Vigjáték 3 felvonásban. Irta Kovács Pál. Előadatott a Nemzeti Szinházban
1864 október 14-én.
«A történeti vígjáték színpadunkon – írja egyik laptársunk – azt lehet
mondani, csaknem gagyogó gyermekkorát éli. Szépen megindult már ugyan,
de nem halad elég biztosan, önállóan, gyakran idegen támaszt keres, hogy
megállhasson. De bár még gyönge, mégis látszik, hogy van életereje, s
lassanként fejlő vonásai szebb jövővel kecsegtetnek.» A gagyogó gyermek
alatt nem tudjuk mit ért laptársunk. Azt-e, hogy történeti vígjátékot
csak most kezdenek drámaíróink, vagy azt, hogy mindeddig nem mutathatunk
fel sikerültebb kisérletet e nemben. Az úgynevezett történelmi vígjáték
irodalmunkban épen oly régi, mint a nem történelmi vígjáték. Írt
ilyesmit már Kisfaludy Károly is, ki a magyar vígjáték úttörője. Gaálnak
_Király Ludason_ czímű vígjátéka szintén ilyen, valamint a Szigligeti
_Rózsá_-ja és _Kinizsi_-je is. A különbség történeti régibb és újabb
vígjátékaink között leginkább csak az, hogy amazokon a német vígjáték
hatása érzik, emezeken pedig a franczia, kivált Scribe. Laptársunk, úgy
látszik azt hiszi, hogy csak egy pár év óta van úgynevezett történelmi
vígjátékunk s az napról-napra szebben fejlődik. Csodálkozunk, hogy ez
épen a jelen vígjáték előadásakor jutott laptársunk eszébe, mert bármily
tisztelettel legyünk különben a jeles író iránt, ki kell mondanunk, hogy
e műve legkevésbbé sikerült mindazon művek között, melyek e nemben
harmincz év óta színpadunkon megfordultak. Laptársunk egyszersmind a
történelmi vígjáték akadályait is megemliti. Gyors fejlődésének
legnagyobb akadályát abban találja, hogy a közérzület igen komoly
kegyelettel viseltetik minden fényesebb történeti név s legkivált a nagy
emlékű régi magyar királyok iránt. Tehát ha a közönség lemond a magyar
történelem nagy emberei iránti kegyeletéről, történelmi vígjátékaink
sokkal sikerültebbek lesznek. Ily áron nincs kedvünk történelmi jó
vígjátékot vásárolni, s a melyik költőnek a nemzeti kegyelet akadály,
jól teszi, ha békét hagy a drámának. Megérdemelné-e az a költő nevét, ki
Szent Lászlóból, Hunyadi Jánosból, Mátyás királyból, Nagy Lajosból,
komikai személyeket merne faragni, s lenne-e annak a közönségnek nemcsak
nemzeti önérzete, de ízlése is, mely ilyesmit eltűrne? A költő bárhonnan
vegye tárgyát, akár a multból, akár a jelenből, mindenesetre olyat kell
választania, melyből komikumot fejthet ki. A történelemben is találhatni
komikai tárgyat, bár kevesebbet, mint a jelen életben, mely a vígjáték
valódi tere; de hogy oly tárgyból igyekezzünk komikumot kisajtolni, mely
azzal homlokegyenest ellenkezik, az a legművészietlenebb valami.
Kovács Pál nem törekedett ily művészietlenségre, s nem ő, hanem
laptársunk hibás, midőn a mű egyik legnagyobb hibáját abban találja,
hogy Mátyás nem elég víg személy, s bohócza vidorabb. Az lesz vala szép,
ha Mátyás király komikai hősként szerepel, bohócza pedig komolykodik.
Mátyás hibásan rajzolt alak, de nem azért, hogy nincs benne semmi élet.
Szerzőnk igen helyesen Bánffit vette föl komikai hősnek, a mint hogy ezt
kivánta maga a történelmi adoma, mely a mű alapjául szolgált. Bánffit
féltékenysége teszi komikai személylyé, s épen a királynak kell
megtréfálnia, kire oktalanul gyanakodott. Ez magában elég jó tárgy, de
kidolgozása nagyon elhibázott, mind a cselekvényt, mind a jellemeket
illetőleg. Az expositio vontatott. Szerző a helyett, hogy nézőit
hirtelen tájékozza s a cselekvényt megkezdje egy hosszas és ízetlen
jelenetben a várnagyot és nejét lépteti föl, azután még királyt és
bohóczát. Egy felvonás felét pazarolja arra, mire elég lett volna egy
rövid jelenet. Tárgyához képest sokkal természetesben kezdődik vala a
vígjáték s indul meg a cselekvény, ha Bánffinak hírűl hoznák, hogy a
király meg akarja látogatni, s Bánffi féltékenységből hozzáfog neje
rejtegetéséhez. Igy az expositio gyorsabbá válhatik, a főhős is előbbre
nyomulhat, s komikai oldalai inkább feltárulhatnak. Szerző e vontatott
expositiot még azzal tetézi, hogy azt a jelenetet, mely az egész
cselekvényre elhatározóan befoly, a színfalak mögött viteti véghez.
Bánffi az álruhába öltözött Mátyás királyra bízza nejét, hogy vigye át a
Dunán rejtekhelyére. Szerző távolról sem indokolja e nehezen indokolható
tényt. De ha képes indokolni s előttünk hajtja végre, valódi komikai
helyzetet rajzolhat. Ennyi az első felvonás, mely legjobb az egészben.
Ezután a mű még inkább gyöngül és unalmasodik. A főcselekvény lassan
mozog, mellékesemények borítják el, melyek egész episodokká nőnek. Egy
pár mellékszemély, például a várnagy és neje, aránytalanul sok helyet
foglalnak el és Bánffiné, kit igen jól lehetett volna használni a
cselekvény gyorsítása- és élénkítésére, csaknem néma személy. Feltünő,
hogy a főhős, kiben leginkább volna meg a komikum magva, sehogy sem tud
maga iránt komikai érdeket gerjeszteni. A physikai és lélektani
valószínűtlenségek egész sora vonul el előttünk, melyeket nem
feledtethetnek a néhol igen is durva élczek és üres hazafi frázisok.
Szóval, e mű sokkal gyöngébb, mint társai, az a két eredeti, szintén
történelmi vígjáték, melyek a mult év végén s a jelen tavaszán adattak,
s melyek szintén igen gyöngék. Nem tudjuk, drámaíróink miért erőltetik a
történelmi vígjátékot, mely kétes becsű genre, s melyhez úgy látszik nem
igen van szerencséjök.