Vigjáték 3 felvonásban. Irta Sardou Viktor. Fordították Berczik Árpád és
Fésűs György. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 szeptember 16-án.
Majd minden újabb franczia dráma csak azt az állításunkat igazolja,
melyet a minap mondottunk, tudniillik, hogy a franczia újabb drámai
iskola kevesebbet ér elődénél. Hugo Victor, Dumas Sándor, Scribe Jenő
helyét Feuillet, ifjú Dumas és Sardou foglaltak el. Minő különbség nem
csak a tehetséget, de a szellemet és drámai stílt illetőleg is. Hányszor
gúnyolták Scribet, hogy a bourgeoisie költője, de vajon szebb helyzet-e
a demi-monde költőjének lenni? Szemére hányták a magasb idealismus
hiányát, de vajon lehet-e czinizmussal vádolni, mint utódait, s
gyakorlati józan esze nem többet ér-e az újabb költők paradoxonainál?
Scribe leleményességét mindenki elismerte, azonban a jellemrajzot s a
mélyebb indokolást senki sem tartotta erős oldalának. Igaz, de melyik
újabb franczia vígjátékíró az, ki leleményessége hiányát csak
valamennyire is fedezni tudja jellemrajzai erejével? Ím itt van Sardou,
ki meglehetős hírre kapott, nálunk talán még inkább, mint
Francziaországban. Jellemrajzai távolról sem állják ki a versenyt a
Scribe-éivel; legjobb művében, a _Jó barátok_-ban is inkább csak a
genreképi alakok, s mellék személyei sikerültebbek. Leleménye is
ilynemű. Egy egész cselekvénynek soha sem ura, de vannak jó ötletei, és
egy-két helyzetet szerencsésen megalkot. Inkább víg jelenetek, mint
vígjáték költője. Ilyesmit tapasztalunk jellemrajzaiban is. Egy-egy
jellemző vonást találóan kiemel, de a mint a cselekvény fordulóponthoz
ér, főbb alakjai rendesen belé bicsaklanak. Azonban legnagyobb baj, hogy
a specifikus drámai formát ő is épen úgy elhanyagolja, mint társai.
Világos expositióval felkölteni a várakozást, a jól előkészített
cselekvény gyors, de könnyen felfogható bonyodalmával folyvást ébren
tartani a nézőket, nem áll hatalmában. Expositiói nehézkesek, bonyodalma
egyenetlen: hol lassú, hol sebes, de kissé homályos s gyakran
erőltetett. Vannak szükségtelen személyei, kikkel kezd valamit, de nem
tud végezni. Cselekvénye vagy elnyújtott vagy túlterhelt; sokat markol,
keveset szorít, s a mit megszorított is, úgy kizsákmányolja, hogy fele
is elég lenne.
Sardou ez új művét leleményben majdnem szegénynek mondhatni. Egy férfi,
ki megúnja a boldog házas életet és csapodárkodni óhajt, s kifáradva egy
ostoba kalandban, újra visszatér nejéhez, ki épen azért vonult falura, s
kezd kaczérkodni udvarlójával, hogy férjét visszaédesítse, meglehetősen
elkoptatott gondolat. Azonban Sardou új formában, új fordulattal akarta
feldolgozni. A kalandozó férjet nejének egyik rokona, kit ez a vasúton
bizonyos olasz nő komornájának néz, az olasz nő helyett nejéhez viszi
légyottra, hogy ott megvárassa, kiéheztesse, átfázassa,
kellemetlenségekbe bonyolítsa, szóval megtérítse. Ez magában nem rossz,
de rosszak az eszközök, melyeket e czélra használ s tulajdonkép ebben
rejlik a mű leleményességének szegénysége. Egyik laptársunk sajnálkozik,
hogy Sardou, e kiválóan nemes és komoly emelkedettségű költő – úgy
hiszszük ilyesmit maga Sardou sem igényel magának – belé dobta magát a
bohózat harlekin ruhás karjaiba. Bár dobta volna az Isten adta, oly
kevéssé vált volna szégyenére, mint Shakespearenek vagy Moliérenek. Csak
írt volna jó bohózatot, hanem épen az a baj, hogy egészben véve épen oly
gyönge bohózatot írt, mint vígjátékot, azaz sem egyiket sem másikat.
Tárgyából, úgy a hogy felfogta, lehetett volna egy igen mulatságos egy
felvonásos farce-ot írni, e helyett három felvonásos vígjátékra
törekedett, a czélt jól kigondolta, de leleménye cserben hagyta az
eszközök megtalálásában, azért kipked-kapkod, s ez a minden biztosság
nélküli kézzel-lábbal dolgozás művének valószinűtlenségeit, lélektani
botlásait még kirivóbbakká teszi. A valódi leleményesség nem abban áll,
hogy a száraz értelemmel bonyodalmat combináljunk, hanem hogy
képzelődésünkkel képzelődésre hatva, a czélt hozzávaló eszközzel
szolgáljuk s ez eszközöket mintegy önkénytelen leljük meg. Sardou tudta
mit akar, de nem tudta, hogyan akarja; értelme látta a czélt, a
képzelmében nem tudott megszületni a cselekvény és jellemrajz ikre. Nem
várt utána, vagy talán hiába is várt volna. Törik-szakad, helyzeteket s
hozzá személyeket combinált; akadt egy pár jó ötlete is; egy csoport
szellemdús vagy legalább szellemdúsnak látszó reflexió, mint mindig, úgy
most is szolgálatára állott.
Nincs kedvünk e mű cselekvényét és jellemrajzát elemezni. Fogyatkozásai
oly szembeötlők, hogy akárki észreveheti. Sokkal örömestebb foglalkozunk
azzal, mi az újabb franczia vígjátékok sajátságosb betegsége, s mely már
a miénkre is elragadt. A kritikus is kedveli, mint az orvos, az érdekes
betegségeket, a szép sebeket, bár nem oly nyegle, hogy meggyógyításukra
vállalkozzék.
Az újabb franczia vígjátékban gyakori eset, hogy komikai főszemély
kigyógyul hibájából és bűnéből. Tulajdonkép ez a komikai összeütközés, a
küzdelem végczélja. Néha mintha alapeszmében gyermekbeszélkéket
hallanánk, hol a hazug Feriből s a nyulánk Jánoskából derék fiuk válnak,
miután pórul jártak, vagy a mama és tanító bácsi megbüntették őket. Ez a
gyógyítási düh a mi vígjátékíróinkat is megszállotta. A mult héten a
pályavígjátékok majd mind ilyenek voltak. Nem mondjuk, hogy az ily
conceptióból nem válhatik jó vígjáték, de azt állítjuk, hogy a
komikumnak rendesen csak könnyedébb nemét képezhetik. Bezzeg Molière és
Scribe nem gyógyítgatták komikai főbb személyeiket, megelégedtek azzal,
hogy megbuktatták és csuffá tették.
Valóban, a rögzött hibának, komikai erősebb szenvedélynek nem
természete, hogy átváltozzék, ha az emberekkel és viszonyokkal
összeütközik; sőt ellenkezőleg még rögzöttebb, hevesebb lesz, s mikor
pórul jár sem hiszi el, hogy nevetséges volt, legfeljebb csak azt, hogy
kijátszották, most az egyszer tévedett, de máskor nem fog. Rosszul
fognók fel a komikai főszemély drámaiasságát, ha azt hinnők, hogy
szükségeskép át kell változnia. Ez egy bizonyos tekintetben inkább illik
a tragikai hősre, kit szenvedélye mind inkább ragad
ballépésről-ballépésre, míg végre a csak nagyravágyó Macbethből gyilkos
és bitorló lesz. A komikai hős inkább állandó jellem, mint a tragikai,
de abban mindenik egyezik, hogy nem annyira a gyógyulás, hanem inkább a
bukás felé sietnek. A kigyógyítást vígjátékban leginkább ifjaknál lehet
használni, avagy oly hibánál vagy szenvedélynél, melynek csak küszöbén
vagyunk s úgy szólva most kezdünk bele esni. S épen az a baja a legtöbb
gyógyító vigjátéknak, hogy rögzöttnek festi a hibát, erősnek a
szenvedélyt, s mégis nagyon könnyen és hirtelen gyógyít. Azt értjük,
hogy Shakespearenál jó indulatú, s csak elkényeztetett makranczos
hölgyet a szerelem fokozatosan meggyógyítja; de azt teljességgel nem
értjük, hogyan térhet meg Sardounál, egy kis éhezés és átfázás után egy
oly csapodár férj, ki neje iránt még külsőleg sem viseltetik
gyöngédséggel, ki már csaknem roué s egy alig ismert szép hölgy után
mérföldeket bekóboról.
A franczia újabb vígjáték e gyógyító szenvedélye egyébiránt távolról sem
oly baj, mint az, hogy a drámai szorosb forma iránti érzék kezd tompulni
a franczia drámaíróknál. A nehézkes expositió, laza szerkezet,
szükségtelen személyek, hosszan elnyújtott okoskodások, szóval mindaz,
mi Scribe idejében kivétel volt, most mindennapi jelenség. Mily
nehézkesen tud exponálni Sardou is, kinek épen élénkségét szokták
dicsérni. Az első jelenetben Fridolin és két kárpitos áll előttünk.
Ebből megtudjuk, hogy a falusi lakás újra butoroztatott s így azt is,
hogy falun vagyunk, Champignac nejénél, ki nem rég költözött ide
Párisból. Fridolin az árjegyzék utalványozásakor szórakozottságból a
maga neve helyett Constance a Champignac neje nevét írja alá. Ez által
az író tudtunkra adja, hogy Fridolin szereti Constance-ot. A kárpitosok
elmennek és többé nem térnek vissza. Fridolin magára marad s elmondja,
hogy szereti Constance-ot, ki aztán betoppan és rendelkezik valamiről. A
negyedik jelenetben megérkezik Camilla, elmondja utikalandját, Constance
szin én elbeszéli, hogy a mióta nem látták egymást, mi történt, hogy
férje elhanyagolja. Camilla okoskodik, elmélkedik s tanácsokat ad neki.
Az ötödik jelenetben bejő Champignac, nem tudva, hogy kalandozásában
tulajdon nyaralójába érkezett; elbeszéli a közönségnek, s Fridolinnak,
hogy ő minő ember, mily kalandja volt; Fridolint hasonló kalandokra
bátorítja. Ekkor belép Camilla, kit Champignae komornának vél, s itt
aztán valahára megkezdődik a cselekvény.
Mennyi az ismétlés, nyujtás, s mily kevés a biztosság, világosság ez
expositióban! Egyik kerékvágásból nehezen zökken a másikba és sehogy sem
tud megindulni. Hát vajon bonyodalomban és kifejlésben oly ügyesek-e a
mostani franczia vígjátékírók, mint a régiek? Távolról sem. Sardounak
épen az a szokása, hogy ha a bonyodalomban egy-egy jó ötlete van, mintha
nem tudná hasonló jóval tovább fűzni, egész az unalomig kizsákmányolja.
Példa rá Camilla szembekötősdije, mely elég mulatságos jelenet, de
minthogy hosszúra nyúlik, egészen bele lankadunk. Hát a mű kifejlése
mennyire el van nyújtva, sőt rontva. Midőn Champignac kiéhezik, átfázik,
Riveroltól megszalad, a bonyodalom legfőbb fokát érte el, s a
kifejlésnek gyorsan kellene bekövetkezni. Azonban még egy egész
felvonást kell látnunk. A szerző még itt is bonyolítani akar, de
minthogy nincs mit, csak mesterkedik, s épen úgy megrontja cselekvénye,
mint jó kedvünk folyamatosságát. Hátha még ide veszszük Fridolin
szerelmét, melyet a költő sehogy sem tudott a mű organismusába
olvasztani; Constance-ot, ki henye jelenetei miatt sehogy se tudja
érdekelni a közönséget! Vajon nincs-e jogunk állítani, hogy a franczia
vígjátékban épen az kezd romlani, mivel eddig a francziák minden
nemzetet felülmultak, a forma szabatossága, a technika virtuozitása.
Épen azért teljességgel nem ajánlhatjuk vigjátékíróinknak ez új iskolát
s óhajtjuk, hogy a régibb franczia vigjátékírók művei többször
kerüljenek színpadra.