Ma ötödikszer került színre e mű; e körülmény alkalmat szolgáltat nekem
arra, hogy beváltsam igéretemet s még egy czikket írjak róla. Miért is
ne? Ha divatlapjaink két-három czikket írnak a budai színház
_Genovevá_-járól s lelkesülésökben nem tudják hová legyenek, talán nekem
is szabad még egyszer visszatérnem a Nemzeti Szinház _Szentivánéji
álmá_-ra. Igaz, amazt Jaime és Treffreu írták, emezt pedig csak
Shakespeare, egy elavult költő; amahhoz a híres Offenbach írta a zenét,
ehhez pedig csak Mendelssohn; de a _Koszorú_ nem levén divatlap, nem
köteles mindennemű divat szószólója lenni, sőt elavult dolgokat is
kedvelhet minden önmegtagadás nélkül.
A _Szentivánéji álom_ alkalmi mű, de kérdés: vajon az alkalmi mű alkot-e
külön nemet a drámai költészetben s mennyiben jogosan? Hogy
gyakorlatilag alkot, nem lehet tagadni.
Egész napjainkig fentartotta magát, s nagy költők is dolgoztak e nemben,
például Goethe, sőt a mi irodalmunkban sem hiányoznak ily alkalmi
drámák. Hogy többet ne említsek, ott van Vörösmartytól _Árpád ébredése_.
Azonban az ily alkalmi művek, mint drámák, csekély becsűek, sehogy sem
tudnak valódi drámává lenni, mint az alkalmi dal, óda, vagy elegia
valódi dallá, ódává, elegiává. Rendesen nem egyebek dialogizált
allegoriáknál, néha énekkel vegyítve. Sokszor van bennök költői
alapeszme, de nincs drámai élet, ezért a drámai költészetnek inkább csak
kinövései, melyeket az alkalomszerüség ment s az általában vett
költőiség, később is olvasásra méltók, de mint drámáknak a szinpadhoz
tulajdonkép nincs többé joguk. Épen az bámulatos Shakespeareben, hogy e
sikamlós téren is valódi drámát tudott írni, oly drámát, melynek, mint
ilyennek, alig van versenytársa: szóval az alkalmiságot szoros
kapcsolatba hozta a drámai költészet belső igényeivel is. De minő drámát
írt: tragédiát, szoros értelemben vett drámát, vígjátékot vagy
bohózatot-e? Tulajdonkép egyiket sem. Leginkább bohózatos vígjátékot
vagy jobban mondva a bohózat egy magasb faját tartalomban és formában
egyaránt. Tudom, hogy a bohózat rossz hangzású szó irodalmunkban;
emlékszem, hogy ezelőtt egy pár hónappal két politikai nagy lap, melyek
semmiben sem értenek egyet, abban szépen megegyeztek, hogy a bohózat
annyi, mint puszta semmiskedés s rendesen oly iró munkája, a ki képtelen
jó vígjátékot írni, vagy a vasárnapi közönség ízléséhez aljasul. Íróink,
kritikusaink, közönségünk jó része souverain megvetéssel tekint a
szegény bohózatra, s ha néha mulat is rajta, mintegy szégyenli
bevallani.
Honnan vettük e nézeteket, e szokást, e kedélyhangulatot? Aesthetikai
míveltségünk hiányossága-e vagy a magyar természet sajátsága? Ez utóbbit
nem merném állítani. Népünk igen jól mulat a maga bohózatos meséin. Úgy
hiszem, másutt rejlik az ok. Sokáig a bécsi nagyrészt ízlés- és
erkölcstelen lokal-bohózatok járma alatt nyögtünk s miattok megutáltuk a
bohózatnakm ég a fogalmát is.
Újabban a budai szinház a franczia bohózatok selejtesebbjeivel vendégli
a magyart; a táncz, zene és látvány mulattatják ugyan a közönséget, de
magoknak e műveknek csekély értéke nem igen hozhatja jobb hírbe a
bohózatot. Talán maga az elnevezés is rossz, s az egyoldalú fölfogás
könnyen hajlandó az úgynevezett bohóságot csak bohóságnak tartani,
melyhez az æsthetikának nincs köze. A jobb bohózat nálunk már vígjáték
számában megy; például Molière _Botcsinálta doctor_-át nem meri
bohózatnak nevezni, talán már csak azért sem, mert a Théâtre
Francais-ben adják, s ezt bizonynyal nem tennék, ha valósággal csak
pusztán bohózat volna. Szóval közönségünk nem becsüli a bohózatot s a
kritika általában véve elősegíti a fogalomzavart. Ez még ugyan magában
nem oly nagy baj, sokkal nagyobb az, hogy nem volt s nincs költőnk, a ki
kivívja a bohózat becsületét. Költészetünk a fajok tekintetében nagyon
szűk körben mozog; majd mindenik költő ugyanegy úton jár, pedig a
kezdeményezés és bátorság nemcsak a genie kiváltsága, hanem a
talentumoké is.
Bárki bármit mondjon, a bohózat épen oly jogos nem, mint a vígjáték; s
ha alsóbb komikumnak nevezik, ez nem azt teszi, mintha sokkal csekélyebb
becsű volna a fensőbbnél, hanem inkább csak azt, hogy alsóbb körben
mozog, kevésbbé korlátolt, erősebb vagy ha úgy tetszik durvább hatásra
törekszik: mosoly helyett hahotára. Megengedem, hogy a mosoly
tiszteségesebb a hahotánál, kivált szalonban, de azért a hahota
kunyhóban, palotában mindíg drága kincse marad az embereknek. A bohózat
tulajdonkép nem egyéb, mint a komikai jellemek és helyzetek túlzása;
épen úgy meg kell lenni benne a komikai összeütközésnek, drámai életnek
és költői igazságnak, mint a vígjátékban, csakhogy máskép. A bohózat nem
a jellemrajz pontosságával hat, hanem a jellemző vonások éles
kiemelésével, túlzásával, épen mint a torzkép. Kit nem hat meg egy jó
torzkép komikuma, ki fogja tőle megtagadni a művészi igazságot, pedig
egyetlen vonása sem hű a természethez? A hűséget és valóságot épen a
pontatlanság, a túlzás fejezi ki, csakhogy a túlzásnak is van túlzása, a
pontatlanságnak is pontatlansága, s épen abban rejlik a művészet titka,
eltalálni az illő határt és mértéket.
A bohózat a cselekvényben is sokkal szabadabb, túlzóbb a vígjátéknál. A
jellemrajz és viszonyok túlzásából önként következik a helyzetek és
bonyodalom túlzása is, de természetesen soha sem a költői igazság
rovására, mely nem mindíg egy a valószínűséggel. Ha az alapeszme és
cselekvény az emberi szív és viszonyok komikumán alapul: akkor a túlzás
úgynevezett valószínűtlensége a cselekvény folyamában sem igen jöhet
kérdésbe. Ha a költő valóban tud hatni reánk, magával ragad s csakhamar
otthon érezzük magunkat a tévedések, hibák és bohóságok ez eltorzult
világában is, mely külsőleg kevéssé hasonlít az élethez, de bensőleg
mégis egészen az.
A bohózat e sajátságából foly az is, hogy a drámai költészet egyetlen
faja sem kedveli annyira a phantastikust, mint épen ez. A népmesék
tündérei örömest mulatnak az emberi hibák és gyöngeségek legbohóbb
képviselőivel. Nem műköltő találta föl az erősebb komikum és tündérvilág
e vegyítését. Ott van minden nemzet népköltészetében. A műköltők csak
átvették és fölhasznalták.
Érdekes, hogy a műköltészet hogyan osztozott meg mindazon, mi a
népköltészetben csodás. A népmondákban nyilatkozó csodás az eposznak
lett elválhatlan társa, mint a végzetszerűség fönséges kifejezője; a
népmesei csodás legörömestebb a bohózattal és szatirával párosodik; a
tragédia is megtartott valamit, a subjectiv csodást, a népballadák
léleklátását, melyet Shakespeare oly megrendítőn használt föl
_Macbeth_-ben, _Hamlet_-ben.
De csodálatoskép épen a csodás elem az, a mit leginkább hibáztat nehány
magyar kritikus a _Szentivánéji álom_-ban, s úgy látszik, általában
pálczát akar törni minden oly költői mű felett, melyben a csodás
szerepel, legyen az eposz, satira, népmese vagy ballada. Előszőr a
_Pesti-Hirnök_ mondotta ki e nagy igazságot, nem sokára akadt két társa
is: egy tudományos s egy divatlap. Shakespeare művében kidobta lába alól
a valóságot, mely nélkül nincs költészet – monda amaz. «Ez a mű
képtelenség, melyet, ha ma írna valaki, csúful megbuknék» – tódítá a
másik. Íme minő kritikákat kell olvasnunk, minő æesthetikai leczkéket
hallgatnunk. Nem hiszem, hogy meggondoltátok volna, a mit mondotok.
Együgyű bölcsei a magyar kritikának, tudjátok-e, hogy a _Szentivánéji
álom_ elleni ingerültségtökben a költészet fele birodalmát tagadjátok
meg, a régi és újkor legkitünőbb művei felett törtök pálczát? Égessétek
meg Homert, Virgilt, Dantét, Miltont, Goethét; vigyétek borstakarónak
Swift satiráit: szakítsátok ki Shakespeareből mindazt, hol szellem vagy
tündér jelen meg; törjétek össze a népköltészet legdrágább kincseit;
tépjétek le a legnagyobb képírók műveit s bámuljátok a photograph arcz-
és genreképeket, a realis ízlés e remekeit. Nektek nem a költői, a
művészeti valóság kell, hanem a materialis, melyet kézzel lehet
tapintani; nektek minden képtelenség, a mit együgyű józanságtokban fel
nem foghattok. Ti itélni akartok a legnagyobb költők műveiről s még az
æsthetika ábéczéjét sem értitek, mert íme összezavarjátok a művészet
valóságát a mindennapi élet valóságával. Nincs itt helye a csodásról
bővebben értekeznem. Legyen elég megemlítenem annyit, hogy a csodás túl
teszi ugyan magát a természet törvényein, de nem a szellemén, ellenkezik
ugyan a valószínüséggel, de nem az illusióval, a művészetben pedig ez a
fődolog. S mi teremti itt az illusiót? Három oly elem, melyet, ha a
költő sikerrel olvaszt össze, nem tévesztheti hatását.
Előszőr a jelképesség, mely az erkölcsi világrend eszméit igyekszik
feltüntetni; másodszor az emberi szív és szenvedélyek rajza, mert a jó
és rossz szellemek, tündérek nem egyebek, mint az emberi tulajdonok
legmagasabb kifejezései; harmadszor a naiv hit, vagy ha ez hiányzik, a
hagyományok és gyermekkori emlékek varázsa, mely csak oly ember
phantasiájára nem hat, a ki egyoldalú ízlés rabja, s mintegy
mesterséggel ölt ki magából minden ilynemű fogékonyságot. Mindebből
önként következik, hogy eszmei valóság, lélektani igaz nélkül a csodás
nem költői, s a legnagyobb költők is mindíg oly csodást használtak föl s
alakítottak át szükségök szerint, melyet a hagyományokban találtak. E
három elemben a valónak annyi alapja van, a mennyi az elégnél is több a
művészeti való előállítására, ha a költő, valódi költő. Ki ezt nem érti,
vagy legalább nem érzi, az általában bajosan értheti a művészet
lényegét, s a művészeti valót, a költői igazat, a csodás nélküli
művekben is nagyon anyagiasan fogja föl.
Shakespeare a csodás használatában is felülmul minden drámaírót. Másnemű
csodást használ tragédiáiban, mint vígjátékaiban. Tragédiáiban a csodás
sohasem hat külsőkép magára a cselekvényre, se akadályozón, se
elősegítően; nagyobbára subjectiv csodás, a küzdő hős lélekállapotjának
kifejezése, még pedig annyiban drámai módon, a mennyiben visszahatván a
kedélyre mintegy motivumul szolgál. _Macbeth_ boszorkányaiban a belső
megkisértés van megtestesítve: Macbeth dæmoni álmodozása. A boszorkányok
viharban jelennek meg, légben tűnnek el, mintegy jelképezve a lélek
felindulását, s a nagyravágyó képzelődés rémes árnyait. Mi
természetesebb, mint hogy az, a ki a legféktelenebb nagyravágyással a
bűn magvát hordja keblében, a szél zúgásában, a vízesés morajában is a
nagyravágyás és bűn suttogását hallja s épen akkor, midőn saját érdemei
és a szerencse kedvezése már oly magasra emelték, a hol könnyen
megszédülhetni? Ily lélekállapotban lép fel Macbeth a tragédia
expositiójában. _Hamlet_-ben a lélek megjelenése nem egyéb, mint magának
a természetlen és iszonyú bűnnek sejtelme, mely a királyi udvarban
minden becsületes ember kedélyét kínozza, leginkább pedig Hamletet,
kiben ez mély meggyőződéssé érik s boszúra ingerli. S valóban a lélek
csak vele áll szóba, ki leginkább hiszi a bűnt. Azonban Shakespeare e
csodást nem csak jelképesen, s hősei kedélyállapotának költői
kifejezésére használja, hanem egyszersmind úgy használja, hogy lehetlen
képzelődésünkre nem hatnia. Hamlet atyjának lelke az éjfél óráiban,
elhagyott helyen jelen meg s akkor, midőn az iszonyú bűn sejtelme
Hamletből a közönségre is elragadt. Macbeth viharos időben, egy magános
pusztán találkozik boszorkányokkal. Mindkét műben a szellemek nem
annyira magokban hatnak, mint inkább a tragédia hősei lélekállapota s a
hely és körülmények által, a hol és melyek közt megjelennek. Sehol sem
gátolják vagy segítik elő a cselekvény külső folyamát, mint az eposzban,
de igen bensőkép, a mennyiben Hamletben a sejtelem hitté érlelődik,
Macbeth-ben pedig a dicsvágy és bűn csirázni kezd.
Szóval Shakespeare tragédiáiban a csodás a szereplő egyének subjectiv
körében marad s belküzdelmeiket fejezi ki.
Máskép van vígjátékaiban. Itt a szellemek nem a sejtelem és bűn rémes
árnyai, kiket csak az illető lát, s kik mindjárt eltűnnek, mihelyt a
felindulás, a szenvedély mámora csillapul. Itt egészen önállóan
szerepelnek s befolynak a cselekvény külső folyamára is, sőt magok
intézik, mint a gondviselés eszközei, a véletlen képviselői. Épen a
vigjátékba illenek, hol az események véletlensége nagyobb szerepet
játszik, mint a tragédiában, de leginkább a bohózatba, hol a jellemek és
bonyodalmak művészi túlzása a fődolog, s hol némely esetben a komikai
túlzást csodák nélkül nem is lehetne eléggé költőileg megérzékíteni
Természetesen itt csak derült, vidor, néha könnyelmű szellemekkel van
bajunk, kik mulatnak az emberi gyarlóságokon, megtréfálják a bohókat, de
az okos, jó és derék emberek felett tulajdonkép nincs hatalmok. E
jellemző vonás, melyet némely népmesében is feltalálhatni, adja meg
tulajdonkép a bohózatbeli csodás jelképességét.
Minél szeszélyesebb, bohóbb az ember, annál inkább elveszti maga felett
az erkölcsi uralmat s válik a véletlen játékszerévé; lassanként
ösztönei, vágyai szeszélyei, képzelődései rabjává lesz s minden
megtörténhetik rajta.
Vágyaink, rögeszméink és képzelődésünk e csodássága, képtelensége
összhangzik az események csodásságával és képtelenségével, s a csodásság
és képtelenség az emberi gyarlóságok és bohóságok való képévé alakul.
Így fogta föl Shakespeare a komikai csodást a _Szentivánéji álom_-ban.
Íme Theseus, Hippolyta, Egeus, nem jutnak a tündérek hatalma alá, míg a
képzelődő szerelmesek egészen az alatt állanak, s itt is némi fokozat
van, a heves férfiak inkább, mint a szelidebb nők. A mesteremberek
között is egyedül Zuboly jár pórul, a legképzelgőbb és legbohóbb társai
közt.
De a csodást e műben nem csak e jelképesség olvasztja a mű
organismusába, hanem még egyéb is. A mű egy álomkép s a szereplő egyének
mintegy álomból ébrednek föl, miután megszenvedtek és nevetségessé
váltak. S kik e mű tündérei? Az elfek, az álom tündérei, kik hajnalban
szétoszolnak. Az álom és szenvedély, az ébredés és kijózanulás, egymásba
játszanak s a hajnal elűzi az éj látomásait vagy ha úgy tetszik, a való
a képzelődés képtelenségét. Mi könnyen szállhat képzelmünk a költő után!
Kell-e teljesb és művészibb illusio?
E mellett mily költőileg és lélektanilag vannak rajzolva e tündérek.
Mellőzöm a tündérdalokat, melyeket az angol kritikusok a hangzatosság és
báj példányainak neveznek, csak a jellemrajzról szólok valamit.
Shakespeare készen találta a mondákban és mesékben, sőt magában az
irodalomban is az elfeket. Szokása szerint átvette és szüksége szerint
átalakította őket. Letörölt róluk minden dæmonit és kisértetest s
vidorabb, kevésbbé ártalmas viszonyba hozta az emberrel.
Shakespeare elfei kiválón az ábránd, szeszély és álom tündérei, kik a
holdnál sebesebben kerülik meg a földgolyót, nem kedvelik a napvilágot,
szeretik a homályt és holdfényt, de leginkább a félhomályt, az éber alvó
álmadozás idejét; hatalmuk is csak ez időre szorítkozik. Íme e tündéri
tulajdonoknak is meg van lélektani alapjok, de még inkább az
embereiknek. Ők nem az ember jó vagy rossz tulajdonainak összpontosított
kifejezései, mint más szellemek.
Tulajdonkép se jók, se rosszak, szorosan véve nincs erkölcsi világuk,
mint némely nagyvilági gavallérnak vagy delnőnek, kik kellemesek,
elmések, szeretik a szépet, utálják a rútat, de életök csak táncz,
mulatság, tréfa, bohóság. Titania és Oberon nem rossz szívűek,
legfeljebb egy kis féltékenység és méreg bántja őket, hamar
összevesznek, megtréfálják egymást, de egy vidám tánczban hamar is
kibékülnek.
A mily légiesen könnyű alakjok, épen oly felületes kedélyviláguk. A
emberek iránt nincs mélyebb részvétök, nevetnek rajtok és sajnálják
őket, de nem erős rokonszenvből, sem rosszaságból.
Leginkább a phantastákhoz és bohókhoz vonzódnak, s tulajdonkép csak
felettök van igazi hatalmuk. Varázsaik alapja az emberi kedélyben
rejlik. Természetes, hogy Demetrius és Lysander oly könnyen hatalmokba
esnek, s bizony nem csoda, hogy Zuboly a szamárfej külalakját is
megkapja. A gondviselés eszközei, hogy megtréfálják és csúffá tegyék a
bohót s ha lehet kijózanítsák. Puck valamivel durvább a többinél: ő a
tündér-udvar bohócza, van benne valami dæmoni is, de ez alig több a
vásottságnál.
E vázlatból is láthatni, mily bajosan játszhatni jól e szerepeket. A
tündérek jellemzőbb vonásait fölfogni bizonyára nem nehéz, de
megérzékíteni a kecs, kellem, naivitás phantastikus alakjában nagyon
nehéz s kivált szinésznek, még a legjobbnak is, csaknem lehetlen. Honnan
vegye a gyermekies termetet, rendkívüli könnyedséget, kecset,
vidorságot, melybe mégis bizonyos méltóságos és királyi vegyül? Oberont
Egressy játszotta, Puckot Szerdahelyi, Titaniát Szigligeti Anna. Két
legjobb szinészünk kezében volt a két főtündér; mégis nem csodálkozom,
hogy játékuk nem sikerült, inkább azon csodálkozom, hogy ezen némely lap
csodálkozik, az _Ungarische Nachrichten_ pedig épen ebből itéli meg a
Nemzeti Színház egész művészetét. Csodálatos, hogy az _Ungarische
Nachrichten_ német létére nem tudja: mennyire nem sikerült e mű a
legelső német színpadokon is.
Tieck, midőn 1843-ban Dresdában új rendezéssel előadatta, rövid és
szelíd kritikájában sem állhatta meg, hogy a Puck szerepét játszó
szinésznőt keményen meg ne rója. Bécsben szintén rosszul adják. Gervinus
nagy elégetlenséggel nyilatkozik a berlini előadásról s egyenesen
kimondja, hogy a német szinészet mostani hanyatlásában legkevésbbé
remélhetni e mű sikerét. Pedig ott nők játszották a két főtündért, nem
pedig mint nálunk, szükségből férfiak, kiknek alkalmasint soha sem fog
sikerülni. Shakespeare idejében inkább sikerülhettek e szerepek; korán a
szinészetre képzett gyermekek adták s így ha tehetségök volt, sokkal
hívebben tükrözhették vissza a szerep lényegét, mint akár a jobb
szinésznők is.
E körülményeket a legszigorúbb kritikának is számba kell venni.
Részemről méltánylom mind Egressyt, mind Szerdahelyit azért, hogy elég
önmegtagadások volt szükségből e szerepeket eljátszani.
Egressy mindent megtett, a mit megtehetett; kevésbbé Szerdahelyi, ki
némely franczia vígjátékban is vidorabb és vásottabb tud lenni, mint a
vidorság és vásottság e tündéri szerepében.
Sokkal jobban sikerült a négy szerelmes szerepe. Hermia (Prielle
Kornélia), Helena (Lendvayné), Lysander (Lendvay), Demetrius (Paulai).
Kár, hogy nem öntöttek szerepeikbe több hevet, szerelmi lázt egyéni
jellemök árnyalatai szerint, kivált a bűvös csöppek után, midőn a
szenvedély majdnem az őrjöngésig emelkedik, melyet aztán oly
természetesen követ az elbágyadás. Az est koszorúja minden esetre a
mesterembereket illeti, kivált Szigetit, ki Zuboly szerepét sok kedvvel,
eredetiséggel s néhol igen sikerülten játszotta, de a túlzás nem keveset
rontott, kivált az utolsó felvonásban.
Szigeti igen jó volt az első felvonásban, midőn minden szerepet el akar
játszani, de midőn szamárfejet kap és Titánia nyájaskodik vele, kissé
mérsékelni kellett volna magát. Már magában oly nevetséges a helyzet,
hogy nincs szükség erősb szinezésre s Titania nyájaskodásának komikuma
egészen elvész, ha Zuboly fölébred álmából; azt is igen jól játszotta
Szigeti, tulajdonkép ez fénypontja játékának, azonban a szini előadás
igen túlzott volt. Értsük meg egymást. Nem arról van szó, hogy a
bohózatos, túlzott jellemet nem kell túlozva adni, hanem arról, hogy a
túlzást nem kell még túlozni is s főleg megtartani a túlzás komolyságát.
Szigeti és Szathmáry (Dudás) úgy játszottak a fejedelem előtt, mintha
tréfálnának, pedig akkor lettek volna igazán nevetségesek, midőn
legtúlzottabb erőlködéseikben is látszott volna rajtok, hogy komolyan
tetszeni akarnak.
E tekintetben legjobb volt Tóth (Vaczkor) és Sántha (Ösztövér) Azonban
úgy látszik, hogy Szigeti különben derék játékának e hiányát sejteni is
kezdi, legalább az ötödik előadáskor sokkal kevésbbé túlzott az utolsó
felvonásban.