Aesthetikai szempontból, a mennyire hibáztathatni Shakespearet e szinmű
tárgyának választásáért, épen annyira dicsérhetni azt a módot, mely
szerint azt feldolgozta.
Ha egyszer a tárgyon átestünk, el kell ismernünk, hogy azt csak így és
nem máskép lehetett feldolgozni. Ha összehasonlitjuk Greene regéjét,
mely a _Téli rege_ alapjául szolgált, magával a drámával, egy pillanatra
feltűnik, hogy Shakespeare épen úgy kizsákmányolta a tárgy minden drámai
oldalát, mint folyvást szem előtt tartotta, hogy regét, népmesét
dramatizál, melyet lehetetlen tragédiává vagy mélyebb tartalmú drámává
alkotni, s melyet drámai formában sem lehet kivetkőztetni természetéből.
Mindaz, a mit változtatott, kihagyott, megtartott, vagy hozzá toldott:
épen úgy tanuskodik drámai ereje, mint tárgyilagossága mellett. Először
is a regében Hermione (Greenenél Belaria) meghal, Leontes (Pandosto)
belészeret feltalált leányába, s midőn ez kivilágosodik,
kétségbeesésében megöli magát. Shakespeare mindezt megváltoztatta s az
egész cselekvénynek szerencsés kifejlést adott. Érezte, hogy oly
tárgyat, hol a véletlennek annyi szerep jut, hol úgyszólva két nemzedék
hajtja végre a cselekvényt: lehetetlen oly egységbe hozni, oly bensőleg
indokolni, a hogy a tragédia természete megkivánja.
A mű czime, a szenvedélyek nyilatkozása, a cselekvény menete, a
felléptetett Idő monologja, részint előre sejtetik velünk, részint
folyvást megerősítenek, hogy nem Othello, Macbeth, Coriolan óriás
küzdelmével és katastrophájával akar hatni a költő.
Szorosan tárgyához alkalmazza a hangulatot, szövevényt és kifejlést.
Greene regéjében a Leontes és Hermione gyászos története csak előjáték:
a Perdita és Florizel (Greenenél Dorastus és Fauna) szerelmére és
kalandjaira van fektetve a fősúly. Shakespeare e pontban lényegesen
megváltoztatta a regét s épen ellenkező útat követett. Ő az előjátékra
helyezte a fősúlyt, s a Florizel és Perdita történetét inkább kifejlésűl
használta. E változtatás oka igen egyszerű. Leontes és Hermione
története gazdag anyagot nyujt a drámai élet kifejtésére, míg ellenben a
Florizel és Perditáé e tekintetben meglehetősen szegény. A regében
annyira szereplő véletlen és kalandszerűvel is így bánt. Ott, a hol a
szövevény benső folytonossága megengedte, vagy épen kivánta: lélektani
erős motivumokat használt; a hol ez lehetetlen volt, követte a rege
szellemét és meghagyta a véletlent vagy még jobban kiképezte.
Innen foly aztán az is, hogy a dráma nem játszik valamely határozott
történeti korban. A költő az orosz czárt, a delphii oraculumot és Julio
Romanót egy időben szerepelteti, a a régi pogány vallást és keresztyén
szokásokat összezavarja és Csehországot tengerpartra helyezi.
Shakespeare e tudatlansága mennyi gúnymosolyt, éles megjegyzést vont már
maga után. Még legnagyobb tisztelői sem igen merik e tudatlanság ellen
védeni, s a mi legcsodálatosb, éles elméjű kritikusok, nagy tudományú
nyomozók csak átsiklanak a _Téli rege_ e történelmi és földirati
tudatlanságain s legfeljebb azt jegyzik meg, hogy Csehország tenger
mellett fekvését Greene regéjében is megtalálhatni. De vajon ez adat
Shakespeare ellen bizonyít-e s az a megjegyzés hallgatag vád-e, hogy
tudniillik Shakespearenek ki kellett volna javítani Greene botlását?
Bárminő véleménynyel legyünk Shakespeare szorosan vett tudományos
míveltségét illetőleg, annyi csaknem bizonyos, hogy e tudatlansági vád
legkevésbbé illik a _Téli regé_-re. Hogy Shakespeare a delphii oraculum
s a keresztyén pünkösdi népünnep kora közti különbséget tudta: kitetszik
a római korszakból vett drámáiból, hol ilynemű botlásokat nem
tapasztalunk. Hogy nevezetesebb drámáiban történelmi és földirati
tévedéseket kevésbbé találhatni s leginkább csak olyakat, melyek a
míveltebb angol közönséggel is közösek voltak, szintén a mellett
bizonyít, hogy Csehországnak, mint tengermelléki tartománynak emlegetése
nem folyt szükségkép tudatlanságból. Shakespeare népmesét, regét
dolgozott fel, s vajon a népmese, a rege, sőt a monda is, mikor
tisztelte a történelem és földirat tisztes tudományát? Nem zavar-e
mindent össze, s a jelent nem játszsza-e át néha a multba? Olvassuk
bármely nemzet népmeséit, mindenütt fogunk ily tudatlanságra találni,
annyira, hogy nem nevezzük tudatlanságnak, hanem csak naivitásnak. S
vajon műköltők, kik népmeséket dolgoznak föl, nem követnek-e el
öntudatosan ily tudatlanságokat, hódolva a népmese szellemének? Hogy
tovább ne menjünk, ott van Petőfi _János vitéz_-e. Vajon Petőfi ne tudta
volna, hogy Törökország nem fekszik Francziaország mellett s több
effélét? Vajon érdemli-e Shakespeare e földirati botlásáért azt a súlyos
vádat, melyet minden iskolás gyerek, piperkőcz száján hord, ki tanult
egy kis földiratot avagy épen Prágát is megjárta?
Szinészeink Csehország helyett Bithyniát mondottak s a szinlapon is ez
volt írva. Úgy látszik, gyöngédségből megakarták kimélni Shakespearet
némely mívelt ember hahotájától, a ki népmeséből akar földiratot
tanulni. Tiszteljük az indokot, bár magára a tényre nem volt épen
szükség. Bizonyára Shakespeare sok oly dolgot nem tudott, a mit most a
kontár író is tud, hanem szerencsére sok oly egyebet tudott, mit most
nem tudunk, úgy hogy semminemű büszke gúnymosoly nincs igazolva, s
legkevésbbé a _Téli regé_-ben, hol Shakespeare tudatlansága tulajdonkép
naivitás s magából a tárgyból foly.
Talán e nehány vonás is eléggé kiemeli, hogy a tárgyválasztást s a
belőle folyó hátrányokat kivéve, mily művészileg alkotta Shakespeare e
regét drámává. A jellemrajz még inkább bizonyítja ezt. Mily lélektani
mélység, mily erő, mennyi drámaiság Leontes és Hermione rajzában. Mennyi
élet a mellékszemélyekben. Mennyi bájt lehel Perdita, s az idylli
jelenetek hatását mennyire emelik, élénkítik s átalában nem engedik
édeskéssé fajulni a részint komikai, részint humoros alakok.
Hermione és Perdita nem vallanak szégyent Shakespeare legkitünőbb hölgy
jellemei mellett se. Leontes méltó Shakespeare többi hallatlan
teremtményeihez, melyek által tükröt tartott a természet elébe.
Leontesben a féltékenység szenvedélyét rajzolja, épen mint Othellóban,
de mily különbség a két szenvedély közt. S a szenvedély e különbsége
mennyire megváltoztatja nemcsak a jellemrajzot, hanem magokat a
helyzeteket is! Csak abban hasonlít e két szenvedély egymáshoz, hogy
mindkettő féltékenysége becsületéből és becsületességéből foly.
Mint becsületes ember féltékeny becsületére, hiszi a mit mások mondanak,
mert másokat is oly becsületeseknek hisz, mint saját magát. Mily könnyű
a Jago játéka, kivált, ha ide veszszük Othello heves vérét és kétkedését
saját férfiúi előnyeiben. S mennyire elősegíti szenvedélye kifejlődését
egész környezete, maga Desdemona is, ki naivitása által éleszti férje
gyanúját. Leontes féltékenysége képzelődés, egy rossz pillanat
szeszélye, melyet az ellenmondáshoz nem szokott érzékenység, zsarnoki
hajlam egész rögeszmévé érlelnek.
Sérti, hogy neje Polixenessel oly nyájasan beszél, eszébe jut, hogy a
midőn neje kezét megkérte, az hónapokig váratott reá s ime most
egyszerre mily nyájas egy idegenhez. Azt hiszi, hogy már rég viszonyban
vannak egymással s csak ő nem vette észre. Vizsgálja gyermekét, s
kétkedik, hogy saját vére lenne. Igy ébred föl féltékenysége, melyet
senki sem szít, csak saját maga. Az egész udvar elakarja oszlatni
gyanuját, de ezzel csak jobban megerősödik rögeszméje. Királyi
természete nem tűri az ellenmondást, s ingerli, felbőszíti az a
körülmény, hogy nem osztoznak gyanújában. Neki igazának kell lenni, ezt
csak azért is megmutatja. Nem rohan megölni nejét, mint Othello ő
király, ki elitéltetheti a hűtelent becsülete sérelme nélkül, neki az
oraculum helyeslésére, törvényszéke itéletére van szüksége, s azt a
fájdalmát, melyet nejének képzelt hűtlensége okoz, fölülmulja az az
ingerült, lázas törekvés, hogy gyanuját, rögeszméjét igazolja a világ
előtt.
E mellett Leontesben van némi gyávaság is, mely jól összehangzik
gyanakodó természetével, s melyet a költő aztán is a harmadik felvonás
végén fordulópontul használ. A féltékeny király egyik főembere által meg
akarta mérgeztetni király társát, Polixenest; minthogy ez elárulja
szándékát, még inkább megerősödik gyanujában s még eszeveszettebben
rohan a maga útján, de midőn ez is neje ártatlanságát bizonyítja, fia
halálát jósolja, ki aztán nem sokára meg is hal, erélye megtörik, többé
nem száll szembe a sorssal, megadja magát s bűnbánó melancholiába
sülyed. Kétségbeesése oly kevéssé az Othellóé, mint szenvedélye. Ugyanez
áll Hermionéról is, ki semmiben se hasonlít Desdemonához, csak abban,
hogy ő is egy féltékeny férj áldozata. Desdemona képzelődése élénk,
érzései naivok. Megszeretve Othellót, tüstént szakít atyjával és követi
kedvesét. Hermione sokat várat magára, míg elhatározza, hogy Leontesé
legyen. Desdemona épen oly eszélytelen, mint Hermione eszélyes, ennek
lényegében több a fenség, amazéban a kellem. Desdemona szerény
együgyűségével ingerli férjét, Hermione büszkeségével. Mily meghatón
nyilatkozik e fönséges büszkeség, midőn a törvényszék előtt áll s magát
védi. Sértett nő és királyné egyszerre, a nő fájdalmát a királyné
büszkeségét mérsékli de ím egyszerre csak az anyát látjuk magunk előtt,
ki fia halála hírére összeomlik.
E jelenet szépségével vetekszik szoborjelenete is. Gyermeke nevében és
feltalált gyermekéért bocsát meg férjének, s midőn előlép, mily
megindító az a néhány szó, melyet férjéhez intéz. Perdita hasonmása
anyjának, Hermione másodszor születve ifjúsága virágában. Mennyire rokon
a többi pásztorleánynyal, s mennyire kiválik közülök. Királyleány
pásztor ruhában, pásztorleány egy királynő emelkedettségével. A
vendégekkel szemben mily nyájas, elmés affectatio nélkül. Szerelme
Florizelhez mily egyszerű, igaz és mély s a sors csapásai alatt mennyi
bátorságot, fönséget tanusít. Erről ismerünk Hermione leányára.
Egy ily művet lett volna kár lefordítani s előadni, mely fogyatkozásai
mellett is annyi kincset rejt? E kincsek közül csak a ragyogóbbakra
mutattam, de figyelmes olvasás, tüzetes analysis mennyi kincset
emelhetne még ki ez annyira szegénynek állított műből, melyben
Shakespeare gazdag ere szintén nem tagadja meg magát. Van-e ennyi
azokban a híres művekben, melyeket oly hévvel fogad a közönség s egy pár
hónap mulva egészen elfelejt? Részemről köszönetet szavazok az
igazgatóságnak, hogy e szinművet szinpadra hozta s fényesen állította
ki. Shakespeare el nem avul, s kevésbbé sikerült művei egyetlen
jelenetében is több költőiség nyilatkozik, mint hogy egy közel eső
példát hozzak fel, a Sardou _Ideges_-eiben, mely oly nagy hatást tett
szinpadunkon, s melyet napi sajtónk nem épen megérdemelt magasztalásban
részesít. Igaz, az Ideges-eket nagyon jól adták színészeink, a _Téli
regé_-t pedig igen rosszúl.
De mit bizonyít ez? Azt, hogy ne hibáztassuk a szinészek helyett a
költőt, s ne dicsértük miattok ismét csak a költőt.