bőrből. Mintha csak a ruháit

hányná le magáról. Ha Shakespeare nagysága az, hogy egészen, tökéletesen

bele tudta magát élni az ember testébe és lelkébe, ha Goethe nagysága

az, hogy mint ember, pillanatokra fölül tudott emelkedni az ember földi

mivoltán, ha Heine nagysága az, hogy mint ember tudott csufolódni az

emberrel, hát Swift nagysága az, hogy sem testben, sem lélekben, sem

fölemelkedésben, sem csufondárosságban nem érez együtt az emberrel. Nem

mint ember nézi az embert, nem mint Földlakó a Föld lakóját, hanem ahogy

valami más világ értelme nézhet le ennek a világnak a tébolyára. Ahogy

az angol ember meglátja a kontinens félszegségeit, ahogy az árja ember

hallja a vadember károgását, ahogy a fehérember különállónak, tőle

másnak érzi a szines ember szagát, ahogy az ember nézi és másnak,

alantinak, hozzá semmikép közelállónak látja az állat életét, ugy nézi

Swift az embernek, az emberi fajnak az életét. Swift nem az egyes

emberek, nem a jó vagy rossz ember, szegény vagy gazdag ember barátja

vagy ellensége, nem az emberi nemzetek csufolója, nem is az emberi

társadalmak szatirikusa. Mind ennél több – magának az emberi nemnek a

szatirikusa. Ha volt valaha ember, aki kivül állott az emberiségen,

akkor Swift volt az. Ő nem azt csufolja, ami egyéni, osztály vagy

nemzeti, vagy történelmi előitélet, bornirtság, hanem magának az emberi

fajnak a bornirtságait. Minden más szatirikus speciális bornirtságok

szatirikusa, Swift az univerzális bornirtság kicsufolója. Az ő szemében

nem a sánta vagy pupos ember a torz, nem a fösvény vagy a részeges a

csufolni való, nem a selypitő vagy a rosszillatu az utálatos, hanem

magát az emberi testet látja borzalmasan torznak, magát az emberi

gondolkodást tartja állatinak, aljasnak, magát az emberi beszédet hallja

ugatásnak, magától az emberi szagtól ájul el undorodva. Amig Gulliver

csak a törpék társadalmát, az óriások birodalmát, a tudósok országát

látja, addig csak az emberi háboruk és királykodások, emberi

haszonlesések és gonoszkodások jelennek meg előtte leleplező

világossággal, addig csak az emberi társadalom meglévő formáját, az

emberi szokások és gondolatok egy fajtáját érzi alantinak, csapnivalónak

és kipusztitásra érettnek. De mikor aztán már a mai társadalomból nem

más emberi társadalomba, hanem egy állati, egy csodálatos módon uralomra

jutott és fönnálló állati társadalomba jut, amikor először kikerül az

emberek közül, akkor magát az embert utálja meg. Emberi érzéssel

rettenetes olvasni, ahogy megmutatja a lovak nemes, nyugodt,

szenvedélytől mentes, élni tudó, haláltól nem félő, hazugságot nem

ismerő, tulajdonon nem civódó, testben-lélekben egyensulyozott

társadalmát és velük szemben az embereknek az állati, mocskos, civódó,

aljasságtól és hazugságtól tulcsorduló, koncon marakodó csordáját. Az

ember, a lovak fölényesen becsmérlő elnevezésével, a _Yehu_, ahogy Swift

megmutatja, a legrettentőbb, a legvéresebb sértésü tükör, amit valaha az

emberiség elé tartottak. És Swift nemcsak elébe tartja a tükröt, de

mikor fölhördül a meggyalázástól, még fejéhez is csapja és rajta töri

szét. A legirtózatosabb szatirája az emberi testnek, érzésnek és

gondolkodásnak. Gulliver, aki a yehuk között az egyetlen „kultur“-yehu,

görcsös kapaszkodással iparkodik a lovak társadalmába. Boldog, ha a

nemes paripák szóbaállnak vele és mindent megpróbál, hogy átalakuljon az

ő képükre. Olyan nemesen akar gondolkodni, mint a lovak, ugy akar járni,

ugy próbál beszélni. Mikor aztán végül a lovak társadalmából, akik nem

tartják mégsem maguk közé méltónak, ujra visszakerül a yehuk

társadalmába, majd megőrül a fájdalomtól és az irtózattól. Inkább puszta

szigeten akar élni egyedül, mint ujra a mocskos, aljas yehuk között.

Mikor a felesége és gyerekei meg akarják ölelni, visszatántorodik és

elájul az undortól – megérezte rajtuk az emberszagot.

Ennél messzebbre nem szakadhat el már senki az emberiségtől, ennél

jobban kivülre nem kerülhetett már ember az emberi társadalmon, az

emberi közösségen, ennél gyötrelmesebb és korbácsolóbban kinzó hatása

nem lehet irónak. És Swift kinzó hatásától nem is lehet máskép, csak

egyetlen módon szabadulni. Ez az egyetlen ellenméreg pedig az, ha

megmagyarázza az ember, hogy hogy teremtődött ez az emberi agyba

sürüsödött pokol, mik a gyötrelmeinek motorjai. Meg kell magyarázni,

hogy milyen emberi világ volt, amelyben ilyennek lehetett látni az

embert, meg kell magyarázni, micsoda emberi társadalom volt az, amely

ilyen irtózattá torzulhatott egyik tagjában. Meg kell mutatni, hogy ez a

sátánember is csak földi anyától származik, asszonytejet szopott, meg

kell találni azt a köldökzsinórt, ami minden kénkő, szurok és lóláb

ellenére is összeköti a nagy emberi anyaméhhel.

*

Swift azért tudott ennyire kibujni az emberi bőrből, mert maga az

emberiség is többször vedlett a szemeláttára. A tizenhetedik és a

tizennyolcadik század Angliája jelenti Swift számára az emberiséget. Az

az Anglia tehát, amely akkor roppant válságok rázkódásait küzködte

keresztül, amely akkor háromszor vedlette egész politikai és szociális

bőrét. Swift Jonathan 1667-ben született, 1745-ben halt meg és Angliában

1648-ban roppant forradalom viharzott föl, amely 1649-ben elsöpörte a

király fejét és vele az egész monarchiát, amely megteremtette a

köztársaságot és Cromwell katonai diktaturáját. De már 1660-ban

elkövetkeztek a restauráció napjai, a Stuartok uralma visszatért, hogy

aztán 1688-ban, a „dicsőséges“ forradalommal örökre lebukjon. Háromszor

változott meg gyors pergésben az egész világ. Osztályok estek és

osztályok emelkedtek a harcok során. Alkotmányok és parlamentek

állandósága kérésszé lett. Szociális és politikai intézmények háromszor

fordultak ki sarkaikból. És maguk az emberek is háromszor változtak. Ma

csillogó arisztokraták, holnap puritán polgárok, holnapután üzletes

kalmárok. Ma hosszufürtü gavallérok, holnap kerekre nyirott fejü puritán

harcosok. Ma parancsos szavu nagyurak, holnap orrhangon beszélő vallásos

rajongók. Ma szabadszáju, istent tagadó léha szoknya- és

szarvasvadászok, holnap a próféták és az ótestamentum szavaival beszélő

fanatikusok. Az emberi társadalom háromszor változott meg, megmutatta

tehát, hogy mi benne a változó és mi benne az állandó. Az emberek lelke

és teste, beszéde és ruhája, tekintete és mozdulata háromszor változott

meg, megmutatkozott tehát, hogy mi benne a belső ember és mi benne a

szokás, az előitélet, a konvenció alkotása. A lángész, abból, ami

változott és ami állandó maradt az emberen, megteremthette az ember, a

kortól, társadalomtól elvonatkoztatott ember alakját. Az ember annyiszor

öltözött át, annyi szerepet játszott a história komédiájában, hogy

kitanulhatta valaki, mi csakugyan az ő teste a ruha alatt, mik azok a

grimaszok, amiktől sohse tud szabadulni, mik azok a hanglejtések, amik

mindig visszatérnek a deklamálásában. A mélyen egyszer sem változó

középkor irója sohasem juthatott volna el odáig, hogy meglássa, mi van

az emberben állati, mi van benne a vallás, a társadalom, a szokás

maszkja alatt, mert mindig csak egyazon vallás, társadalom és szokás

változatlan kosztümjében látta az embert és azt hitte, hogy mindez

eltéphetetlenül hozzá tartozik a testéhez és lelkéhez, ahogy a lovak

társadalma, amig nem látta levetkőzötten Gullivert, azt hitte róla, hogy

a ruhája és cipője is a testéhez nőtt test. A világ forrongó változásai

Swift idejében még nem adtak elég anyagot ahhoz, hogy kialakulhasson a

fejlődés gondolata, de ahhoz már elegendők voltak, hogy kialakulhasson a

fejlődés eszméjének első állomása és látszatra ellenkező pólusa: az

ember, az általános emberi absztrakciója.

A forradalmak és ellenforradalmak megtanitották Swiftet arra, hogy a kor

emberében meglássa az embert, a kapitalizmus és népe elnyomása pedig

megtanitotta arra, hogy gaznak, hitványnak és állatinak lássa az embert.

Angliában éppen Swift korában kezdődött nagy arányokban a kapitalizmus

urrá levése. Ekkor kezdtek fölgyülni azok a roppant tőkék, amelyek

később az ipar és kereskedelem világraszóló urává tették Angliát és a

világ első munkásságává az angol proletárságát. De első hatásában ez az

„ursprüngliche Akkumulation“ a profit állatjaivá sülyesztette a

burzsoáziát és a robot állatjaivá nyomta le a proletárságot. A tőke

világrajövésének szülési fájdalmai rettenetesek voltak, de még

rettentőbb volt, amikor éppen a Swift korában végre világra jöhetett a

feudalizmus méhéből és megjelent, ahogy Marx mondja, tetőtől-talpig

minden pórusából vért és mocskot izzadva. Mintha a pokol szakadt volna a

világra. A pénz ült az emberi szivek helyére, az asszonyok bestiákká, a

hat esztendős kis gyerekek igavonó munkásokká lettek.

A tizenhatodik század ifju kapitalizmusa még Morust, a nagy humanistát,

akinek korában a juhok fölfalták az embert, az emberek pedig huszanként

lógtak az akasztófákon, emberszeretővé tette, egy uj társadalom, a

szocializmus álma felé sodorta, a tizenhetedik és tizennyolcadik század

kapitalizmusa már Swiftet az emberek ellenségévé és minden emberi

társadalom ellenfelévé tette. Morus idején a kapitalizmus még csak

bontakozott. Az emberekben még élt a középkor paraszti robusztus ereje,

de Swift idején már évszázados gyötrés törte meg őket, megroppant a

renaissanceban oly erős gerincük, a protestantizmusban oly kemény fejük.

A feudális bünök még nem multak el és már minden erejükkel megjelennek a

kapitalista gyötrelmek. Swift huszonhét esztendős, mikor megalapitják az

Angol Bankot és a „Kapital“ pörölycsapása állapitja meg: „Az idő tájt,

mikor Angliában abbahagyták a boszorkányok égetését, elkezdték a

bankóhamisitók égetését.“ Gyerekvérből vagyonokat préseltek ki és

gyerekek nyomora az égre kiáltott. Swift egyik leggyilkosabb politikai

röpiratában nagyszerü megoldást, közgazdasági, szociális és kereskedelmi

szempontból kitünő megoldást ajánl arra, hogy a szegények gyerekei ne

legyenek szüleik és a köz terhére. Meg kell enni őket, hiszen gyönge,

rózsás husuk vetekszik a fiatal malac husával. El lehetne késziteni őket

sütve, kirántva, főzve, frikasszénak vagy ragoutnak. A százhuszezer

gyerekből huszezret meg kell tartani a faj szaporitására, százezret

pedig el kell adni az ország előkelő és gazdag embereinek. Persze az

anyát mindig idején figyelmeztetni kell, hogy az utolsó hónapban jól

szoptassa a gyerekét, hogy elég husos és kövér legyen az előkelő

asztalok számára. Egy gyerekből két tál étel telne ki vendégségek

alkalmán, ha pedig a család egyedül van, négy tál kitünően tápláló étel.

Már azért is meg kellene honositani a gyermekek evését, mert hiszen ha a

gyermekeket jó áron el lehetne adni, ez nagy ösztönzés volna a

házasságra és növelné az anyák gyöngédségét és gondosságát gyerekeik

iránt. És végül bizonykodik, hogy neki nincs magánérdeke a dologban.

Nincsenek már apró gyerekei, a legkisebb is kilenc éves, a felesége meg

már tul van azon a koron, hogy gyereket szülhessen.

És az az ember, aki igy meg tudta látni a szociális nyomoruságot, akinek

igy fájt az elesettek ügye, mégse tudott szive szerint is odaállni az

elnyomottak mellé. Egész életén át bátran és kiméletlenül küzdött az

elnyomás ellen és nemzetének, a leigázott, angol gyarmattá taposott ir

népnek nincsen nála hatalmasabb szavu szószólója, – de Swift, ha

gyülölte is az angol urakat, mélységesen megvetette az ir rabszolgákat

is. Hires pamfletjeiben villámokat szór az angol uralomra és a hatalmas

és gőgös lordok reszkettek, ha tolla hegyét látták, de azért Swift igy

ir a saját népéről is: „Évről-évre, vagy inkább hónapról-hónapra egyre

inkább hajlok a gyülölet és a bosszu felé és dühöm oly alanti, hogy

annyira sülyed, hogy visszhangozza annak a rabszolga-népnek a tébolyát

és aljasságát, amely közt élek.“

Az ir nép elnyomása éppen Swift idején volt a legfeneketlenebb. Az ir

história különben is a legborzalmasabb fejezete az emberi történelemnek.

Olyan hideg itéletü történetiró, mint Kautsky, mondja róla: „A

hóditóháboruk és a feudalizmus négyszáz éves borzalmait követték a

vallási fanatizmus rettenetességei, amelyek másfélszázadon keresztül

Irországban több kint és nyomort szórtak el, mint a harminc éves háboru

Németországban, a hugenottaháboruk Franciaországban, az inkvizició

Spanyolországban.“ Az irek forradalmat forradalom után állottak, a zöld

sziget minden füszála már ir vértől piroslott, de végre is belefáradtak

a megtizedelésbe. Még 1641-ben az ir fölkelés robbantja ki az angol

forradalmat, de aztán belefásult az ir nép a harcba és hiába volt minden

hivó szó, többé évtizedekre nem mozdult meg. Az elnyomott irek annyi

bátor fölkelés után, egészen elsatnyultak, mindent türtek és

közömbösségükben egészen elállatiasodtak. A viszályok tovább civódtak

Anglia és az ir gyarmat között, de az ir nép elfásult és Macaulay

szavával, annyira nem érdeklődött már ezek iránt, mint ahogy az indiánok

nem érdeklődtek Ó-Angliának és Uj-Angliának a bélyeg-actról való vitája

iránt.

Amerre csak nézett Swift, mindenütt bestiákat és barmokat, pénzért,

hatalomért való gazembereket és a nyomortól és elnyomástól megtört

tömegeket látott. Sehol semmi, se égen, se földön, se a „pénz, rang és

gőg“ által megrontott vallásokban, se az emberi társadalomban, semmi

reménye sem mutatkozott a változásnak, a haladásnak, a javulásnak. A

középkor mennyországa szétoszlott, a renaissance földi emberisége

elpusztult, mintha mindenből csak a pokol maradt volna meg az embereknek

nevezett állatok gyötrésére. Ezt a világot látta Swift és egészen

keresztül látott rajta. Nem csoda hát, ha nem halhatott meg ép elmével.

Az élete végén caesari gőgje, szive vérét epével keverő szatirája

tébolylyá fokozódott. Swift megbolondult, de ez az őrültség nem volt

egyéb, mint a világ disszonanciáinak egyetlen koponyába sürüsödése.

_Pogány József._

ELSŐ RÉSZ. Utazás Liliput-ba.