Korrajz 5 felvonásban. Irta Zichy Antal. Előadatott a Nemzeti Szinházban
1865 márczius 24-én.
A magyar journalistika sajátságaihoz tartozik a színkritika iránti
előszeretet. Ritkaság s mintegy kivétel, hogy lapjaink egy-egy regényt,
eposzt, lyrai gyűjteményt, történelmi vagy bölcselmi munkát
megbíráljanak. Boldog Magyarországban sok mindent szerkeszthetni,
írhatni, a nélkül, hogy az illető háborgatástól tarthatna, sőt némi
siker, egy pár jó barát dícsérgetése majdnem kitünő íróvá idősítheti az
embert. A drámaíró nem boldogul ily könnyen. A legszegényebb lapnak is
van színkritikusa, s egy-egy új drámához az egész magyar journalistika
hozzá szól. Sajátságos jelenség, de az még sajátságosb, hogy politikai
lapjainkban átalán véve sokkal jobb szinkritikákat olvashatni, mint a
szépirodalmiakban, bár ez utóbbiak annyit bajlódnak a szinházzal, mintha
az volna egyedül fontos a magyar nemzeti életben. Megvallom
gyöngeségemet, engem sokszor boszantanak a színkritikák, nem annyira
azért, hogy a jót gyalázzák, a rosszat dicsérik, noha olykor az is
megesik, mint inkább azért, hogy a jobb művekben ritkán dicsérik azt, a
mi valóban jó, a gyöngébb művekben pedig ritkán róják meg azt, a mi
valóban hiba, s a korlátoltság önteltségével a legtévesebb eszméket
hirdetik. Az ember néha hajlandó gáncsolni dicséretöket még akkor is, ha
különben helyén volna, s védeni az írót megrovásaik ellen még akkor is,
ha műve épen nem sikerült.
Ily kritikát olvastam nemrég a _Fővárosi Lapok_-ban Zichy drámájáról. A
kritika szigorú és éles. Távol legyen tőlem, hogy ezt hibáztassam. De
vajon megilleti-e e szigor a _Fővárosi Lapok_-at, melyek annyi gyönge
művet védtek s annyi érdemetlen dicséreteket osztogattak? S vajon, ha
valami, nem épen a szigor kötelezi-e a kritikust némi derekasabb
analysisre, s van-e ennek nyoma a _Fővárosi Lapok_ színkritikájában? A
_Fővárosi Lapok_ színkritikusa Zichy művét leggyöngébbnek tartja a
színpadunkon valaha előadott művek között, s még nem látott oly magyar
költőt, ki nálánál a drámairással könnyebben elbánt volna. A _Fővárosi
Lapok_ színkritikusának nagyon gyönge emlékező tehetsége van. A
_Szalmaözvegy_-től kezdve a _Mit csinálnak a szomszédban_ czímű
vígjátékig egy egész csoport mű van, melyeket a legszigorúbb műbíró is
gyöngébbeknek fog itélni Zichy művénél. A _Királylyal nem jó tréfálni_
czímű vígjátékot sem lehet egy sorba tenni vele, pedig e művet védték a
_Fővárosi Lapok_ még pedig oly absurd eszmével, hogy nem maradhatott
megrovás nélkül. Igaz, Zichy művének épen úgy nincs drámai organismusa,
mint egy más eredeti vígjátéknak, a _Király házasodik_ czíműnek, de van
legalább lélektani alapeszméje, mely amabban hiányzik, bár tecknikai
készségre nézve felülmúlja emezt. A _Fővárosi Lapok_ kritikusa tagadja,
hogy Zichy művének alapeszméje volna. «Se világosság, se értelem, se
eszme, se czél nem uralkodik – úgymond – e zagyvalékos képfűzérben.»
Miért tagadni azt, a mit akárki észrevehet. Zichy drámailag nem tudván
megtestesíteni alapeszméjét, annyi sebhető oldalt hagyott kritikusainak,
hogy teljességgel nem szükség őt oly oldalról is megtámadni, hol fedve
van s honnan könnyen visszapattanhat a legélesb kard is.
A ki csak félig figyelt e műre, könnyen átláthatta, hova czéloz a
szerző. Zichy nem Stuart Máriát akarta igazolni, hanem azt, hogy miért
lett e szerencsétlen királynő azzá, a mi volt s hogyan sodortatott a
körülmények és saját szenvedélye által oda, hol boldogságát és országát
egyaránt el kellett veszítenie. Oly nőt akart rajzolni, ki eléggé
szeszélyes egészen átadni magát egy-egy percz felindulásának, eléggé
könnyelmű tenni, tévedni minden meggondolás nélkül; de eléggé belátó és
vallásos megbánni, a mit tett, azonban valahányszor elfordítani
törekszik tévedése következményeit, mind nagyobb tévedésbe, sőt bűnbe
sodortatik, míg végre semmivé lesz. Ez alapeszmét eléggé kitünteti a
költő. Knox mindjárt az első felvonásban megtámadja a királynő vallását,
Murray pedig házasságra erőlteti. Mária csak azért is más férjet
választ, a katholikus Darnleyt; mindegy, bárki legyen; elég, ha csinos.
A királynő nem szerethetvén választott férjét, Riccióval ábrándozik, kit
férje megölet. Most már megutálja férjét, szabadulni akar tőle.
Bothwellt felbátorítják Máriának felindulásában kiejtett szavai, s a
légbe röpítteti Darnleyt. Mária eléri a mit óhajtott, Bothwelt különben
is szerette, de ím a bűn után visszariad tőle, bár nőül megy hozzá. A
közös bűn köti össze őket, többé nem válhatnak el, s a férj a bukás
örvényébe vonja magával együtt a nőt. Az események ez összefűzése
világosan tanuskodik a szerző alapeszméje mellett, melyet a _Fővárosi
Lapok_ kritikusa annyira tagad. Egészen más kérdés: megtestesítette-e a
szerző ez alapeszméjét, alakultak-e ez események valódi drámai
cselekvénynyé? Bizonyára nem. Részint a tárgy volt nehéz, részint a
szerző erőtelen. A történelmi események mintegy ragadták a szerzőt, hogy
sok mindent öleljen föl s az egyszerű cselekvény gyönge bonyodalmát
tűzze ki czélul. Alapeszméje magában véve ugyan tragikai, de azok az
események, melyekből ez felmerült, úgy a mint a történelemben állanak,
oly számosak, hogy belőlök három dráma is kitelik. Csaknem magoktól
három szakaszra oszlanak, melyek mindenikének külön hőse van. Csak Mária
személyisége tartja össze az egészet. Ilyen tárgy, a benne rejlő
tragikai alapeszme mellett is, inkább alkalmas regényre, mint drámára,
sőt Mária jellemének fejlődését is inkább kitüntetheti a regény
detail-rajza, mint a dráma gyors folyama, melyet csak erős és nagy
vonásokkal jelölhetni. A szerző, a helyett, hogy az anyag e nehézségeit
legyőzni igyekezett volna, még azzal tetézte, hogy épen nem törekedett
összpontosítani az események kiinduló pontját, sőt magokat az
eseményeket sem. Minden felvonásban egy új hős lép föl, a ki Máriára
nagy befolyást gyakorol: előbb Darnley, aztán Riccio, végre Bothwell.
Rendre, mintegy felváltva egymást, jelennek meg, s ha egyik végzett, a
költő eldobja s a másikat veszi elő. Ezt tehetni biographiában, de nem
drámában. Az egymás mellett, de nem egymásból folyó, s az egymás után,
de nem egymásra hatva föllépő események között nagy különbség van; a
dráma csak emezeket kedveli, s a Zichy művében több van amazokból. Ha
mindjárt az első felvonásban föllépnének Riccio és Bothwell, s
előkészítve látnánk valamit, a mi velök és általok fejlik: némi bensőbb
élet szállana e műbe. Így tableaura foszlik e mű; ott van ugyan
mindenikben Mária, de ez csak a meg nem testesülhetett, elvont alapeszme
egysége s nem egyszersmind a drámai cselekvényé. Ide járul még az is,
hogy a szerző Mária családi és politikai küzdelmeit együtt kívánván
rajzolni, sehogy sem tudta összeforrasztani e kettőt. Eleinte úgy
kezdődik a cselekvény, mintha a politikai, a vallásos pártok, melyek
szaggatják Skótországot, épen oly nevezetes szerepet játszanának e
műben, mint Shakespeare _Coriolán_-jában az aristocratia és democratia.
S íme, e küzdelemből csak az elején és végén látunk valamit, s ez
annyival nagyobb baj, mert ezáltal a kifejtés homályossá és erőtelenné
válik. Miért bukik Mária, azért-e, mert férje gyilkosához ment férjhez,
vagy mert ellenszegült az ország közvéleményének? A dráma, Bothwellel
való viszonyára helyezi a fősúlyt, de azt sehol sem látjuk drámailag
kifejezve, hogy e viszony mennyivel hozta erősebb összeütközésbe az
országgal, s mennyire folyt be lényegesen bukására. Azért fejezik be a
drámát, kik megkezdték. Knox és Murray, lemondatva a királynőt. Ez
helyes, csak az a baj, hogy e két urat a három felvonáson át nem látjuk
s a dráma inkább csak sejteti, mint megérteti Skótország politikai
küzdelme fejleményeit.
A _Fővárosi Lapok_ kritikusa, a helyett, hogy a dráma e gyönge oldalait
fejtegesse, furcsábbnál furcsább követelésekkel áll elő, melyek
valóságos æsthetikai forgalomzavarra mutatnak. Ime közülök a
legfurcsább: «Maga Stuart Mária is oly minden következetesség nélkül van
festve, hogy mindvégig nem jöhetünk tisztába vele. Zichy habozott
festésében s a ki a drámaírásban haboz, az – elbukott. Ő nem merte se
jónak festeni, se rossznak. Úgy látszik, sok mindent összeolvasott róla;
Buchanant, ki a skót királynőt a sárba rántá, épen úgy mint Lesliet, ki
őt az égbe emelte, de a különböző vélemények sokkal jobban megzavarták,
semhogy a szerencsétlen királynő egész alakká domborodott volna
képzeletében. A költők ábrándos, lobbanékony, költői királynőjéből itt
nem marad egyéb, mint egy sopánkodó, színeit mindig változtató silány
teremtés, ki pathetikusan szónokol és hitványul cselekszik. Se nagyon
erényes, se nagyon bűnös lenni nem tud; így se nem szeretjük, se nem
gyűlöljük, hanem csak unjuk». Lehet, hogy unjuk, de nem a fentebbi okok
miatt. Pusztán csak jó, minden tévedés és bűn nélküli emberből még senki
sem alkotott se drámai, se tragikai hőst s nem is fog soha. Ha Zichy
csak jónak merte volna festeni Stuart Máriát, épen oly kevéssé értett
volna a drámához, mint a _Fővárosi Lapok_ birálója. A mit a biráló
hibának tesz ki, az tulajdonkép legjobb a darabban, nem ugyan
kivitelben, hanem felfogásban. Shakespearenak nem egy drámai hőse van, a
ki se nagyon erényes, se nagyon bűnös nem tud lenni, ki pathetikusan
szónokol s hitványul cselekszik, a ki változékony, vagy ha tetszik
következetlen, egészen a _Fővárosi Lapok_ felfogása szerint. Ilyen
például Coriolán. Nem oly erényes, hogy legyőzze büszkeségét, de oly
bűnös sem, hogy végigjátszsza hazaáruló szerepét s Róma falai alól el ne
veresse seregét. Szereti hazáját, jobban mint ellenségei, a néptribunok,
s mégis elég következetlen és elég hitványul cselekszik, hogy midőn
hazaárulónak mondják és száműzik, elmegy és valósággal hazaáruló lesz.
Vajon, a ki a drámában haboz, s hősét se egészen rossznak, se egészen
jónak nem festi, elbukott-e? Shakespeare még áll, ha ugyan a _Fővárosi
Lapok_ kritikusa meg nem buktatja ez új elmélettel.
Nem az a Stuart Mária hibája, hogy se nem jó, se nem rossz; ez épen
érdeme, nem pedig az, hogy változékony és következetlen; a tettek
látszólagos következetlensége, a legnagyobb következetlenség, a
legmélyebb psychologiai lehet, mint Coriolán hazaárulása mutatja; hanem
az, hogy a szerző mindazt, a mit Máriában rajzolni akart, nem tudta jól
vegyíteni, erős szenvedélylyé olvasztani s e szenvedély nyilatkozatait
drámailag kifejezni. Mária csak abstract eszme, a költő intentiójának
hordozója, de nem költőileg élő nő, kinek szenvedélye láthatólag,
mintegy előttünk fejlik, hogy mi is vele érezzünk, szenvedjünk,
küzdjünk. E mellett a költő ritkán igyekszik kitüntetni Mária jellemének
lényeges vonásait, ritkán rajzolja oly helyzetben, hogy küzdelmét, belső
világát, drámailag fölleplezhesse előttünk. Innen nincs iránta elég
részvétünk. A szerző csak egyetlenegyet látszik igazán érteni a drámai
cselekvény szövésében, a felvonások bevégzését, midőn egy-egy csattanó
jelenet, mint villám, világot vet a cselekvényre és sejteti a
szövevényt. Mi haszna, ha a villámot nem előzi meg, vagy nem követi a
szenvedélyek küzdelmének fejleménye, a valódi vihar.
Szerzőnek ez első drámai kísérletét inkább általános írói, mint
specifikus drámaírói sajátságok jellemzik, mindamellett nem merném azt
mondani neki, mit a _Fővárosi Lapok_ kritikusa, hogy hagyjon fel a
drámaírással, mert nincs tehetsége hozzá. Balzac első regényei csekély
tehetségre mutattak s mégis kitünő regényíró lett belőle. A kritika
itélje el a jelent, de hagyjon békét a jövőnek. Hogy valaki jövőjéről
biztosan itelhessünk, még egyebet is kellene ismernünk, mint műveit, s
akkor is csalódhatunk. Részemről se Zichyt, se a _Fővárosi Lapok_
kritikusát illetőleg, nem elegyedem semmi jóslatba. A _Fővárosi Lapok_
kritikusa igen gyönge kritikát írt Zichy művéről, sokkal gyöngébbet,
mint Zichy drámát: de azért még írhat igen jót, mit tiszta szivemből
óhajtok.