Tragédia 5 felvonásban. Irta Vörösmarty Mihály. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1864 november 18-án.
A költő halála évnapjának előestéjén adatott e tragédia és nagyszámú
közönség jelenlétében. Örömest jegyezzük fel mind a szinház mint a
közönség kegyeletének e nyilatkozását. Vörösmarty ugyan nem mint
drámairó nagy, de az ő korszakot alkotó költői géniusza hatását, kivált
nyelv és szellem tekintetében, érezte a szinpad is. E mellett ő volt a
Nemzeti Szinház első kritikusa, a ki a szinház megujításától fogva
éveken át fáradhatlan figyelemmel kisérte az előadásokat s jeles
kritikáival nem csekély mértékben segíté elő a szinészek és drámairók
művészibb törekvéseit. Ő az első magyar szinkritikus, ki megérdemli e
nevet, s az _Athenaeum_ nagy befolyását a drámairókra és szinészekre
senki sem tagadhatja, ki ismeri akkori viszonyainkat. Sajnáljuk hogy e
kegyeletes nap ünnepélyességét némi gáncscsal kell megzavarnunk. Egyik
laptársunk azt jegyezte meg, hogy kettős világítással és jobb zenével
kellett volna a szinháznak megünnepelni e napot. Mi szivesen elengedjük
mind a kettős világítást, mind a jó zenét, de nem engedhetjük el
Vörösmarty jámbusainak csonkítását, változtatását, mely az egész előadás
alatt többször sértette fülünket. Nem mondhatni, hogy szinészeink ne
igyekeztek volna emelni azt est ünnepélyességét. Kivált Jókainénak volt
egy jelenete (III felv. II jelenet), melyhez hasonlót mostanság nem igen
láttunk tőle, midőn Szabolcs lábához omlik, s a fájdalom, félelem, önvád
és enyhület érzései közt kiált fel: «Oh ég, Szabolcs!» Felekiné is jól
betöltötte helyét, mint Csillár, bár meggyilkolt mátkája holtteste
mellett több szenvedélyt és kétségbeesést óhajtottunk volna. A többiek
igyekezetét és készültségét sem akarjuk tagadni, azonban e szép nyelv és
versek megrontását egy Talmának sem tudnók megbocsátani, kivált oly
műben, melynek legfőbb ereje épen a szép nyelvben rejlik. Különösen
Lendvaira kell panaszolnunk. Többször megvontatta a jámbusokat s néhol a
legszebb sorokban. Élénken emlékezünk, hogy e sort:
Igen, hazátok dús, nagy büszke hon,
Méltó hazája bátor férfiaknak,
így mondotta: