Vigjáték 5 felvonásban. Irta Sardou Victor, forditotta Csepregi Ferencz.
Előadatott a Nemzeti Szinházban 1866 május 16-án.
Sardou az ujabb franczia vigjátékirók között kétségkivül a legjelesebb
tehetség, de nekünk ugy tetszik, hogy ez se neki, se a franczia
költészetnek nem válik nagy dicsőségére. Semmi sem bizonyitja annyira a
franczia költészet hanyatlását, mint az, hogy vigjátéka is hanyatlik.
Ebben mindig kitünő volt a franczia, legkitünőbb az összes európai
költészetben; másban az olasz, spanyol, angol és német mindig tudott
hasonló vagy nagyobb költőt szembeállítani a francziával, de Molière
minden vigjátékirót felülmul s általában a franczia vigjátékot egy
nemzet költészete sem multa felül. Emlékezzünk csak vissza a franczia
költészetnek 1848 előtti korszakára. Scribe nem állott egyedül, jeles
társak környezték. Sokban gáncsolhattuk őket, de el kellett ismernünk
bennök a találékonyság gazdagságát, az önkénytelen vidámságot, s a forma
erős érzékét. Ideálismusok nem volt fennszárnyaló, a molièrei mélységet
egyik sem közelitette meg, de nem hiányzott bennök se az eszmei
tartalom, se a józan tapintat. Most mind ennek napról napra kevesebb
nyomaira találhatni s valóban irigyelnünk kell azt a boldog
együgyüséget, mely egy magyar tárczairóval a napokban azt mondatta: «Ha
Sardounak ideje volna hozzá, kétségtelenül Molière volna.»
Mi most a franczia vigjáték? Egy csoport genreképnek cselekvénybe
erőltetése benső organismus nélkül. A genreképek közül ezt, vagy amazt
érdekesnek, hűnek találhatod, de a valódi drámai cselekvényt hiában
fogod keresni. Régebben ha semmi egyéb nem volt is francia vigjátékban,
a fejlődő és kerek cselekvény soha sem hiányzott. A drámai formát, mint
a hatás egyik főeszközét mindenki tiszteletben tartá, Sardou ezt becsüli
legkevesebbre. E legujabb vigjátékának legalább is két felvonását veszi
igénybe az expositiv, s csak a harmadikban kezdődik a bonyolódás. S ez
még nem elég. A két első felvonás alatt azt hiszszük, hogy a mű hőse
Champrosé marquis, ki házasodni indul a világba, s kit Clotilde
barátnője bevezet a Benoiton családba. Benoiton egy meggazdagodott
gyáros, kinek három leánya s két fia van. A leányok legnagyobbika Mártha
férjnél van, a más kettő Jeanne és Camilla hajadonok. Mindenik fényüző s
az ujabban lábra kapott hóbortos divat bolondja. Anyjok nem gondol velök
és sohasem ül otthon. A két fiu közül a 10–12 éves Fanchonnak
gyermekjátéka is speculatio, a nagyobbik Theodul pedig egy korhely
diákocska. Ide járul még a család ismerőse, Adolphine, egy agg szűz, ki
festi magát, czifrán és izléstelenül öltözködik; továbbá két gavallér,
Stephen, Benoiton unokaöcscse, ki Camillának udvarol, Formichel Pendent,
ki pénzeért Jeannet akarná elvenni. A két első felvonás leginkább azzal
telik el, hogy személyeit a szerző széltiben-hosszában bemutatja, mintha
nem is drámát, hanem regény akarna irni. A szinpadon, épen mint az
utczán nagy sürgés-forgás, de a cselekvény áll, nem halad. Látunk egy
csoport csodásnál csodásb női öltözéket, de a jellemek fejlődését hiába
várjuk. E két első felvonás oly képhez hasonlit, melynek nincs háttere,
minden előtérben van, s a legkiáltóbb szinek vegyitvék össze. Ha valami
kiemelkedik, az leginkább az a körülmény, hogy Champrosének megtetszik
Jeanne s minden arra mutat, hogy ők fogják képezni a cselekvény
központját.
Azonban várakozásunkban csalatkoznunk kell. A harmadik felvonásban az
egész cselekvény Benoiton nagyobbik leánya, Mártha és férje, Didier
közül kezd forogni. E jó ember egészen üzletének él, hogy családjának
minél fényesebb jövőt biztositson. Elhanyagolja nejét, ki ugyan nem
keres udvarlót, de vadászsza a mulatságot, pazarol és bolondja a
divatnak. Végre Didier Clotilde figyelmeztetésére megbánja, hogy oly
keveset foglalkozott családjával, s egy pár órát szentel nejének.
Először is összevesznek. Mártha nem akar felhagyni a divatkorsággal,
Didier megtiltja neki bizonyos szörnyű drága csipkeszegélyzet
megvásárlását. Mártha azért is megveszi. A férj dühbe jő, s mert nem
tudhatja, hogy neje honnan kapott reá pénzt, gyanakodni kezd
Champroséra. Azt hiszi, hogy nejének kedvese. E gyanut megerősiti benne
Adolphine pletykája, mely szerint Martha és Champrosé még Dieppeben
megismerkedtek egymással és később Párisban is találkoztak. Kinozza a
féltékenység, pedig ok nélkül. Mártha azt a pénzt, melylyel ama drága
csipkeszegélyzetet vásárolta, egy lóversenyi fogadáson nyerte. Hogy
miért nem vallja be ezt férjének, nem érthetni eléggé. Bajosabb a másik
gyanu alól kitisztítni magát. Ő ugyan ismeri Champrosét, de sohasem volt
kedvese. Dieppeben ismerkedtek meg véletlenül, Martha uralmában a
szerencsejátékhoz folyamodott, vesztett s nem volt miből fizetnie.
Champrosé elég udvarias volt megkinálni erszényével. Martha Párisba
érve, irt Champrosénak s találkozást, kért töle, hogy visszafizethesse
adósságát. Ennyi volt köztük minden viszony. De a férj féltékenysége nem
enyhül, sőt növekedik, mert Clotilde Champrosénak az adósság ügyében
Marthához irt leveleit, azt hivén, hogy Márthára nézve compromittáló is
lehet bennök, elégeti épen akkor, midőn a férj a szobába lép.
A férj most már egészen hűtlennek hiszi nejét, annyira, hogy saját
gyermekét sem tartja magáénak, hanem a Champrosénak. Clotilde bajba
ejtvén barátnőjét, meg is akarja menteni. Valami ötlik eszébe, mit
bizvást elengedtünk volna vínni neki mind a költőnek. Didier gyermeke
beteg. Clotilde fölhasználja az eseményt s az atyának, épen midőn
Champroséval társalog, azt adja tudtára, hogy gyermeke meghalt. Didier e
hirre megrendül, mig Champrosé csak udvariasan sajnálkozik. Clotildenek
épen ez kellett. Fölfejti Didiernek, hogy ha Champrosè atyja volna
gyermekének, bizonyosan elárulta volna magát fájdalmával, de minthogy ez
nem történt, megnyughatik saját atyaságában. S Didier csakugyan
kigyógyul gyanujából, féltékenységéből, s minthogy Martha már azelőtt
kigyógyult divatkorságából, boldogul élnek.
E jelenetnél otrombább valamit rég nem láttunk a szinpadon, s nagyon
csodálkozunk, hogy akad magyar kritikus, ki azt Salamon itélete merész,
de azért épen nem rosszul alkalmazott körüliratának nevezi. A jelenet
cynikus oldalát nem is emlitjük; lehet, az iró azt hitte, hogy Salamon
itéletének hasonmását irja, de valósággal parodiáját irta meg. Salamon
itélete igen természetes és jól számitott, de a Clotilda ötletében egy
csepp józan ész sincs. A salamoni anyák egyike biztosan tudhatta, hogy a
gyermek az övé, de vajjon, Champrosé, ha valódi udvarló lett volna is
honnan tudhatta volna azt, hogy a gyermeknek valósággal ő az atyja, sőt
honnan maga Martha is? Didier azzal, hogy Champrosé közönyén
megnyugszik, valósággal bárgyuságot árul el, pedig a szerzőnek nem ez
volt czélzata. Ily gyönge lábon áll a cselekvény, ily formátlan valami
az egész vigjáték. Husz személye van, s nyolczczal is el lehetett volna
igazitani az egészet; öt felvonásból áll, s háromba is bele fért volna.
De akkor hova lesz az a sok szellemes és szellemtelen fecsegés, melylyel
az ujabb franczia vigjátékirók a cselekvény s általában a drámai forma
hiányát hiszik pótolhatni? Nem tudom, de annyi bizonyos, hogy a mi
közönségünk is megsokalta s másodszor kurtitva kellett előadni e
kivül-belül hosszu vigjátékot. A mi jó e vigjátékban, az egy pár
genreképi jelenet, melyek leginkább a cselekvény mellékágaiban
jelentkeznek. Sardou sokat megfigyelt az életben, s ügyesen tudja
itt-ott alkalmazni. Egy pár találó genrekép, egy-két jó ötlet ritkán
hiányzik műveiben. Kár, hogy csak jeleneteket ir, s nem egész darabot,
és személyeit csak egy pár jelenetben festi érdekesen és hiven s nem tud
valóban élő embereket alkotni. Egy franczia kritikus ezt jegyzi meg
róla: «E pillanatban a föld mindkét féloldalán nincs oly ügyes és
elbüvölő bábtánczoltató, mint Sardou, de végre is csak bábtánczoltató.»
Valóban e legujabb vigjátékának személyei is csak bábok. Nem báb-e az
öreg Benoiton, ki megengedi leányainak az oktalan pazarlást s mégis ugy
örül egyik fia takarékos, sőt nyereségvágyó szellemének s végre is egyik
leányát hozomány nélkül adja férjhez?
Nem báb-e Camilla, ki addig nem akar Stephenhez nőül menni mig nem lesz
egy pár milliója, azután hozzá megy hozomány nélkül is, csupa
szerelemből, kedélyének minden átváltozása nélkül? Nem báb-e Jeanne, kit
oly hamar kigyógyit egy lóversenyi kaland? S miért szeret bele
Champrosé? Nem szükség a szerelem indokait elmondani, de azt
megkivánhatjuk, hogy az, kit oly hibák ellenére is szeretnek, legalább
szeretetre-méltón legyen rajzolva. S nem bábok-e Didier és Martha,
kikben csak itt-ott láttunk némi szenvedélyt felcsillámlani, s kik oly
könnyen javulnak, hisznek és megnyugodnak? S miféle nő ez a Clotilde, ki
oly nagy ostora a jelenkori házaséletnek s mégis mindig házasitani
akarja az embereket? S mily erkölcsi leczkéket tart!
A szerző látván, hogy a cselekvény nem igen magyarázza meg művét, e
nővel magyaráztatja meg.
Jaj annak a vigjátéknak, mely cselekvény helyett erkölcsi
predikácziókban keresi az erkölcsi hatást s az erkölcsöt cynismussal
tanitja.