Szinmű 5 felvonásban, Hugo Victor _Nyomorultak_ czímű regénye után
színre alkalmazta Németh György. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864
márczius 13-án.
E dráma nem költői mű, csak csinálmány, mindamellett el kell ismernünk,
hogy Hugo nagy terjedelmű regényét, ha nem is a legsikerültebben, de
elég ügyesen alkalmazta színre a szerző.
Egy darabig alkalmasint fenn fogja magát tartani a színpadon. Minden
esetre van olyan, mint Birchpfeiffer _Notredam_-i _harangozó_-ja, mely a
maga idejében fővárosban és vidéken annyi tetszésben részesült. Nem
szeretjük, ha drámaíróink Birchpfeiffer koszorúiért versenyeznek; az sem
örvendetes jelenség, hogy ez évben majdnem mindnyája a melodráma oltárán
áldozott; de azt nem hiszszük, mit sokan állítanak, hogy valamely regény
alapján épen lehetetlen volna jó drámát írni. Regény alapján drámát írni
s regényt dramatizálni két különböző dolog, s épen az a baj, hogy a
drámaírók rendesen inkább ez utóbbit teszik.
A görög drámaírók mondákból, eposzokból dolgoztak, sőt Horatius ezt
egész tanná emeli, midőn így szól: _Rectius Iliacum carmen deducis in
actus, quam si proferres ignota indictaque primus_. Shakespeare szintén
mondákból és novellákból dolgozott. Miért ne lehetne az újabb kori
költőnek a regényeket és novellákat épen úgy használni, mint használták
a régiek a mondákat és eposzokat? Miért ne szolgáltathatna a drámaírónak
tárgyat valamely regény, mint szolgáltat a történelem? Azonban értsük
meg egymást, itt csak tárgyról, egy pár félig kész részletről, vagy jól
alakítható anyagokról van szó; a drámai conceptio, compositio és
jellemzés egészen a drámaíró dolga. Neki egészen új művet kell
teremteni, épen oly függetlenül, mintha csak történelmi adatokkal volna
dolga. Sophokles nem dramatizálta az _Iliász_-t, de írt belőle nehány
művet s minő különbség van a Homer s az ő hősei és hősnői közt, pedig az
események nagyrészt ugyanazok.
Azonban azt nem tagadjuk, hogy a régibb költő helyzete e tekintetben
kedvezőbb volt. Azt csak mellékesen említjük, hogy a régi mondát és
eposzt közkincsnek tekintették, melyhez mindenki hozzányulhatott a
reminiscentia vagy plagium vádja nélkül. A regény nem ilyen s az
újabbkori költő és kritikus nagyon is hajhászsza az eredetiséget.
Nagyrészt inkább a tárgyban keresik, mint az alkotásban és szellemben.
Láttunk eredetinél eredetibb műveket, de mit ér, ha a tárgy bizarr,
kivételes vagy ha nem is az, de a szellem és feldolgozás nem eredeti. Mi
hajlandók vagyunk az annyira követelt eredetiség helyett egy nem épen
tisztességes, sőt tolvajszabályt ajánlani költőink figyelmébe: a mit
loptál jól eldugd, vagy csinálj belőle valami egyebet, hogy még gazdája
se ismerhessen reá. Az eldugás és mássá csinálás elméletét senki se
értette jobban Shakespearenél és Moliérenél, kik bizonyára eredetiebbek
napjaink legeredetibb lángeszeinél is. A nem eredetiség vádjánál sokkal
fontosb az a körülmény, hogy az úgynevezett modern regény, egyes drámai
jelenetei mellett is, a legdrámaiatlanabb valami. Rendesen alapeszméjét
nem igen használhatni drámában, de különösen jellemfejlesztése oly nemű,
hogy drámába áttéve nagyrészt elveszti mindazt, mi főszemélyeit élő
egyénekké tette. Egyebet nem is említve, a drámában elesvén a részletek,
melyek a regényben életet öntöttek beléjök, általánosság, abstractio
vagy mesterkéltség, vagy épen érthetlenség fog előállani. Épen azért
regényiróknak nem tanácsoljuk, hogy saját regényöket drámává dolgozzák.
Alkalmasint ők legkevésbbé képesek arra, hogy már egyszer megalkotott
személyeiket drámaiakká alakítsák át; hozzá szokván regényi módon
fejleszteni a jellemet, legnehezebben akkor tagadhatják meg vérré vált
szokásokat, midőn saját regényök befolyása alatt állanak. Általában
mindenkinek azt ta nácsoljuk, hogy ha regényt vesz drámája alapjául,
egészen tetszése szerint bánjék vele, tekintse tárgynak, melyet épen oly
szabadon, sőt szabadabban alakíthatni, mint a hagyományt és történelmi
adatokat. Csak így lehet jó drámát írni regényekből, kivált az újabb kor
regényeiből s ily szempontból nem mindig szükséges az egész regényt
felölelni. Lehet, hogy csak egy pár főszemélyre vagy eseményre van az
embernek szüksége, csak a cselekvény egyik szálára, vagy épen valamelyik
episodra. Minden attól függ, vajon a regény minő drámai conceptiora ihli
a drámaírót, mert hogy itt két külön és eredeti műről van szó, a
fennebbiek után mondanunk is fölösleges.
Némethy nem írt külön és eredeti művet, csak dramatizálta Hugo regényét,
vagy jobban mondva scenirozta. Ezért mondottuk, hogy ez nem költői mű,
csak csinálmány bár elég ügyes csinálmány. Minden esetre Némethy
színpadi jártasságának nem épen mindennapi jelét adta. Óhajtottuk volna,
hogy más regényt válaszszon. Az irányregények legkevésbbé valók drámai
compositióra s Hugo e részletekben kitünő, de egészben véve elhibázott
regényéből tehetségesb drámaíró sem igen alkothatott volna valami jeles
művet. Némethyt egy pár lap nemcsak lelketlen feldolgozónak nevezi,
hanem még a szinpadra való alkalmazás ügyességét is megtagadja tőle. Mi
nem tartjuk ugyan e drámát költői műnek, de a színpadi jártasságon kívül
még valami egyebet is méltánylunk benne, mi elkerülte kritikusaink
figyelmét, kik nagyon engedékenyek Hugo irányában, mert nagy költő s
igen szigoruan itélik meg Némethyt, mert csak ügyes scenirozó. Hugo
regénye szenvedélyes polemia a társadalom ellen; benne a támadó
syllogismusok lánczolatát oly események vagy jellemek képezik, melyek
nagyrészt vagy kivételesek vagy nem épen valószínűek. De a
valószínűtlenséget nagy ékesszólás támogatja. Némethy átvette a regény
egész főcselekvényét, sőt a mellékcselekvényekből is egyet-mást, mit
bátran kihagyhatott volna, de az egész regény irányát vagy nem értette,
vagy nem akarta érteni, teljességgel nem törekedett arra, hogy az irányt
kitüntesse. Hugo ékesszólása sem bájolta el, minél kevesebbet vett át
színművébe. A cselekvény a regényben és drámában egy ugyan, de a dráma
Valjeanja nem úgy tűnik föl, mint a társadalom áldozata s izgatás a
társadalmi intézmények ellen.
A színmű Valjeanja inkább oly hatást tesz a nézőkre, mintha a bűn vagy
tévedés a javulás után is folytatná nemezisét, s bár az ég megbocsát a
tévedt- vagy bűnösnek, de az események véletlene, az emberek
szenvedélyei előidézik a kikerülhetlen visszatorlást. Szóval a
scenirozás és scenirozó közönye a regény iránya iránt, a cselekvény
összes hatásának némi más színezetet adtak. S ezt nekünk már csak azért
is méltánylanunk kell, mert nem vagyunk nagy barátjai Hugo társadalmi
elméleteinek.