II.

De mit mond tulajdonkép Schlegel? Sajnálja, nagyon sajnálja, hogy

Molière annyira elrontotta Plautust, kinek egyik művéből kölcsönözte

tárgyát. Sokszor veti Molière szemére azt a léha vádat, hogy latin,

olasz és spanyol elődeitől egyet-mást kölcsönzött, azonban itt

megelégszik azzal, ha kimdndhatja, hogy a mit kölcsönzött, tökéletesen

elrontotta. És mivel rontotta el? Szerinte épen azzal, mi a darab

érdeme, hogy tudniillik alapeszmében, cselekvényben, jellemrajzban

különbözik a Plautus vígjátékától. Schlegel dicséri Plautus egyszerű

cselekvényét s hibáztatja, hogy a Molière-é bonyolultabb; tetszik neki,

hogy Plautusnál az egész cselekvény központja a kincs ellopása, melyet a

fösvény épen az által idéz elő, hogy gondosan rejtegeti; megrója

Molièret, hogy a kincs rejtegetésére nem helyez oly nagy súlyt, mint

Plautus, hogy egy pár felvonáson át a kincsről nincs is szó s Molière

igen művészietlenül lepi meg nézőit, midőn a szolga az ellopott

kincscsel belép.

Ez ellenvetés mind állana, ha Molière nem akart volna egyebet, mint

Plautus vígjátékát reprodukálni. Azonban történetesen egészen új

vígjátékot írt s mind alapeszméje, mint jellemrajza másnemű cselekvényt

kivántak. Molière fösvénye harczban áll gyermekeivel fösvénysége és

szerelme miatt, s így a jellem és helyzet e bonyolultsága szükségeskép

bonyolultabb cselekvényt kíván, minő a Plautusé; a kincs rejtegetése is

épen azért nem válhatik a cselekvény központjává s csak mint másodrendű

dolognak kell szerepelnie. Schlegel oly követeléssel áll elő, mely

szerint Molière kénytelen lett volna vagy csak Plautust másolni, vagy

saját eredeti conceptióját megrontani. S vajon miért művészietlen

meglepetés az a jelenet, midőn a szolga az ellopott kincscsel belép? La

Flèche nem haragszik-e Harpagonra, Kleant nincs-e a legnagyobb

szorultságban? A szolgát kettős indok ösztönzi e lépésre: a Harpagon

elleni gyűlölet s a segítni kivánás urán, míg Kleant az ellopott

kincsben eszközt talál arra nézve, hogy vagy elszöktesse a leányt, vagy

pedig lemondásra kényszerítse atyját.

Azonban halljuk Schlegel fontosabb gáncsait, melyek ha állanának,

valóban megdönthetnék Molière _Fösvény_-ét. «Molière – úgymond – a

fösvénység minden nemét egy személyben halmozta össze, s mégis az a

fösvény, ki kincsét elássa s az, ki uzsorára kölcsönöz, bajosan lehet

ugyanazon személy. Harpagon éhezteti lovait, de hát miért van kocsija és

lova? Ez csak oly embert illet meg, ki aránytalan csekély költséggel

bizonyos rang tekintélyét kívánja megőrizni. A komikai jellemrajz hamat

véget érne, ha Molière csak egy fösvény jellemét rajzolná. Molièrenek

legnevezetesb eltérése Plautustól az, hogy hogy emez csak kincsőrzőt

állít előnkbe, amaz pedig még szerelmessé is teszi fösvényét. A

szerelmes vén ember nevetséges, az aggódó fösvény szintén az. Könnyű

belátni, hogy az éles ellentétet szül, ha a fösvénység szenvedélyéhez,

mely az embert különhuzóvá és zárkózottá teszi, a szerelmet csatoljuk,

mely közlékeny és pazar szenvedély. Azonban a fösvénység rendesen jó

óvszer a szerelem ellen. Hol a finomabb jellemzés, vagy erkölcsi hatás,

minthogy itt erre kiváló súlyt helyeznek, Plautusnál-e vagy Molièrenél?

Harpagont a mint végig nézi a fösvény és a vén szerelmes, mindkettő

elégülten térhet haza a színházból. A fösvény azt fogja magában mondani:

«Én legalább nem vagyok szerelmes», a vén szerelmes pedig: «Én legalább

nem vagyok fösvény». A magasabb vígjáték az emberi bohóságokat, bármily

feltünők legyenek is, a dolgok rendes kerékvágásában rajzolja; a mit

csak kivételességeknek, a felfordultság idétlen szülöttének gondolhatni,

csak túlzó bohózatba illhetik be».

Schlegel, úgy látszik, épen oly figyelmetlenül olvasta el Molière

_Fösvény_-ét, mint a mennyire nem érti vagy nem akarja érteni a

complicált szenvedélyek lélektani és műveszi jogosultságát. Ellenkezést

lát abban, hogy Harpagon elássa kincsét és mégis uzsorára kölcsönöz. De

vajon Harpagon oly fösvény-e, ki abban találja örömét, ha a holt

kincsben gyönyörködhetik; azért ássa el a tízezer tallérát, mert nem

akarja uzsorára kiadni, vagy azért, mert még nem akadt erre jó alkatom?

A mű minden sora ez utóbbi kérdést igenli. Harpagon tízezer tallérát

azelőtt való nap hozták haza, melyen a mű kezdődik. «Mindamellett – mond

(I. felv. 5-ik jel.) – nem tudom, tettem-e, hogy tízezer tallért, a mit

tegnap meghoztak, kertemben ástam el». Már ebből is látszik, hogy ő nem

igen szokott magánál pénzt tartani, hanem uzsoráskodik s épen a nagy

uzsorával visszakerült pénze okoz neki nagy aggodalmat. Harpagon, hacsak

a körülmények nem kényszerítik, nem szokott magánál pénzt tartani.

«Bizony nem kis gondot ad – kiált fel (I. felv. 4-ik jelenet) – ha az

ember egy jó csomó pénzt rejteget magánál s be boldog, ki jól elhelyezte

vagyonkáját s csak annyit tart kezénél, a mi napról-napra kell». Molière

az egész műben úgy jellemzi fösvényét, mint egy telhetetlen embert, ki

minél több pénzre vágyik s ezt fösvénységgel és uzsorával igyekszik

elérni, de sehol sem olyannak, a ki a mit bevesz, rejtegeti, elássa

szenvedélyből. Mellőzve a Simon mesterrel való jelenetét, csak az első

felvonás ötödik jelenetét említem, midőn fiának így szól: «Ha szerencséd

van a játékban, haszonra kellene fordítanod, s a mit nyersz, kiadnod

becsületes kamatra, hogy annak idején megtaláld. Egyébiránt, mellőzve a

többit, szeretném tudni, mire való mind e szalag, mely tetőtől talpig

elborít s nadrágot tartani nem elég-e egy féltuczat kapocs? Szükséges-e

parókákra vesztegetni a pénzt, ha az ember saját természetes haját

viselheti, a mi semmibe sem kerül. Fogadnék reá, hogy paróka és szalag

husz pistolra rúg s husz pistol évenkint, csak 8% kamattal tizennyolcz

livret, hat sout, nyolcz fillért jövedelmez. Azt tanácsolja-e fiának,

hogy megtakarított pénzét elrejtse, vagy azt, hogy uzsorára adja? Nem az

uzsorás fösvény szól-e belőle? Íme, mily alaptalan az egész ellenvetés.

Nem Molière következetlen, hanem Schlegel nem fogta föl Harpagon

jellemét s nagyfelületesen a kincsásást és uzsorát csak magában tekintve

a legigazságtalanabb ítéletre vetemedett. Az az ellenvetés is, hogy

miért tart a fösvény kocsit és lovakat, ha fösvény csak oly ellenvetés,

mint a fennebbi. Molière vígjátékainak főbb személyei nagyrészt a nemesi

osztályhoz vagy a vagyonos polgársághoz tartoznak. Hogy Harpagon úri

ember, több körülmény mutatja, bár a cselekvény nem tette szükségessé,

hogy a költő Harpagon társadalmi állásáról részletes felvilágosítást

adjon. Harpagonnak szakácsa, cselédjei vannak, sőt fiának szolgát tart.

Valér nem állhat vala be hozzá udvarmesternek, ha Harpagon holmi

obscurus szatócs. Ha a társadalom alsó fokán állana, szabadon élhetne

aljas szenvedélyének, de így kötve van, kénytelen megőrizni társadalmi

állásának külszínét s a lehető olcsón úri házat tartani. Ez is egyik

komikai vonás benne. Schlegel követelése itt is, mint mindenütt, csak

rosszabbá tenné a vígjátékot.

A nagy német kritikus megvetően néz le a törpe franczia költőre, a

fösvénység és szerelem között is ellenkezést lát s lehetőségét csak a

legritkább kivételességnek hirdeti. S ezt Schlegel mondja, ki bámulja

Shakespearet, azt a Shakespearet, ki a drámaírók között leginkább

használ bonyolúlt szenvedélyeket, vagy jobban mondva, különböző

szenvedélyekből összeolvasztott jellemeket. Miért csak Molière kontár,

miért nem Shakespeare is? Miért csak Harpagon kivételes szörny, miért

nem Shylock, Macbeth is és így tovább? E szempontból kiindulva,

Schlegelnek Shakespeareről szóltában először is Shylockot kellett volna

megtámadni ilyformán: Könnyű belátni, hogy az éles ellentétet szül, ha a

pénzvágyat, mely ravasz és tartózkodó szenvedély, összekapcsoljuk a

boszúval, mely meggondolatlan és koczkáztató; a nyereség áhítozása

rendesen jó óvszer a boszú ellen. Macbethet így kellett volna

megtámadnia: Mily össze nem illő dolgokat kever össze ez a Shakespeare;

a nagyravágyó azért nagyravágyó, mert merész, azért merész, mert nem

hajt senkire, legkevésbbé a feleségére s ezt a Macbethet, ki áhítja a

koronát, feleségének kell a véres tettre ösztönözni. Papucshős és

királygyilkos, minő szörnyű kivételesség. Így lehet végigmenni az egész

Shakespearen s csodálatos, hogy Schlegel a bölcs szempontot, az éles

analysist nem alkalmazza Shakespeare is. Vagy talán mérsékelni kellene

magát, mert Shakespeare angol s az angolok szövetsegesei voltak azon

német fejedelmeknek, kiket Schlegel szolgált s kik nem kevesebb

szerencsével harczoltak a francziák, mint ő Molière ellen. Schlegel

tulajdonkép azért hibáztatja Molièret, mi egyik ok arra nézve, hogy

sokkal nagyobb költőnek tartsuk őt, mint tragikus társait, Corneillet és

Racinet, kik nagyrészt egy uralkodó szenvedélyt rajzolnak, míg Molière

több szenvedélyt vegyít egy főszemélybe, hasonlóan Shakespearehez, bár

nem tudja épen oly életteljesen összeolvasztani, mint a nagy britt

költő. Innen van, hogy Molière typusai némileg hajlanak az egyénhez és

sokkal közelebb állanak az élethez, mint a franczia classicismus bármely

teremtménye. Csaknem elmondhatni, hogy Molière jellemrajza mintegy

középet képez az egyéni és eszményi közt. Ha Molière _Fösvény_-ében hiba

van, az nem a fösvénység és szerelem vegyítése, a mi épen oly

természetes, mint komikai, hanem az, hogy nem mindenütt olvad egy

életteljes egészszé. Harpagonban ugyan van hiúság, fiatalabb óhajt

lenni, szeretne tetszeni a hölgyeknek, e mellett azért házasodik, hogy

gazdagabb legyen, felesége hozzon valamit a házhoz, azonban mindez talán

élénkebben és természetesben olvadhatna be a jellemrajzba. De ki tehet

róla, hogy Molière nem épen Shakespeare a jellemrajzban? Így is nagy

költő marad s egyedül méltó az európai drámairodalomban, hogy

Shakespeare mellett foglaljon helyet.

A mit Schlegel a fösvény erkölcsi hatásáról mond, az épen nevetséges. Ő

úgy látszik, azt hiszi, hogy a fösvényről, nagyravágyóról vagy

féltékenyről írt művek csak a fösvények, nagyravágyók és féltékenyek

számára készülnek s az író erkölcsi hatása egyedül az, ha a fösvény,

nagyravágyó vagy féltékeny egészen magára ismer, azaz a színpadi fösvény

egészen ő. Így egyetlen tragédiának, egyetlen vígjátékának sem volt és

lesz soha erkölcsi hatása. A közönség nagy része azt fogja mondani

Schlegel szerint: én nem vagyok se féltékeny, se fösvény, se

nagyravágyó, nem tartozik reám az egész; a valóságos fösvény,

nagyravágyó, vagy féltékeny, kik nem találják a rajzon minden

szőrszálakat, rosz photografnak nevezik a költőt s erkölcsi épület

nélkül hagyják oda a szinházat, a kritikus pedig előáll és ír ilyforma

kritikát: Othellónak nincs erkölcsi hatása, mert sok féltékeny lesz a

színházban, ki így fog szólani: «Én legalább nem vagyok szerecsen»; ha

pedig szerecsen találna lenni, ez így vigasztalja magát: «Én legalább

nem vagyok féltékeny»; Macbeth hatása olyan, mint Othellóé, mert a nős

ember így fog szólani: «Reám ugyan sok hatása van a feleségem

ösztönzéseinek, de legalább nem vagyok nagyravágyó»; a nagyravágyó pedig

így kiált fel: «Én ugyan nagyravágyó vagyok, de nem hallgatok nőmre, sőt

nincs is nőm!» E szempontból tönkre lehet tenni az egész drámairodalmat

s az a hatás, melyet a moralisták követelnek a drámából, sokkal többet

ér, mint az, a mivel Schlegel épen oly bárgyun, mint nagy garral elő

mert állani.

Szolgáljanak Molière _Fösvény_-éről e hevenyében összeírt polemikus

jegyzetek némi elégtételül, szemben azon igazságságtalan kritikákkal,

melyeket Schlegel nyomán nem egyszer olvashattunk irodalmunkban.