_Tartuffe_-öt és _Dandin György_-öt kivéve, talán Molière egyetlen
vígjátékát sem vádolták anynyira erkölcstelen iránynyal, mint épen a
_Fösvény_-t. Természetesen nem annyira a közönség, mint a kritika,
leginkább oly kritikusok, kik affectálták az erkölcsiséget, vagy ha
mélyen érzeték is, olynemű elmélettel rontották meg izlésöket, mely
szerint a költészet pusztán csak erkölcsi prédikáczió. Nem tudjuk
Rousseaut hova számítsuk: az affectált vagy őszinte erkölcsbírák közé,
de annyi bizonyos, hogy e nagy író, kinek, mint a színpad elvbeli
ellenségének, kár volt színműveket bírálni, aligha hirdetett nagyobb
előitéletet, mint akkor, midőn Molière _Fösvény_-ét erkölcstelen
vígjátékának bélyegezte. Nagy bűn, úgymond, a fösvénység és
uzsoráskodás, de nem nagyobb-e még meglopni az atyát s oly
tiszteletlenül bánni vele, mint a negyedik felvonás ötödik jelenetében.
Ezért nem haboz kimondani, hogy a _Fösvény_ a rossz erkölcsök iskolája,
mely a tiszteletlen és tolvaj fiút a nézővel megszerettetve, magát az
erényt akarja nevetségessé tenni. Ily egyoldalú erkölcsi szempontból
ítélni meg költői művet, Rousseau előtt is divatos volt, s most még
divatosb, kivált oly körben, hol egyébiránt Rousseau a legkevésbbé
kedvelt író. E divat természetesen a mi irodalmunkat sem kerülte ki. Nem
szólok az _Idők Tanuja_ és _Pesti Hirnök_-féle bírálatokról; kívülök is
elég kritikus van, kik ha nem is oly nevetségesen, de szintoly tévúton
keresik az erkölcsiséget a drámai költészetben. Hiszen, alig mult egy
pár éve, hogy egyik vígjátékírónk akadémiánkra oly elmélettel köszöntött
be, mely szerint Molière legkitünőbb vígjátékai erkölcstelenek, sőt
általában a valódi komikum lehetetlenné válik. Az erkölcsi szempont ez
egyoldalú képviselői hatását sok tekintetben elősegíti az a körülmény,
hogy a művészeti szempont képviselői rendesen hasonló egyoldalúságban
sinylenek. A művészet önmagának czélja, semmi köze a morállal – mondja
az ellenfél; – a művész ecsete csak úgy adja vissza a rajzot igazán, ha
logikája csupán a tárgyat tartja szem előtt s nem törődve sem jóval, sem
rosszal, megy czélja felé. Ily egyoldalú általánossággal nem dönthetni
el még csekélyebb érdekű kérdéseket sem. Ha a költészetben minden a
morál, akkor tulajdonkép nincs szükség költészetre; ha a morál semmi,
akkor a költészet nemcsak hűtelen rajza az emberi szívnek, hanem egész
letében művészietlen is. Hogyan, tehát a költőnek semmi köze sem volna a
morállal s épen a drámaköltő sérthetné erkölcsi érzésünket, az a költő,
ki a szenvedélyek küzdelmét rajzolja az erkölcs, társadalom és állam
nagy érdekeivel, s egyszersmind a tévedések és bűnök nemesise által
rázza meg szívünket? Ha így áll a dolog, akkor a költői
igazságszolgáltatás közönyös kérdés s csak a szeszély játéka; akkor a
szenvedélyek kűzdelmét akár a véletlen döntheti el; a részben
legművésziebb rajz véghatásába a legművészietlenebbé válik; s a drámai
művészet, melyet Aristoteles a szenvedélyek tisztításának nevezett, a
szenvedélyek felzavarásává válnék. A morál épen úgy része a drámai
művészetnek, mint a lélekbuvárlat, jellemrajz, cselekvény, sőt úgy
szólva egymásba játszanak. Holmi kevély phrásisokkal nem a morált kell
kiküszöbölni a drámai művészetből, hanem a moralisták balga
követeléseit, de annyiban küzdenünk a morál mellett, a mennyiben a
drámai művészet alkatrésze. A moralisták ily balga követelése a többek
közt mindjárt az, hogy a költőnek főszemélyeiben az erény képviselőit,
az emberi tökély eszményeit kell rajzolni. A drámaköltő épen ily hősöket
használhat legkevésbbé. Hová lesz a tragédia megrázó hatása, a tévedésbe
vagy bűnbe sodort szenvedély rajza nélkül? Vagy ártatlan erényes
embereket szenvedtessen a költő, kiket végül megjutalmaz. Így lehetetlen
tragédiát írni, legfeljebb csak érzékeny drámát s mellőzve a költői
szempontot, csak tisztán erkölcsből is, melyik nagyobb hatású: az
erkölcsi nemesis sujtó karja-e, melyet az élet majd mindennemű
viszonyaiban többé-kevésbbé feltalálunk, vagy a gondviselés jutalmazása,
mely ritkább az életben s melyet maga a keresztyén vallás is a
túlvilágba helyez? E mellett az ilynemű drámák, melyek között alig
találhatni kitünőt, igen hajlanak amaz erkölcstelen tan felé, hogy az
erény ne önmagában keresse a jutalmat, hanem világi javakban. A
martyrologia költői formája a legenda s nem a dráma, s erkölcsi
túlbuzgalmunkban kár összezavarni a műfajokat. Hogy komédiát hogyan
lehet írni erényes hősökről, épen nem képzelhetjük, mert azt csak föl
nem tehetni a moralistákról, hogy az erényt akarják kigunyolni. A
komikus költő még kevésbbé használhatja az erény hőseit, mint a
tragikus. A moralisták követelései kifogyhatatlanok, de csak azt
érintjük, mely némikép rokon a fennebbivel s a Molière _Fösvény_-e ellen
emelt vádat alkotja. A drámában – így szólnak – a jónak kell győzni a a
rossz felett; a tévedt vagy bűnös ember bukását az erényes diadalának
kell követni akár a tragikum, akár a komikum alakjában. Az igaz, hogy
mind a tragédiában, mind a komédiában valaminek győzedelmeskedni kell s
ez nem lehet ellentétben a morállal, sőt széles értelemben maga a morál:
de tulajkép eszmének kell győzni, nem személynek s hogy a személyek, kik
erre befolynak, erényes vagy nem erényes emberek legyenek-e, inkább csak
a tárgytól függ s épen nem absolut szükségesség, sőt a tragikum és
komikum legjobb tárgyai közül sok épen meg sem türné. Mind a
tragédiában, mind a komédiában a katastropha a megsértett erkölcsi érdek
kiengesztelése s itt az a pont, hol az erkölcsi és művészeti elem
legláthatóbban összeolvad. Ezt támadjátok meg, ha erkölcstelen, mert
akkor művészietlen, de ne vessétek latra azok erényét, kik e
katastrophát előidézhetik, mert akkor oly kevéssé vagytok lélekbúvárok,
mint æsthetikusok. Ime Sophokles _Elektrá_-jában, Klütemnesztra, a
férjgyilkos nő, fia kardja alatt vérzik el. Ti felsóhajtotok, hogy a
férjgyilkosság nagy bűn, de az anyagyilkosság még nagyobb. Szerintetek
talán idegen, de erényes embernek kellett volna végrehajtani e tettet.
De az erényes ember bosszúálló-e? Vagy a tragédiákat törvényszéki
itélettel akarjátok-e bevégezni, mely inkább külső, mint belsőkép
büntet? De a költő nemcsak nagy bűnöket rajzol, hanem nagy tévedéseket
is, s a nagy bűnök némely tárgyainál vajon miféle törvényszék fog ítélni
a királyok és királynők bűnei felett. Ím ott van Shakespeare Brutusa,
megbukik, nem azért, mert a szabadságot szerette, hanem mert nem okosan
szerette, s oly körülmények alatt akarta visszaállítani a respublikát,
midőn már hiányoztak a respublikai erkölcsök. Vajon a győzőknek
hazafiság és erény képviselőinek kell-e lenni? Antonius és Octavianus
nem azok, de az természetes az erkölcsi szükségesség fejleménye, hogy a
szabadság nevében elkövetett politikai orgyilkosságot, a szabadsággal
kaczérkodó zsarnokság kövesse, s a szabadságot nem érdemlő Róma végkép a
cæsarismus karjaiba dőljön. Ebben rejlik a morál, a költői
igazságszolgáltatás, kiengesztelés, s nem holmi erényes
mesterkedésekben. A drámaköltő inkább csak felvett hőse pályáját
rajzolja bukásáig s nem egyszersmind a többi személyeket is. A görög
drámaírók ugyan trilogiákat írtak, hol a tévedések és bűnök egymásból
folyó lánczolatát rajzolják külön főszemélyekben s így Orestes bűne egy
új dráma alapja lesz, de arra a gondolatra soha sem vetemedtek, hogy a
tragikai hatást az erényes emberek győzelmében keressék s nem a tévedők
vagy bűnösök bukásában. A fődolog az, hogy a tévedés vagy bűn magában
hozdozza a nemesisst, mely végre eléri a viszonyok kényszerűségénél
fogva: ez az eszme győzelme, ez a morál, a többi e tekintetben kevésbbé
lényeges vagy épen lényegtelen. A komikus költő még kevésbbé fogadhatja
el a moralisták eme tanácsát, mint a tragikus. A vígjáték hőse mindig
olyat akar, mi helytelen, mi ellentétben van vagy saját
tulajdonságaival, vagy az erkölcs, társadalom, életbölcseség, közszokás,
illem követeléseivel. Személyiségénél vagy viszonyainál fogva már
akarata is nevetséges, nem is érheti el, a mit akar vagy ha eléri, el
kell vesztenie, pórul járnia, mit cselszövény eszközöl a többi személyek
részéről. E cselszövényt önkénytelen maga a főszemély is elősegíti, mi
emeli a komikai hatást, mind a jellemrajzot, mind a helyzeteket
illetőleg. A komikai hős pórul jár, kijátszodják, megcsalják, csúffá
teszik, meg is javul olykor, ha a körülmények engedik, de csak akkor, ha
komikailag megszenvedett. Vajon erényes, jámbor emberek képesek-e
valakit kijátszani, megcsalni, hogy czéljukat elérjék? Nem kell-e ide
egy kis ravaszság, gonoszság, ha nem is épen bűn, de mindenesetre mégis
annyi, a mennyi a szigorú moralisták kritikáját ki nem állja. Mit
csináljon a szegény vígjátékíró erényes, jámbor személyekkel, kiket arra
kell használnia, hogy komikai hősét tönkre tegyék? A cselekvény megindúl
s ha a jámbor emberek nem gonoszodnak el egy kissé bizony a bohó, sőt
bűnös ember fog győzedelmeskedni felettük, mi épen aztán épen oly
művészietlen, mint erkölcstelen. Azonban van egy más körülmény is, mi a
komikai cselszövők győzelmes ravaszságát nemcsak szükségessé teszi,
hanem enyhíti is annyira, hogy épen nem sérti erkölcsi érzésünket. A
valódi komikai hős maga idézi föl maga ellen a cselszövényt saját
hibájával vagy bűnével kelti ki környezetében a ravaszságot, a megtorló
szenvedélyt s így midőn pórul jár: azt az érzést kelti föl bennünk, hogy
megkapta a mit keresett és megérdemelt, s távolról sem azt, hogy azok a
gonoszok mily rútul bántak e szegény emberrel. Az erkölcsi érdek itt is
a katastrophába olvad, a fődolog itt is az, hogy a hős magában hordozza
nemesisét, mely eléri s nem az, hogy a kik befolytak bukására, hány
próbás erényűek. Ha az igazság szolgáinak megengedünk egy kis
ravaszságot a bűn üldözése, az igazság kiderítése körül, még inkább meg
lehet azt engednünk személyeire nézve a drámaírónak, ki ugyan nem
poroszló, de, ha valódi költő, minden törvényszéknél igazságosb.
Ily valódi, ily igazságos költő Molière. Az erkölcsi és művészeti elem
összeolvasztását a komikumban senki se értette jobban nálánál.
Főszemélyei magok idézik föl a cselszövényt és a szenvedélyekben lelik
büntetésöket, bukásukat. Az a vád, mit Rousseau _Fösvény_-e ellen emel,
a műnek épen egyik legfőbb érdeme. Harpagon fösvénységével kinozza egész
családját, még a legszükségesebbet is megvonja gyermekeitől. Mi
természetesb, hogy a fiú adósságot csináljon és tékozló legyen. Kell-e
komikaibb valami, mint az, hogy a ki magától is megvon mindent, idegen
uzsorásoknak gyűjti vagyonát? Mi utánozhatlan jelenet, midőn tudtán
kívül, saját fiának akar nagy uzsorára pénzt kölcsönözni s óhajtja a
gazdag atya saját maga, halálát! Nem vitatjuk, a tékozlás nagyobb bűn-e
vagy a fösvénység, de vajon ki idézte elő e tékozlást s ki szenved
miatta? Nem az-e, a ki megérdemelte. Tulajdonkép ez itt a kérdés s nem
az, hogy melyik nagyobb bűn. Harpagon vén létére szerelmes is s egy
fiatal leányt akar elvenni, kit fia szeret. Fia kijátsza atyja tervét,
hogy házasodhassék, átveszi a szolgája által ellopott pénzes ládát s
addig nem adja vissza atyjának, míg házasságába bele nem egyezik. Megint
nem vitatjuk: vajon a lopás és fiúi tiszteletlenség nagyobb bűn-e a
fösvénységnél és uzsoráskodásnál? De ismét kérdjük, nem oly embert ér-e,
a ki ezt felidézte s megérdemli. Jól esik nevetnünk rajta, hogy ily
pórul járt s e nevetésben több erkölcsi érzés nyilatkozik, mint Rousseau
moralizálásában. Nem a tiszteletlen és tolvaj fiút szeretjük, de
csodálnók, ha Harpagon nevelési rendszere máskép ütne ki s
boszankodnánk, ha egy szerény, engedelmes fiút látnánk magunk előtt, ki
eltűri, hogy atyja boldogtalanná tegye. Rousseau nem gondolta meg, hogy
midőn a tékozló és tiszteletlen fiú miatt annyira feljajdul, okvetlen a
fösvény és rossz atyát védi, s ha ő maga írta volna meg e művet, már
conceptiójában is lélektani hibát követett volna el s épen úgy
gyengítette volna az erkölcsi, mint a művéssi hatást. Ha a fösvény
katastropháját nem családja tagjai idézik elő, kevésbbé lesz vala
természetes és komikai. A fösvénység veszélye és nevetségessége sehol
sem tünhet fel élénkebben és sehol sem szülhet oly könnyen más bűnt, s
vonhat magára visszatorlást, mint épen a családi körben. Csak itt
lehetett kifejteni erős komikai nemesist, vagy más névvel valódi drámai
morált. Kell-e több morál, mint egy fösvény atya, ki tékozlóvá, sőt
tolvajjá teszi fiát, egy vén szerelmes, ki, mert nem tiszteli magát,
gyermekeitől sem tiszteltethetik, és semmit sem ér el, mire nevetséges
szenvedélyében törekszik? Vajon lehető lett volna-e ez más conceptióval?
Nagyon kétlem, de arról meg vagyok győződve, hogy a moralisták némely
balga követelései a drámai művészetben épen úgy tönkretennék a
tragikumot, mint a komikumot s velök együtt erkölcsi mélyebb hatást.
Azonban a moralista Rousseau gáncsait sokkal inkább megbocsáthatni, mint
az æsthetikus Schlegeléit.
Rousseau jól értette ugyan a zenét, de nem foglalkozott az æsthetika más
ágaival, írt ugyan operát, sőt vígjátékot is, de mintha megbánta volna
ez ifjúkori bűneit, megtámadta a drámai művészetet, a romlottság
szüleményének nevezte, mi igen illett oly bölcshöz, ki civilisatióban
csak a romlottságot látta s a természeti ősállapot után sóhajtozott.
Schlegel kiválóan mint æsthetikus szerepelt s egy négy kötetes
munkájában majd minden nemzet drámairodalmát megbírálta. _Über die
dramatische Kunst und Literatur_ czímű munkájának sok érdeme lehet, de
semminemű érdem nem ellensúlyozhatja azokat a nyomorult kritikákat,
melyekkel e könyvben Molièret sárba tiporni igyekszik. Valóban, más
nemzetek a francziákat a költészet majd minden nemében felülmulják, de a
vígjátékban nem mérkőzhetnek velök, s Molière, a komikus, majd oly
magasan áll az európai irodalomban, mint Shakespeare, a tragikus. S íme,
épen Németországon áll elő egy oly kritikus, ki Molièret lenézi, azon a
Németországon, melynek maig sincs egyetlen kitűnő vigjátékírója; csak
Kotzebueval dicsekedhetik, s egyik legnagyobb költője Goethe gyöngénél
gyöngébb vígjátékokat hagyott hátra. Azt érthetni, hogy a francziáktól
akkortájt a csatatéren annyiszor megalázott Németország örömujjongva
fogadott egy oly kritikust, ki a legnagyobb franczia költő dicsőségében
gázol, de az megfoghatatlan, hogy Magyarországon is találkozhattak oly
kritikusok, kik Schlegel uszályhordozóivá alázták magokat. Ezelőtt
tizenkét évvel _Dandin György_-öt Schlegel kardjával támadta meg egyik
kritikusunk, ezelőtt két évvel egy másik szintén Schlegel Corpus
Jurisából olvasott halálos ítéletet _Tartuffe_-re. Csodálatos, hogy most
_Fösvény_-e ellen senki sem hívta segítségül Schlegel bölcseségét. Vagy
talán meg is történt, csak én nem olvastam.