Vígjáték egy felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 deczember
21-én.
Sándor nem akar házasodni. Apja, a már régóta nőtlen Mezei, hogy fiát
kigyógyítsa ebből a nyavalyából tetteti, mintha maga megházasodott
volna, hogy Sándorban «irigységet, féltést, vágyat költsön.»
Ez az, a minek sikerülni kell a kis egy felvonásos vígjátékban. – A
tárgy valóban kényes s csak ennyiből is láthatjuk, hogy itt alig lehet
eltalálni az utat a nélkül, hogy a fiui és apai érzelmek
kellemetlenebbül ne érintessenek, mintsem egy vígjátékban szeretnők.
Nincs is benne lélektani valóság. Az apa természetesnek találja, a mit a
nézők közül senki sem talál annak, hogy t. i. a nőtlen fiúban irigység,
féltés vagy csak vágy is támadjon apja második felesége iránt. Vajon
Sándor csak olyan szívű és jellemű ember volna-e, hogy erre apja oly
teljes biztossággal számíthat a sikerre? Azonban szerencsére Sándor
derekabb fiú, hogy sem a fiúi érzelmekkel s az erkölcsi renddel oly
ellenkező érzelmek támadnának benne. Legfeljebb búslakodik, midőn egy
levéből értesül, hogy apja házasodik, hogy az öreg úr egy fiatal
menyecskét hoz a házhoz. Egy megfejthetetlen, maga előtt sem világos
érzelem sugallja neki, hogy ez fonák dolog, s van ügyesség abban a
pártbeszédben, melyben minduntalan ez a szomorú refrain fordul elő:
«apám házasodik», sok ügyességgel van írva.
Mondom, Sándor a fiú érzet szerencséjére sokkal különb legény, hogy sem
apja fentebbi számítása jó alapra volna fektetve; de másfelől ugyanaz a
mű szerencsétlensége is, melynek, a mint alkotva van, czélja az, hogy
Sándor házasodjék, s ezt a czélt el is éreti a szerző.
Azonban a fiú oly derék ember lévén, máskép nem lehetett czélra jutni,
mint ha a véletlen hivatik segítségül. Az apa véletlenül gyámmá lesz
távollétében, – az árván maradt Róza kisasszony gyámjává. Erről füllenti
az öreg úr levélben, hogy az ő felesége, a kit nemsokára haza viszen. A
véletlen pedig abban segíti ki az egész mesét, hogy Róza nem más, mint a
kit Sándor szeret, mióta Parádon egy estélyen találkozott vele – először
és utoljára.
Azonban így is kényes a helyzet: ismét a gyöngéd érzelmek igen erős
surlódásától tarthatunk. Mert Rózát a gyámapának rá kell beszélnie (a mi
nem előttünk történik ugyan, de annál különösebb), hogy úgy viselje
magát, mintha neje volna. Sándor pedig oda jutott, hogy a véletlennél
fogva csakugyan hajlandóvá legyen az apja elleni féltékenységre, miután
az tvette el, a ki szerelme tárgya volt, s a kinek emléke gátolta eddig,
hogy semmi vágya nem volt a házasságra. Minden mellett ez utóbbi
helyzetet föl lehet vala használni drámaibb jelenetre. Nagy
feszültséggel várja a néző, mint foly le majd az a jelenet, melyben Róza
és Sándor négyszemközt beszélnek, – annyival inkább, hogy az
előkészületek még jobban fölkeltik a kiváncsiságot. De a jelenetben
majdnem semmi drámai sincs. – Sándor még szerelme daczára is kiállja a
tűzpróbát s úgy akarja megoldani a bonyolódást, hogy elutazik messze
földre – Amerikába. Természetes, hogy ez szükségtelen. Mert apja úgy
véli, – eleget bűnhődött már a fiú a házasodni nem akarásért – s
fölfedezi neki, hogy Róza nem neje, hanem gyámleánya, s ha szeretik
egymást, legyenek egymáséi.
Látni, hogy a mesének nincs lélektani, erkölcsi alapja s következőleg
nincs drámai, s annál kevésbbé komikus magva. Az öreg úr megtréfálja
fiát. Az úgynevezett megbüntetésre nincs bűne a fiunak, s a bünhödésnek
sincs elég értelme.
Egy mellékszemély van e műben, a ki szerencsésebben van rajzolva, Mezei
úrnak egy távoli rokona, egy vén leány, a ki gazdasszonyi minőségben van
a háznál. Nem azért dicsérjük, mintha helyeslenők, hogy oly nagyon
kitünteti, mennyire szeretné, hogy az öreg úr nőtlen maradjon s talán
még el is vegye, hanem mivel ügyesen van szinpadra állítva s valódi
komikum foglaltatik bukásában, midőn képmutató szenteskedéssel és
kárörömmel árulja el Mezeinek, hogy Sándor és Róza, a Mezei vélt neje,
szeretik egymást. A mellékszemély jobban sikerült a főszemélyeknél, az
episod a drámai főcselekvénynél. – Nem szólunk Sándor barátjáról és
mentoráról, a ki arra való, hogy legyen kivel párbeszédet folytasson
Sándor.
Az irói tehetség meglátszik a műben. Meglehetős, habár a szinpadon
elmosódó párbeszédbeli fordulatok vannak benne s nyelve, – kivéve némely
igen durva kifejezéseket – a jobbak közé tartozik. – A hiba a
cselekvényben, a mese alkotásában van.