Azonban ez örvendetes fordulat bajt is idézett elő, még pedig két oly
főbajt, melyeket az a képzelt és dicsőített verseny a Nemzeti Szinházzal
még inkább kiemel. Egyik az, hogy a Népszinház semminemű lendületet nem
adott a drámai alsóbb nemek eredeti irodalmának; másik az, hogy néha
nagyon is könnyelműen lábbal tapod minden ízlést és erkölcsöt. Ez
utóbbin sokkal könnyebb segíteni, mint az elsőn. Az a körülmény, hogy
három év alatt a Népszinház eredeti népszinművei, bohózatai, kisebb
vígjátékai közül egy sem tett némi figyelemre méltó hatást, igen rossz
jelenség. Úgy látszik, a Népszinháznak még nem születtek költői, pedig
nélkülök nem fejlődhetik nemzeti alapon, s üvegházi növény marad. A
Népszinháznak tulajdonkép eredetibbnek a magyarabbnak kellene lenni a
nemzetinél, mert a nép mindig állandóbb és sajátságosb ízlésű, mint a
szorosabb értelemben vett nemzet, mely több oldalú míveltségénél fogva
inkább ki van téve az ízlés hullámzatának. E mellett egy Népszinház
jórészt nemcsak a a hazai népélet, hanem a speciális fővárosi élet
viszonyaiból szívja éltető nedvét. Közönsége kedveli a mindennapi élet
komikumát, mely őt közelről érdekli; oly viszonyok költői feldolgozását,
melyeket átélt, tapasztalt; egy jó tréfát, mely talán holnap vele is
megtörténhetik, egy találó dalt, melyet eltanulva holnap műhelyében
elmormolhasson. S mit találunk Népszinházunkban? A franczia operettek,
vaudevillek és bluettek majdnem kizárólagos uralmát. Hol vannak a vidéki
és fővárosi élet rajzai? Hol egyetlen eredeti komikai alak, mel a nép
kedvenczévé válhatnék, mint a nép szellem hű kifejezése? Sehol. Mind ezt
nem vádkép mondom. Tudom, hogy senkinek sem áll hatalmában költőket
teremteni; az sem ismeretlen előttem, hogy drámaíróink megvetik a drámai
alsóbb nemeket, még akkor is, ha több tehetségök van reá, mint a
felsőbbekre; Pest vegyes lakossága nem csekély akadály egy önálló
népszinház fejlődési folyamában; aztán elvégre a budai népszinház még
fiatal intézet; mennyit küzdött Nemzeti Szinházunk is, míg néhány
drámaíróra tett szert s az eredeti drámairodalomnak némi lendületet
adhatott. Igaz, várnunk és rémélnünk kell, de egyszersmind szólanunk a
dologról és folyvást szemünk előtt tartani a czélt, melyet elébb-utóbb
elérni kellene. A kritikusnak épen oly kötelessége részvétet ébreszteni
a drámaírókban a drámai alsóbb nemek iránt, mint magának a népszinháznak
inkább keresni és becsülni a drámaírókat, mint eddig tevé. Évenként
legalább egy pár kísérletet minden esetre lehetne koczkáztatni. Ott áll
összegyűjtve egy csoport népmesénk; miért ne lehetne valamelyikből oly
látványos színművet szerkeszteni, mely æsthetikai becsre nézve
felülmúlja az _Ördög pilulái_-t. A vidéki és pesti életnek egy pár oly
jellemző sajátsága van, mely kivált alsóbb komikumra igen alkalmas,
hozzá kell nyúlni, ha ma nem sikerül, sikerül holnap. Van egy pár
régibb, nem épen értéktelen bohózatunk, például a _Garaboncziás diák_;
ártana-e, ha valaki ujra átdolgozná? E mellett hány oly franczia
vaudevillet, bluettet olvashatni, melyekből az alapeszmét s egy-két
helyezetet átvéve egészen új, a magyar és pesti viszonyokhoz alkalmazott
műveket lehetne írni. Hát a zeneszerzők mit vétettek? Aránylag sok
magyar zeneszerzemény jelen meg évenként Rózsavölgyinél. Nem lehetne-e a
jobbakat hol ide, hol oda beszőni? Népdalaink gyűjteménye nem
válhatnék-e a Népszinház valódi kincsbányájává? S hogyan van az, hogy a
magyar operette sehogy sem találja meg útját a népszinházhoz?
A mi a másik főbajt illeti, ezen segíteni magától a színháztól függ, s
ideje is, hogy segítsen. Nem a pietista, sem a szalonember szempontjából
indulok ki, s jól tudom, hogy az alsóbb komikumnak æsthetikai
kiváltságlevele van a nagyon is illedelmes és kényes ízlés követelései
ellen. De jegyezzük meg jól, hogy a kiváltságlevél az æsthetikai érzésen
alapszik s nincs semmi köze azon speculátióval, mely a nemtelen hajlamok
hevületeinek hízeleg s pusztán csak az érzékiséget csiklandoztatja. Egy
valódi komikai jelenetnek sokat megbocsáthatni, ha valamiben áthágja is
az illedelmet, de a mi az æsthetikai gyönyörrel kapcsolatban sincs,
annak épenséggel semmit. Íme példa rá _Dunanan apó és fia utazása_ a
népszínháznak e már régi darabja, de a melyet most először néztem meg
figyelemmel. Maga a mű ellen nem szólok; elég kedves zenéje van;
cselekvénye, kidolgozása több és mulattatóbb lehetne, de így is megjár.
E mellett a szinészek épen nem játszottak rosszul, dicsérnem kell az
élénk, sebes és összevágó előadást, mely a magyar szinészetben nem
mindennapi jelenség. Igaz, hogy e darabot már szokszor adták s ennyi
próba után akaratlanul is összevágó játszáshoz kell szokniok. De az reám
nézve mindegy s nem csorbíthatja méltánylatomat. Azonban mirevaló a mű
végén az a nyomoruságos cancantáncz? Tulajdonkép nem is tartozik a
darabhoz; nem hiszem, hogy az eredetiben ezzel végződjék, alkalmasint
csak későbbi találmány. E tánczot Páris egyetlen szinházában sem járják,
csak oly nem épen jó hírben álló mulatóhelyeken, minő a Mabille és
Jardin d’Hiver, de itt is ott áll a tánczolók körül egy pár sergeant,
kik rendreutasítják az illetlenkedőket. S nekünk ezt a szinházban kell
látnunk s nálunk még találkoznak hirlapírók, kik védelmök alá veszik.
Nincs kedvem erkölcsi prédikácziót tartani; azt hiszem, hogy a közönség
inkább csak kiváncsiságból s egy kis vásoltságból lel benne gyönyört, de
azonban, bizonyára csekély az erkölcsi érzék, kik erre neki alkalmat
adnak és ajánlgatják.