A gróf Teleki-alapítványból 100 arany pályadijjal jutalmazott
szomorújáték 5 felvonásban. Irta Szigligeti Ede. Elő adatott a Nemzeti
színházban 1865 április 28-án.
Valahányszor jutalmazott szímű kerül színpadra, mind a közönség, mind a
journalistika a szokottnál élénkebb figyelmet tamusít. A közönség
bírálni kívánja a pályabírákat: vajon igazuk van-e, s az emberi
természetnél fogva, mely majd mindig hajlandó ellenmondani a mintegy reá
tolt véleménynek, örömest találja a jutalmazott pályaművet rosszabbnak
vagy jobbnak, mint a minőnek a pályabírák itélték. A journalistikában
még erősben nyilatkozik e hajlam. Amaz általános indokot még specialisok
is támogatják. Hogy többet ne említsek, minden pályázatnál tizenöt-húsz
dráma versenyez. Minden szerzőnek van egy pár barátja, s e barátok
valamelyike szerkesztő vagy épen szini referens. Szóval a szerzők
versenye a journalistákban leli befejezést, a mennyiben a bírálatokban
itt-ott megérezhetni befolyásukat még akkor is, midőn semminemű
befolyást nem kivánnak gyakorolni. Ha Szigligeti nyeri a pályadíjat, a
mi leggyakoribb eset, a közönség és journalistika nagyobb szigorra
hajlandó, mint más irányában. Örömest látná új tehetség diadalát, s
mintegy bosszankodni látszik hogy mindig Szigligeti a győztes. Huszonöt
év alatt oly sokszor megtapsolta, ledorongolta e drámaírót, hogy
szeretné már egy újabb kegyenczen gyakorolni e souverain jogát. Aztán
Szigligetitől senki sem vár fejlődést, jobb műveket az eddigieknél. Ide
járul még az a körülmény, hogy Szigligeti kénytelenségből vagy
megszokásból sokat írván, nem egyszer buknak meg jutalmazott színművei
is s közönség és kritikus azzal az előítélettel lép a színházba, hogy e
koszorús színműve is csak olyan, mint a tavalyi. Mindent összevéve, bár
különösen hangzik, Szigligeti egy-egy újabb műve, kivált ha jutalmat
nyert, sokkal több nehézséggel kénytelen megküzdeni, mint akármely
ismeretlen költőé. Jelen műve felett még a siker után is a Damocles
kardja függ, mert az akadémiai bíráló választmány jelentése szerint
hatalmas versenytársra talált a _Herodes_ czímű történeti pályaműben,
mely, a mint halljuk, szintén elő fog adatni. A választmányi jelentés
drámairodalmunk valódi nyereségének nevezi e művet nagy hibái mellett
is; a Szigligetiéről óvakodik így nyilatkozni, s inkább csak azért
jutalmazta, mert jobban megfelel a színszerűség kívánalmának, melyet a
Teleki-alapítvány szabályzata tekintetbe vétetni rendel. Ha e mű
színpadra kerűl, Szigligeti koszorúzott művének eddigi sikere újra
kétség alá jöhet. A mellőzött és ismeretlen költő helyzete sokkal
szerencsésebb, mint győzelmes vetélytársáé. Önkénytelen rokonszenvet
költ, s ha műve gyöngébb találna is lenni a Szigligetiénél, könnyen a
maga részére hódíthatja a közönséget és journalistikát egyaránt.
Azonban, ha Szigligeti koszorúzott színművei több nehézséggel küzdenek,
mint a másokéi, kivívott sikerök is biztosabb amazokénál. Hogy jelen
műve sikert aratott, kétségtelen. Lehet, hogy _Herodes_ és _Marianna_
megingatja, de annyi bizonyos, hogy a _Lelencz_ óta egyetlen műve sem
részesült annyi tetszésben mint ez, s bár a lapok nagy része inkább
árny, mint fényoldalait látszik keresni, mindamellett bukást egyik sem
emleget.
A mi az én véleményemet illeti, azt tartom, hogy e mű valamivel jobb
mint a minőnek az akadémiai bírálóválasztmány jelentése feltünteti. E
jelentés annyira kiemeli a drámaírás minden hatásos apró mesterfogásának
igénybe vételét e műben, hogy a színpadi csinyek egész halmazát vártuk,
melynek el kell temetni minden bensőbb drámai életet. Ez nincs úgy, sőt,
az egészet tekintve, Szigligeti némi haladást tanusít, a mennyiben a
külső eszközöket inkább igyekszik összhangzatba hozni a belsővel, mint
korábbi műveiben. Legalább látjuk a törekvést, ha mindenütt siker nem
koronázza is, s nem vádolhatjuk, hogy csak hatást vadász s a csattanó
meglepetéseket épen czélúl tűzte ki. De más tekintetben is van e műben
haladás. Szigligeti, kivált a jelenkorból vett műveiben vagy igen sokat
moralizál, vagy nagyon engedékeny, és sentimentalismusába sokszor
olyasmi vegyül, a mi kellemetlenül hat az erkölcsi mélyebb érzületre.
Emlékezzünk csak _Lelencz_-ére vissza, mily engedékeny volt azon ifju
iránt, ki egy egész családra gyászt hozott, s mily ritkán tudja
erőteljesben éreztetni azt a szent félelmet, melyet az erkölcsi világ
nemesise kelt föl az emberi szívben. E művében szigorúbb, majdnem
kérlelhetlen. Óvakodik a hamis sentimentalismustól, nem keresi az
érzékeny jeleneteket. Tárgyából, a mennyire lehet, tragikai hatást
igyekszik kisajtolni, ebben keresi a morált.
Őrizkedik a polgári drámák legveszedelmesebb nyavalyától, s
törvényszolga helyett saját tetteik nemesisét küldi hőseire. E mellett
örvendetes jelenség e műben, hogy Szigligeti technikai virtuozitása újra
teljes, sőt megifjult erőben nyilatkozik, holott évek óta gyöngülni
látszott, a nélkül hogy költészete bensőkép gazdagult volna. Inkább csak
vígjátékai emlékeztettek a régi Szigligetire, s nem egyszersmind drámái.
A _Lelencz_-ben ugyan újra megvillant technikai ereje, a mennyiben egy
inkább regénynek való tárgyat sok ügyességgel tudott drámává
feldolgozni, de más drámáiban, kivált a melyeket a legközelebbi két év
alatt írt, valóságos hanyatlás mutatkozott. Ez újabb műve technikai
tekintetben majd mindent felülmul, a mit valaha írt. A cselekvény
fejlődése sehol sem nyugszik, s a drámai emelkedés mind rohamosban tör a
kifejlésre. Csak az expositio vontatott, hol az ilyesmit még leginkább
eltűrhetni. E technikai virtuozitás sokat tett a dráma hatására, kivált
miután a közönség megunta az újabb franczia drámák vontatottságát, s
bármily szellemdús discursusnál inkább kedveli a drámai emotiót, még
akkor is, ha színpadi csiny vegyül belé. Szigligeti visszatért a régibb
franczia drámaírókhoz, kiktől ifju korában épen azt tanulta, mire a
magyar drámairodalomban oly nagy szükség volt. Erre most is több
szükségünk van, mint ama drámai formátlanságra, melyet a legújabb
franczia dráma hírdet, s melyért semmi kárpótlást nem tud nyujtani. De
Szigligeti műve nemcsak formára mulja felül az újabb franczia drámák
legtöbbjét, de az érzület határozottságára nézve is. Semmi sem árt
inkább a drámai művészetnek, mint ha a költőket erkölcsi közöny,
nagyvilágias türelmesség szállja meg, és szellemdússáguk csillogása csak
meggyőződésök s szenvedélyök gyöngeségére világít. Szigligeti e művének,
technikai virtuozitásán kívül, az érzület határozottságában rejlik
főereje. Nem igyekszik megtéríteni hősnőjét, nem engeszteli ki a
viszonyokkal hősét, s az egész cselekvény folyamán érzik, hogy a költő
bizonyos erélyes felindulás hatása alatt írt. Talán némely drámájában
élénkebben rajzolt egy s más szenvedélyt, de saját bensőjéből aligha
merített többet, mint e művében. Majdnem gyűlölet érzik rajta, s a
máskor engedékeny költő egész a kérlelhetlenségig szigorú, Erkölcsi
érzését hazafiassága teszi erélyessé, az ősi vagyon pusztulását együtt
rajzolja az erkölcsi élet feldulottságával. A külföldi és fényüző nő
Nyáray Bélának nem csak vagyonát teszi tönkre, hanem egész boldogságát
is, a külső pusztulás párhuzamosan halad a bensővel, míg végre
mindkettejöket a kétségbeesés és halál örvényébe sodorja. A költő ez
erélyes szenvedélye, egyesülve technikai virtuozitásával, oly hatást tud
előidézni, hogy hirtelenében feledjük a mű gyöngeségeit. Csak mélyebb
vizsgálat tünteti föl a bonyolítás és jellemrajz hibáit, mi egyik
bizonysága annak, hogy e mű a szokatlanabb jelenségek közé tartozik.
Máskor, kivált a közelebbi évek alatt, mily kirivón tünt ki Szigligeti
műveiben egy s más fogyatkozás vagy orgamikus hiba, könnyen
feltalálhatta mindenki, s most úgy veszem észre, hogy azokat kritikus
társaim is inkább csak érezték vagy keresték, mint megtalálták.
Valóban az e műről megjelent birálatok sok mindent megrónak benne, a mi
nem hiba, s bár némelyik helyest is mond, a mű fő hibáját egyik sem
emeli ki szabatosan. E mellett e megrovások némelyike oly drámai
szabályokat állít föl, melyeket követni veszélyes volna akár
Szigligetinek, akár másnak. Legyen szabad tehát bírálat alá vennem e
bírálatok legfőbbjeit. Talán így érthetőbbé teszem saját bírálatomat s
némi adalékkal járulhatok dramaturgiai fogalmaink tisztázásához.
Lássuk először is, mit mond a _Pester Lloyd_. Őt illeti az elsőség, mert
a legolvasottabb pesti lap, bár hirtelenében nem tudnám elhatározni:
vajon azért van-e annyi olvasója, mert csakugyan a legjobb, vagy azért,
mert a magyar közönség szívesebben olvas németül. A _Pester Lloyd_-nak
először is az nem tetszik e műben, hogy tragédia akarna lenni, de
alakjai tulajdonkép vígjátékba valók, csak az ötödik felvonásban sötétül
el a láthatár, s a négy első felvonás hangulatja úgy illik az ötödikhez,
mint _Hamlet_ ötödik felvonása a _Windsori Víg Nők_ négy első
felvonásához. Ha franczia lap mondaná ezt, nem volna feltünő, de
némettől kétszeresen az. A franczia majd mindent comédienek vagy
általában drámának nevez mi tárgyánál fogva közel áll a jelenhez s nincs
úgynevezett nagy stilben írva. A franczia romantikusok ki nem állhatták
a tragédia szót s például Hugo Victor a maga tragédiáit csak drámáknak
nevezi, szemben Corneille és Racine tragédiáival. De a németeknél már
Lessing és Schiller tragédiának merték nevezni a jelen életből vett s
tragikailag végződő színműveiket, s a _Pester Lloyd_ az _Ármány és
szerelem_ alakjait is épen oly joggal nevezhetné vígjátékba valóknak,
mint a _Fény Árnyai_-ét, sőt annyiban még többel, a mennyiben Kalb és
Müllerné csakugyan valóságos vígjátéki alakok is, mi egyébiránt magában
semmit sem árt a műnek. Az _Ármány és szerelem_ kezdetét szintén
vígjátékinak tarthatná az ember, ha Ferdinand és Luiza heves szenvedélye
föl nem leplezné a mű tragikai hangulatát. S vajon a _Fény Árnyai_-ban
nincs-e semmi ilyes? Az öreg cseléd, ki a vigalom közepett gazdáját
siratja, a nagybátya komoly föllépése, ki szemrehányásokat tesz
öcscsének, Nyáray elvakult szenvedélye vígjátékra hangolják-e a nézőt, s
már a második felvonásban nem látjuk-e heves összeütközésben a
házaspárt, a harmadikban lélekfurdalások közt a férjet, s a negyedikben
nem élet és halál, boldogság és kétségbeesés közt vettetik-e el a
koczka? Mindez a _Windsori Víg Nők_ négy első felvonása-e s nincs semmi
benső összeköttetésben az ötödikkel? Vajon a jelen életből vett
tragédiákat, oly hangból kell-e kezdeni, mint azokat, a melyeknek alapul
monda vagy történelem szolgál s melyek az emberi viszonyok legmagasb
köreiben játszanak? Az emberi szenvedély ugyan minden időben ugyanaz, de
a mult félhomályában inkább nagyíthatni a körvonalokat, s a hősök,
királyok államférfiak viszonyai a szenvedélyek fönséges rajzára hálásabb
anyagot szolgáltatnak, mint az egyszerű polgári állás összeütközései.
Innen a jelen életből vett tragédiákban, a tárgy és kör miatt, bizonyos
tekintetben több nehézséggel kell küzdeni a kőltőnek. De vajon az által
fogja-e legyőzni a nehézségeket, ha tárgyánál magasabb hangból kezdi
művét? Azt hiszem, igen rossz tanácsot ád a költőnek az, ki csak azért,
mert a mű főszemélyei méreg által vagy párbajban vesznek el, mint
_Hamlet_-ben, olyasmit kiván, hogy a kezdet is hamleties legyen. Sőt
többet mondok, tegyük át _Macbeth_-et és Hamletet a jelenkorba,
helyezzük napjaink polgári viszonyaiba, bizonyára más hangból fogjuk
megindítani a cselekvényt, legalább is egy pár fokkal alább.
Fontosabb a _Pester Lloyd_ második ellenvetése, tudniillik, hogy a
főszemélyek közül egyik sem tud maga iránt valódi érdeket költeni, s oly
hős nem lehet részvétünkre érdemes, kit egy felületes kaczér nő is meg
tud csalni, mert a valódi férfiuval csak erős és nemes szenvedély
feledteti el hazáját. Az igaz, hogy a főszemélyek iránt több érdeket
lehetett volna fölkelteni, de az elv, melyből a _Pester Lloyd_ kiindul,
nagy részt hamis, a tény pedig, melyre alkalmazza, nem épen úgy áll. Ha
Shakespeare az elv után indul, bajosan írja meg Coriolánt, Antonius és
Cleopatrajába pedig belé sem kezd. Coriolánnak legmakacsabb büszkeséggel
párosult ambitiója ugyan erős szenvedély, de midőn dühében feledi
hazáját, sőt épen ellene fordul, szenvedélyét épen nem lehet nemesnek
mondani. Antonius kéjszomja, melynek hazáját és saját államférfiui
állását egyaránt feláldozza, szintén erős szenvedély ugyan, de bizonyára
nem nemes. Cleopatráról, az ó világ e leghíresebb kaczér nőjéről nem is
szólok, mindenki tudja, hogy Shakespeare nőjellemei közt mily kitünő
helyet foglal el. Távol legyen tőlem, hogy Szigligeti Nyárayát és
Charlotteját e hallatlan alakokhoz hasonlítsam, csak arra akartam
figyelmeztetni a tisztelt referenst, hogy ne mondjunk ki oly elvet, mely
midőn némely alkalmas tárgyat kizár a drámai költészetből, ugyanakkor
pálczát tör egy pár hallatlan mű felett. Hogy a drámai vagy tragikai hős
tulajdonkép a jó és rosz, az erő és gyöngeség vegyülete, de lehet
majdnem egészen rosz is, ha szenvedélye szellemi fensőség, – hősiséggel
párosul, vagy ha egy mozgásba indult nemesítő eszme hatása alatt áll;
valamint lehet majdnem egészen jó is, ha lassanként romlani kezd.
Azonban a részvétgerjesztés nem anynyira e tulajdonoktól függ, mint
inkább vegyítésök módjától s a költői rajz erejéből. De más tekintetben
sincs igaza a _Pester Lloyd_-nak. Nyárayban nem hiányzik az általa
sürgetett erős és nemes szenvedély, s hazája elleni bűne csak annyi,
hogy Párisban él és költi el vagyonát. Becsületes ember, és
szenvedélyesen szereti nejét, bár nem oly mély érzelemmel, de sem
romlott, sem kaczér. Hisz első föllépte Szenczey visszautasítása.
Charlotte együtt szereti férjét a nagy világgal, melyet épen férje
nyitott meg előtte, dicsősége napjait éli benne, s gazdagabbnak hívén
őt, mint a minő, nem is sejtheti a közelgő veszélyt. A férj érzi, hogy
ez így nem tarthat soká, nagybátyja szemrehányásai hatnak reá, de azt
hiszi, hogy eleget téve neje kedvteléseinek és saját büszkeségének még
rendbe hozhatja vagyonát. Mi van az expositióban, mi annyira eltörpítené
akár Nyárayt, akár Charlotteot, hogy semminemű részvétet ne érezhessünk
irántuk? S vajon, midőn a szerencsétlenség megtörtént, nem nemes
oldalról látjuk-e Nyárayt, s neje iránti szerelme nem jő-e
összeütközésbe becsületérzésével? Az igaz, hogy mind Nyáray szenvedélzes
szerelme, mind Charlotte szeretetreméltósága a bizonyos tekintetben
szellemi fensősége költőibb és erősbb vonásokat kivánt volna meg,
azonban a költői erő rendkivüliségének hiányát nem kell a felfogás
hibájának vennünk.
A _Pester Lloyd_ harmadik ellenvetése a mű nem értéséből származik. «Ha
valami morált lehet kivonni Szigligeti művéből – úgymond – az így
hangzik: pazarold el őseid birtokát, mindig találkozni fog egy gazdag
nagybátya, ki új milliókkal téríti meg károdat.» A mű egész cselekvénye
ellenkezőt tanusít s a morál a következő lesz: pazarold el őseid
vagyonát, bár nem léha kedvtelésből, hijába nyersz uj milliókat
örökségben, erkölcsi életed könnyen megrendülhet s magával temetheti
boldogságod és becsületed egyaránt. A nagybátya nemesszívűsége nem
engesztelheti ki a viszonyok nemesisét, s az új millióknak nem veheti
hasznát az unokaöcs. A _Pester Lloyd_, úgy látszik, a tékozlás valami
kézzelfoghatóbb, mindennapibb következményeit várta volna, a nyomort
iszonyu alakban s az általa nemzett bűnök kiséretében. Vajon így az
egész cselekvény nem sodródott volna-e a criminalitások örvényébe,
melyet a szerző meglehetős szerencsével elkerült, annyira, hogy az épen
egyik érdeme e műnek?
A _Bécsi Hiradó_ szintén a _Pester Lloyd_ nézeteihez csatlakozik,
vagyis, rosszabbul és követelőbben, oly nemű ellenvetéseket hoz föl,
mint a _Pester Lloyd_. Szerinte a hőst nem önhibája buktatja meg, mert a
gazdag nagybátya nem hagyta volna elveszni szeretett öcscsét. De hiszen
épen az a lényeges dolog, hogy áldozatkészsége sem segíthet öcscsén, s
milliókkal sem gyógyíthatni be az erkölcsi életen ütött sebeket. A
_Bécsi Hiradó_ Nyárayt gyönge, bár becsületes embernek mondja, a ki nem
érdemes részvétünkre, a ki ép azért nem lehet drámai alak, mert apró
előnyök és csekély hibák nem idézhetnek elő tragikumot, s vagy el
kellett volna veszni a hősnek neje iránti vak szerelmében, vagy lett
volna féktelen pazarlásának áldozata, tertium non datur.
Ez okoskodást nem értem eléggé, de annyi belőle világos, hogy a biráló
ellenkezésben van önmagával, mert ha egy hős alapjában nem drámai alak s
alapjában nem érdemes részvétünkre, bárminő katasztrófa nem fogja azzá
tenni. A mi a gyöngeséget illeti, az a kérdés, mit értünk alatta, mert a
legerősb szenvedélynek is meg van a maga gyöngesége, s hogy Nyárady
szenvedélyes szerelmében és kényes becsületérzésében semmi se volna, a
mi részvétünket érdemelje s a viszonyokkal összeütközésbe jöve drámai
érdeket költsön, épen nem lehet állítani. A _Bécsi Hiradó_ csak apró
előnyöket és csekély hibákat lát Nyárayban, s azt mondja, hogy így
minden öngyilkos, még ha borbélylegény is, lehet drámai hős. Megengedem,
hogy az ilynemű megjegyzés az úgynevezett tárczaírói szerelemdússághoz
tartozik, hanem egy kis baj van vele, tudniillik az, hogy ily módon
nemcsak Szigligeti hőseit lehet kilökdösni a drámai költészetből, hanem
a Shakespeareéit is, mit bizonyára maga a szerkesztő sem engedné meg,
bár mennyire szeret néha maga is elmés lenni. Például: Lear gyönge, de
becsületes ember, s így nem drámai alak, szereti leányait, apró előny,
kedveli a hizelgést, szeszélyes s bolond fejével elosztja leányai közt
vagyonát, csekély hibák; ily felfogás szerint minden őrült, még ha
csizmadia is, lehet drámai hős.
A _Hon_ megdicséri e drámát, de a mi dicséretében őszinte, távolról sem
oly igaz, mint az, a mi ironia. «Szigligeti – úgymond – egyetlen
lélektani hibát sem követett el. Ilyen az élet, de nem ilyen a költészet
ideálja. Ha a nő, ki szenvedő férjét az őrültek házába csukatja,
szenvedélylyel függne a szeretőn, kivel azt fölcseréli, nagy vonásokkal
lehetne rajzolni a szenvedélyt, egész pokol világa tárulna föl a
lélekteni küzdelemnek, s azt talán sokan nem értenék meg s mindenki azt
mondaná, hogy hasonló esetre nem emlékszik; de itt egy nő áll előttünk,
ki hideg számítással tesz rosszat, hideg ragyogásért, s ezt mindenki
megérti; korunknak átka, hogy a jelenkor az életre ismer benne.» Hogy
Szigligeti egyetlenegy lélektani hibát sem követett el, azt alkalmasint
maga sem hiszi. Ha a Hon azt akarta mondani, hogy a lélektan még nem
költészet, az igaz; de másfelől az is igaz, hogy lélektan nélkül nincs
költészet, s legkevésbbé drámai; épen azért kár volt ily kapcsolatban
csak annyira szembe is tenni az élet visszatükrözése, az æsthetikai
érdek szerint nagyítva, összpontosítva az eszmei fény világításában.
Charlotte sok tekintetben hibás alak kivált a jellemfejlesztés
leghatározóbb pontján, mely nincs drámailag kiemelve; de azt nem merném
aláírni, hogy az úgynevezett hideg fényért való küzdelem kizárja a
nagyobb vonásu rajzot s a lelki küzdelmek pokolvilágát.
Az elvesztett vagyon, társadalmi állás, fény visszaszerzése sohasem csak
a hideg számitás munkája, valamint megszerzése sem, hanem egy csoport
szenvedélyé, a jellemek és viszonyok szerint. S ha valakiben az éledő
vagy sértett hiusággal, a fölébredt vagy megalázott ambitióval, még más
szenvedély is összeolvad, a küzdelem erősebbé válik. Szigligeti sokat
elmulasztott vagy sokra nem volt képes e nő jellemének rajzában. A _Hon_
érzi e bajt, hanem részint abban téved, hogy ilynemű küzdelmet nem tart
költőinek, részint abban, hogy a szerelem mel nem hiszi
összeolvadhatónak.
A _Fővárosi Lapok_ legszigorubban itél, egész Aristarchus, mintha soha
sem lett volna _Hölgyfutár_ s most se volna _Fővárosi Lapok_. Szerinte
Szigligeti mindent, de minden feláldozott a hatásvadászatért, s művében
nincs semmi, csak bizarrság és rémség. Először is azt jegyzi meg, hogy e
mű a mai nap divatozó franczia drámai iskola árnyékában termett, de csak
hibái vannak meg benne s nem egyszersmind fényoldalai is. A most
divatozó franczia dráma ellen sokat lehet beszélni, de azt senki sem
foghatja reá, hogy vadászsza a hatást. Annyira nem vadászsza, hogy a
tragikai tárgyakat sem dolgozza fel tragikailag, s még a technikát is
mintegy megvetni látszik. Ha e drámában hasonlít valami a most divatozó
franczia drámákhoz, az leginkább a jelen életből vett tárgy; de épen
abban áll Szigligeti egyik érdeme, hogy nem követte a franczia újabb
drámaírókat, s tragikai természetű tárgyát tragikailag igyekezett
feldolgozni, még pedig a franczia régibb drámai iskola virtuozitásával.
A _Fővárosi Lapok_ első kifogása Nyárayt illeti, kinek második
felvonásbeli magaviseletét ellenkezésben látja az első felvonással.
Vajon miért ne vegye Nyáray szívére mindazt, a mi a becsületet és
lelkiismerete nyugalmát fenyegeti, ki sem kéjencz, sem cselszövő, kinek
jellemében az író már az első felvonásban egy pár nemes vonást emel ki,
s kinek tévedése neje iránti szenvedélyes szerelméből s némi
aristocratiai büszkeségből származik? Charlotte-al épen nincs
megelégedve, a min, megvallom, csodálkoznom kell. A minap a Zichy
drámájáról írt bírálatában azt az elvet állítá fel, hogy a mely drámaíró
haboz hősét, vagy nagyon bűnösnek, vagy nagyon erényesnek rajzolni, az
megbukott. Im most teljesült kivánsága, a mennyiben Szigligeti adott
neki egy nagyon bűnössé vált asszonyt, s a hálátlan nincs megelégedve.
Mindennapi- és silánynak találja, de a mint elbeszéli tetteit, oly
dolgok jönnek ki, melyeket egy silány és mindennapi teremtés csakugyan
nem vihetne véghez. Leginkább azt hibázhatja, hogy nincs meg benne a
démoni nők érdekes szörnyszerűsége, mert nincs más szenvedélye a
gyémántokon kívül. Azt hiszem, a gyémántot nem szószerint érti, csak
olyformán, mint a mikor valakiről azt mondjuk, hogy koronára vágyik, a
mi, már magában, erős szenvedély is. Igaz, hogy Szigligeti e szerelmet
nem tudta jól összeolvasztani ama másik szenvedélylyel, s kivált a
Szenczeyvel való viszonyra nézve sokat homályban hagyott mit igen
hatásosan kiemelhetett volna, de ha mindezt megteszi, vajon az
úgynevezett szörnyszerűséget nem azzal teszi vala érdekessé, hogy még
inkább enyhíti, s nem jő-e összeütközésbe a _Fővárosi Lapok_
elméletével, ki nem kedveli a jó és rossz vegyületét s így a jó némi
surrogatumát sem igen lehet tűrnie, a mivel a drámaírók enyhíteni
szokták a nagy bűnök hőseit. Legnyomósabban szól a dologhoz a _Pesti
Napló_, kiemeli a mű érdemeit, alapjában jól gondolt tragédiának nevezi,
de a kidolgozást sok tekintetben hiányosnak találja. Érintvén némely
hibát, a fő hibát Charlotte jellemrajzában találja, s ebben tökéletesen
igaza van, azonban inkább érzi, mint kimagyarázza, s jellemzés
világossága és következetessége melletti buzgalmában tovább megy,
mintsem kellene, s oly drámai szabály felé látszik hajlani, mely egész
általánosságban meg nem állhat. «A mű egyik hátránya abban áll – úgymond
– hogy a cselekvő személz, kié a főszerep is egyszersmind, az első
felvonásokban nem mutatja ki valódi jellemét. Ez a főszemély egy
franczia marquisnő, ki egy nagybirtoku magyarhoz ment nőül. Az első
felvonásban sejtelmünk sincs róla, minő jellemet fog ölteni a második
felvonásban; a másodikban látunk ugyan valmit e nő szívtelenségéből, de
nem is sejthetjük mi ő a maga valóságában, sőt a harmadik felvonásban is
úgy viseli magát, hogy nem teszszük fel róla azt, a mire a negyedik és
ötödik felvonásban képes.» A _Pesti Napló_ ostromolván ez eljárást mind
lélektani, mind költői szempontból, így folytatja: «És legkevésbbé áll
természetében a tragédiának e titkolódzás s a jellemek és lelki
állapotok elleplezése. Valódi tragikum ily eljárás mellett talán
lehetlenség is, mert felesleges tán fejtegetni, hogy a tragicum egy
tragédiában nemcsak az utolsó felvonásban van, hanem végig kell huzódnia
az egész művön s többnyire az első felvonásban is kivehető a
végkatasztrófa tompa moraja, mi fokonként emelkedvén, az utolsó
felvonásban csak tetőpontot ér. Egy tragicus alaphang vonul végig az
egészen, s ez teszi valódi és a szó magasabb értelmében vett
költőiségét. _Bánk bán_ első felvonásaiban már nagyon világosan szól s
minő mély hatásu az alaphang. Lehetséges-e ez a jellem belső egysége, a
főszereplő egész jellemének s lelki állapotának és küzdelmeinek
feltárása nélkül? Ha ez csak a jellemfejlesztés előkészítésének és
kapcsolatos fokozatának szükségességét sürgetné, nem lehetne ellene
szólni, de az a baj, hogy valamivel több. Lehet, hogy a _Pesti Napló_
csak ennyit akart, de többet mondott, s minthogy szavai legnagyobb része
igazság, az is annak tetszik a mi nem az. A _Pesti Napló_ azt kivánja a
drámairótól, hogy már az első felvonásokban tárja fel hősének valódi,
egész jellemét, szándékaival és küzdelmeivel egyetemben. Ez ily mérvben
lehetlen, sőt sok tárgy még kisebb nagy mérvben sem engedi meg, mert a
jellem a dráma emelkedési pontjáig, az esés kezdetiég, még mind fejlik,
sőt néha nagy átváltozásokon megy át, s igy addig nem lehet szó valódi
vagy egész jellemről. Shakespearetől fogva az újabb dráma – kivéve a
vígjátékot – nem kedveli a főhősben az úgynevezett állandó, kész
jellemet, az ilyek pedig leginkább megfelelnének ama követelésnek. A
_Pesti Napló_ alább Sophocles Orestesét hozza föl, ki mindjárt
fölléptekor elmondja szándékát. Ez keveset bizonyít. Az ó és új kor
drámája közt épen az az egyik különbség, hogy amaz az estpositió után
csakhamar az emelkedési pontig ér, az elhatározó tett a fő, a görög ki
nem állhatta az önmagával küzdő hőst, az akarat ingadozását; míg az
újabb kor drámája épen a belső küzdésnek ad nagyobb tért s a hős sorsa
fölött végkép határozó tettet minél hátrább tolja. De e mellett hány oly
cselekvény van, melyben a hős tulajdonkép nem akar semmit, hanem az
ellene megindult cselszövény hozza tevékenységbe, ilyenkor aztán
nagyrészt a megindított cselszövény foglalja el az első felvonásokat, s
a hős jellemének valódi fejlesztése hátrább esik. Ilyen Othello is,
Shakespeare majdnem legtökéletesb szerkezetű drámája; a hős igazában
csak a harmadik felvonásban fejlődik.
Visszatérve Szigligeti Charlottejára, nem ott találom a hibát, hogy az
első felvonásban nincs letéve a későbbi fejlemények alapja, hanem ott,
hogy a második felvonás után a jellemek a függöny mögött fejlődnek s
igen is készen lépnek föl. Charlotte az első felvonásban úgy van
feltüntetve, mint a ki saját férjét együtt szereti vagyonával, fényével,
gazdagabbnak hiszi férjét, mint a minő, s a férj nem világosítja föl,
bár sejti a veszélyt, de azt hiszi, hogy még mindent rendbe hozhat. A
bukás bekövetkezvén, igen természetes, hogy a fénnyel együtt a Charlotte
szerelme is apadoz, melynek egyik része csak hiuság volt. A nő félvén a
nyomortól, a mit lehet, megmenteni igyekszik, férje kényes
becsületérzése ellenére is. Összetűzésök mutatja, hogy a férj szerelme
is apadóban, s a bekövetkezett gyászesemény, melynek a nő az oka, még
inkább elválasztja őket. Ime mennyi indok van letéve a viszonyokban és
jellemekben, hogy szerző természetes úton vigye hőseit kitűzött
czéljához, egy félrelépés, s megbénítja művét. A férj lelkifurdalása és
csalódása nejében, már magában felég ok ama őrültszerű rohamokra, s
nincs szükség mesterséges izgatásra; e beteg kedélyállapotból s a
viszonyok kényszerűségéből önként következik, hogy Charlotte más iránt
érez rokonszenvet s menekülni akar férjétől. Mindezt nem lett volna
bajos felmutatni a harmadik felvonásban, fejlődésök egy oly drámai
pontján, mely a cselekvényt előbbre tolja. Szerző homályban hagyta
nézőit, mert maga is homályban tapogatózik. Csak a tettet mutatja föl, s
minthogy jellemeit nem fejlesztette, hanem erőltette odáig, elesik a nő
átalakulása fejleményének drámai érdeke, el a Szenczey jelleme, pedig
mindkettő fontos a katasztrófára. Szerző ha e pontra figyel, mintegy
kényszerül Szenczeyt kellőbb világításba helyezni, jobban marquirozni
Charlotte jellemét és czélját, mi mind természetesebbé, erősebbé tehette
volna a katasztrófát. Igy nemcsak nem érdeklődünk eléggé, de egy s mást
nem is értünk. Azt értjük, hogy Charlotte menekülni akar férjétől és
mást szeret, azt is értenők, ha férjét azért csukatná az őrültek házába,
mert ez halálát idézhetvén elő, Szenczeyhez férjhez mehetne, de azt nem
értjük, hogy mint Szenczeynek nem neje, a Szenczey pénzén hogyan akar
nagy szerepet játszani a fensőbb társaságban, hol mindkettőjök vagyoni
viszonyát igen jól ismerhetik. Szerepet játszani ugyan így is lehet, de
nem ott és úgy a hogy Charlotte szerethetné, ki a fensőbb világnak
nemcsak fényét szomjúhozza, hanem hódolatát is, s a társadalmi magas
állás egész varázsát, legalább így van az első felvonásban megindítva.
Ha csak pénzt szomjuhoz, akkor könnyebben elérheti vala czélját úgy,
hogy elszökik kedvesével, ha csak szerelmet, akkor azt az elvonultság
jobban elleplezi. Szigligeti nem tudta a Charlotte jelleme
fejlesztésében a letett alkatrészeket összeolvasztani, s ezt érezzük az
utolsó jelenetekben is. Charlotte halála lehetett volna a megaláztatás
és szerelem kétségbeesése, külön is, együtt is, de így kivíve egyik sem.
A harmadik felvonásban megbénul a mű; e bénaságot, sőt organikus hibát
sokkal tudja ugyan takargatni a szerző, de a többszöri látás és
gondosabb vizsgálat mind élénkebben érezteti.
Azonban így is annyi jó oldala van, hogy még sokáig tapsok közt fog
adatni; idővel feledésbe mehet, nem halhatlan mű, mint Szigligeti
legjobb művei sem, de a szerző neve halhatlan lesz drámairodalmunk
történetében, mert egy korszak képviselője, mely maig sem végződött be,
s melyet nem szün meg újabb diadalokkal jelölni.