Szinmű 4 felvonásban. Irták Dumanoir és Keraniou, ordította Radnotfáy
Sámuel. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 augusztus 8-án.
E mű nem ma került először szinpadra, egy párszor már adták s a közönség
elég jól fogadta. Én ma láttam először, unalom nélkül néztem végig, sőt
jól mulattam; oly jól, mint akármely társaságban, hol tisztességes
emberek mulatnak, élénken, helyenként szellemdúsan, beszélgetnek a napi
eseményekről, s egy-egy találó reflexióval, egy-egy sikerült élczczel
fűszerezik társalgásukat. Ki unatkoznék ilyenkor? Hanem az is igaz, hogy
az ember minden erősb benyomás nélkül tér haza, s midőn másnap fölkel,
csak arra emlékszik, hogy tegnap itt s itt volt, elég jól mulatott és
egyébre semmire.
Valóban sok franczia újabb szinmű hatása ilynemű. Semminemű ügyesség,
találékonyság, mesterkedés nem pótolhat bizonyos varázst, a költészet
varázsát, mely még némely nagyon hibás művekben is ellenállhatatlan hat
lelkünkre.
A Hugo és Dumas-féle romanticismus szilaj, féktelen, de mégis költői s
néha megrázó vagy legalább megdöbbentő teremtményeit, önmérséklő,
csendes, szelíd, mondhatnám közönyös szinművek váltották föl a franczia
szinpadon. Nem találkozunk többé nagy szenvedélylyel, vagy a nagy
szenvedély affectatiójával; a phantasia nagy tévedései eltüntek, de
magát a phantasiát is hiába keresed; nem panaszkodhatni többé a
bonyolult, megriadt cselekvényen, mely szinpadi csínyekkel vadászsza a
hatást, azonban a dráma nem akar már több lenni, mint egy hosszú
beszély; regényi tárgyakat és motivumokat vesz föl s keveset gondol a
dráma formájával. A történelem nagy tényei, alakjai többé senkit sem
lelkesítenek, a dráma muzsája csak a jelenben él, utczai pletykákkal
táplálkozik, mint egy grisette, vagy nagy szalonfecsegésbe merül, mint
egy unatkozó úrhölgy. A költők írtóznak a nagy felindulástól, nem
keresik az erősebb összeütközést, a mélyebb tragikumot, ha mindjárt
kétes úton, groteszkkel vegyítve dissonans benyomást hagyva is hátra,
mint azelőtt husz-huszonöt évvel; megelégszenek a mindennapi élet
szenvedéseivel és gondjaival, oly bukással, melyet elviselhet az ember,
oly diadallal, melynek nem mindig örülhetni. A szenvedély nyelve
kiveszett a franczia szinpadokról; helyét szellemdús vagy elmés
társalgás foglalta el vagy épen közönséges fecsegés, az idealismus
realismussá változott át, vagy a mi megmaradt, nincsenek nagy eszméi,
elszokott vagy fél a lelkesüléstől, nehogy nevetségessé váljék.
A franczia dráma ez újabb irányának, bár különböző oldalról, a fiatal
Dumas és Feuillet a képviselői. Mindkettő tehetséges ember, de az a
drámai genre, melyet mívelnek, nem nagy értékű. A fiatal Dumas vastag
realista és cynikus, ki egyébiránt néha szeret az erkölcscsel
kaczérkodni. Büszkesége, hogy a valódi életet másolja és fölmenti magát
a phantasia, találékonyság és gondolkodás terhétől. Azt hiszem, nincs is
elég ereje hozzá. Kikap valamit a mindennapi életből, a mit látott,
hallott, tapasztalt, rendesen holmi botrányt, s leírja szélesen és
hosszan, nem viseltetik alakjai iránt benső részvéttel, másolói
szerepéhez híven közönyös hozzájok; cselekvényeit ritkán emeli
eszmeiségig, vagy ha igen, az nem egyéb mint paradoxon; a legtöbbször
egy pár adomai fordulat minden leleményessége, bon-mot az alapeszméje s
holmi cynikus irónia egész bölcsesége. Ügyesen és elevenen másolja a
való életet, tudniillik az úgynevezett demi-monde titkait, s azt hiszi,
hogy az mindenkit úgy érdekel, mint őt; nem tartja magát erkölcsbirónak,
költőnek sem; ő csak rajzol fecseg s néha szellemdúsan, egyébre nincs
gondja; lássa a közönség, mit csinál, itéljen; óvakodik éreztetni
meggyőződését, világnézetét, mely talán nincs is. S mégis művei drámai
szegénységök mellett is, nagy részt feltünő sikert vívtak ki a párisi
színpadokon. Rajzbeli tehetségének, elmésségének tulajdonítsuk-e ezt,
vagy tárgyai botrányos ujdonságának? itéljék el a franczia műbírák.
Annyi igaz, hogy kevesb specifikus drámai tehetséggel ritka költő vívott
ki ily drámairói nagy hírt.
Feuillet egészen más ember. Távolról sem oly realista, mint a fiatal
Dumas, s egészen más körben mozog, azonban idealismusa nem fenszárnyaló.
Ő is őrizkedik a nagy felindulástól, a nagy szenvedély rajzától, de
gyöngéd kedélye, választékos, finom ízlése jó hatást tesznek a lélekre,
ha nem is mélyet és maradandót. Ő is inkább csak a mindennapi élettel
foglalkozik, de nem a demi-monde, hanem a valódi salonélet körében. Nem
veti meg úgy a phantasiát, mint Dumas, vagy jobban mondva több
phantasiája van, de sem széles körű, sem erős. A romantikai iskola némi
maradványa még meg van benne, de féktelenségéből semmi. Annyira
önmérséklő, illemes, választékos, hogy néha mesterkélt és erőtlen. Csak
a kecseshez, az érzelmeshez van érzéke; erkölcsi világnézetei elég
józanok, de igen kitünteti őket. Költészetének jó oldalai egyébiránt
beszélyeiben és regényeiben tünnek ki, melyek az újabb franczia
regényirodalomban kitünő helyet foglalnak el: drámáiban nagyrészt
árnyoldalait látjuk, mit különösen akkor vehetni észre, midőn regényeit
és beszélyeit dramatizálja. Mily különbség a dráma és a beszély között!
Bár sokban különbözik Dumastól, de abban egyezik vele, hogy a világos és
biztos expositióhoz keveset ért, erősebb drámai helyzeteket nem tud
teremteni, formája drámai szempontból laza, s cselekvénye, bár
érdekesen, de vontatva halad: a specifikus drámai erő épen úgy hiányzik
benne, mint Dumasban.
Dumanoir és Keraniou urak e drámája a Feuillet iskolájához tartozik, ha
ugyan iskolának lehet nevezni Feuillet kisérleteit. Nincs benne semmi
botrányos. Feuillet jóakaratteljes, gyöngéd szellemének, választékos
ízlésének némi halvány visszfénye sugárzik rajta. Nem bajlódik heves
szenvedélylyel, erős összeütközéssel – az újabb franczia drámák egészen
oda hagyták e tért – nincsenek benne hatásos, megrázó helyzetek, a
szenvedély nyelvét sem halljuk sehol, de hallunk élénk, elmés
társalgást, láttunk egy pár érdekes jelenetet és fordulatot s némi
könnyed kellemet, mely az egészen átvonul. Egyébiránt alapeszméje nem
annyira meglett embernek, mint növendék leánynak vagy ifjúnak való. Az
van benne kifejezve, hogy ne higyjünk a külszínnek, nem az a nő szereti
férjét igazán, ki csak ruhával és bánatos arczczal gyászolja, hanem az,
ki szívével, s ha kell, önfeláldozásában mosolyogni is tud. Ennyiért kár
volt drámát írni s kivált oly gyönge alapon, mint Rey Jeanette
története.
Két Jeanette áll előttünk, Rey és Vanneau Jeanette. Emez gyászolja,
siratja férjét, de örömest férjhez menne, sőt gyásza, nagy bánatja
tulajdonkép nem egyéb, mint kaczérság. Nem tudjuk ugyan a kire számít,
de csak akad valaki, a mint hogy akad is mindjárt az első felvonásban,
Borel Móricz orvos és törzstiszt, ki épen Algirből jő haza, s kivel a
fiatal özvegynek még lyánykorában némi viszonya volt. Hát a másik
Jeanette? Ez épen nem gyászolja Algirban elesett ezredes férjét, mindíg
nevet s férje testvérével, Laurence kisasszonynyal, minden mulatságban
részt vesz s kivált a bálban majd halálra tánczolja magát. Vajon miért
teszi mindezt? Bizonyára se kitalálni, se megérteni nem fogja az olvasó.
Kissé kivételes helyzete van, de a melyet a szerzők minden mesterkedésök
mellett sem indokoltak eléggé. A nevető Jeanette férjének tudniillik egy
vak és idegességben szenvedő anyja van, ki előtt titkolja fia halálát,
minden héten költött leveleket olvas föl neki fiától. Tehát Jeanette
azért nem gyászol, azért nevet, jár a bálba, s veszi magára az egész
világ rágalmát. Ez mind jó, csak az a kis baj van, melyet akármely
növendéklyány vagy ifju kritikája is észrevesz, hogy mi szükség a Rey
Jeanettnek _vak_ napa előtt nem gyász, hanem világos színű ruhát
fölvenni; mi szükség napa körén kivül is vígnak lennie s annyira bálozni
csak azért, hogy napa fia halálát meg ne tudja, melyet az egész világ
tud? Vajon nem jobb volna-e otthon ülni, nehogy valaki idegen látogassa
meg az öreget, s beszédközben kipattanjon a titok? Szóval a szükség vagy
is szűkölködés nem a viszonyokban rejlik, hanem az írók
leleményességében. Nem tudták tovább szőni drámájokat, azért volt
szükségök Rey Jeanette vígságára, bálozására a házon kívül is. Ugyanis
Borel orvos úr, meghallván az ő elesett kedves ezredese nejének
bálozását, szörnyen megbotránkozik, hamar belé esik a másik Jeanette
hálójába s nem akar semmit tudni ezredese végső óhajtásáról, hogy
tudniillik vegye nőűl testvérét Laurence-ot s legyen védje családjának.
Azonban látogatása alkalmával történetesen tanuja lesz Rey Jeanette
vígsága és bálozása okának, látja, hogyan titkolják az anya előtt fia
halálát, hogyan olvasnak neki a levegőből Algirban kelt leveleket. A
hályog leesik szeméről, tisztelni kezdi e nevetve gyászoló nőket,
örömest elvenné Laurence-ot, de már minden késő, mert a másik
Jeanettenek, a gyászoló özvegynek szavát adta. A bús Jeanette sietteti
is a házasságot; szerencsére férje halálát nem tudja hitelesen
bebizonyítani, sőt a mint Bidaut jegyző úrtól halljuk, az meg sem halt,
csak a hajó sülyedt el, melyen elvitorlázott, de nem egyszersmind Ő is.
Borel föl van mentve szava alól. Ha már az egyik holtnak vett férj
megkerült, miért ne kerülne meg a másik is? Rey ezredes csakugyan
levelet ír, hogy hála Istennek kiszabadult az arabok fogságából s mint
tábornok tér haza. Képzelhetni az anya nő és testvér örömét. Borel
eljegyzi Laurence-ot s a dráma azzal végződik, hogy Rey Jeanette belépő
férje karjaiba omlik, ki az egész darabban most jelenik meg először, de
nem hallhatjuk szavát, mert a függöny hirtelen legördül.
Istenem, ha csak ennyi baj és ily szenvedés volna az életben, ha az
emberi tettek szigorú nemezisét ily jóakaratú véletlen váltaná föl?
Istenem, ha ily drámai rajz mélyebben fel tudná indítani a szívet, mi
könnyű volna költőkké válnunk! De nem panaszolok, a darab teljességgel
nem unalmas, ügyesen van írva, elég jól mulattam, oly jól, mint akármely
theaestélyben, hol sok mindent kellemesen összefecseg az ember; igaz,
reggel midőn írni akartam róla, alig emlékeztem már reá s épen nem
merném részletesen megbirálni. Mindegy: nem unatkoztam, s várjunk-e
többet a franczia drámairodalom újabb irányától?