Dráma 5 felvonásban. Irta Feuillet Octáv. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1865 november 19-én.
Feuillet Octáv nem tarthat igényt ily várakozásra és reményre. Régi
ismerősünk, nem először lép fel, azonban a türelmes hangulat, melybe
beleringattuk magunkat, inkább védelmére készt, mint gáncsolására.
Feuillet tehetséges regényiró, s mint ilyen lépett a drámairói pályára.
Csoda-e, hogy kevés tisztelettel viseltetik a drámai forma iránt, mely
nem kedveli a regény detailrajzát, sőt épen nagy vonásokat és gyors
cselekvényt kiván. Aztán Feuillet rendesen tárgyát előbb regénynyé
dolgozza fel, s ha tetszést nyer, csak akkor alakitja drámává? Csoda-e,
ha a eetailrajzból kivetkőzött regény még nem válik drámává, ha csak egy
pár oly részletben mutat fel drámai mozzanatokat, melyek a regényben is
drámaiak voltak? Bizonyára mindez természetes, valamint az is, hogy mig
az iró kettős nyereséget préselhet ki ugyan egy tárgyból, nem fog
felhagyni vele s bármit beszéljen az idealista kritika, egyaránt
zsebredugja a regény tiszteletdiját s a dráma tantièmét. A franczia uj
dráma e drámaitlan hajlamának csak a kormány vethetne véget, ha
megtiltaná a regényiróknak a drámairást, vagy legalább azt, hogy saját
regényeikből drámát irhassanak, azonban a franczia kormány sokkal
szabadelvübb, sokkal inkább tiszteli az egyéni jogot, a gondolat
szabadságát, mintsem ily zsarnoki rendszabályra szánhassa el magát.
Feuillet a valódi tragikumot vagy komikumot épen oly kevésre becsüli,
mint sok más társa Francziaországban. Nem emlékszem, hogy egyetlenegy
tiszta tragédiát, vagy vigjátékot is irt volna. Az érzékeny drámát
kedveli, mely jól végződik; hőse majd sohasem bukik meg, hanem majd
mindig megtér. Mintha a franczia drámaköltészetet Kotzebue és Iffland
szelleme szállotta volna meg, mintegy boszuló viszonzásul a franczia
klasszikai dráma igájának, mely alatt Németország oly sokáig szenvedett.
Csodálatos! a restauratio és a juliusi trón idejében, a béke árnya
alatt, a franczia dráma kedvelte az erős felindulást, sőt a borzalmast
is: most a forradalom és háboruk benyomása közt óhajtja az érzelmes
nyugalmat, az idylli hangulatot. De mégsem csodálatos. A tiszta tragikum
és komikum erkölcsi mély meggyőződéseket kiván s bár Francziaország
tizenöt év alatt sokat nyert, de abból, mit I-ső Napoleon ideolog
szellemnek nevezett, sokat veszitett, pedig ez táplálja a költészetet
költőben és közönségben egyaránt. Épen azért természetes, hogy Feuillet
oly drámákat igyekszik irni, melyek a közizlésnek leginkább megfelelnek.
Emellett ő az udvar kegyelt költője, a ki kénytelen a hivatalos lapok
vezérczikkeit drámáiba szőni s oly cselekvényeket gondolni ki, melyek
bizonyos irányokat népszerüsitsenek. Feuillet kitünő tehetségü iró, de
helyzete olyan, hogy gyönge drámairóvá kell válnia. Hibái helyzetéből s
nem tehetségéből folynak s azt épen nem vehetni rossz neven tőle, hogy
többre becsüli az udvar kegyét, mint a kritika bókjait s inkább szereti
a szerencsét, mint a halhatatlanságot. Jelen drámájának hibái is mind
helyzetéből folynak, legfeljebb csak azt róhatni meg, hogy ez uj
drámájában helyzete kényszerüségének inkább alávetette magát, mint a
régebbiekben. E drámáját is alkalmasint regényből irta, vagy regénynek
gondolta. Egy franczia marquis és egy gyáros-családot rajzol, melyek egy
bretagnei faluban élnek és egymást ki nem állhatják. A marquis
szegényedik, a gyáros gazdagodik, amaz aristrocratia képviselője, emez a
democratiáé. E két család hanyatlását és emelkedését, torzsalkodását és
kibékülését mily könnyen lehetett volna keresztülszőni a regény
detailrajzán. Megismerkedtünk volna az emberekkel és viszonyokkal s
megértettük volna talán azt is, hogy a marquis kevély testvére hogyan
szeret bele a gyárosba, a kit alig ismer és megvet, a marquis pedig a
gyáros testvérébe, kit oly neveletlennek talál; igy az előttünk folyó
drámai cselekvényből bajosan okosodhatunk ki. Ime a regényi elemek
drámaiatlan nyomása! A tragikumnak érzékenységbe és megtérésbe fulladása
is nagy mértékben jellemzi e drámát. Egy aristocrata bukása, ki nem akar
megalkudni az ujabb kor szellemével, küzd ellene erényei nemességével,
előitéletei szenvedélyességével, megható és tanulságos lehet egyaránt.
De ha az aristocrata csak azért békül ki a democratiával, mert
elpazarolta vagyonát, mert szegénységre jutott, mert demcorata jóltevője
segélyére szorult, kinek hugát el is veszi vagyonával együtt, ez
nevetséges. A jó Scribe bizonyára vigjátékot csinált volna e tárgyból,
nevetségessé tette volna az aristocratát, ki megveti a polgárságot, de
szereti vagyonát, kigunyolta volna a democratát, ki gyülöli az
aristocratiát, de nem élhet, ha nem marquise lesz a nője. Ily
feldolgozás illenék e tárgyhoz, nem pedig holmi Kotzebue-féle
érzékenykedés. Talán Feuillet tudta volna ezt igy is feldolgozni, de
helyzete nem engedte. Neki egy csoport vezérczikket kellett beleszőni az
aristocratiáról és a democratiáról s hirdetni mint kormányparancsot:
«Szegényedő franczia aristocraták, vegyétek el a gazdag polgárok
leányait, gazdagodó democraták, házasodjatok az aristocratiába, s
mindketten támogassátok a kormányt.»
1866