Vígjáték 2 felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 január
4-én.
E vígjáték valamivel nagyobb hatást tett mint társai, azonban ezt nem
annyira belértéknek köszöni, mint inkább annak, hogy a szerző a körülünk
hullámzó életbe merült s elég bátor volt oly osztályokból szemelni ki a
komikai személyeit, melyek nálunk igen is nagy kiméletben részesülnek.
Egy írónő, egy író, egy szájaskodó hazafi, a mű legnevetségesebb
személyei s nem egy czélzás van benne társadalmi és irodalmi
viszonyainkra. Ez a mű leginkább méltánylást érdemlő oldala. Tudjuk,
hogy némelyek épen ezt fogják hibáztatni benne. Emlékezünk, hogy ezelőtt
nehány évvel egyik pályavígjáték elitélése alkalmával még az Akadémiában
is élénk vita folyt e kérdésről: vajon helyes-e írót választani komikai
személynek s ez által az egész írói osztályt mintegy nevetségessé tenni,
mely különben sem részesül nagy tiszteletben? De vajon az írói osztály
van-e nevetségessé téve, ha az írók bizonyos faját nevetségessé
teszszük? Vajon az aristokrátia, az ügyvédi kar, a kereskedőség van-e
pellengérre állítva, ha az aristokraták, ügyvédek és kereskedők bizonyos
fáját valamely költött személy komikai alakjában színpadra hozzuk?
Bizonyosan nem. De mit is csinálna a vígjátékíró, ha az osztályokat
különböző ürügyek alatt lassanként elszednők tőle s csak a fősvény,
pazar, kaczér s más ilyesmi abstract fogalmaira utasítnók? Ily elméletek
ellen, úgy hiszszük, közönség és kritika egyaránt tiltakozni fog. S ha
más osztályokhoz szabadon nyulhat a költő, csak az íróknak legyen az a
szabadítékuk, hogy ne lehessenek komédia vagy szatira tárgyai, az
íróknak, kik közül annyi keresi diadalát elvek, rendszerek, írók és
államférfiak kigunyolásában megdöntésében, a visszaélések ostorozásában
– életben, tudományban, költészetben, egyaránt. Ennél nevetségesebb tant
soha sem hallottunk s ha épen író szájából halljuk: difficile est
satiram non scribere. Mi részünkről mindíg bátorítni fogjuk komikus és
szatirikus költőinket, hogy nyuljanak társadalmi és irodalmi életünket
minél közelebb érintő tárgyhoz. A világ legnagyobb komikus és szatirikus
költői az ily tárgyakat kedvelték leginkább. Aztán különben is jobb, ha
mi nevetjük bohóságainkat, mint ha mások.
A vígjáték hősnője Semiramina, egy írónő, akar lenni. Épen egy jótékony
czélú, Lármásmegye nemzetgazdasszonyai javára adott tánczvigalomban
vagyunk. Mindjárt az első jelenetben két vendég lép föl: Bors és Zord,
amaz tisztviselő, ez független közbirtokos. Beszélgetnek egyről-másról,
az üres hazafiságról is, azonban beszédök nem az expositió dialogja,
hanem csak okoskodó colloquium. Általában minket tőszükségtelen személy,
a kik a cselekvényre legcsekélyebb hatással sincsenek. Utánok
megjelennek Lelkes Eduárd, egy szájhős hazafi, a ki a tisztviselőt ki
akarná nézni a bálból, fia Gáspár, egy fiatal költő és vidéki levelező,
a bálrendező, egyik tiszteletbeli aljegyző, Galambos, egy fiatal
birtokos, a ki rajong a költőnőkért. Mindnyájan Semiraminát várják, a ki
igéretet tett, hogy megjelen a bálban és szavalni fog. Meg is jelen
férjével, Hámorival együtt, a ki igen gazdag ember s nem szenvedheti
neje költőnősködését. Magokkal hozzák a férj unokahúgát is, Ilkát, a ki
Galambos iránt nem épen viszonzott hajlammal viseltetik. A vidék
ünnepelt költőnőjét nagy éljenzéssel és beszéddel fogadják. Itt egy pár
jelenet következik, melyek rajzolni törekesznek ugyan mind az írónőt,
mind Lármásmegye fiatalságát, de a cselekvényt semmivel sem viszik
előbbre. Megszólal Bors úr is, hogy megszégyenítse az őt üldöző
Lelkesit; jelentékeny összeget ír alá a körülhordozott aláirási ívre,
míg Lelkesi egy fillért se. A cselekvény tulajdonkép ott indul meg,
midőn Hámori észre veszi Galambos közönyét Ilka iránt a költőnőért
rajongó lelkesülésében s elhatározza kigyógyítását. Ezért elküldi Ilkát
egy hétre rokonához látogatóba, Lelkesit és Galambost pedig meghívja
jószágára, hogy együtt üljék meg boldog házassága második évfordulóját.
A második felvonás Hámori falusi jószágán és lakában történik. Ilka nem
levén otthon, a ki eddig a ház gondjait vitte, minden fel van fordulva.
Semiramina ír s nincs gondja semmire. A két vendég már jó reggel
megérkezik. Nagyon rossz kávét kapnak, melyet a cselédek számára főző
szolgáló készített leveses fazékban. A költőnőért rajongó vendégeket már
a kávé is kezdi kigyógyítani, de még inkább az ebéd, melyet Semiramina
főz szakácskönyvvel kezében. A leves el van sózva, a marhahús kemény, a
sült égett, a torta pedig foghagymával van készítve, mert Semiramina
szakácskönyvéből ki levén szakadva egy levél, a torta reczeptje elejét
egy más étel reczeptje végével zavarta össze. A vendégek éheznek,
Lelkesi a mellbetegség ürügye alatt szalonnát kér, hogy jól lakhassék.
Ekkor megjelen Lármásmegye nemzetgazdasszonyi egyletének követsége hírül
adni Semiraminának elnőknővé választatását; de megérkezik egyszersmind
Ilka is, kit a kigyógyult Galambos nőül kér.
E vázlatból láthatni, hogy a cselekvény szegény, kevéssé drámai érdekű,
sőt kiinduló pontja is hibás. Egy oly vagyonos embernél, mint Hámori
bizony nem nagy dolog, ha neje rossz szobaleány vagy szakácsnő. Nem egy
nő van ilyen, ki mégis a legjobb rendben tartja házát s így állásához
képest jó gazdasszony. Oly nagy és fényes házat, mint a Hámorié, bajos
is szobalány és szakácsnő nélkül jó rendben tartani. Ily körülmények
között elég, ha a házi nő a gondok szellemibb részét hordozza, az
igazgatást és felügyeletet. A szerző egészen a szobalányságra és
szakácsnőségre fekteti a fősúlyt, miből aztán az jő ki, hogy a nő minél
vagyonosb, annál jobb szobalánynak és szakácsnőnek lennie. Egy csekély
jellemében sokkal érdekesb és komikaibb vonásokat találhatott volna a
szerző. Így csaknem azt kell gondolnunk a szerzőről, hogy a női eszmény
előtte nem egyéb, mint a jó szobalány és szakácsnő vegyülete. De
Semiramina más tekintetben sem állja ki a birálatot. Élettelen
abstractio s nem csak főhösnek nem való, de egyszerű drámai személynek
se. Hogyan is lehetne az, midőn semmiért se küzd, senkivel nem jő
összeütközésbe, önválasztott czél nélkül jár-kel a színpadon, csak
azért, hogy férje egy fiatal ember kigyógyítására felhasználja? E
vígjáték tulajdonképi hőse Galambos volna, de ez igen háttérbe van
szorítva s oly keveset akar és cselekszik, hogy egészen mellékszemély.
Helyette Lelkesi emelkedik ki, a ki különben is az egész vígjáték
legjobb alakja. Azonban itt az a baj, hogy Lelkesi csak annyiban
tartozik a főszemélyek közé, a menynyiben sokat beszél, jár-kel, de
különben a cselekvényből folyólag csaknem a szükségtelenségig
mellékszemély. Változtatna-e az a cselekvényen, ha Lelkesi nem gyógyulna
ki az írónők iránti lelkesüléséből! Vajon nem történhetnék-e meg nélküle
is az egész? Már fentebb megjegyeztük, hogy e műben sok szükségtelen
személy és jelenet van: általában az egész nem úgy van írva, mint dráma,
hanem mint beszély. Legszükségtelenebbek a Bors jelenetei, melyeket
egészen kihagyni tanácslunk, nem csak drámai, de egyébb indokból is,
melyet most nem akarunk fejtegetni. Még azt is meg kell jegyeznünk, hogy
a szerző a jellemzésben nem emelkedik felül a photographirozáson, pedig
az magában még genrefestés sem. Minden esetre méltányolnunk kell a
szerző törekvését, bátorságát, valamint azt is, hogy egy pár az életből
elesett vonást ügyesen felhasznált. Megelégedjünk-e ennyivel? Bizony nem
sok, de mégis valami ily szűk időben.