Sardou: _A jó falusiak_, – Girardin és Dumas fils: _Egy nő vétke_. –
Grange és Thiboust: _Egy férj vétke_. – Rajkai: _Hasznos orvosság a
nősülésre_. – Előadattak a Budai Népszinházban 1867 junius 15–23-ika
közt.
A budai népszinház ujra megnyilt egy igazgató bizottság felügyelete
alatt és Molnár művezetése mellett. Örvendünk rajta. A budai népszinház
meggyökerezése fontos mind nemzetiségi, mind irodalmi, mind szinészeti
szempontból, mert a magyarság erősödését mutatná s elősegítené drámai
irodalmunk és szinészetünk oly ágainak felzsendülését, melyek eddig nem
igen fejlődhettek. Némelyek ugy fogják fel a budai népszinházat, mint a
nemzeti szinház versenytársát, s fontosságát épen e versenybe helyezik,
mely mindkét részről csak üdvös eredményeket szülhet. Ez igen
balfelfogás. Ha a budai népszinház a nemzeti szinházzal akar
versenyezni, elveszti fontosságát, megbukik, s bukását megérdemli.
Budapest nem tarthat el két ugyanegyféle szinházat, s nincs mód benne,
hogy a budai szinház diadalmaskodhassék az oly sok segédforrással
rendelkező nemzeti szinház felett. A nemzeti szinház, bárminő igazgatás
alatt, jobb operát és drámát állithat ki, mint a budai, s ennek épen
ezért oly körben kell mozognia, melyet a nemzeti szinház többé-kevésbbé
mellőzni kénytelen, minők az operai és drámai alsóbb nemek: operette,
kisebb vigjáték, népszinmű, melodráma. A budai népszinház csak így
töltheti be hivatását s lesz valódi népszinház, mely minden tekintetben
szükséget pótol.
Molnár, midőn a budai népszinházat megalapitotta, szintén versenyezni
kivánt a nemzeti szinházzal. Törekvését nem követte siker. Később
felhagyott ez iránynyal, jobb utra tért, habár nem vette elég figyelembe
az izlés és erkölcsi érdek követeléseit. Mily irányt fog követni
ujabban, nem tudjuk. Az eddigi előadásokból még nem itélhetni elég
határozottan. Mind ő, mind társulata a kezdet, a szervezkedés
nehézségeivel küzdenek. Egy pár drámával, vigjátékkal és operettel
köszöntöttek be. Az ujdonságok sorát egy franczia drámával, két, szintén
franczia vigjátékkal kezdette meg, melyhez ujabban egy eredeti vigjáték
is járult. E körülmény is mutatja, hogy a budai népszinháznak nincsenek
még költői, pedig felerészben ezektől függ a népszinház jövője. A
fővárosi és vidéki élet sikerült rajzai, eredeti operettek,
népszinművek, bohózatok avatnák föl igazán e szinházat valódi
népszinházzá. Azonban költőket se az igazgató-bizottság, se Molnár, se a
kritika nem teremthet. Várjunk és reméljünk.
Az ujdonságok közül először Sardou a _Jó falusiak_ czimű vigjátéka
került szinre. A szinlap európai hirre emelkedett új s nagy vigjátéknak
nevezi Sardounak e legujabb művét, melyet a népszinház számára Molnár
scenirozott. Nem ismerve az eredetit, nem tudjuk, vajon ártott-e vagy
használt a scenirozás e műnek, vagy általában az egész scenirozás alatt
csak egy kis röviditést kell értenünk, melyet egyetlen mű sem kerül ki
szinpadunkon. Mindegy. Elég az hozzá, hogy Sardou európai hirü ember
Molnár segélye nélkül, sőt ellenére is.
Az európai hir sokféle és Sardou európai hire önkénytelen eszünkbe
juttatja Kotzebuet, ki a maga idejében szintén európai hirü költő volt
és sokban hasonlit Sardouhoz. Egyiktől sem lehet megtagadni a
leleményességet s a genreképi rajzok virtuozitását; de mindkettő
szelleme oly felületes, alantjáró, sőt léha, hogy egyiket sem lehet
valódi költőnek nevezni. Mindkettő erkölcsi irányt hajhász erkölcstelen
érzülettel, mindkettőben hiányzik a nevető bölcs mélyebb érdeke az
emberiség és társadalom nagy érdekei iránt. Mindkettő vadászsza az erős
kaczajt és érzelgő könyet, csakhogy Kotzebue amazt vigjátékaiban
igyekszik előidézni, emezt pedig drámaiban, mig Sardou ugyanegy műben
egyesiti mindkettőt. Sardou vigjátékaiban mindig két részt
különböztethetni meg, melyek a cselekvényben összeforrnak ugyan, de nem
egyszersmind hangulatban. Az egyik rész a komikai elem, mely genreképi
rajzokban nyilatkozik, a másik a tragikai összeütközés, mely
érzékenykedésben olvad föl. Vigjátékainak főszemélyei ritkán komikaik,
hanem komoly drámaiak, s a komikai alakok csak a mellékszemélyek. Ha
Sardou egészen csak könnyed vagy bohózat felé hajló vigjátékot irna,
sokkal inkább sikerülnének művei. De ő, ugy látszik, fensőbb vigjátékot
akar irni, melyet Molière alapitott meg s melyet kiválóan kedvel a
franczia. Mit értett Molière a fensőbb vigjáték alatt? Oly vigjátékot,
mely az életnek hübb képét igyekszik rajzolni, melyben a véletlen
csekély szerepet játszik, mely mellőzi a vigjáték szokott fogásait vagy
épen szinpadi csinyeit, melyben az indokolás szigorubb, mely nem idéz
elő erős kaczajt s megelégszik ugyszólva a lélek mosolyával, mely az
emberi bohóságok komoly oldalát is fölleplezi, vagy mint Horatius
mondja: «Interdum tamen et vocem comoedia tollit», de mindamellett
alapeszméjénél, főszemélyeinél fogva nem szünik meg vigjáték lenni.
Ilyen például Tartuffe, melynek komoly oldala is van, mert egy képmutató
egy egész családot sodor a veszély örvényébe, mindamellett a főszemélyek
Tartuffe és Orgon komikaik. Ebben a gyöngeséget látjuk komikai oldalról
felfogva, amabban a bűnt, mely utóbbi a komikai művészet legnehezebb
feladata.
Sardou máskép fogja fel a franczia vigjátékot mint Molière; eldobja a
komikai főcselekvényt s érzékenykedéssel akarja pótolni a fensőbb
komikumot. Személyei e műben is két részre oszlanak, a főbbek komoly
drámaiak, a mellékesek bohózatos komikaiak. A cselekvény falun foly le.
Villepreux báró falusi jószágot vásárol s a helység mairejévé lesz,
Floupein gyógyszerész nagy boszuságára, ki maga szerette volna elnyerni
a hivatalt. Az uj maire-re sokan haragusznak s egész párt alakul
megbuktatására. Egy más párisi, Morisson, szintén falusi jószágot vesz.
Erre is haragusznak a jó falusiak, mint betolakodóra. A falusiak
cselszövényeit ez ugynevezett idegenek ellen jól rajzolja nehány jelenet
s az alakokat nehány komikai vonással biztosan veti oda a költő. Annál
gyöngébb a főcselekvény. Morissonnak egy fia van, Henrik, ki egy fürdőn
megismerkedett Paulinával Villepreux nejével s ennek hugával, Margittal.
Az ifju a leánynak udvarolt, de a nőt szerette, s most, midőn a sors egy
faluba hozta őket össze, ujra ostromolja a nőt, ki vele egyszer titkon
találkozik is, de csak azért, hogy leveleit visszakérje, melyek
egyébiránt egészen ártatlanok, s így véget vessen még a gyanunak is.
Henrik e mellett Margit iránt is szerelmet szinlel s kicsalja tőle a
park kulcsát, hogy vele s egyszersmind nénjével is találkozhassék. A jó
falusiak közül Grinchu észrevévén Henriknek ólálkodásait, be- és
kilopódzásait a parkba, elmondja azt a gyógyszerésznek s a maire többi
ellenségének, kik neje compromittálásával akarják őt megbuktatni. Henrik
találkozik Margittal, ki ugy nyilatkozik, hogy nem szükség titkolni
szerelmüket s holnap kérje meg kezét Henrik Villepreuxtől egész
ünnepélyesen. Henrik megigéri s ugy látszik, hogy valósággal bele is
szeret Margitba. E fiatal ember jellemét általában nem érthetni, csak
báb, kivel a költő kénye-kedve szerint játszik. Henrik távozik s nem
akar többé régi szerelmére gondolni; de nem mehet ki a parkból, mert a
jó falusiak, kik meglesték, zajt ütnek, hogy tolvaj van a kertben, mire
aztán a maire is az üldözőkhöz csatlakozik. Henrik Paulina szobájába
rohan; nincs más módja menekülni a gyanu elől, s megkimélni a női
becsületet, mint az, hogy Paulina nyakáról letépi a gyémántos
nyaklánczot s tolvajnak adja ki magát. Villepreux kivallatja, elhiszi az
áltolvaj meséjét, sőt mint egy könnyelmü, de bünbánó ifjut, kit a reá
bizott s általa elköltött pénz tett tolvajjá, kéz alatt meg akarja
szabaditani. Azonban épen akkor lép be Morizon, Henrik atyja, ki
megismeri fiát. Villepreux gyanakodni kezd, hogy Henrik nem tolvaj,
hanem kalandor, s összevetvén a körülményeket, gyanuja erős
féltékenységgé növekszik, mely boszura ragadja. Párbajra hivja az ifjut,
ki ugyan elfogadja azt, de magában elhatározza, hogy a párbaj előtt főbe
lövi magát. Villepreux épen a párbajra készül, midőn sógornője, Margit,
egész jó kedvvel jő haza egy falusi bálból s elbeszéli, hogy holnap
Henrik meg fogja kérni kezét s egyszersmind elmondja, hogy Henrikkel ma
este a parkban találkozott, ő adta neki oda a park hátsó ajtója kulcsát,
egyszóval elmond mindent s egészen lecsillapitja sógorát, ki meggyőződik
neje ártatlanságáról. Ekkor nagy zaj támad s egy lövés hallik. Az ember
azt hiszi, hogy Henrik főbe lőtte magát. Oh nem! A jó falusiak
kitekerték kezéből a pisztolyt s elfogták mint szökevényt. Ekkor
Villepreux kinyilatkoztatja, hogy Henrik megkérte Margit kezét s érte
szökött be a parkba. Így minden jóra fordul s a jó falusiak hoppon
maradnak.
Ime Sardou fenső vigjátéka komikai főszemélyek nélkül. A báró nem az,
neje sem, Henrik sem, csak Margitban rejlik egy kis naiv komikum, ki más
tekintetben legsikerültebb a főszemélyek között. Paulina és Henrik a
legelhibázottabb jellemek. Egyiknek sem érthetni lélekállapotját. A
köztük és Villepreux közt előforduló érzékeny jelenetek minden
mesterkedés mellett is hidegen hagyják az embert, mert a költő nem
készitette elő rájok hallgatóit, a jellemek magyarázatával,
fejlesztésével. A technikát sem dicsérhetni. Két felvonás nem egyéb,
mint vontatott hosszadalmas expositio. A két utolsóban ugyan eléggé
rohan a cselekvény, de mi haszna: az alap a lehető leggyöngébb. Hogy
csak egyet emlitsünk: ugyan mi oka lehet Henriknek arra, hogy be nem
mutattatja magát Villepreux házánál, hanem bujkál a park körül és a
parkban? Bemutattatva magát könnyen találkozhatott volna mind
Paulinával, mind Margittal, hanem az igaz, akkor elmaradt volna az egész
bonyodalom és Sardou nem irhatott volna belőle egy öt felvonásos
vigjátékot. Ily gyönge alapon nyugszik a főcselekvény, melyre épen oly
kevés gondot forditott a költő, mint főszemélyeire. A cselekvény
mellékesb részei és személyei sokkal sikerültebbek, s a mű leginkább
ezeknek köszöni hatását. Ez Sardou modora; igy irta a «Jó barátok»-at, a
«Benoiton család»-ot is. Mi nem helyeseljük e modort s épen nem ajánljuk
vigjátékiróinknak. A minapában egy magyar kritikus azzal dicsért meg egy
eredeti vigjátékot, hogy nincsenek komikai főszemélyei, s ezt eredeti uj
iránynak nevezte, mely korszakot alkot a dramaturgiában. E balirány nem
uj s rendesen az iró rossz izlésének vagy tehetlenségének szüleménye. A
tragikumot és komikumot, a komolyt és derültet lehet vegyiteni, de nem
ugy, hogy akár a tragédiában, akár a komédiában egyik a másiknak ártson,
vagy épen tönkre tegye. E vegyitésre nézve is Shakespeare és Molière a
legjobb a példányok, amaz a tragédiában, emez a vigjátékban.
A második ujdonságot _Girardin_ Emil és ifj. _Dumas Egy nő vétke_ czimű
drámáját még kevésbbé dicsérhetjük. Ugy látszik, hogy a conceptio és
jellemrajz Girardintől származik, s inkább csak a szerkezet s általában
a szinpadra alkalmazás az ifju Dumas műve. Meg kell vallani, hogy ez
utóbbi jobb az elsőnél. Az ifju Dumas minden eszközt felhasznált, melyek
e nem eléggé drámai tárgyat a szinpadon élvezhetővé tegyék. Családi
egyszerü dráma tárul ki előttünk, mely három személy közt foly le.
Dumont bankár egy derék ember, ki üzletének él; szereti nejét, gyermekét
és boldog. Neje boldogtalan; ő is szereti ugyan férjét, de a darab
kezdete előtt volt oly idő, midőn hütlen lett férjéhez s Alvarec Juant
szerette, ki férjének üzleti társa s egykor férjét bukása szélén
kölcsönével megmentette. Ekkor szövődött a titkos viszony a hütlen nő és
barát között. A nő most bünbánó s épen azért gyermekét sem szereti, kit
nem férje, hanem Alvarec gyermekének tart. Egy szobaleány és jó barátnő
fecsegése e viszonyt félig-meddig föllebbentik s Alvarec szökésre
kényszeriti a nőt. Azonban a nő nem szökik el, hanem mindent fölfedez
férjének. A férj nem hivja párbajra Alvarecet, hanem erkölcsi
eszközökkel arra kényszeriti, hogy követeléseivel szegényitse el,
buktassa meg őt, mint üzlettársát, nejét pedig arra, hogy
elszegényedésének ürügye alatt hagyja el őt s menjen vissza anyjához. A
kis lánynak választani kell Dumont és Alvarec között; Dumontot
választja, ki nem atyja. Alvarec elrohan, a nő távozik, és visszafordul
s kérdi, mikor láthatja még lányát.
E dráma inkább a tévedés következményeivel foglalkozik, mint magával a
tévedéssel, s innen aztán az, hogy Dumont neje s Alvarec jellemét nem
érthetjük eléggé s kevés részvéttel viseltetünk irántok. Mit és mit ne
tárgyaljon mint előzményt, mely a mű kezdete előtt történt, mindig
lényeges kérdés a drámában, nemcsak a cselekvényt, hanem a jellemet s az
egész dráma hatását illetőleg is. Ha csak a bünhödést látjuk s nem
egyszersmind a tévedést, a drámai felindulást alkotó négy érzés közül,
minők a részvét és félelem, szánalom és megnyugvás, csak a két utóbbit
veheti igénybe a költő, s azt is csak hiányosan, mert egyik a másiknak
következménye. E mellett a jellemrajz sem lehet eléggé biztos és
kidomborodó. Dumontné nem egyéb, mint egy a legnagyobb általánosságban
tartott bünbánó nő; hiányzik belőle minden egyéni vonás, sőt még
typusnak sem vehetni be. Aztán egy nő hütlensége, mint pusztán csak
hütlenség, sohasem lehet aesthetikai értékü. Látnunk kell a viszonyokat,
melyek a nőt tévedésbe vagy bünbe sodorják, s melyek megfoghatóvá teszik
szenvedélyét s igy igazolják részvétünket és szánalmunkat. Dumontné
rajza egészen elhibázott. Általában a mű főszemélyei többé-kevésbbé mind
mesterkéltek egész az igen is okos kis gyermekig, s a természetnek, a
valódi szenvedélynek alig találhatni bennök egy-egy igaz vonását. A mű
hatását leginkább az ügyesen combinált szerkezetnek köszönheti, mely az
utolsó fölvonásban majdnem a virtuozitásig emelkedik.
Paródiája sem több értékü, mely ugyanazon este került szinpadra s
melynek czime _Egy férj vétke_, Grange és Thibousttól, szintén három
felvonásban. Itt is inkább az ügyes szerkezet s egy pár jól combinált
jelenet idézte elő a hatást, mint a komikai ér gazdagsága. Nem azt
hibáztatjuk benne, hogy a komikai vonásokat tulozzák az irók, hisz ez a
bohózat jogos eszköze; hanem azt, hogy magukban a vonásokban kevés az
igazság és természetesség. Itt is legkevésbbé sikerült egy nő rajza, a
Turlot Antóniáé, kinek lelkiállapotához nincs kulcsunk. Mindamellett a
budai szinpad e három ujdonságát sokkal többre becsülhetni a
negyediknél, a _Hasznos orvosság a nősülésre_ vagy _Ő sohasem akar
férjhez menni_ czimű két felvonásos vigjátéknál, mely _Rajkaitól_ junius
22-én került szinre. Alapeszméje oly régi, mint maga a vigjáték,
tudniillik az, hogy a férjhez menni nem akaró vagy begyes lányokat
hidegséggel s más hölgyeknek való udvarlással kell meghóditanunk. E régi
alapeszmét sem öntötte uj formába a szerző. A vigjáték legelhasználtabb
fogásait s legstereotypebb alakjait használja. E mellett kelleténél
hosszabbra nyujtja; egy felvonásban el lehetett volna végezni az
egészet. A mit egyik személy, Gárdonyi Vendel mond a második
felvonásban: «Ez igen hosszu historia», legjobb kritikája a műnek. Hogy
nem bukott meg, leginkább a szinészeknek, kivált a szinésznőknek,
Kocsisovszky Borcsa és Boér Emma kisasszonyoknak köszönheti, kik jeles
tehetségü kezdő szinésznők. Általában Molnár társasága, nagy hiányai
mellett is, méltánylatot érdemel s közelebbről e lap hasábjain egy kis
időt szakitunk a szinészek birálatára s nehány jó tanács kifejtésére,
melyek, ugy hisszük, nem fölöslegesek.