A Nemzeti Szinház ujabb eredeti szinművei közül kettő igényli
különösebben figyelmünket: Bartók _Legszebbje_[28] és Csiky
_Proletárjai_,[29] nem mintha értékre és hatásra nézve egyenlők
volnának, hanem mert mindkét mű egyaránt képviselője dramaturgiai
mozgalmaink két különböző irányának. Bartók egészen azon irányhoz
csatlakozott, a melyet ezelőtt néhány évvel Rákosi és Dóczy
kezdeményeztek s melyet már-már magát túléltnek hittünk, Csiky ellenben,
a ki első művét szintén e szellemben irta, legujabb művében hátat
fordított a költött görög és spanyol világ képtelen mesélnek s a magyar
társadalom rajzához fogott, mint egykor Kisfaludy Károly és Szigligeti.
Bartók nem az első drámai kisérletével lép először a közönség elébe.
Mint lyrai és satirai költő már évek óta ismeretes. Az _Üstökösben_
Jókai védszárnyai alatt növekedett föl s mint a Tiszapárt hive
kiméletlenül gunyolta a Deák-pártot, majd a szélső baloldalhoz ment át s
a _Bolond Istókot_ alapítva, kettőzött hévvel döntögette hajdani
bálványait. Tehetsége és féktelensége egyaránt elősegítették hatását.
Általában véve jól versel s bár szerelmi lyrája könnyen dagályba téved
vagy puszta játékká fajul, de egy-egy hazafi felindulásnak néha erélyes
kifejezést tud adni. A satirai eret bajos volna elvitatni tőle, de az
még kétségtelenebb, hogy hajlik a pasquil felé, a mennyiben örömest
foglalkozik a magánviszonyokkal s minden mende-mondát, rágalmat készpénz
gyanánt vesz. A férfiasb satira nem tud kifejlődni benne részint
sekélyes műveltsége, részint diákos vásottsága miatt, a nemesebb
felindulás finom gunya vagy az értelmesség humora bizonyos vad
indulatosságba fulad nála. S e hangulat nem is épen őszinte; minden
esetre egy jó adag affectatio vegyül bele. Mi legalább azt tartjuk,
hogyha Bartók hiszi is mindazt, a mit ir, semmi esetre sem érzi oly
mélyen, mint a hogy velünk el akarná hitetni. Erre vígjátéka is némi
bizonyíték.
Egy költő, a ki annyira el van telve a magyar politikai, társadalmi és
irodalmi élet visszásságai, sőt bünei gyülöletével, a kinek keserűsége
majdnem a dühig emelkedik, ha vígjátékot ir, bizonyosan az életből veszi
tárgyát, alapeszméjét, az élet komikai alakjait viszi színpadra, hogy
mindazt, a mi szivén fekszik s a mit eddig gunyos epigrammákban,
személyeskedő torzképben s élczes ötletben öntött ki, most eszményítve
egy költői cselekvényben tárja a közönség elébe. Oh nem! Legalább Bartók
nem így tett. Költőitlennek találta a jelent s a multba menekült, szük
volt neki Magyarország és Lesbos szigetére vándorolt. De talán mindezt
csak azért tette, hogy mint a XVIII-dik század franczia regényírói, egy
idegen mese leple alatt saját hazája viszonyait annál szabadabban
rajzolja? Teljességgel nem. Bartók a görög világból egy igen hideg
szerelmi tréfát tár elénkbe és semmi mást. Bizonyára nem akarta, hogy
szerelmi tréfája hidegen hagyjon bennünket. Ebben teljesen ártatlan, de
nem méltán kérdhetjük-e: egy magyar satirairó nem választhatott volna-e
magának méltóbb tárgyat; vajon a magyar társadalom visszásságai annyira
szivén feküsznek-e, mint a hogy lapjában hirdeti; vajon hihetünk-e
teljesen szenvedélyes gunya őszinteségében?
Mi régóta követeljük regény- és vígjátékiróinktól a magyar társadalom
rajzát. Erős szemrehányásokat nyertünk feleletül. Mi önkényesen
korlátolni akarjuk a költő szabadságát, megfosztjuk legköltőibb
tárgyaitól s az általános emberit alárendeljük az esetleges nemzetinek.
Isten mentsen, hogy bárminemű szabadságot korlátolni akarjunk, azonban
minden szabadságnak megvan a maga természetes korlátja. A költőiség nem
annyira a tárgytól függ, mint inkább magától a költőtől, s az általános
emberi legtermészetesebben egyéni és nemzeti formákban nyilatkozik.
Általában e kérdést nem a költő, sem a kritikus önkénye dönti el, hanem
a drámai műfajok lényeges sajátságai s a történeti fejlődés tanulsága.
A tragédia kedveli a multat: a monda és történelem homályát, hogy
nagyíthassa alakjai körvonalait s így fenségesebb hatást tehessen, a
komédia a jelenhez ragaszkodik, mely mindig törpébbnek tetszik a
multnál, a mindennapi élet zajába merül, mert hatásainak egy jó része az
uralkodó erkölcsökön és szokásokon sarkallik. De mind kettő élénk
kifejezése korának és nemzetének tárgyban és szellemben egyaránt. A
görög hős mondáiból merítette tragédiáit s társadalmi élete eseményeiből
vígjátékait. A római, a kinek mythologiája, hős mondája, költészete s
egész műveltsége oly szoros kapcsolatban volt a göröggel, szintén
követte a példát. A keresztyén költészet más nemű fejlődést mutat a
nélkül, hogy megváltoztatná a drámai költészet némely lényeges
sajátságait. Midőn a középkor végén a renaissance a keresztyén
polgárosodás egyik lényeges elemévé válik s a mysteriumok tragédiákká, a
moralitások és közbeszőtt tréfák vígjátékokká kezdenek átalakulni, a
nemzeti elem félig-meddig háttérbe látszik szorulni, különösen a
francziáknál. Corneille, Racine és követőik a görög tragédiák tárgyait
dolgozták föl, előszeretettel fordultak a római történelemhez s azt
hitték, hogy a hazájok mondáinak és történelmének feldolgozása
ellenkezik a tragédia fönségével. De mindamellett francziák maradtak s
egész gondolat- és érzésviláguk a renaissance érintésére fejledező
franczia szellem lüktetése. Moliért vígjátékaiban még határozottabban a
franczia társadalom rajzolja s az általános emberi és nemzeti, a typikai
és egyéni a legösszhangzóbban olvadnak össze néha műveiben. Calderon
egészen spanyol tárgyban és szellemben s a catholicus világrésznek
képviselője. Shakspeare, a protestáns Anglia költője szintén
előszeretettel fordult hazája mondáihoz és történelméhez, de épen úgy
földolgozta a klasszikai kor mondáit és történelmét, mint a közép- és
újkor némely elbeszélést. A XVIII-dik században a jelen felé kezdett
hajlani a tragédia, mind Angol-, mind Franczia- mind Németországon,
vesztett ugyan fönségéből, de nyert életelevenségében, szemben a
kimerült klassicismussal. Diderot, Lessing, de különösen Schiller kitünő
képviselői ez új iránynak. A vígjáték is át-átcsapott koronként a
multba, de legnagyobb sikereit folyvást a jelennek köszönhette.
A XIX-dik század előttünk áll forrongó politikai, társadalmi és irodalmi
irányaival, nemzeti erős érzésével és történeti tisztultabb látkörével.
Nemcsak a tudomány szélesbitette határait, hanem a költészet is; új
műfajokat élesztett föl vagy teremtett, a melyeknek semmi köze a
klasszikai hagyományokkal. Különösen a regény indult nagy fejlődésnek a
félig költői, félig prózai műfaj, a mely leginkább megfelel az újabb kor
izlésének. A drámai költészet érezte mindezek hatását. Az angol regény
társadalmi és történeti rajzai új tárgyakat kölcsönöztek a drámának.
Francziaországban háttérbe szorult a klassicismus az új romanticismus
támadásaira, a német költészetben Schiller és Goethe törekvései, a kik
egy új klassicismust akarták megalapítani, nem találtak viszhangra, sőt
a német romanticismus keresztyén-germán heviben egész középkori
álmodozásba merűlt, a melyet a politikai és társadalmi küzdelmek zaja
csakhamar oszlani kezdett. De e mozgalmak és változások közepette is a
tragédia hű maradt eredetéhez. A tragédia termőföldje maig is a monda és
történelem s bár a jelenből gyakrabban veszi tárgyait mint régebben, de
ha a szenvedélyek kiváló erejével nem tudja pótolni azt a fenséget,
melyet az idők homálya s a nagyobbszerű viszonyok kölcsönöznek, örömest
válik középfajú drámává s a különböző elemeket összhangzatosban
igyekszik összeolvasztani, mint a régibb e fajta művek. A vígjáték néha
visszaszáll ugyan a multba egy-egy történeti adoma vagy monda
feldolgozása végett, de főleg most is a jelen élet visszásságaiból
táplálkozik. A mi a tárgyakat illeti, a nemzeti elem majd minden nemzet
költészetében túlnyomóságra emelkedett; az újabb kor drámairói épen nem
követik a franczia klassicismus megalapítóit, de mindamellett nem
egyszer örömest fordulnak a görög, római és az újabb történelem egy-egy
tragikai érdekű mozzanatához. A vígjáték ritkábban vesz föl idegen
tárgyat, legfeljebb egy-egy mélyebb értelmi alapeszme vagy rendkivül
érdekes mese kedvéért vagy azért burkolózik idegen lepelbe, hogy annál
szabadabban rajzolhassa hazája némely kétes természetű viszonyait.
Ime az idők tanúsága, melyet se tagadni, se hibáztatni nem akarunk. Épen
nem kivánjuk megszorítni azt a költői szabadságot, melyet a geniusz
sikere kivivott s a gyakorlat folytonossága megszentelt. Nem hibáztatjuk
a magyar költőt, ha egyszer-másszor egy-egy idegen tárgyu tragédiát vagy
vígjátékot ir, mert képzelmét megragadta a régi vagy újabb történelem
egy-egy nagy alakja vagy új leleményre serkentette egy-egy klassikai,
közép- vagy újkori adoma, elbeszélés. Mi szivesen üdvözöljük az ily
kisérleteket, mert a költői ihlet mindig tiszteletreméltó. De vajon a
kivétel váljék-e szabálylyá? Vajon türjük-e, hogy mintegy hirdessék
drámairóink: a magyar történelem és társadalom nem nyújt költői anyagot,
forduljunk külföldhöz, kalandozzuk be Európát s áraszszuk el a nemzeti
színpadot idegen népek és viszonyok rajzaival? Drámairóink a külföldi
költők példájára hivatkoznak. De vajon túlnyomó-e azoknál az idegen
tárgy s ha idegen tárgyhoz nyulnak, nem nemzetök izlése szerint
dolgozzák-e föl? Tapasztalunk-e ilyesmit a mi külföldieskedő
drámairóinknál? S vajon a legkitünőbb külföldi drámairók azért
fordulnak-e idegen tárgyakhoz, mert az idegen tárgy elsőséget érdemel
vagy mert valamely idegen monda, elbeszélés vagy történelmi esemény
megragadta képzelmöket? Vajon ugyanazt teszik-e, a mit a mi drámairóink,
a kik _nem idegen hagyományt dolgoznak föl a mi számunkra, hanem itthon
költött meséjöknek keresnek idegen országot_. Ez az, a mit mi leginkább
hibáztatunk, ez az, miért az egész irányt hajlandók vagyunk elítélni.
Bartók _Legszebb_-je oly kevéssé alapszik valamely történeti vagy mondai
hagyományon, mint Rákosi _Szerelem iskolája_, Dóczy _Csók_-ja és Csiky
_Jóslata_. Mind itthonn készült mesék, a képzelem szabad szülöttei, s
azért menekültek Spanyol- vagy Görögországba, hogy minél szabadabban
csaponghassanak. De ez a csapongás mind inkább veszti ujdonsági ingerét
s kezd vergődéssé válni. Bartók vígjátéka már sokkal kevesebb sikert
tudott kivívni, mint társai. Igaz a külső körülmények sem kedveztek neki
annyira, mint a Dóczyénak vagy Csikyének, de az is igaz, hogy kevesebb
drámai vagy komikai érdeket nyújtott, mint emezek. A Bartók cselekvénye
is zavaros és nehezen felfogható, mint társaié, de ezekben legalább még
akad egy-egy színpadilag hatásos jelenet; a jellemrajz itt is bábok
rángatása, de kevésbbé színpadi s inkább elmosódó báboké. Bartók nemcsak
cselekvényben és jellemrajzban követi drámánk új irányát, hanem stilben
is. Az elmés és mesterkélt beszédmód az ő vígjátékainak is egyik
főjellemvonása. Euphemismussal beszél itt mindenki és minden alkalommal,
de míg amazoknál egy-egy lyrai ömlengést vagy elmés szóváltást a helyzet
fordulata kiemel és hatásossá tesz, addig Bartók szebben írt helyei épen
a kevésbbé drámai vagy épen henye jelenetek. Azonban azt meg kell adni,
hogy Bartók nyelve magyarosabb, mint a Dóczyé, a ki gyakran idegenszerű,
és erőteljesebb, mint a Csikyé, a ki simább ugyan, de áradozóbb s hajlik
a közhelyekhez. Bartóknál is találhatni egy-egy nyelvhibát, mint
például:
Ah, ily gyanú_ra_
Hogy meg nem ütközöl… (36. l.)
A bölcs nevet
Hívságos embertársai _felett_… (55. l.)
Van-e így eltelve?… (124. l.) sat.;
jambusaiba is nem egyszer vegyül trochaeus, például:
_Erre_ tanítsa bölcseség mondása (52. l.)
_Sárga_ kalász füződött… (156. l.)
_Meggyö_kerez_tek_ _ro_hanó lábaim (156. l.) sat.;
néhol bőbeszédűségbe is téved, különösen midőn Oxylos az archon előtt
oly kevéssé bölcsen, mint elmésen magyarázta meg a Pluto és Aristoteles
közti különbséget vagy otthon eléggé unalmas monologokat tart. De
általában véve Bartók nyelve és verselése méltánylatot érdemel; tudna
írni, csak nem igen van, a mit megírjon.
A vígjáték expositiója is hasonlít társaiéhoz. A mint Rákosi
_Aesopusá_ban a király parancsára minden nőtlen embernek egy pár nap
alatt meg kell házasodnia; a mint Dóczy _Csók_jában senkinek sem szabad
csókolózni a királyi udvarban; a mint Csiky _Jóslat_ában bizonyos nőknek
husz év alatt két ikerleányt, három nem ikerleányt kell szülniök s
közülök négynek Apollo ünnepén férjhez kell menniök: úgy itt is az
archon fiának, Myrsilosnak, meg kell házasodni, nőül vennie a szépség
versenyünnepén győztes leányt, tudniillik a kit a birák «a legfenköltebb
szívtől lelkesült legszebb leánynak» itélnek. A versenybirók régebb
fiatal emberek voltak, de most az archon, minthogy a fiatalság
megromlott, három éltes tanácsosára ruházza a birói tisztet s meghagyja
nekik, hogy a verseny napjáig titkolják tisztöket, valamint azt is, hogy
a győztes leányt fiának szánta. De ha már változtatott az archon a régi
szokáson, miért bizta meg a birósággal épen azt a három tanácsosát, a
kikről keveset tart, a kiknek tanácsát mellőzi, a kik közül egyik,
Menander, papucshős, a másik, Dioméd, a kicsapongás és pazar költés
hirében áll, a harmadik pedig, Oxylos, a philosoph, oly együgyü, hogy az
archon fiának egy tánczosnővel való összeházasítását javasolja. Az
archon ily körülmények között sokkal inkább magát tehette volna birónak
vagy legalább magának tarthatta volna fenn az itélet megerősítését. Ezt
inkább elhittük volna, de akkor összeomlott volna a vígjáték egész
alapja. Általában az új iskola vígjátékírói képtelenek a cselekvényt úgy
megindítani, hogy egy pár szerencsés vonással illusióba ringassák a
közönséget, pedig ez a fődolog, ha eleinte hitetni tudunk, később a
kevésbbé hihetőt is könnyebben elhitetjük.
Minden esetre jobban tett volna a szerző, ha az archon tanácsosait
kevésbbé nyomorultaknak festi. Ha egyik vitéz katona, a másik derék
jogász, a harmadik hires philosoph s a király ragaszkodván hozzájok,
épen e tulajdonaiknál fogva mindenre alkalmasoknak hiszi őket, mind maga
komikaibb helyzetbe jut, mind a birák megtántorodása komikaibb
összeütközésekre adhat alkalmat. Így e haszontalan emberek
elcsábitásában kevés komikum nyilatkozhatik. Tüstént kifecsegik a király
szándékát hol félig, hol egészen s Corinna, egy haetera, csakhamar a
maga részére hódítja mindnyájokat: Diomedet, ki különben is kedvese,
Oxylost, a kit szintén szerelmével biztat s egyszersmind azt igéri neki,
a mit Diomédnak is megigért, hogy mint az archon menye sokat meg fog
tenni érdekében és végre Menandert, a kinek pártfogását neje által nyeri
meg. Ezzel telik el az egész második felvonás, de a mű érdekesebb és
tulajdonképi bonyodalma a harmadik felvonásban kezdődik, midőn Arion,
Menander fia, lép az előtérbe, a ki Melittát szereti, egy jövevény
phrygiai harczos leányát, de a kinek hajlama szülői ellenkezésével
találkozik. De vajon miért ellenzik Arion szülői a viszonyt? Leginkább
uri gőgből, bár az archon kinyilatkoztatta, hogy Melitta egyrangú a
többi bennszülött leányokkal s pályázhat a szépség versenyén:
Ha atyja országunkért harczola,
Kevesbet, mint hazát nem adhatunk
E lánynak. Jog szerint fölvétetik.
Ha Melitta az archon menye is lehet, bizony Menander is elfogadhatja
annak; így társadalmi állása nem ok az ellenzésre, mely különben sem
látszik oly erősnek, hogy a fiú más uton le ne győzhetné. Valóban ha
Menander annyira mene szabadulni akarna e jövevény leánytól, mint
versenybiró Corinna helyett őt pártolná s a legtisztességesebb módon
túladhatna rajta. Egyébiránt Bartók görög társadalma csodálatos
társadalom: egy phrygiai leány, a kinek atyja vérét ontotta Mitelenéért
nem méltó egy miteléni tanácsos fiához, de egy haetara vagy még ennél is
rosszabb, egy Corinna, a kinek ruhaszámláit Diomed fizeti, épen
megilleti az archon fiát. A tanácsosok azt hiszik, hogy itéletökön senki
sem fog megbotránkozni, legkevésbbé az archon. Boldog görögök, a kiknek
minden szabad, boldogtalan magyar közönség, hogy veled ily dolgokat
akarnak elhitetni a nemzeti színházban.
Arion mindent elkövet, hogy kedvese győzzön a szépség versenyén. A
szemérmes leányt reá veszi a versenyre, elhurczolja a birákhoz
szavazatkoldulás végett, bár ismerve a viszályokat, tudhatná, hogy
mindez haszontalan s nem annyira a birák megvesztegetésére, mint
megbuktatásukra kellene törekednie. Oxylosnak, bár megigéri neki a
pártolást, esze ágában sincs igéretének megtartása s Arion, a philosoph
a gazdasszonyával, Dókiával együtt kihallgatja, hogy Corinna hogyan
csábítja a maga részére mind a három birót. Ebből az következnék, hogy
Arion tettre buzduljon s bevádolja a megvesztegetett birákat. Később
eszibe is jut, hogy ezt kell tennie, de most nem gondol, nem tesz
semmit, hanem helyette gondol és tesz Dókia valami olyast, a mit épen
nem várnak tőle. Összeszedi mindazon ékszerajándékot, melyeket Oxylos a
versenyző nőktől kapott s indul az archonhoz bevádolni urát. Mi ragadja
őt e lépésre? Fölháborodik Oxylos jellemtelenségén s némi rokonszenvet
érez Melitta iránt. De vajon, mint régi gazdasszony, csak most
tapasztalja-e, hogy ura megvesztegethető s vajon Melitta iránt ébredt
futó rokonszenve oly erős-e, hogy érette mind maga mind ura jövőjét oly
könnyen koczkára tegye? Ha Dókia Oxylosnak nemcsak gazdasszonya, hanem
annál több, régi szeretője, a ki látva, hogy ura Corinnába bolondult,
féltékenynyé lesz, teljesen értenők mindent koczkáztató fölgerjedését.
De ez igen természetes indok lett volna s az új drámai iskola
köznapinak, költőietlennek tartja mindazt, a mi természetes. Azonban
Bartók ezzel meg nem elégedve, még nagyobb természetlenségbe téved,
midőn, hogy tovább bonyolíthasson, csavar egyet Corinna szívgépezetén s
így egészen új leányt állít előnkbe, gondolván, hogy a fiatal nők még
könnyebben változnak, mint a vének.
Oxylos ugyanis észrevévén a tolvajságot, azt hiszi, hogy Arion lopta meg
s az ékszerajándékokkal akarja támogatni vádját az archon előtt.
Fölkeresi birótársait s elmondja nekik, hogy mily veszély fenyegeti
mindnyájokat. Ezt csak úgy lehetne elfordítani, ha fölfedik Arionnak a
titkot s megértetik vele, hogy Melitta győzelme a versenyen reá nézve
veszély, mert ez esetben elveszti őt, azért ne vádaskodjék az archon
előtt s ne gátolja Corinna sikerét. Társai nem hallgatnak reá s Corinnát
bizzák meg az ügy rendbehozásával, a ki arra különben is ajánlkozik.
Azonban Corinna nem sokat gondol velök, egészen más jár a fejében; hogy
s hogy nem, bele szeret Arionba, a ki hajdan udvarlója volt, vissza
akarja őt csábítani, szerelmet vall neki, s midőn ez visszautasítja,
dúl-ful, visszalép a versenytől, hogy Melitta legyen a győztes s neki
maradjon Arion. Mi idézte elő ezt a nagy változást Corinnában, mi oly
kevéssé tudjuk, mint maga Bartók. Corinna nemcsak úgy lép föl a mű
elején, mint egy szép és kaczér hölgy, pedig a vigjáték bonyodalma ezt
kivánná, hanem mint Dioméd kitartott kedvese, a ki csak azért akar
győzni a szépség versenyén, hogy az archonfi neje legyen, kielégíthesse
dicsvágyát és fényüző hajlamait, a ki, mint maga mondja, férjhez menne
az öreg archonhoz is, csakhogy uralkodhassék. Épen azért egész
következetesen mindent elkövet a versenykoszorú elnyerhetéséért.
Kaczérkodik s épen nem finom módon Oxylossal, a míg elbolondítja,
hizeleg Menander nejének, hogy általa férjére hathasson, s midőn veszély
fenyegeti szövetségeseit, megmentésökre vállalkozik. S im egyszerre csak
elfordul tőlük, s oly szenvedélyesen kezd szeretni, a hogy egy üres szív
nem képes és szerelméért annyira kész feláldozni mindent, a mi eddig
élte czélja volt, hogy azt kell hinnünk: vagy eddig tettetett vagy most
tettet. Az emberi szív nagy változáson mehet át életben és drámában, de
ennek csirája mindig megvan benne, úgy anynyira, hogy az nem is
változás, mint inkább lassubb vagy gyorsabb fejlődés. Ha a költő ezt
képtelen rajzolni, csak bábokat rángat? valóban Bartók Corinnája épen
oly érthetetlen, mint a görög társadalom, melyben játszatja. De lássuk a
mese végét. Arion csakugyan bevádolja a birákat az archonnak s vádját
igazolja Dókia megjelenése, a ki felmutatja az ékszerajándékokat és
végre Corinna is, a ki megsúgja az archonnak, hogy titkát a birák
elárulták. Az archon megfosztja a birói tiszttől tanácsosait s helyökbe
ifjakat nevez ki, köztök Ariont is, kinek bizalma jeléül megsúgja, hogy
a győztes leányt fiának szánta. Arion megsemmisülni látva törekvését, le
akarja beszélni Melittát a versenybe való részvételtől, de ez azt hiszi,
hogy kedvese Corinnához pártolt, mert meghitten beszélgetve találta őket
s beszélgetésök töredéket félreértette, epen azért még inkább megmarad
feltétele mellett. E jelenetek az egész bonyodalom legtermészetesebb s
legkomikaibb részei. Szegény Arionnak nincs más menekvése, mint elárulni
a reá bizott titkot, tudniillik, hogy a győztes leány az archonfi neje
lesz, mire Melitta visszavonul, Arion pedig lemond tisztéről, bevallva,
hogy megszegte szavát, elárulta a titkot. Az archon haragját végre
megenyhíti egy levél, a melyet Cyprus szigetéről fia küld s mely
jelenti, hogy megházasodott, atyja áldását kérve. Az archon nem tagadja
meg áldását, a nap örömére mindenkinek megbocsát s eltörli a
szépségversenyt.
A cselekvény kirívó valószínűtlensége s a jellemrajz durva hibáin kivűl,
melyeket nagyjában kimutattunk, még sok más baja van e műnek. Szerző
mindazt elkerűlve sem írt volna sikerűlt vigjátékot. Komikai eszme és
komikai typusok nélkül fogott művéhez. Tetszett neki a szépségverseny
gondolata, a nők korteskedése, a bírák zavara s egyébre nem is gondolt.
Megindította a cselekvényt, s az ragadta magával, maga sem tudta merre;
fölléptette személyeit, élczes ötleteket, lyrai ömlengést adva ajkaikra,
de azok mint árnyak lebegtek ide-oda határozatlan irányban. Nem tüzött
maga elébe feladatot s nem volt mit megoldania. Az archonfi levele
nélkül be se végezhette volna vígjátékát. Egy a műben nem is szereplő
egyénnek kellett ketté vágni a csomót. Egy-egy kivűlről jövő esemény
segítheti ugyan a megoldást, elég példa van erre a legjobb vígjátékokban
is, de megoldani a csomót és ketté vágni két különböző dolog. A szerző
úgynevezett humoristasága sem igen kedvezett vígjátékának, s megszokva
lapjában az élcz és torzkép könnyű sikerét, azt hitte, hogy a vígjáték
sem egyéb, mint ötletek és torzképek sorozata. Megszokván keveset
törődni a valóval, sőt valószinűvel is, azt hitte, hogy a vígjáték
személyeire is épen úgy rá lehet fogni mindent, mint a közélet
szereplőire. Valóban Bartók Andrássy Gyulája, Tisza Kálmána, Csengery
Antala, stb. _Bolond Istók_jában satirailag is épen oly valótlanok, mint
_Legszebb_jének komikai alakjai. Ha Bartók vígjátékíró akar lenni, egy
kissé el kell szoknia attól, a mit _Bolond Istók_jában igen is
megszokott, hogy az írónak minden szabad. Az íróra nézve a
sajtótörvényen kivűl vannak, még fensőbb törvények is: a lélektan és a
jó ízlés törvényei.
Jól esik Bartóktól Csikyre, Lesbosból Buda-Pestre térnünk. Csiky, a ki
eddig szintén hol Spanyol- hol Görögországban bolyongott, végre letette
vándorbotját és vissza telepedett hazájába. A siker, a melyet kivívott,
alkalmasint állandóbb hazai lakossá teszi. Hogy vígjátéka oly nagy
tetszésben részesűlt, annak egyik oka bizonyára az volt, hogy a magyar
társadalom rajzát kisérlette meg. A közönség rég megúnta már drámaíróink
görög és spanyol meséit, beteg álmodozását s örömmel üdvözölte a hazai
képeket s a való élet rajzát. Úgy rémlett előtte, mintha a hazai tárgy
termékenyebbé, az ismert személyek és dolgok tartalmasabbá tették volna
a költő képzelmét. A visszahatás valamely megúnt irány ellen mindig
fokozza a közönség érdeklődését. Azonban igazságtalanok volnánk, ha a
sikert leginkább csak magából a tárgyból akarnók kimagyarázni. A műnek
drámai becse is van. A jellemrajz benne elevenebb, a cselekvény
biztosabb s a drámai technika erősb, mint _Csiky_ korábbi műveiben s
folyvást emelkedő fejlődést tanusít. Épen azért nem csodálhatni, hogy
közönség és kritika egyaránt túlbecsűlték. Mi jó oldalai mellett látjuk
tetemes fogyatkozásait és hibáit is. A jellemrajz elevensége néhol
durvaság- és túlzásba csap, másutt bágyadtság vagy épen erőtlenségbe
hanyatlik; a cselekvény alapja nem mindenütt elég erős, a megoldás épen
elhibázott.
A dráma cselekvénye a házas felek könnyü elválásából indúl ki, a mi a
protestánsoknál, különösen Erdélyben nem épen ritka eset. Egy erdélyi
nemes ember, Zátonyi Bencze elpazarolván vagyonát, elválik nejétől, mert
ez egy kedvelt udvarlóra tett szert, Bankó Bénire, a ki a nő tudtán
kivűl örömest fizet a férjnek tízezer forintot az elválásba való
beleegyezésért. Bencze Budapestre jő, s elköltve a pénzt adósságba
merűlve a házasodás és elválás újabb üzlete után lát, a mire csakhamar
alkalma nyílik. Él a fővárosban egy álözvegy, Héderváry Kamilla, a
küküllő-dombi harangozó leánya, kit harczias hajlamai annyira ragadtak,
hogy hadjáratokban is részt vett, bájai, útlevele mellett gyakran
pótolta a tábori póstát, sőt meglehetős sikerrel kémkedett is, abban
különbözve a közönséges paraszt kémektől, hogy ha valami szép szemű
tisztre akadt, ennek is szívesen tett hasonló apróbb szolgálatokat.
Később álnév alatt koholt iratokkal özvegykedni kezdett s mint egy
kivégzett főtiszt özvegye, az emberek hiszékenységéből élt, a miben nagy
segítségére volt egy Mosolygó nevű silentiumra ítélt ügyvéd, a ki a
kéregető leveleket fogalmazta számára s vezette egész üzletét. Az
özvegynek van egy fogadott leánya is, Irén, de a kit ő magáénak ad ki s
maga a leány is ebben a hitben él. Irénbe egy fiatal ügyvéd szerelmes,
Darvas Károly, a ki meg is kérné, mert a leány viszonozza szerelmét, de
nincs oly anyagi körülmények között, hogy hozzáadhassák. Azonban egy új
szerelmes lép föl, Timót Pál, gazdag, de együgyű, becsületes, de éltes
ember, a ki az álözvegy segélyt kérő levelére megjelen a háznál,
megbámúlja a vértanú özvegyét s beleszeret a leányba. Bencze észrevévén
ezt, tüstént kész tervével: mielőtt Timót nyilatkozhatnék, ő kéri meg és
veszi el a leányt; az özvegy múltját ismerve, majd rá riaszt s
kicsikarja az özvegy beleegyezését s általa a leányét is; Darvast
eltávolítja Pestről, Timót uradalmi fiskálisává segítve, a ki úgy is
régi jó ismerőse s atyja jó tetteiért hálával viseltetik iránta s már is
kölcsönt vett fel tőle; Elzát, hajdani nejét, a ki elszegényedett
férjével szintén Buda-Pestre készült s járatos az özvegyhez, titkába
avatja, szövetséget köt vele terve valósítása végett, részt igérve neki
a nyereségből; az esküvő után tüstént elútazik s nejét Elzára bizza,
hogy egy hónap alatt hozza hírbe őt Timóttal s így egyengeti a leendő
elválás útját. Minden úgy történik, a hogy kitervezte. Irén beleegyezik
a házasságba, mert nem akarja, hogy anyját börtönbe hurczolják, örvend,
hogy férje az esküvő után tüstént elútazott, s Elza felügyelete alatt
maradhat, a ki őt nemcsak hírbe hozta Timóttal, hanem ennek titkos,
félénk szerelmét folyvást táplálja is. Egy hónap múlva a férj haza jön
és fényes estélyt ad. Timót észrevévén az estélyen, hogy őt mindenki
Irén udvarlójának tartja, a rágalom fáj becsületes szívének s Benczének
megvallja, hogy ő ugyan titkon szereti Irént, de teljesen ártatlan,
leküzdi szenvedélyét s elutazik. Bencze tervét immár érettnek látva,
felajánlja Timótnak a válást, hogy mind neje becsületét megmentse, mind
pedig Timótot boldoggá tegye. Eddig minden kedvez Bencze tervének, de
most már akadályok gördűlnek elébe. Darvas, Irén kedvese, bár
hivatlanúl, szintén megjelen az estélyen, heves szemrehányással illeti
hűtlennek vélt kedvesét, fölfedi előtte, hogy mily hírben áll, a mit
igazol az is, hogy neki udvarlója által hivatalt adatott és eltávolított
a fővárosból. Irén kétségbeesve hivatja Benczét s követeli, hogy hagyják
ide a fényes szállást, a mely nem az ő pénzökből telik, ő követni fogja
férjét bármely szegénységbe, de gyalázatba soha. Férje csillapítni
igyekszik, valamint anyja is, a ki az estélyen sok puncsot iván,
mindinkább felhevűlve így kiált fel: «ki vagy te, hogy így beszélsz
velem, egy tisztességben megőszűlt asszonynyal! Ki vagy te, mi vagy te,
a kit én a porból vettelek föl, semmiből emeltelek föl s nem hagytalak
elpusztulni a szalmán szüleiddel, a kik nyomorúlt bányamunkások voltak s
te éhen vesztél volna el, ha én meg nem szánlak s lányommá nem
fogadlak.» Irén így megtudva, hogy nem leánya az özvegynek, nem érez
többé iránta feláldozó kötelességet, oda hagyja a házat s Mosolygó
ügyvédhez költözik, a ki sok jóakaratot és részvétet tanusított iránta.
Bencze azonban nem hagy föl tervével. Elzát küldi Irénhez, a ki reá
akarja beszélni őt Mosolygó szállása elhagyására és a hozzá való
költözésre. De Mosolygó visszatartja Irént és megleczkézi Elzát, a kinek
jobb érzése fölébredvén, fölhagy a cselszövénynyel s elhatározza Timót
fölvilágosítását. Bencze is megjelen nejénél, fölajánlja az elválást,
mely engesztelhetetlen gyűlölség czímén könnyen valósítható, de ő csak
azon föltétel alatt egyezhetik bele, ha Timóthoz megy férjhez, mert ezt
kivánja mindkettőjük becsülete. Irén vonakodik, Bencze azzal fenyegeti,
hogy feltétele teljesítése nélkül soha se fog beleegyezni az elválásba,
sőt az álözvegyet, a ki ugyan nem anyja, de mégis felnevelője, nyomorba,
börtönbe taszítja. Irén nem ad ugyan határozott választ, de lesújtva
szobájába vonúl, hogy az imádságban keressen erőt. Ezalatt Elza Timótot
fölvilágosítja a cselszövényről, a ki, hogy hibáját jóvá tegye, Irén
pártjára áll férje ellenében. Bencze Elzától megcsalva, Tinóttól
elhagyva, nején akarja bosszúját tölteni, s azt követeli tőle, hogy mint
törvényes férjét kövesse házába. De ekkor megjelennek Mosolygó és
Darvas, akik közül ez utóbbi Irén nevében megkezdte a válópert,
bebizonyította, hogy a házasság erőszakkal köttetett s így semmis, a
tanúk: a szolgáló, szomszédasszony, sőt maga az özvegy is bevallották az
erőszakot, s már, végzés is van kezében, mely a formaságok miatt curiai
végeldöntésig megtiltja a házasfeleknek az együttlakást. Az özvegy
bocsánatot nyer leányától, Timót és Mosolygó pedig az atyai szerepet
vállalják el addig, a mig Darvasnak kiadhatnák menyasszonyát.
Csiky nem iránydrámát akart írni a házasság katholikus felfogása mellett
szemben a protestánssal, bár e két felfogás leginkább a válóperekben
nyer gyakorlati fontosságot. Ő tulajdonkép csak az emberi szenvedélyek
küzdelmét akarta rajzolni, a melyet válóper kezd meg s válóper végez be.
Inkább költői czélja volt, mint társadalmi vagy épen felekezeti, noha a
házasság intézményének mind társadalmi, mind felekezeti oldalát érinteni
kellett, s ezt természetesnek találjuk. Az állami és társadalmi
intézmények mindig nagy befolyással vannak az egyén fejlődésére és
sorsára, mert köztük születik, növekedik föl s velök vagy ellenök küzdve
éli le napjait. Épen azért a költő, kinek főczélja az emberi
szenvedélyek rajza, nem mellőzheti mindazon állami és társadalmi
intézmények hatását, melyek a szenvedélyeket táplálják, élesztik vagy
épen szülik. Csak így magyarázhat meg némely szenvedélyt, de tulajdonkép
nem arra törekszik, hogy egy vagy más intézményt megtámadjon vagy
védjen, mint inkább hogy feltüntesse: mennyi örvény vonja, sodorja az
emberi szívet, ha féket nem ismer. A házasság akár katholikus, akár
protestáns felfogásának egyaránt rajzolhatni örvényeit, tragikumát. A
katholikus felfogás szigora, mely a tridenti zsinat óta inkább csak
érvénytelen házasságot ismer, mint teljesen felbonthatót, jobban
megfelel az eszményi erkölcsnek, mint a protestáns, de az emberi
gyarlóságnál fogva nagy erkölcstelenségeket is idézhet elő: könnyen
szűlhet tényleges bigamiát, szaporíthatja a törvénytelen gyermekeket,
élesztheti a gyűlöletet az elválaszthatatlan házastársak közt, sőt néha
gyilkosságra is ragadhatja őket. A protestáns felfogás, mely nem tartja
a házasságot szentségnek s nemcsak az érvénytelenség, hanem a teljes
elválasztás elvét is vallja, gyakorlati szigor tekintetében eleinte
keveset különbözött a katholikustól.
Milton szíve vérével irta híres polemiáit a presbyteriánusok ellen, a
kik a csak házasságtörés esetében ismerték el a házasság
felbonthatóságát. Később a szigor többé-kevésbbé enyhült s az
engesztelhetetlen gyülölség czimén való teljes elválasztás nem egyszer
tág kaput nyitott a könnyelműségnek, az érzéki szenvedély rohamainak,
sőt az aljas pénzvágynak is. A költő mindezt feldolgozhatja, mert mind
két felfogásban a drámai bonyodalom és tragikum rejlik, sőt, ha tetszik,
irányművet is írhat, csak tudja a társadalmi vagy felekezeti irányát
teljesen összeolvasztani az æsthetikai czéllal. De bármelyik felfogás
következményeit dolgozza fel, oly esetet kell fölvennie, mely nem a
legkivételesebbek, hanem a szokottabbak közé tartozik. A költészet ugyan
mindig nagyit, de nagyitása nem a kivételesség hajhászásában áll, hanem
a többé-kevésbbé mindenkivel közöz szenvedélyek erejének emelésében s a
szokott esetek szokatlanabb bonyodalmában. A Csiky drámáját a theologus
moralista, ha azt irányműnek tartja, azzal támadhatja meg, hogy e mű oly
kivételes esettel akar bizonyítani protestáns házassági elválás ellen,
mely legfeljebb kivételesen vagy talán sohasem történik meg, többet akar
bizonyítani, mint a mennyit lehet s így irányát eltévesztette; az
irodalmi kritikus pedig, a ki főleg æsthetikai szempontból indúl ki, így
fog szólani: a drámai cselekvény nem a kivételes vagy épen hihetetlen
esetek feldolgozása. Csiky drámai cselekvényének egyik főpontjában kevés
a valószinűség s így rontva az illusiót, árt az egész hatásának is.
Bizonyára van eset reá, hogy a válni készülő házastársak
engesztelhetetlen gyülölséget szinlelnek, mert egyik vagy másik gazdag
vőlegényre vagy menyasszonyra tett szert. Az is megesik, hogy a férj az
udvarló kedvéért örömest elválik nejétől, ha akár a nő, akár az udvarló
nagy összeg pénzt fizet érte, sőt az is valószinű, hogy az így másodszor
megházasodott férj másodszor is ugyanazt teszi, ha kedvező alkalom
kinálkozik. De hogy valaki a házasságot és elválást rendszeres üzletté
tegye s csak azért házasodjék újra meg újra, hogy eladhassa magát, nem
valószínű, mert sokkal kétségesebb és koczkáztatóbb vállalat mintsem az
emberek rászánják magukat megkisérlésére. Meglehet, hogy a nőnek akad
udvarlója, de nem gazdag vagy ha gazdag akad is, a nő nem hajlandó
hozzá, mert talán férjéhez ragaszkodik, vagy épen mást szeret. A férjnek
sok módja van ugyan nejét kinozni és válásra kényszeríteni, de vajon az
elvált nőt kényszerítheti-e arra, hogy épen ahhoz menjen nőül, a kit ő
választott. Ha már Csiky ily kivételes, ily kevéssé valószínű esetet
választott drámája tárgyául, mindent el kellett volna követnie, hogy azt
a jellemrajzzal valamennyire hihetővé tegye. A jellemrajz, hibája
gyakran még a természetes cselekvényt is hihetetlenné teszi, hát még a
kevésbbé hihetőt.
Lássuk először is Kamilla jellemrajzát, a ki oly nagy befolyással van az
egész cselekvény menetére. Meg kell vallanunk, hogy e nő rajzában igen
sikerült vonásokat találhatni. Csiky színpadra hozott egy oly typust,
melylyel a közelebbi évtizedekben gyakran találkoztunk, de a melyhez
eddig se vígjáték, se regényiróink nem nyultak. Ez az álhonvéd-özvegy, a
ki a hazafi és emberbaráti részvétre egész üzletet alapít. Vértanu
özvegyének adja ki magát, mindig gyászol, de otthon vigan él, sőt
kelleténél többet iszik, ha pénzre tesz szert. Megadóztatja a világot,
hazug, képmutató, de találékony, elmés és vidám. Műveletlen, de van egy
külső máza; rendetlen háztartást visz, de különben jó számitó; romlott,
de nincs minden jó indulat nélkül. Mindjárt első jelenete, melyben
titkárával, Mosolygóval a kicsapott ügyvéddel, üzlete felöl értekezik,
valamint a harmadik felvonásbeli estély jelenete is, a midőn ittasan
kifecsegi titkát, mind igen sikerült jelenetek s jellemzetes
elevenséggel tüntetik föl e szerencsésen választott alakot. Sokkal
kevésbbé sikerültek leányával és Zátonyival való jelenetei. Csiky igen
helyesen Kamillában némi részvétre gerjesztő vonásokat igyekszik
felcsillámoltatni. Kamilla nem örömest, csak kényszerítve egyezik bele
Irén házasságába s később, midőn ez válni, készül, semmivel nem gondolva
kész javára tanuságot tenni az erőszakolt házasság mellett. De
ragaszkodásából Irénhez vajon foly-e az, hogy oly hamar beleegyezzék az
erőltetett házasságba, a midőn Zátonyi kényszerítő eszközei nem oly
félelmesek. Zátonyi birtokában oly okiratok vannak, melyek Kamilla
egykori kémségét bizonyítják. De ezért büntetheti-e őt a törvényszék
vagy olyan-e társadalmi állása, hogy fölleplezése sokat árthasson neki.
Kamilla álözvegy, a ki az emberek hiszékenységét zsákmányolja ki és
Zátonyi azzal ijeszti, hogy föladja a rendőrségnek. Ez már egy kissé
hathatósabb eszköz, de vajon olyan-e, hogy egyszerre lesujtson egy
tapasztalt és sok mindenen keresztülment nőt. Nincs-e módjában húzni,
halasztani a házasságot, hisz erre az a körülmény, hogy Irén csak
fogadott leánya s a házassághoz szükséges keresztlevelet nehéz lesz
megszerezni elég ürügyet nyújt, sőt színleg kényszeríthetné a leányt,
mig titkon ellenállásra ösztönözné s mit tehetne ez ellen Zátonyi.
Kamilla mindenben találékony, csak ott nem, a hol legfőbb érdeke van a
koczkán, hol jó indulatja és önzése egyaránt tettre sarkalják.
Megfoghatatlan, hogy e nő, a ki sajátjaként kiadott fogadott leányában
tisztességes vagy nem tisztességes módon öregsége támaszát keresi, még
csak nem is sejti Zátonyi czélját, a ki Irénen nyerészkedni akar, nem is
gondol Timótra, a kit ő szintúgy felhasználhatna czéljaira, mint
Zátonyi. A szerző nem oly együgyűnek mutatta be, hogy mindent elhigyen
és semmit át ne lásson s nem oly gyámoltalannak, hogy ármányt ne
örménynyel igyekezzék visszaverni. Egy szóval Kamilla jellemrajzának
épen azon vonásai nem elég biztosak, a melyek elhatározzák a cselekvény
bonyodalmát. Vagy a bonyodalmat máskép kellett volna szőni vagy Kamilla
jellemébe más elemeket olvasztani, hogy bonyodalom és jellemrajz nagyobb
öszhangzásra emelkedjenek.
Zátonyiban sem hiányzanak a jól eltalált vonások. Nem új typus a magyar
színpadon, de érdekesen megújított. Zátonyi egy nemes család gyermeke, a
kinek már atyja adósságokból élt s a ki nem örökölt tőle mást, mint a
kényelem megszokását, úri vágyakat és munkátlanságot. Szegény, de
élvezni született frivol és cynikus s mindenre kész, a miből élvet vagy
hasznot huzhat, csak attól őrizkedik, hogy ne jöjjön a
büntetőtörvénynyel összeütközésbe s a világ előtt megóvja külső
becsületét. Néha a jobb érzés felszólal benne, de sophismákkal altatja
el. Szeme mindent meglát, agya termékeny tervekben, ajka mindent
kigunyol. Eszes, emberismerő és humoros hajlamu, a mi enyhiti
romlottságát. Azonban úgy hiszszük, hogy Irénnel szemben sokkal több
cynismust mutat, mint a mennyi czéljával összhangzik. Az sem igen
bizonyít átható esze mellett, hogy Timót hajlama Irén iránt oly nyaktörő
vállalatra ragadja, holott együgyü barátját más uton talán biztosabban
kifoszthatná. Hogy a vállalatra hajdani nejével szövetkezik, a kit
erkölcsileg és anyagilag megcsalt, nem épen nagy emberismeretre mutat.
Eben is különös teremtmény, hogy minden biztosíték nélkül oly könnyen
hisz annak, a ki őt oly rútul megcsalta Általában Elza jellemrajza nem
sikerült. Szövetsége és árulása, ármánya és megtérése egyaránt
erőltetett. Nincs semmi benne a mi aesthetikailag érdeket kelthetne.
Bágyadt, élettelen alak, a ki csak színpadi csinyekre alkalmas. De ha
mind elhiszszük is azt, a mit Zátonyi három felvonásban tervez és tesz,
mert egy s más, ha nem erősen is, de mégis támogatja, utolsó
felvonásbeli jelenetein lehetetlen meg nem ütköznünk, mert nem folynak
se körülményekből, se jelleméből s minden alap nélküliek. A mű a
harmadik felvonásban, mint dráma bevégződött. Mihelyt Irén megtudta,
hogy Kamilla nem anyja s oda hagyta férjét, mihelyt a per megindult, a
tanuk vallottak. Zátonyi ármánya megbukott s a csomó meg van oldva. Az
utolsó felvonásban többé nincs valódi drámai élet, csak mesterkélt,
melyet a szerző holmi képtelenségekkel igyekszik előidézni. El akarja
hitetni velünk a következőket: először, hogy Irén semmit sem tud erről,
hogy nevében válópert indítottak, másodszor, hogy Zátonyi semmit sem tud
arról, hogy a tanúk, különösen Kamilla ellene vallottak s ezért föllép
kényszeríteni Irént a Timóttal kötendő házasságra, mert csak ez esetben
válik el tőle, s nem juttatja anyját börtönbe. Irén megtörve ingadozni
kezd. De hogyan hihessük el mindezt? Hiszen Zátonyinak tudnia kell a per
folyamáról, ha mint alperes már megidéztetett, Irént pedig még azon
esetben is, ha tudta nélkül indították meg a válópert, a mi képtelenség,
tíz nap alatt Mosolygó és Darvas csak megnyugtathatták és
felvilágosíthatták arról, hogy Zátonyi már semmit sem tehet ellene s
házasságát, mint erőszakoltat az ő beleegyezése nélkül is megsemmisítik.
Azt nem tagadhatni, hogy az utolsó felvonás is sok ügyességgel van irva.
Tartunk tőle, hogy Csikyt mind inkább erősbülő technikai készsége inkább
a színpadi, mint a drámai hatás felé ragadja, bár ez a tömeget is csak
ideig-óráig elégíti ki, a gondolkozót pedig soha. Mind két fél tapsa
nyujtja a drámairónak az örökzöld koszorút.
Mosolygó és Timót az életből szerencsésen kikapott alakok. Mosolygó
rajza legjobb az egész műben. A silentiumra itélt ügyvéd nehány biztos
vonással oly elevenen emelkedik ki, hogy egy perczig sem kétkedhetünk
benne. Nincs rajta semmi nyoma a fáradságnak, mesterkélésnek, a mi a
többi személyeken többé-kevésbbé észrevehető. A becstelenség és
becsület, a lágy érzés és durva gúny, a megnyugvás és elégületlenség, a
gyöngédség és komiszság művészien olvadnak össze benne egész sajátságos
beszédmodoráig. Ily biztosan és önmérséklőn még nem rajzolt Csiky, épen
azért kár, hogy az utolsó felvonásban egy kis szinpadi hatásra számított
ötlet kedvéért megzavarja rajzának összhangját. Ugyan miért növeli
Mosolygó tiz éves inaskáját, Gáspárt, nemcsak asszonygyülölőnek, hanem
szemtelennek is. Ez az egész izetlen tréfa nem foly Mosolygó jelleméből,
s magában sem mulatságos. A mi Timót jellemrajzát illeti, abban inkább
az elemek jók, mint összeolvasztásuk, inkább az alapvonások sikerültek,
mint az árnyalat. A meggazdagodott s kissé már éltes falusi gazda jó
hazafi, de korlátolt eszü, becsületes, de a nagy világban járatlan, jó
szivű, de egy kissé hiú a nélkül, hogy maga is tudná. A fővárosba jó
elverni vagyonát s képmutatók és csalók kezébe kerül. Parlagi
hazafiságának inkább ki kellett volna emelkedni még pedig oly módon,
hogy ez ébreszsze föl áldozatkészségét az özvegy és szerelmét Irén
iránt. Az, hogy egy vértanu özvegyének tesz jót s egy vértanu leányát
veszi nőül, egyaránt táplálta volna hiúságát, hazafias és szerelmi
érzelmeit s több jellemzetességet és komikai színezetet adott volna az
egész alaknak. Egyűgyűségét a világ dolgaiban talán azzal lehetett volna
enyhíteni, hogy itt-ott több észt tanusítson abban, a mihez ért.
Bankó s a többi mellékszemélyek obligát színpadi álorczák. A két
szerelmes főbb személyről, Darvasról és Irénről sem sok jót mondhatunk.
Nemes szívű erényes személyek, de unalmasak és gyámoltalanok. Nagy baj,
a mikor a költő meg akarja szerettetni az erényt és megunatja. Irénben
nagyon sok a jóság, de igen kevés az aesthetikai báj. Darvasnak bár
lenne valami hibája csak ne volna oly gyámoltalan, ne emlegetné oly
keservesen, hogy nem tud megélni s tenne egyebet is, mint azt, hogy Irén
válóperében allegál, a mit, ügyvéd lévén, bizonyára idegennek is
megtenne. Úgy látszik, hogy nemes szivök nemcsak tetterejöket bénítja
meg, hanem megfigyelő tehetségöket is. Irén az álözvegy házában úgy nő
föl mint valami kolostorban, semmit sem tud a világról s nem ismeri
környezetét. Darvas jár a házhoz, de nem tudja, kikkel van dolga.
Ármánykodik ellenök az egész világ, ők csak szenvednek és sirnak. Jó
volna az erény ártatlanul szenvedő és tétlen hőseit és hősnőit Iflandnak
és Kotzebuenak hagynunk, habár az ujabb franczia drámairók néha
elkölcsönzik is tőlök. A németektől és francziáktól valami jobbat is
tanulhatni.
A dráma czimére nézve sem nyomhatunk el egy megjegyzést. A proletár a
nép oly osztályát jelenti, a melynek nincs vagyona, biztos keresete,
csak gyermekei. Szerző nem ilyeket rajzol, hanem szédelgőket, csalókat,
a kik nem vagyonosak ugyan, de azért elég úri módon élnek. Ezeket
legföljebb úri proletároknak lehetne nevezni. Midőn a színlapot
olvastuk, azt hittük, hogy a mű a proletárság kérdését vette tárgyul s
ime egy más nemü társadalmi kép tárult elönkbe, egy oly kép, a melyben a
gonosz emberek eszesek és ügyesek, a jók pedig együgyűek vagy
gyámoltalanok. Vajon a magyar társadalom rajza-e ez? Bizonyára egy
regény vagy dráma ritkán rajzolhatja az egész társadalmat s legfeljebb
egyik vagy másik oldalát mutathatja be. De nekünk úgy tetszik, hogy
Csiky e szempontból is egy kissé egyoldalúan fogta föl a magyar
társadalmat s igen is rikitó szinekkel festett. Azonban nem egy hirlap
épen ezt szerette benne s mintegy kárörömmel kiáltott föl: Ime
corrumpált társadalmunk. Egész divat már állami és társadalmi
corruptiónkat diadallal hirdetni, ott is megtalálni, a hol nincs s a hol
van, oly nagynak festeni, hogy okos ember el nem hiheti. Hiu és nem épen
lelkiismeretes hirlapírók, a kik a tehetséget és tudományt
szenvedélylyel hiszik pótolhatni, ezzel akarják magokra vonni a tömeg
figyelmét s felizgatni szenvedélyeit. Őrizze meg drámairóinkat jó
szellemök attól, hogy ily vezérczikkekből merítsék lelkesülésöket.
Kövessék az élet és saját keblök sugallatát.
1881