Vigjáték 2 felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864. február
5-én.
Íme a pályavígjátékok utolsó mohikánja. Mindenki elismeri, hogy ez volt
a legunalmasabb. Nagy vád, midőn épen olyasmi untatja az embert, a minek
főczélja gyönyörködtetés. Azonban mi szivesen unatkozunk is itt-ott, ha
aztán az író tud érte némi kárpótlást nyújtani, sőt hirhedt epésségünk
mellett is még a puszta törekvést is tudjuk méltányolni, ha az valóban
törekvés. Csak azt ne kivánja tőlünk senki, hogy tragédiát tragikai és
komédiát komikai alap nélkül képzeljünk s ne boszankodjunk, ha oly
sokszor találkozunk ilynemű színművekkel.
Jól tudjuk, hogy a tragikai vagy komikai alap még magában sem tragédia,
sem komédia azt a reflexio teremtő phantasia nélkül is kigondolhatja s
nagyon sok kell még hozzá, míg jó drámai mű válik belőle, de az is igaz,
hogy nélküle nincs se jó tragédia, se jó vígjáték.
Ily komikai alap nélküli mű az _Első nyilatkozat_. Az a különös benne,
hogy a költő a kinálkozó komikai hősből egész eszményt alkot s a mit
nevetségessé kellett volna tennie, ránk akarja vitatni, mint valami
bámulandó tulajdont.
A mű hőse Várszegi Kálmán, a kinek atyja oly végrendeletet tett, hogy
Kálmán vegye nőűl Idát, Várszegi Samu leányát; ha teljesíti e
kivánságot, reá marad az egész vagyon, ha nem, akkor adjon ki a
vagyonból Idának ezer hold földet s éljen kedve szerint. Kálmán
szenvedélyesen szereti Idát, de hogy ne gyanusíthassák azzal: im e fiú
ezer holdért vette nőűl a kit szeret, elhatározza, hogy csak akkor veszi
nőűl imádottját, ha ez nyilatkozik először, szóval, ha Ida vall neki
szerelmet s nem ő neki. Ez álszemérem, mely némi női szemérmetlenséget
követel, elég nagy bolondság arra nézve, hogy bármely derék embert
nevetségessé tegyen. Hanem költőnk más véleményen van, helyesnek tartja
hőse rögeszméjét, igazságot szolgáltat neki s végre Idát csakugyan
szerelmi nyilatkozatra kényszeríti. Nem az következik-e ebből, hogy a
nőnek kötelessége némely körülmények között tiszteletben tartani a
férfiak szemérmetlen álszemérmét, a férfinak többre kell becsülni egy
pár kávénénike pletykáját, mint kedvese leggyöngédebb érzelmeit s az
erkölcsi világrend örök törvénye, az hogy hóbortos rögeszméink
megaláztatás vagy nevetség helyett diadalt üljenek? Urak, költő urak, a
régiek nem hiába nevezték a költőt vatesnek. Alapjában most is szent
dolog a költészet, s a költőnek, kivált a tragédia- és vígjátékirónak,
az eszmény felkent papjának kell lenni, a ki az erkölcsi és társadalmi
rend törvényeit hirdeti a tömegnek. A kinek minderről nincs helyes
fogalma, a kinek nincs erős érzéke az emberi tévedések nemesisének
tragikai és komikai nyilatkozatai iránt, az jól teszi, ha nem áll fel
papnak, s egyszerű hallgató marad.
Nincs kedvünk tovább birálni e művet. Elismerjük, hogy a szerző nem
minden tehetség nélküli író, de megvalljuk, örvendünk rajta, hogy
tehetsége az annyira elhibázott conceptio megalkotásában nem
nyilatkozott feltünőbben. Ha leleménye erősebb, jellemzése találóbb, a
cselekvény fejlődése folyamatosabb és sebesebb, talán nem egy ifjú
emberrel elhitetheti, hogy szent igazság mindaz, a mit alapeszméjében
morálként hirdet. Igy mindenki csak unatkozott s nem hiszszük, hogy
egyetlen árva szív is megtántorodott volna.
Némi kedvtelen érzések közt fejezzük be szemlénket a pályavígjátékokról.
Kedvetlenségünket neveli magának a pályadíjnak odaitélése is. Igaz, a
pályabirák helyzete nagyon nehéz volt. Azon három-négy mű közt, melyek
szóba jöhettek, nem könnyű volt választani. A jó és rossz oldalok
meglehetősen egysúlyozták egymást. Azonban szerintünk legalább a _Jó
madár_ díját a _Házasság politikája_ érdemelte volna. A _Jó madár_ egy
pár részletben kitünőbb tehetséget tanusít ugyan, mint a _Házasság
politikája_, de ez egészen véve sokkal jobb amannál. Ugy tudjuk, hogy
két pályabiró a _Házasság politikája_ mellett nyilatkozott, s a _Jó
madár_ csak egy szavazat többséggel nyerte el a pályadíjat.
Sajnáljuk, hogy nemcsak a pályadíj elitélését kell legalább részben
hibáztatnunk, hanem a nem nyertes vígjátékok jeligés levélkéi
felbontását is. Tudjuk, hogy ezt nem a biráló választmány tette, hanem
az igazgatóság, azt is elhiszszük, hogy az igazgatóság részéről nem
rossz czélzatból történt, hanem a hiba hiba marad, akármiből foly. A
pályahirdetésben, ha jól emlékszünk, nem volt kitéve, hogy az előadásra
elfogadott, de pályadíjat nem nyerő darabok jeligés levélkéi fel fognak
bontatni. A pályázók tehát azon reményben pályáztak, hogy ha nem
nyernek, nevök titokban marad, vagy legalább is beleegyezésök nélkül nem
fog közzététetni. Azt értjük, hogy az igazgatóság nem égettette meg a
jeligés levélkéket s őrizte, mint leghitelesebb okmányt a tantiéme
kivétele esetére, de felbontania előleges értesítés nélkül nem lett
volna szabad. Hírlapi felhívást kellett volna intézni az ismeretlen
irókhoz, hogy egy hónap alatt rendelkezzenek tantiemökről, hogy az
illető jelentkezése esetére a személy azonosság bebizonyítása végett,
fel fog bontatni ugyan a jeligés levélke s a tantiéme kiadatik, azonban
a név csak akkor fog közzététetni, ha a mű másodszor is előadatik s az
író beleegyezik nevének a színlapon való kitételében. Igy a színház
érdeke sem szenvedett volna csorbát s egyetlen pályázóval sem történt
volna olyasmi, a mi bizonyosan nem egyre hatot épen oly váratlan, mint
kedvtelen. Az igazgatóság, a mint a _Szinházi Látcső_-ben olvassuk,
azzal menti magát, hogy a mostani pályázat jeligés levélkéivel is csak
úgy járt el, mint a Nemzeti Színház által hirdetett pályázatoknál eddig
is szokásban volt, azoknál tudniillik, melyekben a pályadíjak nem
előlegesen, előadás előtt, hanem utólagosan a pályázott művek előadása
után ítéltettek el.
Nem alaptalan mentség, de minden esetre jó lett volna e szokásos módot a
pályahirdetésbe beleszőni, hogy senkinek ne lehessen oka jogos panaszra
Jövőre, ha ugyan az ilynemű pályázásnak még vannak pártolói, azt az
eljárást ajánljuk az igazgatóság figyelmébe, melyet fennebb, bár
röviden, kifejteni igyekeztünk.