Tragédia 5 felvonásban. Irta Szigligeti Ede. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1864 október 31-én.
Szigligeti e legújabb tragédiájáról meglehetős egyformán nyilatkoztak a
lapok s mint nem sikerült vagy csak részben sikerült művet elitélték.
Nincs kedvem vitatkozni menynyiben van igazok s mennyiben nincs. A
végeredményben egyet értek velök, ha indokolásokat nem helyeselhetem is.
Olyat is róttak meg benne, mi jó vagy legalább nem hiba. Azonban van e
műben valami, a mi a kritikust nagyon érdekelheti, ha figyelemmel
kisérte Szigligeti pályáját. Szigligeti eddigi tragédiáit inkább a
szerkezet virtuozitása tüntette ki, mint a tragikai mélyebb conceptio s
az erősb szenvedélyek sikerült rajza. Föllépte nevezetes mozzanat volt a
magyar dráma fejlődésében: erősb érzéke volt a drámai forma iránt, mint
elődei bármelyikének, s technikai ügyességével néha fedezte a belső
fogyatkozásokat is. Épen azzal ajándékozta meg a magyar szinpadot, mire
idő szerint legnagyobb szüksége volt. S ime e művében a drámai forma oly
laza, mintha nem Szigligeti írta volna, s a technikai virtuozitást
inkább csak egy pár jelenetben vehetni észre. Ellenben a tragikai
mélyebb conceptio s az erősb szenvedélyek rajza felé való törekvés
szembetünőbb, mint régebbi műveiben, habár nem a valódi siker
kiséretében. Uj forduló pont-e ez Szigligeti költészetében vay csak
esetlegesség? Emelkedni fog-e vagy sülyedni mint tragédiaköltő? Ki
mondja meg, de figyelmet érdemlő jelenség.
Nadányi cselekvénye sokkal előbb kezdődik, mint a hogy a mű alapjául
szolgáló tragikai összeütközés kivánná. Csaknem másfél felvonást
expositiónak nevezhetni. Igaz, hogy az első felvonásban is drámai
haladást látunk, de e részletnek csak külső s nem belső kapcsolata van a
valódi cselekvénynyel, mely Nadányi megszabadulásával kezdődik. A vár
ostroma Nadányi elfogatása, a tragikus alappal szemben mind csak
események és valósággal nem a cselekvény részei. Vajon nem érthetnők-e
meg a egész cselevényt, ha a mű a börtönjeleneten kezdődnék? A két
rabnak úgy sincs miről beszéljen, s itt szépen elbeszélhetné egyik a
másiknak, hogyan jutott fogságba, minő pártviszály szaggatja. Erdélyt,
kivált ha Zámbót épen akkor vezetnék be a börtönbe. Azonban ezzel csak a
cselekvény megkezdésének hibáját kivánom kimutatni s nem egyszersmind
ezt a tanácsot adni, hogy Szigligeti így könyűszerűen kijavíthatná
művét. Csak lényeges átdolgozással lehet megjavítani mind az expositio,
mind a szerkezet hibáját. Nem egy felesleges személy és jelenet van itt,
s mellőzve egy s más, mit a szerző czélja megkivánt volna. Bizonyára
csak nyert volna a mű, ha Zámbó, Imrefi, Géczi helyett Bátorival többet
foglalkozik a szerző s az első felvonás helyett a végső felvonásokat
teszi gyorsabb menetűvé. De nemcsak a lassúság árt a végfelvonásokban,
hanem a tablószerűség is. Hiányzik bennök a természetes folytonosság, s
mi több, Nadányi bukásának fokozatai olyanok, hogy itt vagy amott már
bevégződni hisszük a cselekvényt Nadányi és neje nem tudnak se élni, se
halni, részint a cselekvény vontatottsága miatt, részint más okból, mi
sokat levon a végjelenet hatásából.
De a mily gyönge e szerkezete, majdnem oly erős törekvést látunk a
tragikai hatás felé. Sajnálhatni, hogy e törekvést nem koronázta siker.
Azt hiszem nemcsak én, hanem a közönség is örömest megbocsátana egy kis
formátlanságot, számos technikai hibát, ha valódi tragikai hatás
élveiben részesülhetne. Nadányiné, hogy megmentse férje életét,
föláldozza erényét s nemcsak magát teszi semmivé, hanem férjét. A
gyalázat kínjai közt, a bosszu hevében. Nadányi, a hős a szabaság
bajnoka orgyilkossá sülyed, s midőn a zsarnok halála után az ország
felszabadul, nem csak barátjai vetik meg e tette miatt, hanem az uj
fejedelem is, sőt ez üldözteti és meggyilkoltatja. Mindebben elég
tragikai elem rejlik, talán egyszerre igen sok is. Alig van nehezebb
feladat mint egy oly nő rajza, ki erényét erényből áldozza föl, épen
azért, kinek szerelmét e tette által nemcsak örökre eljátsza, hanem
boldogtalanná is teszi. Valóban senkinek sem merném ajánlani ilyesmi
feldolgozását, mert inkább csak kinozni fogja az embert, mint meghatni.
A fő baj az, hogy a míg egyrészt növekedik a tragikai érdek, addig
másfelől romlik. Szigligeti e bajt még azzal tetézi, hogy a nő küzdelmét
a tett előtt nem rajzolja s a tett után nem mint őrültet, vagy
öngyilkost lépteti föl. Nadányiné csak válni akar, mert gyermekéért élni
kell. A néző vele együtt egyszerre csak kijózanodik s puszta sajnálatnál
alig érezhet egyebet. S mire való az a sok jeremiád? Oly nő, ki
önfeláldozásában oly tettre képes arra is képes lesz, hogy ne élje tul
gyalázatát. Vajon nem lett volna-e jobb, ha Nadányiné nem igy téved, ha
Báthori a jövő reményben ad kegyelmet a férjnek vagy más okból; ha
Nadányiné, mert férje tilalma ellenére járta az udvart, gyanuba jő a
világ előtt s ebből származnak a bonyodalmak? Nadányi felfogása már
jobb, de bukásában a rajzolt körülmények között nem hihetünk. A szerző
Báthorit a legelvetemültebb zsarnoknak tünteti föl. Imrefin kivül senki
sincs, a ki vesztét nem óhajtaná. S íme halála után egyszerre csak
Nadányi ellen fordul a közvélemény. A tény igaz, de a drámában nincs
hozzá kulcsunk. Ha a drámában szereplő Nadányi más, mint a történelmi: a
bukás indokát is ahhoz képest kellett volna módosítani. Nadányi nem oly
nevezetes történelmi személy, hogy a költőek sok szabadságot ne
engedjen. Bukásában szerepet kellett volna játszani a politikai
viszonyoknak is; ezeknek rajza talán érthetőbbé tette volna azt, mit így
bajosan érthetünk.