I.

Mióta a Kisfaludy-társaság fordíttatja Shakespearet s a nagy költő

másod- és harmadrangú szinművei is szinpadra kerülnek, némelyek egész

gúnyt űznek a Shakespeare-cultusból. Íme az óriási szellem törpe művei,

íme a gyöngébbnél-gyöngébb szinművek, melyeket a Shakespearet bámuló

kritika csak azért hirdet jóknak, mert Shakespeare írta. Miért ilyesmit

lefordítani, vagy ha lefordítják is, miért előadni? Lehet a Shakespeare

kora gyönyörködött bennök, de ma már csak unalmat és boszankodást

keltenek. Elégedjünk meg Shakespeare remekeivel, noha ezekben is itt-ott

megbotránkozhatik a kényesebb ízlés, s hagyjuk békét gyarlóbb műveinek,

melyeket hihetőleg maga is kevésre becsült s csak úgy hevenyészett

valamely udvari vagy népünnepély kedvéért. Beszélhetnek a kritikusok,

magyarázhatják, dicsérhetik e gyarlóságokat, a közönségre sohasem fogják

rávitatni. A mi élvezhetlen, az annak marad akár a világhírű Shakespeare

tálalta előnkbe, akár valamely ismeretlen költőcske. Ily s ezekhez

hasonló megjegyzéseket lehetett hallani a _Téli rege_ előadása után nem

egy társaságban, kivált oly szinbirálónak, ki Shakespeare őszinte

tisztelője. Egy szóval az ismétlődött, a mi a _Szentivánéji álom_

előadásakor történt, csak hogy akkor a hirlapok is tolmácsoltak ily

nézeteket, mi most egészen elmaradt. Méltán kérdhetni, vajon Shakespeare

szorult-e védelemre, vagy azok felvilágosításra, kik róla oly könnyedén

itélnek? Minden bizonynyal nem annyira védelemről, mint

felvilágosításról lehet szó, s örvendenék, ha erre nézve e czikk is

tehetne valamit.

A legnagyobb költő sem alkot mindig remeket, sőt remekei között is

bizonyos rangfokozatot vehetni észre. A lángész is fejlődik és

hanyatlik, mint más ember fia, s midőn ereje teljében alkot is, a

nemzeti és egyéni viszonyok hol kedvező, hol kedvezőtlen

kényszerűségének van alávetve. E mellett senki sem egyesíthet magában

mindennemű tökélyt, az erőnek is megvan a maga gyöngesége, vagy legalább

egyoldalúsága.

A lángész rendesen kora törekvéseinek levén legerőteljesb kifejezője,

nem lehet ment egészen kora hibáitól, s a fejlődés forrongásai közt, a

küzdelem hevében gyakran kicsapongások is jelölik diadalait. Az absolut

tökély a a művészetben is csak eszmény marad; mint az erkölcsi világban;

csak emberi tökélyről lehet szó, s ez nem egyéb, mint a jó tulajdonok

nagyobb száma és ereje. A legnagyobb költő is csak nehány főművet

hagyhat hátra, melyekben a legerőteljesebben nyilatkozik ugyan teremtő

szelleme, de nem kizárósan. A főművek mellett ott van néhány másod- és

harmadrangú is, melyek mintegy kiegészítik törekvései összegét, megadják

pályája és jelleme egész képét, néha kulcsúl szolgálnak főbb műveihez,

vagy eddig nem igen ismert oldalról tüntetik föl, s a hiányok és hibák

mellett is többé-kevésbbé oly kincseket rejtenek, melyeket a jelesebb

tehetségek főműveiben is alig találunk.

Lehetnek és vannak kitünő, sőt nagy költők, kik szeszélyből, daczból

vagy hiúságból, oly térre csapnak át, mint például Goethe a vígjáték,

Petőfi a dráma terére, melyre nincs hivatásuk, s ily műveik csak mint

lélektani és életirati adatok becsesek; de egy oly nagy költő, ki a

költészet valamelyik ágában úgyszólva kijelentő szellem, mint

Shakespeare másod- és harmadrangú műveiről megvetőleg szól, aligha

őszintén tiszteli első rangú műveit is s felületesen fogja fel az

európai összes újabb költészetet. Shakespeare nem avult el, csak

legfeljebb némely külsőségben. Az újabb költészet belőle szívja éltető

nedvét, termékenyítő szellemét megérezte minden nemzet, melynek egy

század óta újjászületett irodalma. A lényeget tekintve, alig van az

újabb költészetben, nemcsak a drámaiban, hanem a lyraiban, sőt

elbeszélőben is törekvés, eszme, hang melyet benne meg ne lehetne

találni. A XVI-ik század egyik nagy szelleme ő, honnan kiindulnak az

újabb civilisatio törekvései, Európa e nagy századáé, mely csodás

mozzanata az emberi szellem növekedésének. A Shakespeare-cultus nem

pusztán egy nagy költő tisztelete, hanem az egész újabb költészet

eszményeé, melyet a középkor romjain az új életre ébredt keresztyén és

nemzeti szellem szűlt, a renaissance termékenyítő hatása alatt. Ez

eszménynek az európai irodalomban mind eddig legnagyobb képviselője

Shakespeare. Épen nem csoda, hogy minden európai nemzet foglalkozott

vele, nyelvére fordítá, vizsgálódásai körébe vonta, hogy az újabb kor

költői közt az ő művei jelentek meg legtöbb kiadásban, neki vannak

legszámosb, leglelkesb magyarázói, s midőn közelebbről nemzete

emlékünnepét ülte, az az egész mivelt világ ünnepévé vált. Igaz, a

Shakespeare-cultusnak vannak nevetséges képviselői is, kik legegyszerűbb

sorában is mélységet találnak, fogyatkozásait is bálványozzák, majd

minden művét egyaránt remeknek találják s oly czélzatokat fedeznek föl

bennök, melyekről a költő nem is álmodott. Igaz, e tulságba néha,

legalább kivételkép, kitünő férfiak is belé esnek, mert a szeretet, a

lelkesülés könnyen túloz, akár egy nőnek, akár egy költőnek hódolunk. De

van ennél valami nevetségesebb dolog is, bizonyos lenéző szigor,

fenhéjázó gúny egy oly nagy költő irányában, kit felfogni, megérteni sem

igyekszünk.

A _Téli rege_ bizonyára nem első rangú műve Shakespearenek, talán a

másodrangúak között is az utolsók közé tartozik, ha nem épen

harmadrangú. Távolról sem lehet egy sorba állitani a _Szentivánéji

álom_-mal, melylyel lapjaink némelyike összehasonlítgatja.

A _Szentivánéji álom_ oly sikerült, oly költői bohózat, melynél

kitünőbbet e nemben alig mutathat föl az európai költészet. Lehet, hogy

e nemet sokan lenézik, kivált nálunk, de az semmit se vonhat le e mű

érdemeiből. A _Téli rege_ egészen más; se tragédia, se komédia, se

bohózat, sőt tulajdonkép rendes dráma sem, hanem mindebből valami,

különböző elemek vegyülete, mely némikép a melodráma felé hajlik. A mű

egyik felében a tragikai elem a túlnyomó, a másikban a komikai, három

felvonás mintegy előjátéka a két utolsónak, míg amazokban gazdag drámai

élet fejlik ki, emezekben lankadtságot veszünk észre. A cselekvény

kettős bár, végkifejlésében összeforr; a részek aránytalanok, s a mi

legfőbb, a véletlen, a regényes, a kalandszerű épen annyi vagy talán

több részt vesz a cselekvény szövődésében, mint a szenvedélyek

összeütközése, a drámai benső indok. Íme mennyi oldala van e műnek, de e

gyöngeségek nagyrészt magából a tárgyból folynak, mely se komikai, se

tragikai compositióra nem volt alkalmas, sőt egészben véve nem is

drámai. A tárgy választását hibáztatjuk, de magát a tárgyat aligha

lehetett volna máskép és szebben feldolgozni. Tévednek, kik azt hiszik,

hogy Shakespeare ereje e műben már nagyon hanyatlik.

Igaz, e műve alkalmasint a legutolsó, de ereje még ép, s ezt semmi sem

bizonyítja jobban, mint az, hogy egy drámának nem elég alkalmas regéből

ily művet tudott teremteni. E mű árnyoldalait nagy részt a tárgy hozta

magával, fényoldalai egészen a Shakespeare-éi.

De hogyan választhatott Shakespeare ily tárgyat, miért nem hagyta

nyúgodni Greene regéjét, átalában miért akart rege-meséből drámát írni,

midőn az a drámai költészetben csak komikai compositiókra alkalmas?

Aztán miért vegye a műbiró figyelembe a tárgyból folyó akadályokat,

midőn a költő szabadon választhat? Valóban nem tartozik, de hátha a

tárgyválasztás a kor törekvésével van kapcsolatban, s a tisztán

æsthetikai szempont a történelmi nélkül puszta gyöngeségnek tünteti föl

azt, mi az erőnek duzzadása, s csak a költő szeszélyét látja ott is, hol

a kor küzdelme és iránya lüktet?

Aesthetikai legszigorúbb szempontból is, nagy hibái mellett nagy

szépségei vannak a _Téli regé_-nek, de a történelmi szempont e hibákat

kissé más színben láttatja, mindenesetre kimutat annyit, hogy

Shakespeare és általában az angol dráma, aligha emelkedett volna oda,

hol most oly fönséges magasságban áll a többi nemzeteké felett, ha nem

merészel sokat annyit, a mennyi egy nagyszerű mozgalomban majdnem belső

kényszerűség.

Az antik és keresztyén dráma, már kiinduló pontjában eltérnek egymástól;

csak abban egyeznek, hogy mindenik a vallás mysteriumaiból fejlett ki,

de tárgyban és módban végtelen különböznek. Az antik dráma bölcsőjében a

legegyszerűbb lyrai compositióhoz hasonlít, az egyetlen-egy személyhez

lassan társul a második és harmadik, magokkal hozva a cselekvényt, mely

aztán is folyvást megtartja egyszerű kerekdedségét a formára nézve és

fönséges szigorát a tárgyak megválasztásában.

A keresztyén mysteriumok és moralitások már kezdetben sok személyűek,

sok eseményt ölelnek fel, tárgyaikban épen nem választékosok, s

összevegyítik a fenségest az alacsonynyal, a vigat a szomorúval.

E durva kezdemények a renaissance érintésére fejlődésbe indulva,

szabályosabb drámákká válnak ugyan, de folyvást megőrzik eredetök

szellemét. Franczia- és Olaszországban a kizáró uralomra vergődött

classicismus egy jó darabig lenyomja e szellemet, de Angolországban

szabadon fejlődik és megteremti Shakespearet. Az antik és keresztyén

költészet fejlődésök és tökéletességök legmagasb pontján is folyvást

megtartják azt az ellentétet, mely születésöket jellemezte. Ott a forma

cultusa az uralkodó, itt az eszméé; amaz tárgyaiban szűkkörű, ez

túlgazdag; amazt fenségesebbnek mondhatjuk, ezt mélyebbnek. Shakespeare

és a korabeli drámaírók bekalandozták a költészet, történelem és

phantasia minden zegzúgát: az angol dráma magába olvasztott mindent, a

mit talált, az emberi viszonyok minden árnyalatát, a phantasia minden

szeszélyét, a kedély minden hullámzását, s minden kérdést, mit a

gyakorlati élet vagy a philosophiai elmélkedés fölvethet. Nem kereste

vagy elvetette a példányokat, nem utánzott, s elméletek helyett csak

nemzete és kora geniusát követve; új, eddig ismeretlen tartományokat

hódított meg a költés világában, az egész újabb költészet birodalmát. A

dráma ez óriási ereje egy darabig fölemésztette a költészet minden más

ágát. Drámai alakban jelent meg minden eposz, regény, népmese,

tanköltemény, szatira.

E drámai nagy mozgalom remekeiben ugyanazon szellem nyilatkozik, mintegy

megtisztulva, szabályozva, melyet kevésbbé sikerült műveiben egész

túlságában, féktelenségében látunk megjelenni. Nincs itt helye ezt

minden oldalról kifejteni s elég lesz csak azon oldalt érintenem, mely a

_Téli regé_-vel kapcsolatos.

A tartalomnak, a cselekvénynek az a gazdagsága, melyet Shakespeare

remekeiben bámulunk, szemben az antik drámával, nemcsak kortársainál,

hanem nála is néha többet ölel fel, mint a mennyit a drámai forma

megbír, mi lazábbá teszi a cselekvényt, avagy épen a kettős cselekvény

felé hajtja. A drámai forma kizárólagossága, mely Shakespeare korában

oly zsarnokilag uralkodott az angol költészetben hasonló következményt

vont maga után. Az angol dráma az által, hogy mindent felölelt, magába

olvasztott s a költészet többi nemeitől úgyszólva erőszakosan elszedte

tárgyait, végtelenül gazdagult ugyan, de természetesen nem kerülhette el

azt az örvényt, hogy néha oly tárgyakat is válaszszon, melyek egészben

véve nem elég drámaiak. Így alakultak meg a drámai költészet oly

válfajai is, melyek legalább kétes becsűek. Shakespeare is érinti ez

örvény szélét; ő sem ment egészen kortársai hibáitól, noha benne e

mozgalomnak inkább csak fényoldalai tündöklenek. A mint a _Téli rege_

mutatja, ő is hozzá nyúlt oly tárgyhoz, melyet lehetetlen valódi drámává

alkotni. De vajon e túlságok, tévedések nélkül megnyerhette volna-e az

angol dráma azt a gazdag tartalmat, melyet remekeiben bámulunk,

szélesbíthette válna-e a drámai költészet körét, napfényre hozhatott

volna-e annyi ismeretlen bájt, melyekről az antik dráma nem is álmodott?

Vajon mindez a gyöngeség jele-e vagy pedig az erőé, mely mindent

megkisérel, sokszor a legnagyobb diadalokat vívja ki, s midőn egészen

nem győzhet is, félgyőzelmet képes aratni? Nem igazolni akarom a _Téli

rege_ tárgyának választását, csak megértetni, s ennyiben menteni is, ha

ugyan mentségre van szüksége oly költőnek, a ki tévedéseiben is oly

gazdag kárpótlást nyújt hibáiért.