Szomorújáték 5 felvonásban. Irta Schiller, fordította Szenvey József.
Előadatott a Nemzeti Szinházban 1865 márczius 13-án.
Az olvasó észrevehette, hogy e rovat inkább csak a drámák birálatával
foglalkozik s az előadásról rendesen hallgat. Nem annyira elvből
történik ez, mint inkább szükségből, a nehézségek miatt. Az ember alig
győzi az uj szinművek birálatát is, hátha még az előadásba is belé
bocsátkoznék! E lap egész tárczája szinbirálatokkal telnék meg, mi se a
szerkesztőnek nincs inyére, se az olvasó nem óhajtja. Lehetne ugyan
könnyebb végénél fogni a dolgot s oly birálatokkal szolgálni az
olvasónak, melyek lapjainkban annyira divatosak, például: a két
főszerepet Lendvay és Lendvayné gonddal és szorgalommal adták, de
mindkettőben kevés a természetesség és igazi mélység; Jókainé és Tóth
művészien játszottak; Komáromy egyhanguságával untatott, – hanem hogy mi
haszon van az ily birálatokban: teljességgel nem érthetni. Legfeljebb
tarkítja a lapot, s a szinbiráló azzal dicsekedhetik, hogy ő minden
előadásról ir és gyorsan, mi mind igen szép dolog lehet, de, fájdalom,
semmi közük a dramaturgiával. A kritika feladata bonczolni, s vajon nem
nehezebb-e a színmű előadását bonczolni, mint magát a színművet? A
színművészet elmélete távolról sincs oly határozottan megállapítva, mint
a drámai költészeté; de ha megvolna is, maga a boczolat tárgya áll-e
előttünk oly állandóan, oly biztosan, mint mikor drámát birálunk? A
költő műve ki van nyomtatva, vagy megtalálhatni kéziratban s egész
kényelemmel és gonddal vizsgálhatjuk. A szinész műve az idő
pillanataival elrepül, s kinek van oly hű és élénk emlékező tehetsége,
hogy másnap egy előadás minden árnyalatát, a szinész minden hangját,
mozdulatát, arczkifejezését lelkében visszavarázsolhassa s minden
oldalról biztosan bonczolhassa. A kritikában, mint minden emberi
dologban, a legjobb akarat mellett is tévedhetni, de a szinkritikában
már maga a helyzet oly örvényeket teremt, hogy a legösszpontosítottabb
figyelem s a legélénkebb emlékező tehetség is alig képes kikerülni. E
mellett egy szini előadás szépségei vagy hibái egyrészt olyanok,
melyeket nagyon bajos, majdnem lehetetlen, elég szabatosan és élénken
feltüntetni. Valamely szerep felfogásáról ugyan sok érdekest és
tanulságot irhatni össze, a siker vagy fogyatkozás feltünőbb pontjait
kiemelhetni vagy megróhatni, de a szavalat, arcz- és tagjáték számtalan
mozzanatait méltányolva vagy hibáztatva az olvasó elébe varázslani, oly
fáradságos munka, hogy még akkor sem igen vállalkoznék reá valaki, ha a
nehézségeket minden oldalról legyőzhetné.
Ide járul még a szinészek érzékenysége, kik nem minden ok nélkül sokkal
érzékenyebbek a költőknél. Részemről sohasem tudtam megfogni a költők,
az irók érzekenységét szemben a kritikával. A kritika vagy igazságos,
vagy igazságtalan, vagy pedig a kettő vegyítéke. Az egészben vagy
részben igazságtalan kritika ellenében czáfolatul mindig ott az iró
műve. Az olvasó itél, oly olvasó, kinek elég itélőtehetsége és izlése
van, mert a gyönge itéletü és izléstelen olvasó tetszését egy önérző iró
se ohajthatja. Az iró nyugodtan várhatja a közönség itéletét, vagy a
körülmények szerint megvetheti ezt is, ott van számára az utókor,
évtizedek, sőt századok itélete. Műve, ha csakugyan sokat ér, paizsként
fedezi a kritika és közönség igaztalanságai ellen. De épen az szokott
fájni a kritikában, a mi igaz. Megengedem, értem, de ennek nem a kritika
az oka, hanem az iró, s ezen a csapáson előbb-utóbb át kell esnie még
akkor is, ha a kritika hallgatna. Egészen más a szinész helyzete. Az ő
műve nem marad fenn, összeomlik azon pillanatban, melyben bevégzi. Nem
igazolhatja őt szemben a kritikával. Igaz ugyan, hogy a szinész minden
este ujra teremti művét, de az nem egészen az lesz, a mi volt, sokszor
rosszabb vagy jobb, de nagyon ritkán ugyanaz. A közönség, mely játékáról
kritikát olvas, sok részben nem egy azzal, mely ugyanazon este látta, s
köztök a legfigyelmesebb sem tehet oly biztos összehasonlítást, mint a
költői mű kritikájával. A szinész műve nem marad az utókorra, jelenhez
van kötve, nem ő éli tul a kritikát, hanem a kritika őt. Még más
tekintetben is roszabb helyzete az irónál. Az iró akkor ir, ha kedve
tartja, akkor adja ki művét, midőn megtehette rajta a végleges simitást
is. A szinésznek játszani kell, ha nincs is egészen készen művével,
akkor is, ha phantasiája kifáradt, s kedélye megzavarva. A kritika, a
közönség nem tartozik erről semmit tudni. Az iró szembeszállhat
közönségével s diadalmaskodhatik felette, a szinész kevésbbé. Tetszése,
tapsai képezik egész dicsőségét. S e tapsok éltetik, fokozzák
lelkesülését. A gunymosoly, sziszegés, avagy csak a hideg fogadtatás is,
kioltják lelkesülését, mert épen az alkotás perczében zavarják meg, mi
az irónál sohasem történhetik. Aztán a szinész folyvást és közvetlenül
állván a közönség előtt s csak a jelenhez levén kötve, ambitiója könnyen
hajlik a hiuság felé, s hiusága sokkal inkább fejlődhetik egész
betegséggé, mint az irónál. Szóval a szinész érzékenyebb minden
művésznél, s a kritikusnak vele szemben sokkal kellemetlenebb helyzete
van, mint bárkivel, a mennyiben el kell ismernie, hogy érzékenységének
van némi alapja is.
Ime az okok és nehézségek, melyek miatt az olvasó ritkábban találkozik e
rovatban a szinészek játéka birálatával, mint a drámákéval, vagy ha
igen, az nem oly részletes, mint a drámáké. Azonban, ha a körülmények
engedik, ezután talán többször szolgálhatunk ezzel is, kivált az előadás
oly pontjait illetőleg, melyeket biztosabban – s tegyük hozzá –
könnyebben bonczolhatni. Az Ármány és Szerelem előadása több ily pontot
nyujt, nemcsak azért, mert sokszor látta s jól ismerheti az ember, hanem
azért is, mert a szinésznek elég tere van kitüntetni tehetségét. Divat
ugyan Schiller e művét lenézni, s valóban e műnek vannak nagy hibái is,
de az is bizonyos, hogy a németek ez óta sem irtak ennél jobb,
ugynevezett polgári drámát, s a szinpadunkon annyira divatos ily faju
műveket, mint Montjoy és társai, messze fölülmulja. Mindenesetre a
szinésznek elég anyagot nyujt az alkotásra, s nem egy kitünő szinész és
szinésznő vivott e szerepekben már koszorut. Hiszen nálunk s, hogy
többeket ne emlitsünk, az id. Lendvai Ferdinandja és Szentpétery Müllere
a régi közönség emlékei közé tartoznak.
Ferdinandot Lendvai játszta, Luizát Lendvainé. Lendvai a két első
felvonásban sok tekintetben meglepő volt. Nem egy szinész állásán,
járásán s tagjátékán vehetni azt észre, hogy valamelyik tagja
tulnyomólag játszik, előtérbe nyomul és sokszor épen ugy megzavarja a
mozgás öszhangzatos szépségét, mint gátolja a szenvedélyek erősb
nyilatkozatát, midőn a mozgás öszhangja felbomlik ugyan, de a szenvedély
nyomása alatt és természete szerint, s a kellem formái helyett a
fönségéit veszi föl. Némelyik szinésznél a kéz játszik, a másiknál a
nyak, harmadiknál a derék s igy tovább. Lendvainál a lábé a fő szerep, s
némikép a nyaké, kivált ha nyakkendőjét nagy csokorra kötheti, mit, ugy
látszik, igen kedvel. Ha Lendvai elfeledkezik magáról, lába oly erőt
vesz egész testén, hogy az mintegy alakja képviselőjévé válik. Egy
tagnak ily kiváló játéka folyhat a természetből, folyhat a megszokásból,
de szükség, hogy a szinész minden erélyét összeszedje mérsékletére,
lassanként elnyomja, s a mozgás öszhangjának kellemét kivivni birja.
Lendvai eddig nem igen törekedett ide, de ugy látszik, hogy immár kezd,
legalább e mű két felvonásában lába épen nem zavarta meg különben deli
alakja mozgását. Lehet, hogy erre sokat tett az is, hogy Ferdinánd,
őrnagyi rangjához hiven, kissé katonásan tartotta magát, lehet, hogy az
öltözet is segítette, de ez nem változtat a dolgon. Lendvai erőt vett
egyik hibáján, s óhajtandó, hogy máskor is, a külső és belső eszközök
segélyével mindinkább igyekezzék legyőzni lába zsarnokságát. Kár, hogy a
három utolsó felvonásban ismét erőt vett rajta a lábjáték, kivált az
utolsóban, a halál jelenetében. Azonban hagyján, kezdetnek elég volt, s
megérdemli a méltánylatot. Vajha ezt lehetne mondani Lendvainéról is,
kinek szintén van ilynemű hibája. Nála a tagjátékban a fő lép előtérbe,
melyet akaratlanul is igen sokszor megráz. A felindultabb helyeken
fejének gyakori, bár változatos rázása annyira előtérbe nyomul, hogy
uralkodik a kéz, derék s az egész test játékán. Nem tagadhatni, hogy e
főrázás néha kellemes, csakhogy, az a baj, nem minden helyzethez való, s
modorrá válik. Egyébiránt Lendvainét e szerepben nem kivánjuk birálni.
Sokszor láttuk őt sokkal jobban játszani, mint ma este. Talán szükségből
játszott, talán eléggé el sem készülhetett reá, talán nem is egészen
neki való e szerep. Volt ugyan egy pár sikerültebb helye, de mindent
összevéve nem tudott mélyebben hatni.
Lendvai más tekintetben is kitünt. Jól kiemelte Ferdinand ifju tüzét,
nemes daczát szemben a társadalmi és családi viszonyokkal, a nélkül,
hogy tulzásba esett volna. Nem igen hallottunk tőle oly bensőség nélküli
kiáltásokat, minőket máskor nem egyszer hallottunk. Kivált az a
jelenete, midőn atyjával összetüz, igen sikerült, kivált benső küzdése
egész a kitörésig. Luizával való jelenetei már kevésbbé voltak
sikerültek. A szerelem olvadékony ércze nem csendült meg szavaiban elég
varázszsal, néha egészen hiányzott. Mindjárt az első jelenetben, midőn
belépett s igy szólott: «Te halavány vagy, Luiza?» inkább a csodálkozás
és szokásos részvét hangját hallatá, s nem tudta szerelembe olvasztani.
Aztán e kérdést változatos arczjátéknak kellett volna megelőzni, mire
maga a költő utasítja a szinészt, midőn zárjel közt azt mondja: Feléje
rohan s előtte megáll, – egy ideig némán néznek egymásra. A rohanás, a
viszontlátás öröme, a vágy heve, a megállás, a megütközés, a néma
rátekintés, a részvét, fájdalmas sejtelem és szerelem összeolvadása az,
mi a fennebbi szavakban tör ki. Legelhibázottabb volt a haldoklási
jelenet. Meghalni nehéz, életben és szinpadon egyaránt, de nagy hiba, ha
a szinpadon ugy akarunk meghalni, mint a hogy az életben szoktak az
emberek. A testi fájdalom, a testi megsemmisülés rajza csak annyiban
tárgya a szinművészetnek és költészetnek, a mennyiben lelkiállapotot
tüntet fel általa. Az életben hány ember hal meg öntudatlan állapotban,
drámában, szinpadon ez soha nem történhetik. Már e körülmény mutatja,
hogy itt a szelleminek kell előtérbe nyomulni és teljes erővel uralkodni
a testen. A halált soha sem szabad a szinésznek realis oldalról felfogni
s oly hűségre törekedni, mely az orvosok tetszését megnyerje. Fő a
lélekallapot, s a testnek ehhez kell magát szabni a megsemmisülés
pillanatában is, nem megfordítva, s kerülni mindazt, mi amannak
kifejezését gátolhatná vagy zavarná. Lendvai nem realisticus oldalról
fogta fel a haldoklási jelenetet, de vegyített beléje egy realis vonás
is, s az utolsó mozzanatban nem tudta kiemelni a szellemit. A kirivó
realis vonás az, hogy egyszer hasához kapott, a méreg hatását kivánván
kifejezni. A méreg hatását nem lehet-e máskép kifejezni, megrázkodással,
a mellhez kapással, miért épen a hashoz kapni, ha mindjárt az orvosok
azt tartanák is hűnek. Az utolsó mozzanatban Lendvai csak az
összeomlott, gyöngülő, töredezett hangon beszélő Ferdinandot igyekezett
ábrázolni, s nem egyszersmind azt, kinek a költő ezt adja ajkára:
«Luiza, Luiza megyek. Isten veletek, hagyjatok engem, ez oltárnál
meghalni». A Ferdinand halála az utolsó perczben már öröm, hogy Luizával
egyesülhet, a halál fájdalmán a lélek diadala. Ezt kell kifejezni az
arcznak, a lélek, a szenvedély hangnyomatának kell uralkodni a testi
szerv töredezett hangjában.
Lady Milfordot Jókainé játszta. E szerep nemcsak egyik kiválóbb alak a
műben, hanem alkalmasint a legsikerültebb is. Igaz, hogy a dráma könnyen
el lehetne nélküle, de mennyivel erőteljesb rajz a Luizáénál. Schiller
óta hányszor léptették föl a drámairók a courtisannet, védve,
rehabilitálva, dicsőitve s mily messze maradtak a sentimentalisnak,
abstractnak gunyolt német költő egyszerű és természetes felfogásától.
Schiller drámai érdeket ébreszt lady Milford iránt, de nem igyekszik se
dicsőíteni, se rehabitálni. A herczeg kedvese unatkozik és utálja
helyzetét, oly férfiut óhajt, kit becsülhessen s ki őt is becsülje.
Örömest beleegyezik az udvari cselszövénybe, mely őt férjhez akarja
adni, mert szive is hajlik a választott férjhez.
S ime e férfiu megvetést dob szemei közé, nemcsak a nyakára tolt jegyest
alázza meg benne, hanem a nőt is. A ki oly dőrén becsültetést ohajtott,
a ki a tiszta szerelemre hitte magát méltónak, melyet örökre eljátszott,
most érzi legérzékenyebben megalázott helyzetét, erkölcsi semmiségét.
Mély fölindulásában menti magát és részvétet ébreszt épen ugy
Ferdinandban, mint a nézőkben. Már nem remél többé szerelmet, de attól
büszkesége visszariad, hogy az udvar, a világ előtt is megaláztatást
szenvedjen. Ferdinandnak névvel kell őt megajándékozni, szerelem nélkül
is. De e büszkeség is megaláztatást szenved, és vetélytársnőjétől, egy
egyszerű, ártatlan leánytól. A szerelem válik a kaczér nő nemesisévé, s
büszkeségét az ártatlanság töri meg. Minden vágyát lemondásba temeti s a
vallás vigasztalásába menekül.
Mi más mindez, mint a franczia demi-monde-féle drámák tragikuma. Azonban
e szerep nemcsak sikerültebb a többinél, de annyiban nehezebb is, a
mennyiben valamivel complikáltabb. Itt több nemü s néha ellenkező
indulatok küzdenek s az átmenetek gyorsak egyikből a másikba. Jókainé
játékában jobbak voltak a részletek, mint az egész, nagy erővel fejezett
ki nemcsak egyes mozzanatokat, hanem egy egész indulatot is, azonban a
vegyitést nem mindenütt találta el s némely átmenetet mellőzött. Alakja,
tartása és öltözete igen illett e szerephez. A vöröses szin, mely
öltözetének jellemet adott, ugy látszik, nem történetből volt választva,
hanem czélzatból. Jól eltalálta. Az öltözet szine épen ugy jellemezheti
a személyt, mint befolyhat arra nézve, hogy a nézőben bizonyos
hangulatot ébreszszen. Szinészeink öltözetöket sokkal jobban
megválasztják a vigjátékokban, mint a tragédiákban; épen azért nem
fölösleges Jókainé öltözetét méltányolnunk, annyival inkább, mert nálunk
inkább csak a szép öltözetet szokták dicsérni s nem egyszersmind a
jellemzőt is. Sajnáljuk, hogy mindjárt első jelenetét nem találhattuk
oly sikerültnek, mint öltözetét. Nyugtalanságot fejezett ki, de nem
rendkivüli, ugyszólva lázas nyugtalanságot. Sokkal jobb volt zavara,
megdöbbenése, midőn Ferdinand belépett, s mindenek fölött kitünően
sikerült az a rész, midőn elérzékenyülve, de méltósággal menti magát s
mindinkább növekedő felindulásban tör ki.
Itt Jókainé elemében volt, mert ő inkább csak a nagy vonásokat emeli ki,
ritkábban árnyal s néha annyira átengedi magát valamely felindulásnak,
hogy egy másba nem könnyen siklik át. E jelenet végén is valami ilyest
tapasztaltunk, midőn igy szól ott Ferdinandhoz: «Összeköttetésünkről már
tartományszerte beszélnek. Minden szem, a guny minden nyila reám van
szegezve. Meggyaláztatásom eltörölhetlen, ha a herczegnek egy jobbágya
rólam lemond. Pörlekedjék ön atyjával, védje magát a mint lehet! Én
mindent elkövetek, hogy czélhoz jussak». Ez a kihülés pillanata, a
reflexió erőt vett az érzéseken. Büszkeségének ereje visszaadta
nyugalmát; mintegy harczot izen Ferdinandnak és gyorsan távozik, hogy
véget vessen minden vitának. Jókainé itt se elég büszke nyugalmat, se
elég hideg határozottságot nem tüntetett föl s még az előbbi jelenet
hatása alatt állott.
A negyedik felvonásban sem volt Jókainé játéka egyenlő, bár utolsó
jelenete művészibb volt mindeniknél. Midőn találkozik Luizával, az urias
és tettetett hidegséget találóan emelte ki, de nem egyszersmind a
titkolt kiváncsiságot, meglepetést, boszus felindulást szemben
vetélytársnőjével, holott mindez néha ki is tör belőle. Azonban az
utolsó jelenet kárpotlást nyujtott e hiányokért. A megtört, lemondó, de
önmagán vett győzelmében mintegy gyönyörködő lady Milford leginkább
sikerült Jókainénak. Az a megvetés és guny, melylyel Kalbhoz szól, az az
elhatározottság, mely erkölcsi erejét egészen visszaadja, az az önvádló
elérzékenyülés, melylyel cselédeitől bucsuzik, s végre az a büszkeség és
gyülölet, mely a herczegnek küldött izenetét oly hatásossá teszi, mind
megelevenedtek Jókainé arczán, mozdulatain, szavalatában. S mégis volt
valami Jókainé játékában, még a legsikerültebb helyeken is, mi éreztette
a nézővel, hogy Jókainé többre képes. Némi kedvetlenséget vehetni észre
rajta, mintha művészi ambitiója nem találna elég táplálékot. Talán
szomoruan hat reá, hogy a magyar tragédia képviselői, kikkel egykor
diadalait ünnepelte, majd mind kihaltak mellőle, hogy a közönség izlése
egészen a modern franczia dráma felé fordult, mely nem igen nyujt neki
szerepeket, hogy a régi művekre, melyekben nagyobb szerepei vannak,
csekély közönség szokott begyülni, s a hirlapok, akár jól játszik, akár
nem, csak egy obligat bókkal tisztelik meg. Ohajtjuk, hogy e kitünő
művésznő ambitiója minden oldalról több táplálékot nyerjen, de
egyszersmind meritsen önmagából is.
Tóthra épen nem lehet panasz, hogy művészi ambitiója apadoz:
ellenkezőleg nőttön nő, sőt igen is megnőtt. Annyit beszélték a lapok,
hogy ő nem is játszhatik rosszul, hogy roppant tanulmányt fordít
szerepeire, hogy mindig és mindent művészien alakit, hogy immár megvetni
látszik azt a szakmát, melyben valóban kitünő, és szivesebben fog
olyanba, melyre kevésbbé vagy épen nincs hivatva. Ő jeles némely
cselszövő és komikai szerepekben, igen kitünően ábrázol némely
genrealakokat, de Richarddal, Leonteszszel, s több más ily szerepekkel
csak fél sikerrel vagy épen siker nélkül birkózik. Azonban legyen elég
ezt most csak érintenünk, s térjünk vissza oda, hogy Tóth valódi
szerepkörét mintegy elhanyagolni látszik. Legalább mai játéka ezt
mutatta. Nekünk ugy tetszett, mintha nem tartotta volna magához méltónak
a Vurm szerepét. Lehetlen, hogy oly gondolkozó szinész, vagy a mint a
bécsi magyar lap nevezi, a legnagyobb magyar szinész, ha valóban
figyelmet fordít szerepére, észre ne vegye azt, hogy Vurm nemcsak a
gonosz tett iránti előszeretetből szövi cselszövényét, hanem leginkább
azon kettős indokból, hogy urának szolgálatot tehessen, s Luizát nőül
vehesse, kit szeret, már ugy a hogy, de mégis szeret, a maga módja
szerint. Tóth Vurm szerelmét sehol sem emelte ki, sőt nem is sejtette,
pedig a költő még utasításaiban is czéloz reá. Például az első felvonás
ötödik jelenetében, midőn Vurm dicséri Luiza szépségét, még pedig
hévvel, midőn a jelenet végén jó kedvüleg meghajtja magát az elnök azon
igéretére, hogy őt feleséghez segíti. Tóth egyik mozzanatot sem emelte
ki; meghajlása pusztán szolgai alázat volt, melyet tulzott is, mert
kétszer háromszor oly mélyen meghajolt, hogy nevetést idézett elő. Itt a
jó kedvnek, a siker örömének kellett volna tulnyomónak lenni s a szolgai
mély alázatnak annál kevésbbé volt helye, mert ha Vurm függ az elnöktől,
az elnök is függ tőle mint büntársa, s ezt oly jól tudta Vurm, hogy a mű
végén épen ennél fogva buktatja meg az elnököt. A harmadik felvonás
végén Tóth oly némajátékot nem vett igénybe, mely Vurm belsőjét
fölleplezve, érthetőbbé tette volna e jellemet. Midőn Luiza a kezeit
megcsókolni s megkérni akaró Vurmot gunyosan visszautasítja, Tóth egy
arczvonással, egy mozdulattal sem éreztette a megvetett szerelem dühét,
melyet elnyomni igyekszik, hogy nyugodt maradhasson, inkább csak
mosolyogni látszott a leány felindulásán. Szóval Tóth Vurm jellemét
annyiban érthetlenné tette, a mennyiben egy minden indok nélküli
gazembert állított elő. Ezt jól adta, de mi a Schiller Vurmját
óhajtottuk volna látni. Egy szerepet sokfélekép lehet felfogni, de ha
érthetlenné teszszük, az mindig hibás felfogás.
A többi szereplők ezek voltak: Komáromy (Walter), Szilágyi (Miller),
Benedek (Kalb.) Komáromy nem arathatott sikert a kemény, zord jellemű
elnök szerepében; őt természete, hangja, mozdulatai inkább a lágyabb,
szelidebb jellemek ábrázolására teszik alkalmassá. Igazságtalanok
volnánk, ha e szerepből itélnők meg. Szilágyi játékát sem akarjuk
bonczolni, mert félünk, hogy igazságtalanok leszünk hozzá is. Miller
határozottan az ő szerepköréhez tartozik ugyan, azonban valahányszor
Szilágyit Szentpéteri fő szerepeiben látjuk játszani, hajlandók vagyunk
kevesebbre becsülni játékát, mint a mennyit talán valóban ér. Lehet az
az oka, hogy Szilágyi Szentpéteri némely külső fogásait eltanulta,
mindjárt eszébe juttatja az embernek Szentpéterit, s ez emlék oly
kedvezőtlen Szilágyira nézve, hogy könnyen elfogulttá teheti
itéletünket. Egyébiránt vannak Szilágyinak oly szerepei is, melyekben
semmi se zavarja élvezetünket, méltánylatunkat. Ilyen például Szigligeti
Lelenczében a notárius szerepe, melyet Szilágyi igen jól játszik. Ő is
mint szinészeink legtöbbje, némely genre szerepben legjobb. A genre
uralkodik most drámában, szinészetben egyaránt, s átalában az ujabb
szinészi nemzedék egészen ide szegődik. Benedeknek is ebben van főereje.
Mai játékának nem volt valami feltünőbb fény- vagy árnyoldala. Csak
egyetlen egy jelenetét kell élénken hibáztatnunk. Midőn Ferdinand rá
támad, mellbe ragadja, vallatja, oly nevetségesen rángatózott, oly
hahotára fakasztotta a közönséget, hogy Ferdinand jelenetének el kellett
veszni, még akkor is, ha Lendvai valami rendkivül szépen játssza. Ha
valaha, ilyenkor kell mérsékelni magát a szinésznek. A Ferdinand dühe a
fő, s nem a Kalb félelme. Legfeljebb mosolyt idézhet elő, de azt is mi
hamar el kellene nyomni a Ferdinand iránti részvétnek. E megjegyzés
egyébiránt nemcsak Benedeket illeti, hanem szinészeink legtöbbjét is. Az
ily jelenetek ritkán sikerülnek szinpadunkon s mindig a fennebbi ok
miatt.