Irta Bessenyei György. Föleleveníttetett a Nemzeti Szinházban 1881
augusztus 11-én.
Ime egy száz évesnél régibb vigjáték, Bessenyei György műve, a kitől a
legujabb kori irodalmunkat számítjuk. Különös tüneménynek látszik, hogy
elhanyatlott irodalmunkat néhány dráma éleszti föl oly korban, midőn
szinészeink és szinházaink még nem voltak. De mégis mi se volt
természetesebb, mint az, hogy a huszonnyolcz éves testőr, kinek szivét
erös nemzeti érzés dobogtatta s lelkét egészen elbájolta a franczia
irodalom, irói pályáját drámákkal kezdette meg.
Egy szabolcsmegyei faluból Bécsbe kerülve, csakhamar fájdalmasan érezte
maga ás hazája elmaradottságát. Mivelte magát idegen nyelveken, de erős
meggőződésévé vált, hogy az egész nemzet csak anyanyelvében lehet
mívelt. Mint akkor az egész világ, ő is leginkább a franczia irodalmat
kedvelte, melynek mindenha a dráma volt egyik legfőbb dicsősége. Akkor
már Coneille-t, Racine-t és Molière-t Voltaire váltotta ugyan föl, de
azért a franczia dráma uralkodott egész Európán. Voltaire némi
ujításaival s a kor szellemét lehelő eszméivel uj életet öntött a
hanyatló franczia drámába s mint nagy drámairót ünnepelték. Bessenyei
leginkább az ő hatása alatt állott, általában ifju lelkére mély
benyomást tett a franczia tragédia: eltelt az eszmék és érzések
fenköltségével, bámulta stilje szónoki erejét, megkisérlette utánzását,
vagy a mint maga mondja, meg akarta mutatni, hogy magyar nyelven is
lehet elég erővel, mélységgel és méltósággal írni. Nem a szinpadnak írt,
nem a néző, hanem az olvasóközönség lebegett előtte. Azt hitte, hogy ha
őt elragadták példányai, mint olvasmányok, úgy fognak hatni utánzatai
is, Nem csalódott; a siker uj drámai kisérletekre buzdította, majd
megszólaltatta nyelvünkön a franczia tanköltészetet is: a költői
levelet, satirát, és tankölteményt; és különösen lelkesült tolmácsa volt
kisebb és nagyobb munkáiban a franczia szellem új philosophiai
eszméinek. Senki sem volt irodalmunkban, a ki a XVIII. század franczia
irodalmát oly hévvel oly sok oldalról fogta volna fel s oly élénken
tudta volna visszatükrözni. Hanem kénytelen oly korán magányba
temetkezve, mintegy elszakadni az irodalomtól; ha tehetsége szabad
fejlődését nem akadályozza a censura: nemcsak azt teszi, a mit tett,
tudniillik, hogy föléleszti irodalmunkat, hanem maradandóbb művekkel is
gazdagitja vagy legalább mérsékli egyoldalúságát.
Első művével, _Agis_ tragédiával, 1772-ben lépett föl, a melyet követtek
még ugyanazon évben _Hunyadi László_, a következőben Buda tragédiái,
majd 1777-ben _A philosophus_ vígjátéka, 1779 ben _A hármas vitézek_
tragédiája Voltaire után, és végre _Laisz_ vígjátéka, mely azonban csak
ezelőtt egy pár évvel adatott ki. Mind e művek korukban nagy hatást
tettek. A csekélyre olvadt közönséget, mely anyanyelvén évek óta
leginkább csak naptárt, imádságos könyvet és egyházi beszédet
olvashatott, meglepték ez egész uj nemű könyvek. Bécsben nehány lelkes
testőrtársa követte példáját, egy egész kis társaság képződött körüle,
benn a hazában pedig egy pár eddig titkon dolgozó író kilépett
magányából, kikhez ujabbak csalatkoztak s irodalmunk kezdett
fölzsendülni. De Bessenyei drámái csak uj irodalmunk, de nem
egyszersmind drámairodalmunk alapját vetették meg. Ő tulajdonkép nem
volt drámaírói tehetség s drámáival nem is czélzott egyebet, mint hogy
uj gondolatokat és érzéseket fejezzen ki a köznapinál emelkedettebb
nyelven. Minden, a mi drámában fő, mellékes volt előtte. Keveset gondolt
a drámai cselekvénynyel és jellemfejlesztéssel, megelégedett bizonyos
helyzetek- és szenvedélyekkel, melyek alkalmat szolgáltatnak
ömledezésre, szónoklatra és elmélkedésre. Jól nevezi személyeit beszélő
személyeknek: valóban többet beszélnek, mint cselekesznek.
Azonban tévedés azt hinni, mint némelyek hiszik, hogy a franczia
klasszikai dráma iskolája nyomta el benne a drámaírót. Ez iskola
szükségtelen korlátokat is állít ugyan föl, de nem nyomja el a
drámaírót, példa reá Corneille, Racine és Molière. De különben is
Bessenyei nem volt föltétlen híve a franczia classzikai dráma
szabályainak. Az idő és hely egységét nem tartja meg minden művében, s
meri azt is, a mit a classikai drámaíró nem mert, tudniillik, hogy
nemzete történelméből vesz tárgyat. Tehetsége épen oly kevéssé
ösztönözte a valódi tragédiára, mint czélja. Ő csak olvasmányt akar
nyujtani nemzetének, mely fölemelje lelkét s gondolathoz és illő
kifejezéshez szoktassa. «Úgy hiszem – mondja _Agis_ előszavában, hogy
egy tragédiában, mint _minden egyéb irásokban_, legjobb törvény az igaz
ságnak, emberi indulatoknak természetes fölfedezések, továbbá minden
mesterség abban áll, hogy a beszélők illendőképen beszéljenek.» Ime a
dráma neki épen csak külső forma, egy neme a párbeszédnek, s czélja
szerinte nem más, mint minden irodalmi műnek, hogy igazat mondjon,
természetesen érezzen, s illőkép beszéljen. Bessenyei e czélját el is
érte. Drámáiban fölemelte olvasói lelkét, a szabadság- és igazságért
elvérzett hősök gondolataihoz és érzéseihez, kifejezte eszméit a
társadalom-, államról és emberről a ujkor szellemében és egyszersmind
példát adott, hogyan kell kiemelni lassanként nyelvünket az idegenes
tarkaság- és bőbeszédű laposságból. Hirdette, hogy a gondolatnak kell
szülni a szót és rímet s nem megfordítva. Épen azért a négy sorú és rímű
Sándorverset kettőre szállította le, mert a négy rím áradozásra csábítja
a költőt, még ha Zrínyi is.
E tragédiák közül egyik sem került szinpadra. Midőn 1790-ben megalakult
az első szintársulat s mindent elkövetett, hogy a forditott s
átdolgozott művek mellett egy pár eredetit is játszhassék, a Bessenyei
tragédiáihoz nem mert nyulni, annyira nem volt bennök szerep s oly kevés
hatást lehetett remélni csekély bonyodalmuktól. Azonban a _A
philosophus_ vígjátéka 1792 jun. 4-én Budán, – a mint a színlap mondja –
a hid mellett levő nyári játékszinben, előadatott és hatással, 9-én
ismételték s később _Pontyi_ czím alatt Pesten is többször.[30]
Bessenyei e vígjátékát 1777-ben írta s ugyanazon évben adta ki Pesten.
Laczka János, barátja, a ki, halála után, rövid életrajzát írta meg, így
ír a mű keletkezéséről: «Eddig többnyire philosophusi darabokat és
szomorújátékokat írt a mi Bessenyeink: most már segédje és barátja is
levén a háznál (tudniillik Laczka), arról tanakodott, ha lehetne-e és mi
módon a hazai nyelven eredeti vígjátékot, komédiát dolgozni. Hamar
meglett az elszánás, elkészült a planum és a _Philosophus_ czímű
játékdarab, melyet közönségesen egy abban nevezetes rollt játszó
személyről Pontyinak is hivnak, megszületett. Tegyen itéletet erről a
darabról a ki olvassa: ennek a biographiának írója, minthogy magának is
benne nagy része volt, abba nem avatkozik: elég szerencsésnek tartja
magát, hogy azt néhány esztendőkkel ezelőtt a pesti magyar játszó
társaság által ugyanott Pesten eljátszattatni láthatta.[31]
E helyből kiindulva, Bessenyei egyik életrajzírója azt következteti,
hogy Laczka befolyt volna e vígjáték terve előleges megbeszélésébe és
megállapításába.[32] De vajon Debreczenből épen 1777-ben följött ifjú, a
milyen Laczka volt, a kit Bessenyei akkor kezdett a német és franczia
nyelvre tanítani s a ki azért a dramaturgiában nem lehetett igen jártas,
adhatott-e tanácsot egy már gyakorlott írónak? Azt hisszük, hogy nem, s
ha Laczka mégis Bessenyei dolgozótársának mondja magát, azt csak arra
érthetni, hogy segített neki abban, a miben jártasabb volt nála,
tudniillik, hogy Pontyi falusias beszédéhez, különösen Pontyi
tiszttartója parlagi, s ügyvéde diákos leveléhez szolgáltatott
kifejezéseket. S ezt az a körülmény is valószínűvé teszi, hogy Bessenyei
akkor, a midőn e vígjátékot írta, már húsz év óta Bécsben lakott s
elhomályosodhattak emlékében az ily jellemző kifejezések. Egy másik
életrajzírója[33] b. Orczy Lőrincz sugalmazásának tulajdonítja Pontyi
alakját, mert benne s az egész vígjátékban az Orczyéhoz hasonló irányt
vél fölfedezni, az arany középszer magasztalását, a túlfinom és túldurva
elem ellentétét, hogy mindkettő helytelen oldala annál inkább kitünjék.
Azonban ily irányt bajos fölfedezni Orczy költeményeiben, melyek mindig
a falusi életet, a nép egyszerü erkölcseit dicsérik szemben a városi
élettel s a nagy urak szokásaival, sőt még magával a tudományos
haladással is. S ha Bessenyei Pontyiban kigúnyolja is a parlagi magyart,
a többiben épen nem teszi a finom életet nevetségessé.
Egy szóval se Laczka, se Orczy nem volt sugalmazója, hanem volt
Destouches _L’homme singulier_ czímű vígjátéka, a mint azt Petz Gedeon
nem rég alaposan kimutatta.[34] Az alapeszme, a cselekvény és jellemzés
néhány fővonása onnan van véve, bár némi eltéréssel. De merített
Bessenyei önmagából s a magyar társadalom akkori viszonyaiból is. Ő maga
Parmenio, a ki Rosseau hatása alatt philosophál s legfeljebb csak abban
különbözik tőle, hogy a mint előszavában mondja – a házasságra nem
tökélheti el magát. A többi férfi személy: Titius, Lilisz, az ő
barátjai, művelt lelkű, nemes szívű férfiak, a kikben legfeljebb csak
azt hibáztatja, hogy egy kissé kapnak a divatos öltözeten. Szidalisz,
Berenisz, Angyelika szép, elmés, érzelmes nők, az ő barátnői, a kiket
tisztel és szeret s a kikben ifjúsága emlékei ujulnak meg. Pontyi
rokonai csak szomszédai egyike lehet, a kiknek körében töltötte
Szabolcsban gyermekségét, első ifjúságát, a kikre felférne egy kis
műveltség, s a kikhez ő is hasonló lesz, ha tovább is otthon marad. A
Parmenio szolgájában, Lidásban, a ki _Markalfon_ é a _Nyul-historián_
táplálkozik és Kónyit tartja legnagyobb magyar költőnek, mintegy a nagy
közönséget akarta megszemélyesíteni, a ki még nem emelkedett az uj
irodalom színvonaláig. Íme a benyomások, a melyek alatt keletkezett e
mű, az elemek, melyeknek vegyüléke. Bessenyei egy mívelt magyar
társaságot akart a közönség elé varázsolni, s hirdetni, hogy a műveltség
nemesíti szivünket, emeli boldogságunkat, Pontyi és Lidás ellentétes
alakjait is szintén csak azért rajzolja, hogy ez eszmét annál élénkebben
kifejezze. Magában a mű előszavában is czéloz ilyesmire, midőn azt
mondja, hogy nincs dicsőségesebb dolog, mintha az ifjú nemes erkölcscsel
és arany elmével bír. Az egész vígjátékon nemes ábránd és boldog
optimismus ömlik el, mintha a műveltség megszüntetné az ész és szív
tévedéseit, s kiegyenlítené a szenvedélyek és érdekek összeütközéseit.
Itt mindenki jó és nemes, legföljebb egy kis szeretetreméltó gyöngesége
van, mindenki küzdelem nélkül ér czélt és szenvedés nélkül lesz boldog.
Ily fölfogással, ily hangulattal bajos a legegyszerűbb cselekvényt is
megalkotni. S valóban a _Philosophus_nak a szó szoros értelmében nincs
is cselekvénye. A bonyodalom oly csekély, hogy alig mondhatni annak.
Parmenio únja a hiú és léha mulatságot, szeret magába vonulni; a nőket
tiszteli ugyan, de nem igen kedveli vagy hogy saját szavaival éljünk,
okoskodásai miatt nem lelheti bennök tárgyát. Tulajdonkép nem hiszi,
hogy szívre és szellemre magához hasonlót találjon. Huga, Angyelika,
nógatja, hogy keressen és találni fog, de Parmenio megmarad könyvei és
magánya mellett. Szidalisz hasonló lelki állapotban van. Ki nem állhatja
a férfiak hizelkedéseit; neki nem rab, hanem férj kell, férfiú, a ki őt
inkább belső tulajdonságaiért, mint külső tekintetböl szeresse. Anyja
Eresztra, hiába aggódik miatta, hiába inti őt: Szidalisz hű marad
elveihez. A két bölcselkedő rokonszellem találkozik egymással,
megszereti egymást, de egyik sem mer a másiknak nyilt vallomást tenni,
végre Angyelika észre veszi bátyja változását, szerelmes levelet irat
vele Szidalisznak, a ki azt viszonozza s csakhamar egybekelnek.
Ime a megoldás bonyodalom nélkül. A komikai alapeszme, mely kölcsönzés
Destouchestől, igen jó, két bölcselkedő elme, a kiken erőt vesz a szív,
két szeretni nem akaró szív, a kik mégis szeretni kénytelenek. De hol a
küzdelem, s az abból folyó bonyodalom, a tulajdonképi drámai érdek?
Sehol. Sem külső, sem belső akadály nincs, a melyeket le kellene
győzniök. Küzdelmük csak annyi, hogy szégyenlik bevallani szerelmöket.
De Angyelika, a ki összehozta őket, könnyen segít rajtok. S valóban az
egész műben ez az egyetlen cselekvő személy. A többiek általában nem
folynak be a főcselekvénybe, sőt mellékcselekvényök sincs, mert
Angyelika és Lilisz rövid pörpatvarát nem lehet annak venni. Berenisz és
Titius pedig első jelenettől fogva utolsóig zavartalanul szeretik
egymást. Eresztra, az anya csak int, csillapít, és áldázkodik. Pontyi, a
ki annyit jár-kel és beszél, senki törekvésének nem vet gátot, senki
czélját nem mozdítja elő és saját magának más czélja nincs, mint ujságot
mondani, másoktól vett leveleit felolvasni s megjegyzéseket tenni
dolgokra és személyekre. A két cseléd, Lucinda és Lidás, a spanyol
graciosok módjára, köznapias józan eszökkell és csekély míveltségökkel
mintegy gúnyos ellentétei ugyan uraik föllengzésének, mulatságos alakok
is, de nem cselekvők.
Bizonyára atyáink nem a bonyodalmat tapsolták meg e műben, hanem az
irányt, a szellemet, a szabatos és élénk jellemrajzot s a párbeszédek
kellemét, a mely korán jóval túlemelkedik. Valóban Bessenyei
vígjátékában a jellemzés sokkal természetesebb és élénkebb, mint
tragédiáiban. Parmenio mintegy typusza a kor legmíveltebb magyar
embereinek, a kiket a XVIII-ik századi franczia philosophia eszményi
oldalai lelkesítenek, de kételyei is háborgatnak. Ő csak ennyiben
philosophus s épen nem szobatudós, a ki rendszeren töri fejét és könyvet
ír. Magasabb, philosophiai szempontból fogja fel az életet; mélyebben
gondolkozik és érez mint mások, a mi komolylyá, s egy kissé szomorúvá
teszi. Nemeslekű, de a búskomorság némi árnyával, heves szenvedélyű, de
önmérséklő, félénk, a ki nem ismeri a női szivet s nem hisz a szerelmi
boldogságban. Komolysága visszariad a tréfás és gondtalan beszédtől, még
Pontyival sem igen gúnyolódik, de felderül, ha Angyelika hugát látja s
midőn ismerni tanulja Szidaliszt, szerelme erőt vesz rajta, zavara,
önuralma, csendes határozottsága s végre boldogsága, mely nem annyira
szenvedélyes kitörésben mint inkább mély értelmű és érzelmű szavakban
nyilatkozik. Mind találó vonások és jól vegyített szinek. Szidalisz
komolysága nem annyira bölcselkedéséből foly, mint inkább női méltósága
érzetéből; mert büszke, megveti a hizelgést és bókot: mert szép és
gazdag, azt hiszi, hogy nem benső érdemeiért szeretik; elhagyatva érzi
magát segy nagy szív után sóvárog. Barátnői víg kedvét, boldog szerelmét
lenézi és mégis irigyelni látszik. De azért nem válik kesernyéssé, sőt
komolyságába sok gyöngédség vegyül, különösen anyja iránt. Szerelme
ébredésekor őszinteségét szemérme mérsékli s midőn szeretve is érzi
magát, heves fölindulása boldog enyelgéssé lágyul.
Mindez jellemző és sikerült rajz, de legsikerültebb a mű női alakjai
közt Angyelika, lehet talán azért is, hogy legcselekvőbb. E beszédes és
nyughatatlan leány épen ellentéte Szidalisznak, de azért nem kevésbbé
nemes szívű és eszes. Vidámságában némi naiv kaczérság vegyül ugyan, de
ez még kedvesebbé teszi. Hiven szereti Liliszt, de óhajt az egész
világtól szerettetni s mindenkihez részvéttel fordul. Nemcsak földeríti
környezetét, hanem okosságával vezeti is. Mindent fölfog, mindent belát,
de bölcseségét elmésségbe és tréfába burkolja. Mint az ily természetek,
mindenkivel szeret ingerkedni, de mindig megtartja az illem korlátait.
Kedvesét szerelemből néha megkinozza, megbünteti, de úgy, hogy szerelmét
még inkább kimutassa iránta. A harmadik nő Berenisz, mintegy közép
helyet foglal el Szidalisz és Angyelika közt, épen mint kedvese, Titius,
Lilisz és Parmenio közt. Ez ifjú csoporthoz jól sorakozik egy agg nő,
Eresztra, a kinek házában foly le az egész cselekvény s a ki türelmével
és tapintatával uralkodik környezetén.
E személyek mindnyájan a fölsőbb komikum képviselői, míg Pontyi, Lucinda
és Lidás inkább az az alsóbbéi, a nélkül, hogy kirínának a mű
hangulatából. Pontyi gazdag nemes, de míveletlen, bár szeret egy kis
tudákosságot szenvelegni. Nem olvas hirlapot, kocsisa s a vándor görög
kereskedők látják el politikai hírekkel, melyeket örömest mond el
másoknak, megjegyzésekkel, kisérve. Jó gazdának tartja magát, de inkább
csak parancsolgatni szeret, mint utána látni a dolognak. Szeret pörölni,
ősiségi pöröket folytat, nyegle és tudákos ügyvédeket kedvel, a kik
megcsalják. Örömest beszél a maga s más családja geneologiájáról s
el-elérzékenyül, ha egy megholt atyafiáról van szó, kiről azt hiszi,
hogy valaha megsértette. De nincs minden természetes ész és elmésség
nélkül s néha találóan gúnyolja ki a míveltség és divat ferdeségeit,
épen mint a peleskei nótárius. Ez alak, melyet nagy tetszéssel fogadott
a közönség, mint egy ősatyja a magyar vígjáték későbbi ifju és vén nyers
magyar nemeseinek, Kisfaludy Károly Mokánya, Gaal Baczur más alakok
ugyan, de az anyag, eszme ugyanaz: a nyers magyar, az elmaradottság
képviselője, szemben a mívelt társasággal s a haladó korral. Ama két
levélben, melyeket Pontyi tisztartója és ügyvéde irnak, Bessenyei a kor
csökönyös magyarságának stiljét akarta kigúnyolni; a tisztartó levelében
a parlagi magyarságot, az ügyvédében a latinnal tarkázott beszédet,
melyet értekezéseiben is ostoroz. Később Kisfaludy Károly Perföldyében e
latinos beszédet egy egész jellemrajzzá dolgozta föl. Valóban Bessenyei
inkább Pontyi alakjával hatott a magyar vígjáték fejlődésére, míg
tragédiáinak semmi nyoma nem maradt drámai törekvéseinken.
Lidász utánozza urát, ő is philosophus akar lenni, csak hogy Lucinda
hamar kigyógyítja őt, hamarább mint Szidalisz Parmeniót. Azonban a
szolga olvasmányai nem a franczia philosophok, hanem _Markalf_, _A nyul
historiája_, _Álmos könyv_, _Trója veszedelme_ stb. czímű könyvek. Kónyi
János verseiből tanul érzelegni és szerelmet vallani. Bessenyei itt kora
népszerű olvasmányára czéloz s ugyanazt a gondolatot fejezi ki
komikailag, a mit _Magyar Néző_-jében komolyan.[35] Ott is előszámlálja
az említett könyveket, idéz is belőlök, s így kiált fel: «Itéljétek meg
már, hogy micsoda szép versek lehetnek az előszámlált könyvekben,
melyeket több olyakkal hazánkban árulnak, vesznek és nyomtatnak. Tegyük
hozzá ezekhez a mai magyarságot, hadd tessék ki a különbség.»
Ha valakinek, bizonyára Bessenyeinek volt joga kikelni kora népszerű
olvasmányai ellen tartalom és forma tekintetében egyaránt. Senkinek nem
volt akkor több eszméje, mint neki, senki sem írt több izléssel és
tisztább magyarsággal, mint ő. Vígjátékának párbeszédei is bizonyságot
tehetnek erről. Épen úgy kerüi a köznapi magyarságot, mind a latinos
keveréket. Nyelvtanilag nem elég szabatos ugyan, például az _ik_-telen
igéket néha bihariasan _ik_-es módon ragozza, de nem egy helytt könnyed,
fordulatos s néha ki tudja fejezni az újkori társalgás finomságait is. E
tekintetben egész Kisfaludy Károlyig egyetlen drámaírónk se közelítette
meg, nemhogy fölülmulta volna. Nem ok nélkül elevenítette föl színpad és
irodalom rég elfeledett vígjátékát. Nem tehet ugyan elég hatást már
cselekvényhiánya miatt is, de kegyeletet érdemel, mint első
figyelemreméltó kisérlet a magyar vígjáték terén. E mellett némi
tanulság is rejlik benne. Nem méltán kérdhetjük-e: vajon száz év mulva a
magyar vígjáték társalgási nyelve, párbeszéde csín, fordulatosság és
műgond tekintetében, haladott-e annyit, a mennyit Bessenyei kezdeménye
után várhattunk? Vajon nem ártana-e néha a fensőbb komikum fölé
törekednünk s a szenvedélyek és viszonyok köznapiságából valamivel
magasabb légkörbe emelkednünk, mint azt Bessenyei tette a miénknél
sokkal nyomasztóbb viszonyok között.