A _Szent korona varázsa_. Irta Rákosi Jenő. Előadatott a Budai
Népszinházban. _Fiesco_. Irta Schiller. Előadatott a Nemzeti Szinházban.
Ujra megértük, hogy Pesten is, Budán is magyar szinelőadásokban
gyönyörködhetünk. Részünkről nem mindig gyönyörködünk se itt, se ott,
néha valósággal unatkozunk, de nincs oly gyönge mű, vagy előadás, mely
annyira untasson vagy épen boszantson bennünket, mint egy pár lap
eljárása, melyek a budai szinházat minden tekintetben a nemzeti szinház
fölibe akarják emelni.
A budai szinházból mindig pártkérdést csinált ujdonságiróink bölcsesége.
Már megalakulásakor bizonyos ellenzékies szinben tüntették föl s
versenyre ösztönözték szemben a nemzeti szinházzal a tragédia és fensőbb
vigjáték terén. A terv kivihetlennek mutatkozott, mert nem volt hozzá se
költő, se szinész, se közönség. A budai szinház végre belátta, hogy más
hivatása van, s leszállott a drámai közép- és alsó-nemekhez, mit aztán
siker is követett, annyira, hogy ideiglenes bukását más körülmények
idézték elő, mint tisztán a közönség részvétlensége. Most ujra
megnyilván, azon az uton halad, melyen már sikert aratott s fejlődve,
még többet arathat.
Az ujdonságirók most nem állottak elő régi bölcs tanácsaikkal, melyeket
a tapasztalat anynyira kinevetett, hanem a helyett ismét valami olyat
tesznek, a mi szintén csekély bölcsességre mutat. Nem mondják többé,
hogy a budai szinház versenyre szálljon a nemzetivel a tragédia és
fensőbb vigjáték terén; azonban mindent elkövetnek, hogy amazt eme
fölibe emeljék. A nemzeti szinházban majd semmi sem elégiti ki őket, a
budai szinházról valódi leikesüléssel irnak. A nemzeti szinházban a
méltánylandó is rossz, a budai szinházban a rossz is méltánylandó. A
nemzeti színházban előadandó műveket már előre lerántják, a budai
szinházéiról szintén előre hosszú magasztaló tárczaczikkeket irnak, sőt
a mi több, nem átallják kimondani, hogy a budai szinház irányában nem
szükség æsthetikai szempontból kiindulni, ezt csak a nemzeti szinház
irányában alkalmazhatni, mert ez a fensőbb drámai művészet csarnoka, s
mert országos segélyben részesült.
Szeretjük hinni, hogy az ily szempont inkább fogalomzavar eredménye,
mint nem épen tisztességes szenvedélyeké. Szinház irányában mindig csak
æsthetikai szempontból lehet kiindulni, legyen az akár a fensőbb, akár
az alsóbb drámai művészet szinháza, akár országosan dotált, akár
magánvállalat. A drámai fensőbb és alsóbb nem csak megkülönböztetés, de
nem azt teszi, hogy az alsóbb nem már nem művészet, vagy a művészetnek
csak forgácsa. Egy jó bohózat épen oly ritka, mint egy jó tragédia; a
«Szentiván-éji álom» ép oly fénysugara Shakespeare dicsőségének, mint
akár Macbeth; Ira Aldridge nem kevésbbé bámulatos volt Mungo szerepében,
mint az Othellóéban. A szinház nem dotáltságának körülménye sem
némithatja el az aesthetika követeléseit. Egy országosan dotált
szinhától a nemzeti művészet és irodalom körülményei közt a lehető
legjobbat követeljük működése terén. A nem-dotált szinháztól nem
követelhetünk ennyit; de annyit minden esetre megkivánhatunk, hogy
tehetsége szerint a művészetet szolgálja s ne legyen se a nyegleség, se
az izléstelenség szinháza. Ha azt mondjátok, hogy a budai szinház
megitélésében nem kell æsthetikai szempontból kiindulni, akkor
kimondjátok, hogy az nem szinház, akkor nincs kapcsolata a
nemzetiséggel, mert nem a művészetet szolgálja, akkor czircussá
aljasitottátok.
Mi mindig azzal tiszteltük meg a budai népszinházat, hogy aesthetikai
szempontból indultunk ki megitélésében s tőle várjuk a drámai alsóbb
nemek felvirágoztatását mind drámairodalmunkban, mind
szinművészetünkben. E szemponttól ezután sem állhatunk el. Bizonyára mi
igen méltányoljuk az igazgató-választmány és a szintársulat buzgóságát,
mely a népszinház megalapitásán fáradozik; de azért nem hunyhatunk
szemet némely balirányra. Ily balirány az obligát cancan-táncz, melynek
semmi köze a művészettel. «Dunanan» kellemes operette, de mi szükség
végéhez odabiggyeszteni azt a nyomoruságos cancant. Az alsóbb komikumnak
sok szabad, de a cancantánczot csak az találhatja komikumnak, kinek
muzsája Priaposz. Azt sem helyeselhetjük, hogy a budai szinház némi
nyegle üzletté akarja alázni a honvédség, a forradalom emlékeit. Ha a
honvédek derüsebb oldalát valaki vigjátékba szövi, ha valaki egy drámát
ir, melynek háttere a forradalom, ez mind helyes; de hogy a szinpadra
czipeljük az 1848–49-iki történeti nagy dolgokat, hogy fölszaggassuk a
sebeket, melyek alig hegedtek be; hogy minden művészi czélzat nélkül
szinműveket férczeljünk össze, melyek csak tárgyuknál fogva akarnak
hatni: ez nem helyes. Hetek óta olvassuk a lapokban, hogy a budai
szinház ily meg ily műveket fog szinre hozni; bennök ennyi meg ennyi
honvédattila, bakkancs és ágyu fog szerepelni. Egyéb oldalát nem igen
emlegetik e magasztalt szinmüveknek a budai szinház hivatalos
ujdonságirói. Majdnem ugy beszélnek, mintha hadi mozgalmukról
tudósitanák a közönséget. A forradalom nem azért történt, a honvédek nem
azért haltak meg, hogy a budai szinház speculatiói tárgyaiul
szolgáljanak.
A mi a látványokat illeti, azokról is más véleményünk van, mint
laptársainknak. Nem vagyunk a látványosság ellenségei; de óhajtjuk, hogy
valami drámai czélt szolgáljon. Egy oly mű, melyben csak látvány van, da
semminemü müvészeti érdek: teljességgel nem mű. A látványnak szolgálni
kell a szinművet, legyen az akár megforditva. Az oly szinmű, mint
«Zrinyi a költő» melynek szerzője Jósika hasonczimű regényéből
összeférczelt nehány szakaszt minden benső összefüggés nélkül, csak
gyermekeknek való bábkomédia. De nagy közönség látogatja, vethetik
ellenünk. Igaz; de ha e látványok egy kissé értékes szinművet
érdekesitenének, vajjon elmaradna-e akkor a közönség, s nem jobban
szolgálná-e a budai szinház az izlést? Ott volt például Rákosinak a
«Szent korona varázsa» czimű drámája, melybe sok látványt lehet beszőni.
Vajjon nem jobban megérdemelte volna-e ez a diszleteket és a görögtüzet,
mint «Zrinyi».
Nem ok nélkül emlitettük e szinművet, mely legtöbb figyelmet érdemel a
budai szinház ujabb eredeti szinművei közt. Mi örvendünk, ha a budai
szinház bármi kis lendületet ad az eredeti drámairodalomnak. Rákosi e
művet a budai szinpadra irta, s a bohózat, operette és kisebb vigjáték
mellett egy oly genre mivelésére adott példát, mely óhajtandó, hogy a
budai szinpadon meghonosuljon. Nem a történeti tragédiák, hanem az ily
történeti drámák valók a budai szinpadra, melyek történelmünk nem
tragikai, de mindamellett drámai eseményeit veszik tárgyul; tért
engednek a komikai elemeknek, s a nem igen jó hirü melodrámai hatást
összeolvasztani igyekeznek a valódi drámai hatással. Nem mondjuk, hogy e
szinmű egészben véve sikerült; de a törekvés igen méltánylandó, s egy
pár részlet tanuságot tesz a szerző nem mindennapi tehetségéről. Rákosi
nem tud elég erős cselekvényt alkotni, minden eddigi szinműveinek ez
egyik főhibája. Itt is inkább egymás mellett foly a cselekvény, mint
egymásból. Imre és Endre királyok küzdelmeiben nincs elég fokozatos
emelkedés, s Endre Gertrud kedvéért annyira háttérbe nyomul, hogy csak
puszta báb.
Rákosi egy másik hibája is megvan e szinműben. Ő, ugy látszik,
Shakspearet sokat olvassa s annyira kedveli, hogy észrevétlen
mindjárt-mindjárt másol belőle valamit, s maga sem tudja, hogy
inspiratio helyett reminiscentiákból dolgozik. Egyebet mellőzve, e
művében is Lipócz és neje, Percy és nejének elmosódott másolatai, az
élet minden melege nélkül. Sőt a reminiscentia varázsa néha tárgya
szellemét is megtagadtatja vele. Midőn Imre elárulva, elhagyatva,
kétségbeesésben kimerülve sátorában koronája mellett elalszik, s
fölébredve az az eszme támad benne, hogy koronásan, fegyver nélkül az
ellen táborába menjen s testvérét elfogja: álmában nem angyalok lebegik
körül és sugalmazzák az eszmét, mint a hogy a szent korona mondája hozná
magával, hanem a Szentiván-éji álom vig manói, kik itt a nemzet jó
tündéreiként jelennek meg.
A nemzeti szinházban augusztus és szeptember eleje képezi a holt
időszakot. A drámairók őszig nem engedik adatni uj szinműveiket, a a
közönség kevesebb a szokottnál s a szinészek talán ez ok miatt
meglehetős kedvetlenül játszanak. Az ugynevezett összjáték ilyenkor a
leggyöngébb. Néha a szereplők lassusága, a csoportozatok életlensége
majdnem boszantó. Ezt többé-kevésbbé még Schiller «Fiescó»-jában is
tapasztaltuk, mely uj betanulással közelebbről kétszer is adatott. Talán
több próbát kellene tartani, vagy a próbákon némely jelenetet addig
próbáltatni, mig a játék gyors, összevágó. A kisebb szereplők, a néma
személyek közönye némely drámai erős jelenetben különösen feltünő.
Szinészeink a józsefvárosi képviselőválasztásoknál oly élénken mozognak,
gesticulálnak, mintha szerepet játszanának; a szinpadon pedig és épen
Fiescóban az összeesküvési és lázadási jelenetben oly csendesen viselik
magokat, mintha józsefvárosi jámbor polgárok volnának.
Fiescóban a czimszerepet Lendvay játszta. Igazságtalanok volnánk, ha el
nem ismernők, hogy gondot forditott szerepére; de nem mondanánk
igazságot, ha azt mondanók, hogy Schillernek e különben sem sikerült
jelleméből valami olyat alkotott, mi közel járt a költő czélzatához. E
szerepben sok a természetlen, az erőltetett, s a különböző alkatrészek
nincsenek ugy vegyitve, hogy életteljes jellem állhasson előttünk.
Azonban annyi bizonyos, hogy Fiesco nobili, büszke, sőt majdném kevély,
de bizonyos illemmel; leereszkedő, de méltósággal; udvarias,
egyszersmind ravasz és szenvedélyesen konok, midőn tenni kell. Lendvay
nem volt eléggé nobili; büszke volt, de közönségesen büszke.
Leereszkedésében inkább dölyf volt, mint urias és finom méltóság, s az
uvariasság és ravaszság vegyületének könnyedsége egészen hiányzott
belőle.
Tóth Muley Hassan szerepének egyik a magyar szinpadon eddig talán nem
eléggé méltatott alkatrészét jól eltalálta; de ez alkatrészből képezvén
ki egész szerepét, természetesen a jellem sok tekintetben érthetlenné
vált. Tóth a mór humorára vetette a fősulyt, sőt majdnem csak ezt emelte
ki. Az igaz, hogy ha e jellemet a humor nem enyhitené, visszatetsző s
költőileg érdektelen volna. A mór találó elméssége, szeszélyeinek
frissesége költői érdeket kölcsönöznek jellemének, melytől távol van
minden erkölcsi tépelődés, meghasonlás, a lelkiismeret minden furdalása,
mert fajánál, vallásánál, neveltetésénél fogva sohasem jutott erkölcsi
öntudatra s e tekintetben majdnem naivnak mondható. De sok benne a
démoni hajlam és erő, az állati düh, dacz a veszélylyel és a vad
káröröm. Tóth az utóbbi alkatrészekből semmit sem tüntetett föl, sőt a
humort itt-ott a bohózatig vitte. Álljanak itt egy német iró szavai, ki
a hires Seydelmannt e szerepben következőkép rajzolja:
«Seydelmann játékában előttünk állott Afrika e szülötte a maga egész
macskaszerü mozgékonyságában, mint egy exotikus növény európai földön,
mint egy teremtvény, mely a miveltség alanti fokának tompa, kifejletlen
erkölcsi világával szemtelenséget és elmés szeszélyt egyesit, mely
ötleteit tüzröppentyükent emelkedő kedvvel löveli a magasba. Démoni
guny, szemtelenség, naivitás a gazság kifejezésében, szakadatlan
mozgékonyság, nyugtalanság és mohó sietség oly csodásan olvadtak össze
Seydelmann játékában, hogy minden pillanatban magunk előtt láttuk a
mórt, kiben afrikai vér forr és tombol. Más szinészek (például Devrient
és Döring) bármily méltánylandók voltak e szerepben, Muley Hassan
szellemi és erkölcsi lényét senki sem testesitette meg annyi illusióval,
mint Seydelmann.»
1872