I.

A magyar irodalom és szinészet is megűlte a Shakespeare emlékünnepét. A

Kisfaludy-társaság e napon adta ki Shakespeare minden munkái

fordításának első kötetét; a lapok tárczái tele vannak Shakespearet

dicsőitő czikkekkel; a Nemzeti Szinház fényes előadást rendezett és

Shakespeare egy új művét hozta szinre; a közönség omlott a szinházba,

annyira, hogy az előadást egymásután még kétszer kellett ismételni. Íme

Kelet népe is leróvta adóját Nyugat legnagyobb költőjének. Lehet, hogy e

lelkesülésbe a divatnak is volt része, hogy e zajba affectatio is

vegyült. Lapjaink megkoszorúzták Shakespearet versben és prózában,

üdvözölték a Kisfaludy-társaság Shakespeare-vállalatát, de vajon

szivökön fekszik-e mindíg a drámai művészet és irodalom valódi érdeke?

Vajon szépirodalmi lapjaink ezelőtt egy pár hónappal nem gunyolódtak-e a

Kisfaludy-társasággal, mert holmi eredeti regények helyett Moliére és

Shakespeare fordításokat ad ki? Vajon politikai nagy lapjaink nem

gondolnak-e napról-napra kevesebbet az irodalommal és művészettel?

Szinészeink igyekeztek emelni az ünnepély fényét, de vajon igyekeznek-e

mindnyájan azon, hogy évenként egy pár Shakespeare drámát lehető gonddal

adjanak elő s a régi rossz fordítások helyett, melyek a repertoire

szégyenei, jobb újakat tanulják be? A közönség nagy számmal tisztelte

meg a költőt, de vajon megtiszteli-e máskor a szokottnál valamivel

számosabban, s a Shakespeare drámák adatásakor nem épen páholyaink

üresek-e, honnan méltán várhatnánk egy kis Shakespeare-cultust.

E kérdések önkéntelen jöttek tollam alá s lehetetlen volt őket

elnyomnom, de távolról sem állítom, hogy irodalmunk és szinészetünk csak

divat és affectatióból ülte volna meg Shakespeare emlékünnepét. Az

őszinteségnek és valódiságnak is volt abban része. Nem dicsekedhetünk

ugyan oly Shakespeare-cultussal, mint a németek, nem mutathatunk föl

gazdag Shakespeare-irodalmat, mint ők, kik közül némelyek már oly

nevetséges állításokra is vetemedtek, hogy a német nemzet elébb

méltányolta és jobban érti Shakespearet, mint az angol, de annyi

bizonyos, hogy negyven év óta folyvást érezhetni Shakespeare hatását

irodalmunkban.

Katona _Bánk bán_-ja e hatás első szüleménye. Katonát, ki hivatva volt

megalapítani a magyar tragédiát, Shakespeare szelleme gyujtá lángra. S

minő erőteljes kezdemény, erőteljesebb, mint Goethe és Schiller első

kisérletei, kiket szintén Shakespeare lelkesített. Költészetünk

ujjászületése harczaiban is részt vett Shakespeare szelleme. Az a két

legnagyobb magyar költő, kik végkép megdöntötték a classikai észményt s

leghathatósban eszközlötték költészetünk nemzeties ujjászületését, az uj

kor legnagyobb nemzeti költője Shakespeare tanítványai voltak, ki

először rázta le Hellasz és Róma aranyos igáját, először hirdette a

gondolatot és képzelet szabadságát, először olvasztotta össze a népiest

és nemzetit az uj kor míveltségével.

«Shakespeare jó fordítása a leggazdagabb literaturának is fölér legalább

felével» – kiált föl Vörösmarty: «Shakespeare egy maga fele a

teremtésnek» – mondja Petőfi. S a két költő ajándékozta meg egyszersmind

nemzetét először Shakespeare egy pár művének oly fordításával, mely

méltó e nagy névhez.

Szinészetünk emelkedése, művészibb fejlése is Shakespeare nevével van

kapcsolatban. Legszebb korszaka épen azon évekre esik, midőn

szinészeink, kivált Egressy és Lendvay, vetekedtek Shakespeare drámái

szinrehozatalában s érdeket tudtak gerjeszteni _Hamlet, Lear, Coriolán,

Richard, Romeo és Júlia_ iránt, oly időben midőn még kritikánk igen

keveset tett a Shakespeare-tanulmány fölébresztésére nézve. Shakespeare

vezette vissza szinészeinket a természethez s bár a shakespeare-i

szenvedélyek erőteljes ábrázolata s a magasabb drámai szavalat még nem

ülhette teljes diadalát, mégis szinészetünk a fejlődés oly stádiumát

érte el, hogy már némi büszkeséggel tekinthetünk reá. Nem ok nélkül

ünnepelte hát Shakespeare emlékét a magyar irodalom és szinészet, s a ki

ismeri nemzeti költészetünk és művészetünk történetét, a kit áthatottak

fejlődésünk reményei és aggodalmai, nem divatból s affectátioból vett

részt az ünnepélyen. Vajha e nap Shakespeare nyomosabb és átalánosabb

tanulmányának volna kezdete! Vajha Shakespeare műveinek átültetése,

melyet a Kisfaludy-társaság annyi küzdelmek után végre megindított, a

közönség részvétével találkoznék! Valóban így ünnepelnők legméltóbban

Shakespeare emlékét.

Miért épen a _Szentivánéji álom_-mal ünnepelni meg Shakespeare emlékét,

miért nem _Macbeth_-tel vagy _Othelló_-val, valamelyik első rendű

tragédiájával, mondák némelyek, kik csak hiréből ismerik e művet, vagy

ha ismerik is, egyoldalu izlésöknél fogva képtelenek méltánylatára.

Valóban én is féltem ez ünneptől, nem mintha Shakespearet féltettem

volna, mert e műve is méltó nagy nevéhez, hanem féltettem közönségünket,

s kritikánk némely képviselőit. Tartottam tőle, hogy közönségünk előtt

épen a Shakespeare-ünnepen fog megbukni Shakespeare, mert nehézkesebb,

ünnepélyesb természetü, mintsem ilyenkor a legköltőibb bohózaton is

gyönyörködjék. Féltem, hogy Puck a földszinten épen úgy megtréfálja

valamelyik tisztes kritikusunkat, mint Zuboly uramat a szinpadon, s

másnap olvasni fogunk egy pár oly kritikát is, mely Shakespearet annak

rendi szerint ledorongolja. Hála Istennek, csalódtunk. A közönség, bár

eleinte vontatva, de mégis csakugyan átadta magát e mű varázsának.

Kritikusaink majd mindnyájan méltánylattal szólnak róla, habár kissé

mérsékelt lelkesüléssel. Csak egy lap akadt, mely illőnek találta

Shakespearet ledorongolni – a _Pesti Hirnök_. Tudniillik azt mondja,

hogy e mű csak azoknak tetszhetik, kiknek minden jó, ha Shakespearetől

jő, a mint ez a nagy költőnek igen sok felületes ismerőivel így van, kik

félnek valamit remeknek el nem fogadni tőle, nehogy az által

tudatlanságot áruljanak el. Puszta vasárnapi darabnak tartja az egészet,

mely komoly birálatra nem érdemes s a budai szinház _Ördög pilulái_-val

és _Szamárbőr_-ével teszi egy sorba. Ime a _Pesti Hirnök_ hogyan

tiszteli meg Shakespeare születésének háromszázados emlékünnepét. Hja!

ennek így kell lenni, mert a _Pesti Hirnök_ egy idő óta æsthetikára adta

fejét. Ugy látszik, hogy Széchenyinek herolddá alázott képe, melyet e

lap homlokán visel, lassanként æsthetikai jelvénynyé alakul át; nagy

buzogányával nem azokat fogja többé ijeszteni, kik a szerkesztőt sehogy

sem akarják Széchenyi tanítványának elismerni, hanem azokat, kik nem

hódolnak ízlésének. De van-e a szerkesztőnek ízlése, adta-e jelét irodai

tanulmányának, kritikai lelkiismeretességének bármily csekély részben

csak mint szerkesztő is? Ezelőtt kilencz évvel megfeleltem a kérdésre,

midőn az akkor általa szerkesztett _Pesti Napló_ irodalmi eljárását

birálat alá vettem, furcsábbnál furcsább dolgokat mutattam ki benne,

különösen oly irodalmi elvtelenséget, melyhez hasonlót alig találunk

journalistikánk történetében.[1] S vajon ily szerkesztő, ily lap

ellenében kell-e védenünk Shakespearet? Képes-e a _Pesti Hirnök_

Shakespeareről írni vagy általában a drámai költészethez hozzá szólani?

Hiszen csak ezelőtt néhány nappal is a dramaturgiában való

járatlanságának oly jelét adta, mely még a mi irodalmunkban is

hallatlan. E számában az akadémia dráma biráló-választmányának tartott

leczkét s a tragikumot úgy határozta meg, hogy az tulajdonkép nem egyéb,

mint azon egymásból folyása a drámai cselekvényeknek, melyek által egyik

esemény a másikat mintegy kényszerűleg követi. E tan szerint minden

dráma tragédia, még a vígjáték is, mert ebben is meg kell lenni ez

egymást követő események kényszerűségének; e szerint a történelem és

élet minden oly eseményei, melyek egymással szoros kapcsolatban állanak,

már tragikum; e szerint, ha a _Hirnök_ szerkesztője elveszti kalapját,

aztán bemegy a boltba s mást vásáról, az is tragikum, mert e két esemény

közt kényszerű kapcsolat van. Ily fogalma van a _Hirnök-_nek a

tragikumról. Ily lap meri Shakespeare egyik ritka becsű művét silánynak

nevezni! Minő fogalma lehet a _Hirnök_-nek Shakespeareről, mutatja az

hogy a midőn dicsérni akarja is, olyanokat mond, melyek lélektani

képtelenségek. _Romeo és Júlia_ hő képzeletű írója – mond a _Hirnök_ –

valóban nem ismeré az érzelmeket; hidegen, anyagi gondok közt folyt le

élete, mindazon indulatok és gerjedelmek nélkűl, melyek a nagy költők

műveit sugallták.» Ilyeneket mondanak 1864-ben a magyar irodalomban

Shakespeareről és ily írók merik birálni Shakespearet! Valóban kedvem

volna a _Pesti Hirnök_ Shakespeare czikkei bonczolásával tölteni meg e

hasábokat, hogy megtoroljam Shakespeare szelleme ily megcsufolását. De

egyéb dolgom van. A _Szentivánéji álom_-ról kell írnom s már kifogyok a

térből, bár hozzá se kezdtem.