Irta Schiller. Forditotta Szenvey József. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1865 november 8-án.
Egy uj szinésznő és franczia uj szinmü voltak a közelebbi két hét drámai
ujdonságai. Nagy közönség gyült fel mindkettőre, taps is volt elég,
talán kelleténél is több. Most már nem volna egyéb hátra, mint
megbirálni mindkettőt. De miért birálni egy még kezdő szinésznőt, miért
bonczolgatni egy már ismert franczia drámairó müvét, midőn annyi minden
birálat nélkül suhan át irodalmi, sőt politikai életünkben is? Rendesen
megbiráljuk a drámákat, de nagyrészt hallgatunk az irodalom másszemü
termékeiről. Szigoru szemle alá veszszük a szinész jatékát, de a magyar
politikai szinpad szereplőivel csak kivételkép foglalkozunk. Im most is
öt-hatszáznál több szereplő lépett föl; mennyi beszédet hallunk,
programmot olvasunk s mégis egyikre sem pazarlunk annyi analysist, a
mennyit egy kis egyfelvonásos vigjátéktól sem szoktunk sajnálni. A
drámairót keményen megleczkézzük, ha más czélt ér el, mint a melyet maga
elé tüzött: de azt szó nélkül hagyjuk, ha valamelyik követjelölt a
Lajtán inneni és tuli országok érdekeinek ellenkezését mutogatván, épen
csak azokat az édekeket emliti, melyek legkönnyebben kiegyenlithetők. A
szinészben megrójuk, ha nem tudja szerepét, ha elvéti az értelem vagy
indulat hangsulyát: a követjelöltek összebeszélhetnek mindent, eltürjük,
ha egyik esetenkénti érintkezés helyett esetlegest mond, a másik pedig,
midőn bizonyos ügyek közösséget akarja kiemelni, had- és békejogot
emleget, melyek tulajonkép fejedelmi jogok. A drámiróban kigunyoljuk a
dagályt, a természetellenes képeket: a követjelöltek dagálya és rossz
hasonlatai iránt gyöngéd tisztelettel viseltetünk s nem bánjuk, ha
veszélyes betegségben sínlődő emberről beszélnek, ki a patikai kontó
miatti aggodalmában nem meri gyógyittatni magát, vagy ellentétes evezőjü
hajóról, mely legbiztosabban eléri a révet. A szinészt hibáztatjuk, ha
tehetsegéhez nem illő szerepben lép föl, vagy ha untalan kiesik
szerepéből: a követjelölttől nem vesszük rossz néven, ha akár Móze
szerepében izetlenkedik, vagy ha követelő kevélységét sehogysem tudja
eltakarni a szerénység palástjával. A drámairót csaknem üldözzük
valahányszor nem müvészi eszközzel vadászsza a hatást s költőből
szemfényvesztővé válik: a követjelölt kiméletre tarthat számot, még
akkor is, ha teljesithetlen igéretekkel lelkesiti választóit; ha az
elemi csapások által előidézett inség ellen is törvénynyel akarja
biztositani az országot; ha minden indirect adót a magyar nép
szellemével megférhetetlennek nyilatkoztat; ha annyi mindent igér,
mennyit a legnagyobb ország budgetje sem bir el s mégis az adó
leszállithatását erősiti. A kezdő szinészt szigoruan itöljük meg: a
politikai pályára először is követjelöltként föllépett kezdő politikus
iránt türelmesek vagyunk s azt sem kérdjük: adta-e tehetségének,
jártasságának, vagy politikai jellemének valami bizonyságát a köz élet
vagy irodalom terén? Oh boldogtalan drámairók és szinészek, kiket
mindenki birál s mégsem tudtok nagy müvészekké válni! Oh boldog
követjelöltek, kiket senki sem birál s mégis politikai notalibilitásokká
emelkedhettek!
A politikai élet ez annyira kritikus s mégis kritikátlan napjaiban vajon
helyes-e, hogy egyedül csak a szinkritikus kivánjon valóságos kritikus
lenni? Vajon nem illő-e, hogy tanuljon egy kis türelmet, elnézést és
kiméletet a polítikai kritika közlönyeiből? Vajon, ha a művé szeti
dolgokban szigoruan járunk el s a politikaiakban enyhén, nem azt fogja-e
hinni rólunk a külföld, hogy a művészetben haladunk, de politikai
müveltségünk hanyatlóban? Kár volna ily igazságtalan itéletre bárkinek
is ürügyet szolgátatni. Jó lesz, ha a szinkritikus leszáll triposzáról s
türelmes és elnéző igyekszik lenni. Részemről megkisérlem s ha netalán
nem sikerülne, ha kiesném szerepemből, szol gáljon ment ségemül, hogy
nem akaratomon, hanem természetemen mult. Olvasóim bizonyosan
megbocsátják; a kik annyi beszédet és programmot türelemmel
végigolvastak, talán nem lesz nehéz megemészleniök ráadásul egy nem épen
sikerült szinkritikát is.
Bognár Adél Stuart Mária szerepében első kisérletét tette a nemzeti
szinpadon. Némely lap már előlegesen ugy mutatta be e kezdő szinésznőt,
mint a tragikai muzsa rendkivüli kegyenczét. Nem szoktunk az ily
előleges dicsérgetésnek hinni, de most az egyszer nem csalódtunk.
Termete valóban deli s majdnem vetekszik a Jókainééval. Hangjában sem
csalódtunk annyiban, a mennyiben rekedt lévén, nem itélhetünk róla s igy
remélhetni, hogy e tekintetben is igazolható lesz amaz előleges
bemutatás. Nagyobb baj az, hogy szavalata egyhangu, hangsulyozása olykor
hibás, arczjátéka nem változatos, hanem ez alkalmasint csak a
gyakorlatlanság jele, melyen majd segit az idő. A müvészetben épen ugy
nincs ugrás, mint a természetben, de a gyors fejlődést olykor
remélhetni. Némelyek igen méltánylandónak találták, hogy kezdő szinésznő
elfogultság nélkül, sok önmérséklettel játszott s egy pár érzékeny lyrai
helyet bensőséggel fejezett ki, de hibáztatták, hogy a szenvedély
egyetlen hangját sem hallatta s a tragikai páthosz teljesen hiányzott
játékából. Ez igaz. De vajon az Athenaeum kora óta nem üldözi-e a magyar
kritika az álpáthoszt oly szenvedélyesen, hogy végre a valódit is
öszszetévesztette vele? Nem vezette-e félre kritikánk e tekintetben az
ujabb szinészi nemzedéket s vajon most egy kezdő szinésznőt tegyünk
felelőssé mindezért? Részemről ily igazságtalanságot nem követek el.
Némelyek azt jegyzik meg, hogy Bognár Adél szerepének egyetlen oldalát
sen emelte ki, s bár játszott volna kevesebb önmérséklettel, ejtett
volna nagyobb hibákat, csak törekedett volna valami jellemet alkotni
Stuart Máriából; a jellemalkotás a szinészet főfeladata, szavalni a
szónok is tud, a mozdulat és taglejtés szep formáit a világfiak is
könnyen elsajátitják, de hanggal szóval, arczczal, mozdulattal egy más
élő személyt, egy egyént állitani elő, ez egyedül a szinész feladata s
az ide való törekvést a kezdőnél is megvárhatni. De vajon oly könnyü-e
Stuart Mária szerepe, vajon nem oka-e annak félig-meddig Schiller is,
hogy e szerepet kész és kitünő szinésznők sem mindig ábrázolják eléggé
találó felfogással. Stuart Mária hálás szerep, mert szenvedő nőt ábrázol
a martirság gloriájában, de nem elég drámai és tragikai. Erzsébet sokkal
drámaibb alak. Mária jelenetei, kivévén a kertit, mind szenvedőlegesek
és sorsát a tragédia folyama alatt nem annyira maga vonja magára, mint
inkább mások áldozata. Az előadásban valamivel drámaibbá és tragikaibbá
kell tenni e szerepet, a költő által megadott, de eléggé ki nem emelt
vonásokat erőteljesebben kiemelve és összhangzásba hozva. Ha a szinésznő
csak egy szerencsétlen szenvedő s önmegadó nőt játszik benne, e különben
annyira szép drámának csak árnyoldalára emlékezteti a nézőt. Éreznünk
kell, hogy Mária szépségében valami démoni van, mely mind őt, mind
környezetét az örvény felé vonja, hogy e nő egykor a szenvedély
pillanatában nagy vétket követett el s a féktelen szenvedélyek most is
csak nyugszanak benne, de ki nem aludtak. Minderre a Mortimerrel és
Erzsébettel való jelenetei tág tért nyujtanak s még akkor is, midőn a
vérpadra indul s Leicestert meglátja, a vallásos lemondás pillanatában
is, föl kell ébrednie benne a szerelem szenvedélyének, hogy mintegy
végküzdelmét ábrázolja. Szóval a szinésznőnek részvétet kell iránta
fölkelteni, de bizonyos rejtélyes félelmet is. Azonban ily felfogást,
ily ábrázolást nem igen várhatni egy kezdőtől, midőn a legjelesb német
szinésznők is főleg érzelmes oldalról fogják föl e szerepet s először
Rachel és Ristori mutatták meg a világnak a szép, a bűnös, a vezeklő és
szenvedélyes Máriát. Bognár Adél második föllépte bizonyosan sikerültebb
lesz, kivált ha oly szerepet választ, mely egyéniségéhez alkalmasb s
könnyebben is felfogható. Azért e szerepből nem itéljük meg, hanem
várunk és remélünk.