II.

A _Szentivánéji álom_-ról írni mindenesetre nehéz föladat. Alig van műve

Shakespearenek, mely annyira megpróbálja a kritikust, nem mintha ez

volna a legremekebb vagy épen a legnehezebben felfogható. Oh nem, de e

művet tulajdonkép érzeni, élvezni kell s egészen átadni magunkat annak

az önkénytelen és naiv felindulásnak, a minőt csak egy bohó, de kedves

álomkép, egy rég elhangzott, de folyvást visszhangó népmese emléke költ

föl lelkünkben.

A kritikai eszmélet ily műnél sokfélekép árthat. Nem az élet tragikum-

vagy komikumával van dolgunk, melyek a már tárgyul vett positiv

viszonyoknál fogva is igénybe veszik értelmünk egész komolyságát, a

bánat, a derültség felindulásai közt is. A könnyű, vidám, naiv képzelet

űz itt játékot velünk; leigázza értelmünket, elvarázsolja kedélyünket,

mint a népmesék bizonyos fajában. Ki fog a phantasia és kedély némi

naivitása nélkül gyönyörködni a népmesékben, ki fogja csak

magyarázatból, érteni és érzeni szépségöket? Ide nem elég az értelem,

bármily mívelt legyen, nem elég az érzés, bármily nemes szívből áradjon,

sőt oly phantasia sem, melynek csak a nagyszerű és fönséges iránt van

érzéke. Ide bizonyos primitiv fogékonyság szükséges, vagy sokoldaluan

kimívelt ízlés. A ki érzi a népmesék szépségeit, nem igen van szüksége

magyarázóra, például a népnek; a ki nem érzi, az a legjobb magyarázót

sem fogja megérteni. Így van a dolog a _Szentivánéji álom_-mal is. Ha

bonczolni kezdi az ember e szeszélyes, játszi s mégis minden követelés

nélkül mély értelmű álomképet, e mintegy oda lehelt tündéri látomást:

úgy jár, mint a gyermek a pillangóval, letörölte minden fényporát s csak

roncsolt szárnyakat szorít kezébe.

De minthogy szerencsétlenségem kritikát írni, megpróbálom a mit tehetek.

Bizonyára most lesz legkevésbbé az én hibám, ha nem tudom kellő

világításba helyezni ezt az anynyira sajátságos és ritka becsű művet.

Tulajdonítsa ezt az olvasó Shakespeare csodálatos geniusának, mely

annyiszor daczolt már a legkitünőbb kritikusok éleselműségével is, és e

művében a vásott Puckként épen gunyt űzött bölcseségökből.

E műről is, mint Shakespeare mindenik művéről, sok mindent írtak már

össze a Shakespeare-magyarázók, de nekem úgy tetszik, hogy bár sok

szépségét kiemelték, az egész alapeszméjét és compositióját illetőleg

egy pár lényeges dolgot mellőztek. Nem ismerem ugyan a

Shakespeare-magyarázók mindnyáját, sőt negyedét sem, de néhányat, sőt

egy párt a hiresebbek közül, megforgattam. Nem támaszkodhatom hát

egészen reájok, bár inkább szeretném csak az ő fejtegetéseiket

összeállítani s még részben sem tolni elő az enyémet. Egy pár pontban

mindenesetre el kell tőlök térnem.

Úgy hiszem, az alkalom, melyre Shakespeare írta e szinművét és a

népmese, mely részben alapeszméűl szolgált, nagyobb szerepet játszik az

egész mű æsthetikai becse megitélésében, mint egyelőre látszik. Lássuk

először, hogy az elsőre nézve mit mondanak Shakespeare életírói és

magyarázói.

Némelyek szerint Shakespeare e művet 1594-ben írta, mert ekkor volt oly

időjárás, a minőre a második felvonás első szinjében czéloz: hideg, esős

nyár, terméketlen év; mások szerint 1598-ban, még pedig barátja

Southampton lord tiszteletére, a ki ez évben kelt össze Miss Vernonnal.

Sokan az 1597-ik évet vitatják benső okokra támaszkodva, mert e művében

tehetségének oly fejlődését találják, mely költői pályájának csak

második korszaka végére vagy a harmadik elejére eshetik s így 1591 –

1597-ik évekre. Annyi bizonyos, hogy e mű 1598-ban már ismeretes volt,

1600-ban már nyomtatásban is megjelent. Az is kétségtelen, hogy alkalmi

szinmű volt, melyet a költő, valamelyik nagyúri pártfogója vagy barátja

lakodalmi ünnepélyére írt. Minket ez utóbbi körülmény érdekel, az elsőt

csak azért említettem, hogy megczáfoljam a _Pesti Hirnök_-öt mely e

művet Shakespeare első gyarló kisérletének hirdeti. Tehát Shakespearenek

alkalmi művet kellett irni, egy főúri ünnepély fényét emelni, vidám és

szellemes lakodalmi népet mulattatni. Ez igen divatos volt akkor

Angolországban, főúri körökben nem eshetett ily ünnepély drámai előadás

nélkül, sőt a mesteremberek is játszottak a magok és mások mulatságára.

A drámának egy egész új faja alakult ki, melynek épen úgy nem volt

határozott formája, mint az akkor szintén divatos ugy nevezett

históriáknak.

E körülmény is mutatja, hogy Shakespeare kora mennyire kedvezett a

drámai költészet fejlődésének. Népnek és aristocratiának kedvencz

mulatsága volt a dráma, nem unalomból, divatból, hanem benső szükségből.

Valóban ez a nép és aristocratia megérdemelte a nagy drámaírót; még a

telivér democrata is elismerheti, hogy Shakespeare a mai fogalmak

szerint sem alázta meg magát, midőn geniusa fényével tisztelte meg

valamelyik derék angol lord lakodalmát. Már csak azért is örvendenünk

kell, hogy nem vetette meg az alkalmi szinmű nemét, mert oly költőivé

alkotta, a minő se előtte, se utána nem volt.

Shakespeare mint alkalmi költő is Shakespeare maradt; itt is követte és

fölülmulta kortársait; átvette mások kezéből a rosszul vagy csak

félig-meddig megírt művet, s jobbá alkotta; megrabolt mindent, a mire

szüksége volt s egy új egészbe olvasztotta át. Ha most élne, bizonyosan

epigonnak vagy plagiatornak neveznék mindazok, a kik azt hiszik, hogy a

lángelmét nagy részt nem kora szüli, hanem megfordítva egészen ő szüli a

kort, s az eredetiség nem a más vállain emelkedés, hanem fegyveres

Minerva kiugrása Jupiter fejéből.

Shakespeare oly kevéssé találta föl az ily ünnepélyes alkalmakra írt

szinműveket, mint akár a tragédiát. Készen találta e műfajt is, mint a

többit, sőt itt is ugyanazon elemekből dolgozott, mint elődjei. Ily

alkalmi szinmű természetesen nem lehetett se tragédia, se vigjáték, se

szoros értelemben vett dráma. Kivált lakodalmi ünnepélyen ki fogja

élvezni a tragédia megrázó jeleneteit, sőt ki fog igazán gyönyörködni

oly komikumban is, mely mélyen az életbe vág s talán épen a házasélet

köréből van véve? A bohozat az, a mi ilyenkor leginkább tetszhetik, s

valóban a népies clown, az angol humor ez ősi képviselője nélkül nem is

eshetett meg ily mulatság. De puszta bohózatot máskor is lát a közönség.

Egy alkalmi műnek kapcsolatban kell lenni az alkalommal, melyet épen

ünnepel. Ily körülmények között természetes, hogy allegoriai és jelképes

elemeket kellett használni a költőnek, melyeknek leple fedezze és

kiemelje az ünnepelt személyeket; jól ismert viszonyokra vonatkozó

czélzatokkal és bókokkal átszőni művét, s mindenek fölött ügyelni, hogy

az egész ne zavarja, sőt emelje az ünnepély hangulatát.

Íme, minő czélra s minő elemekből dolgoztak az ily alkalmi színművek

költői Shakespeare idejében. Ő maga sem tett mást, csakhogy valamivel

máskép. Ő sem írt ily alkalomra se tragédiát, se vígjátékot, sőt puszta

bohózatot sem; ő is némi alkalomszerű allegoriához folyamodott, de az

abstract tündéralakok vagy classikai reminiscentiák helyett, a

népmesékhez fordult s itt is mint egész költői pályáján a népnemzeti

elemnek adott magasabb emelkedést. Méltán mondja egy angol kritikus,

Drake, hogy a _Szentivánéji álom_ első oly műve Shakespearenek, melyben

az idegen példányoknak már nem látszik nyoma s mely lángeszét már egész

fejlődésében mutatja.

Az angol clown bohóságai természetesen az ő művéből sem maradhattak ki,

de mélyebben olvadnak a mű organismusába, mint elődjeinél; valamint a

czélzások és bókok is megszűnnek nála csak puszta diszítményül

szolgálni. A terméketlen évre való czélzás önként következik a Titania

és Oberon közti viszályból. A bűvös virág története, midőn, a mint

Oberon mondja Pucknak, tegzes Cupido biztos czélba vőn

Egy vestaszűzet nyúgot tronusán.

Pattant az ívről a szerelmi vessző,

Átfurni képes százezer szivet;

De láttam a tűznyíl hogyan aludt ki

A vizenyős hold szűz sugáriban

S a fejedelmi papnő elhaladt

Szűz gondolattal szerelem ne’kül,

Erzsébet királynőre vonatkozik, a ki alkalmasint maga is jelen volt az

előadáson. A költő bókot mond az általa annyira tisztelt királynőnek,

mert ellentállott Leicester csábításainak, de e bók nem az udvaroncz

hizelgése, hanem az önérző hazafi hódolata, a ki örvend, hogy királynője

nem áldozta föl Angolország jóllétét a szerelem szeszélyeinek.

Oberon elbeszélésének mindjárt a föntebbiek után következő e helyeiben:

Szemmel kisértem az eső nyilat:

Egy kis virágra hullt az nyúgaton

Tejszin előbb, most bíbor sebben ég;

Hivják a lányok «égő szerelemnek».

Hozz ily virágot, hisz’ mutattam egyszer:

Alvó szemekre csöppenő leve

Nőt, férfit örjöngő szerel’mre gyújt,

Az ébren elsőbb látta lény iránt.

szintén czélzás rejlik. A nyiltól megsebzett virág alatt Essex Letice

grófnét kell érteni, kivel Leicester titkos viszonyban élt s kinek ez

idő alatt Irlandban mulató férje meggyilkoltatott.

Mindkét czélzás szoros kapcsolatban van a művel, mely a minden erkölcsi

tartalmat nélkülöző szerelmi szenvedély tévelygéseit tárgyazza, s

melyben e varázst épen a bűvös virág csöpjei idézik elő.

Az ünnepelt személyek is be vannak foglalva a műbe. Theseus és Hippolyta

nem mások, mint a vőlegény és menyasszony, kiknek tiszteletére írta

Shakespeare szinművét. Néhány vonással egy valódi angol gentlemant

rajzol Theseusban; higgadt, eszes és vitéz férfiút, jó vadászt, nemes

szívű s valódi műértőt, de Shakespeare nem hideg allegoriával akart

kedveskedni pártfogójának és barátjának; Theseus, Hippolyta s kiséretök

csak fényes rámája az egésznek, maga a lakodalmi ünnepély, a lakodalmas

vendégcsoport, mely elébe a phantasia bűvös tükrét tartja a költő. S e

napon mi inkább ilhetett inkább e tükörbe, mint ez álomképek

csoportozata, az az ábránd és való, a szeszély és érzelem, a bohóság és

bölcsesség e kedves játéka, melyen valami kimondhatatlan derültség ömlik

el? A költő egy pár népmese töredékből czéljának megfelelő egészet

alkotott és oly alapeszmével, mely épen illett az alkalomhoz, de

egyuttal, mint minden költői gondolat, örök időkre szól.

Mi az alapeszme? A tőlem ismert Shakespeare-magyarázók érzik, érintik,

sőt félig-meddig ki is fejtik s még se mondják meg világosan. Gervinus,

ki majd minden angol magyarázót felhasznált s ő maga a németek közt

leghiresb magyarázó, szintén mellőz valami olyant, a mi nélkül az

alapeszme magyarázata sem elég természetes, sem elég világos. Ő

álomképnek tartja a művet, csodálkozik, hogy Coleridge, a ki szintén e

véleményben van, e felfogással nem tudott behatolni a mű belsejébe,

holott e mű nem csak külső szinezetére és alakjára nézve álom, hanem

benső jelentőségében is. A szerelem szeszélye űz itt játékot. A vak

szenvedély e csalódásai, az érzékiség szemfényvesztő játékai, az «égő

agy» változékonysága és tévelygései, a szeszély és ábránd ez eszmélet

nélküli fél-éber varázsa, e minden magasabb szellemi és erkölcsi

központot nélkülöző cselekedetek, mind álomhoz hasonlítanak, mely

szorongató bonyodalmakkal húzódik el előttünk, melyből nincs más

szabadulás, mint az ébredés, az öntudat helyreállása. Minden oda mutat,

hogy a költő nem czélzott egyebet, mint az érzéki szerelmet az

álomélettel allegoriailag összehasonlítani.

Ez röviden összevonva Gervinus véleménye a mű alapeszméjéről; nagyrészt

igaz, de csak így felfogva, hol marad a mű alkalomszerűsége, mi szükség

Theseusra és Hippolytára s általában miért választott Shakespeare ily

alapeszmét épen egy oly művének, melyet egy boldog mátkapár lakodalmi

ünnepélyére írt? Gervinus ugyan említi, hogy e mű lakodalmi ünnepélyre

iratott, de nemcsak mint történelmi adatot, s az alapeszme

kimagyarázásával semmiféle viszonyba nem hozza. A dolog pedig igen

egyszerű és világos. Theseus jellemzése mindent megmagyaráz. Shakespeare

benne egy higgadt férfiút rajzol, ki túl van a fölületes szerelem

bohóságain s érett a valódi szerelemre, a házas életre. Nem ábrándozó,

megvetéssel szól a képzelgő szerelemről, nem indítják meg a nagy hangú

szerelmesek panaszai, de valóságos férfiúi hévvel szereti menyasszonyát,

s épen úgy tudja élvezni az élet reális örömeit, mint a művészet báját.

E férfiú az ünnepelt vőlegény képe, és Shakespeare mivel dicsőíthette

volna jobban házasságát s általában a házasságot, mint azzal, hogy

ellentétül egy tündér álomképben oda rajzolta a könnyelmü és éretlen, az

ábrándozó és érzéki szerelem minden bohóságát?… Ki előtt kedvesebb és

nevetségesebb az ifjukori illusiók emléke, mint a ki már tul van rajtok

és boldog valóságra ébredt? S kell-e költőibb bók, szellemesebb

üdvözlet, bölcsebb tréfa, melyet a költő pártfogójának és barátjának

nyujt? Mennyire eltalálta Shakespeare alapeszméje megérzékítésének

formáját is. A mindennapi élet rajza akár komoly, akár komikai vagy épen

bohózatos oldalról igen komoly vagy igen víg lett volna ez ünnepély

derültségéhez és méltóságához képest, s még sem fejezte volna ki épen

azt, a mit akart. Mindennek vegyülete kellett, a phantasia könnyű

játéka, a szeszély, a kedvcsapongás költészetének bizonyos neme, melyben

kár nélkül sokat lehet merni s mindent összeolvaszthatni. A népmeséhez

folyamodott, melynek lényege épen a csodálatos és köznapi vegyülete,

mely túlteszi magát a természet törvényein, de nem a szellemén, mely a

naivitás burkában gyakran egyszerű, de mély bölcseséget rejt.

De magának az alapeszmének is ide kellett vezetni őt. Az ifjukori

ábránd, érzékiség, melynek ingere és szeszélye, makacssága és

változékonysága, bohósága és tévedései a legnemesebb szívet is megejtik,

nem hasonlítanak-e a mesebeli varázshoz? S míg rabjai vagyunk, életünk

nem álmodozás-e, melyben csak beteg képzelődésünk és hő vágyaink

vezérelnek s ha szükség, daczolunk minden physikai és erkölcsi

lehetetlenséggel? Mindennek költői feltüntetésére mi alkalmasabb, mint

az elfek, az éj e mystikus álomtündérei, kik könnyelmű szerelem tündérei

is? S a bonyodalmak előidézésére kell-e jobb alak, mint Puck (Robin

Goodfellow), az angol népmesék e bohócza, ki az északi parasztot és

vadászt annyiszor megtréfálta; e kissé napégette arczu parasztos,

tündér, ki részint kujonságból, részint ügyetlenségből annyi furcsa bajt

idéz elő, s kinek szájába Shakespeare e szavakat adja:

… Én vagyok az éj víg vándora

Ki Oberont is megnevettetem,

Ha a zabszúrta mént rá-rászedem

Nyerítve hozzá, mint szép kanczaló,

Vagy, ha tű-tűzget holmi vén anyó,

Vaczkor gyanánt rejt a kancsó-fenek

Iváskor én ajkához billenek,

Hogy a sör mind aszú keblére fut.

Mesél egy néni szörnyű szomorút,

S engem néz háromlábu zsámolyul:

Kibiczczenek alóla, felborul,

Óbégat és majd megfúl, úgy köhög;

A többi oldalához kap, röhög,

Tüszköl, csuklik nevettében s hitet

Mond rá, hogy ily jól sohsem nevetett.

Ime, az alkalomszerűség és népmeséi alap legjobban megmagyaráz mindent,

magát a czimet is, a Szentivánéjet, mint a melyen a szellemek leginkább

szoktak játékot űzni a halandókkal. Ebből kiindulva minden rész egy

organikus egésznek fog feltűnni s nincs szükségünk erőltett

magyarázatra, melyhez nem egy német æsthetikus kénytelen folyamodni.

Így egy a cselekvényre vetett futó pillanat is mindent megértet velünk.

A mű egész drámai összeütközéssel kezdődik s híre-hamva sincs a

tündéreknek, de a négy szerelmes kedélyén már nyilatkozik a bohó ábránd,

a lángoló, de felületes szerelem egész varázsa, melyet aztán Oberon

bűvcsepjei annál természetesebben valódi örjöngéssé változtatnak. Hermia

összetűz atyjával Lysander miatt, kibe halálosan szerelmes, könnyelműen

széttépi a szülői köteléket s kész elszökni vele. Demetriust üldözi,

ostromolja szerelmével. Íme a szerelmi ábránd, mely nem ismer physikai

és erkölcsi lehetetlenséget, íme az érzéki erős mámor, mely nem tisztel

semmi szentet s benső ürességét hiányzatos phrásisokkal takarja.

A tündérudvarban is hasonló felfordultság uralkodik. Oberon és Titania,

e két könnyelmű házaspár, viszálykodásban élnek egymással. A szenvedély

és könnyelműség e mindinkább emelkedő mámorában oly természetes az az

örjöngés, melyet a bűvös virág cseppjei később előidéznek. Lysander

odahagyja Hermiát és Helénába lesz szerelmes; Demetrius hasonlókép.

Hermia most arra a sorsra jut, a melyben az előbb Helénát kigunyolta. A

két szerelmes ifjú párbajt akar vívni. Egy emberélet legkevesebb, a mit

szerelmi szenvedélyünknek áldozhatunk. A földi szenvedélyek bohósága

lépést tart a tündérekével. Titánia, a szép finom és ragyogó királyné

egy szamárfejűvé bűvölt mesteremberbe szeret bele. A bűvölet a

legfurcsább bonyodalmakra ad alkalmat, míg végre tünik a varázs, a

mámor, az álom s mindnyájan megenyhülve, kiszenvedve szép valóságra

ébrednek. A két ifjú pár kiocsúdva elvakult szenvedélyből, mint

menyasszony és vőlegény Theseus lakodalmi ünnepélyéhez csatlakozik;

Oberon és Titánia is kibékülnek s megáldják a hármas házasságot. Mindez

a legerősebb kapcsolatban van az alapeszmével; még az is mi, csak

groteszk tréfaként látszik közbe szőve; a mesteremberek szinelőadása.

Pyramus és Thisbe története, a mint ezt a jó mesteremberek kidolgozzák

és előadják, nemcsak a Shakespeare idejebeli műkedvelők és rossz

szinészek kiparodiázása, de egyszersmind azon nagy és üres szenvedélyé

is, mely az egész mű tárgyát teszi, s melyben már Pyramus személyesítője

mint szamár szerepelt is.

Való, hogy a negyedik felvonásban már be van fejezve a cselekvény, s az

utolsó felvonás, melynek e parodia szinhelye, szorosan vett drámai

szempontból hibás. Bizonyára Shakespeare, a drámai művészet e nagy

mestere, ki a kritikának törvényt szabott, jobban érezte ezt bármely

kritikusnál. De minthogy alkalmi művet írt s az ünnepély hősét nem

léptethette föl drámailag, lehetetlen volt drámailag leléptetnie is.

Foglalványnak használta s e fényes foglalványt be kellett fejezni. S

mivel fejezhette volna be méltóbban, mintha lakodalmi ünnepélyén

láttatja egész méltóságában; e költött lakodalmi ünnepélyt mintegy

összeolvasztja a valódival, saját maga művét a mesteremberekéivel, s a

mű alapeszméjének néhány pillanatnyi groteszk föltüntetése után a

tündérek áldásával és saját szerény engedelem kérésével bocsátja el a

közönséget. E szempontból minden dicséretet érdemel a befejezés.

Különben is a mesteremberek előadására már rég kiváncsiak vagyunk, s ha

magában a műben be is van már fejezve a drámai élet, az övékben most

kezdődik és Shakespeare elég ügyes arra, hogy e drámaitlan és mégis

drámai fogással lekösse figyelmünket.

Sokat akartam írni e műről s alig tettem többet, mint azt, hogy talán

némi kulcsot nyujtottam alapeszméje és compositiója helyes fölfogásához.

Még mennyi mindenről kellene írni, ha ugyan képes volnék száraz

bonczolással e mű szépségeit éreztetni; ha ugyan a közönség örömmel

olvasná a hosszabb kritikai dolgozatokat.

De Shakespeare mindig megérdemli a kivételt. Közelebbről hát bátor

leszek visszatérni e műre s az előadást birálva elmondani egyet-mást mit

most tér hiány miatt is el kellett hagynom. Örömest elszenvedem

Shakespeare-ért, és emlékünnepén azt a szemrehányást, hogy a magyar

kritikusok között én gyönyörködöm leglelkesültebben Shakespeare ez

úgynevezett sületlenségében. Van egy-két oly magyar kritikus, ki

Molièret letette trónjából, most néhány másik Shakespeare-rel birkózik;

hadd legyen olyan is, ki védni meri e nagy szellemeket. Ma holnap oda

jutunk, hogy még ehhez is egy kis bátorság kell.