Vígjáték 3 felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 január
12-én.
E vígjátékot oly keményen megbirálták már kritikusaink, s itt-ott
annyira hibás szempontból, hogy nekünk sokkal több kedvünk volna őket
venni bonczkés alá, mint magát a művet. Sajnáljuk, hogy nincs reá
terünk, azonban egy pár általánosb megjegyzésnek mégis csak szorítunk
egy kis helyet.
Egyik politikai nagy lapunk az _Égben_-t és _Jó madár_-t összefogván,
mindkettőt elitéli, nem annyira æsthetikai, mint politikai szempontból.
Megvallja ugyan, hogy mindkét műben nagy adománya van a hatásos
élczeknek, eredeti humornak, de egyszersmind mindkettőt veszélyes
irányunak tartja. Az «Égben» czíműt azért, mert kigúnyolja az oly nőket,
kik honleányi érzelmeikről beszélnek versben és prozában, továbbá
szájhősőkké, idiotákká alacsonyítja le az oly férfiakat, kik mereven
ragaszkodnak egy s más kimondott elvhez; a _Jó madár_-t pedig azért,
mert azt az elvet állítja fel, hogy valaki csak azért mert szláv
eredetű, csaló, hálátlan, áruló, holott a mai kor jelszava egyetértés,
kölcsönös támogatás a nemzetiségek közt. Nem tudjuk: vajon ez itéletben
a dicséretnek vagy megrovásnak van-e kevesebb alapja. Mi részünkről a
hatásos élczeknek s az eredeti humornak nagy adományát nem tudtuk
fölfedezni sem egyik, sem másik műben, de nem is hisszük, hogy az élcz
dicséretes oldala legyen a vígjátékoknak, mert, a mint egy kitünő angol
kritikus mondja, az élcz épen oly megölő betűje a vígjátéknak, mint a
rhetorika a tragédiának. A megrovást sem fogadhatjuk el ily alakban. Az
_Égben_ czímű vígjáték nem a honleányokat akarja kigúnyolni, hanem a
tehetségtelen írónői dilettantismust, a hiu és affectáló szerepjátszást;
sem pedig a szilárd hazafiakat, hanem pusztán csak a szájhős
hazafiságot. Nem az irányt kell hát hibáztatni e műben, hanem azt, hogy
az író képtelen a tárgy komikumát jól felfogni s jó vígjátékká
alakítani, aztán meg azt, hogy a szájhős hazafival oly embert állít
szembe, kinek hazafisága csak annyit ér, mint a szájhősőké. A _Jó madár_
sem állít föl oly elvet, hogy valaki csak azért, mert szláv eredetű,
csaló, hálátlan és áruló. E vígjáték szerzője hősét épen oly emberek
osztályából választotta, a kiknek se hazája, se nemzetisége. Wawranecz
sem morva, sem német, sőt ha kell, magyarnak is fölcsap. Nem képviselője
semminemű nemzetiségnek; gőgjében sincs semmi nemzeti vonás, csak
általában czivilizálatlannak tartja a magyart, mint némely léha
külföldi, kik legfeljebb a civilisatiónak csak mázával büszkélkedhetnek.
Tulajdonkép hazátlan vándor, kinek ubi bene, ibi patria, ki épen azért
más nemzet hazafiságát képtelen felfogni s gúnyt űz belőle. Hogy ily
emberek vannak a világon, hogy ez osztály nincs nemzetiséghez kötve, sőt
minden nemzetiségből újonczozni szokott, úgy hiszem nincs szükség
fejtegetnünk, épen azért nem értjük, hogy ez osztályból komikai hőst
választani annyi, mint a nemzetiségek egymás elleni izgatása. Egészen
más kérdés: vajon képes volt-e a szerző e tárgyat tapintatosan
feldolgozni s átalában van-e művének æsthetikai becse? Mi mind két
vígjátékot kevésre becsüljük, de a fennebbi vádak ellen, habár röviden
is, védelmökre kellett szállanunk. Érdemes pályatársaink különben
tiszteletreméltó buzgóságokban igen messze mennek, s a komikum és
szatira leggazdagabb forrásait törekesznek bedugni. Jusson eszökbe, ha
kicsiny dolgokat nagyokhoz lehet hasonlítani, hogy Molièret
vallástalansággal vádolták, mert _Tartuffe_-jében a vallásos képmutatót
választotta komikai hősül, hogy férfiúi durvaságot vetettek szemére,
mert _Tudós női_-ben a női tudákosságot tette nevetségessé. Ha
vígjátékíróink nem képesek társadalmi életünket közelről érdeklő s így
kényesebb tárgyakat elég tapintatosan és művészien feldolgozni, a
kritika ne kövesse őket a tapintatlanságban, s legkevésbbé se mondjon ki
oly elveket, melyek különböző ürügyek alatt a komikum legalkalmasb
tárgyait eltiltják.
Ennek az új vígjátéknak annyi árnyoldala van, hogy azt sem tudja az
ember, hol kezdje, míg fényoldalával hamar készen lehet, mert nem egyéb,
mint egy pár jelenet, mely egy-két alaknak találó, bár durván vázolt,
jellemvonásait elég komikai erővel tárja előnkbe. Ilyen mindjárt az első
felvonásban Hubonyákné jelenete az ügyvéddel. Hubonyákné tűzről pattant
menyecske, hirtelen haragú, de hamar békülő, fenyegetődző, de csak a
szája jár, nem mívelt, de sokat tart eszére, a fukarságig takarékosságot
affectáló, de elég bőkezű, van benne egy jó adag parasztgőg, de különben
nagyon jó indulatú. E vonások illő vegyülettel jól vannak feltüntetve az
említett jelenetben. Kár, hogy ez alak a cselekvény folytán egészen
elromlik s a cselekvényre sokkal csekélyebb befolyással van, mint első
föllépte sejteti; mások előtt férjével oly goromba, hogy egészen
elveszti komikai részvétünket, később pedig oly gyöngéd, hogy rá sem
tudunk ismerni. Wawranecznek is van egy pár jó jelenete. Ilyen például,
midőn urrá lévén, mindenkép éreztetni akarja, mind magával, mind mással
uraságát, továbbá egy pár monologja, melyekben igen mulatságos
dialektikával fontolgatja teendőit. Mindössze csak ennyi, mit æsthetikai
szempontból e műben méltányolhatni. A többi részben, ha van is valami
jó, vagy nem foly a mű organismusából, vagy annyi rosszal van vegyülve,
hogy nem érdemli a különválasztást. Szívesen elismerjük, hogy egy pár
részlet a szerző tehetségéről tesz bizonyságot, de az is kétségtelen,
hogy e műve, mint egész, semmit sem ér s a különben alkalmas tárgyból
sehogy sem tudott valami költői becsűt alkotni. Előszőr is cselekvénye
nagyon szegény, bár nem annyira, mint az _Égben_ czímű társáé, melyben
majd semmi drámai küzdelem nincs. Ez legalább cselekvény, csak hogy
hibás cselekvény, mert épen oly rosszul van szőve, mint nagyon
elnyújtva. Nehány pontban hasonlít a _Tartuffe_ cselekvényéhez, nem a
szövevényt és módját, hanem a szövevénynek alapul szolgáló eseményeket
tekintve. Itt is egy csaló fúrja be magát egy család kebelébe a férj
gyöngeségénél fogva; itt is az egész családot tönkre jutás fenyegeti a
férj meggondolatlan tette miatt; itt is a felsőség hatalomszava oldja
meg a csomót: szóval úgy látszik, hogy a szerző előtt lebegett a
_Tartuffe_ meséje. A világért sem vádoljuk plagiummal, sőt még mint
reminiscentiát sem rójuk meg. Molière is vett elődeitől egyet-mást,
miért ne vegyenek utódai is tőle? Nem ebben áll az eredetiség, hanem
abban, hogy a mit mástól vettünk is, ujjá s magunkévá alkossuk. A szerző
nem volt erre képes, épen azért nem árt vala, ha jobban megvizsgálja
Molière _Tartuffe_-jét s ha már tárgyából vett, feldolgozási módjából is
tanul valamit. Molière úgy lépteti föl képmutatóját, mint a ki a
családba már beférkezett s itt legfőbb czélja elérésére tör, tehát
valódi drámai módon; szerzőnk nagyon elől kezdi a dolgot, mint bizonyos
fajtájú beszélyekben szokás, s majdnem egy egész felvonásban rajzolja
hősének a családhoz érkezését és fogadtatását. S hogyan lépteti föl!
Mint egy rongyos koldust, a ki éhenhalással küzd. Előttünk eszik-iszik
nagy mohósággal s térdelve csókolja jóltevőjének kezét és ruháit. E
jelenetben nincs semmi komikum; némi undorral vegyes szánalmat érzünk s
egyebet semmit. Egészen más lesz vala, ha Wawranecz ütött-kopottsága,
szegénysége mellett valami rosszul takart fenhéjázással vagy nagy
míveltséget affectáló modorral lép föl. Ebből aztán lehetett volna
komikumot fejleszteni, míg ellenben így, nemcsak undorító jelenetet
rajzolt, hanem egyelőre azt a gyanut is vonta magára, mintha egy vándor
idegen szegénységével akart volna gúnyolódni, holott, a mint a többi
felvonások mutatják, ez távolról sem volt czéljában. Úgy látszik, e
jelenettel nem egyebet czélzott a szerző, mint azt, hogy Wawrenecz
későbbi fenhéjázó uraskodása annál élesebben, annál, komikaibban tűnjék
föl. De ezt máskép, a cselekvény folytában el is lehetett volna érni, s
teljességgel nem volt szükség oly módhoz folyamodni, a mely minden
szempontból csak megrovást érdemel.
Ezen kívül még egy más hibája is van Wawranecz föllépésének s a
cselekvény megindításának. Itt is tanulhatott volna szerzőnk Molièrétől.
Tartuffe vallásos képmutatással nyeri s tartja meg egy darabig az
őszintén vallásos férj kegyét. Szerzőnk minden erősebb indok
feltüntetése nélkül csak kegyébe fogadtatja Hubonyákkal Wawraneczet. Egy
nyárspolgár, a ki egyszersmind csaknem fukar, bajosan fogad házába s
tesz magával egy rangú urrá egy rongyos koldust, csak azért, mert
földije. Mik Wawranecznek azon valódi vagy színlelt tulajdonai, melyekbe
annyira szerelmes a rideg Hubonyák? Aztán Hubonyáknak úgy szólva semmi
feltünőbb gyöngesége nincs, csak az a baj, hogy nem kedveli a vele
gorombáskodó magyarokat, a miben csakugyan van egy kis igaza, mert
feleségénél gorombább nőt s leánya kedvesénél nyersebb ügyvédet
csakugyan keresve kellene keresni széles Magyarországon. Azt sem
hihetni, hogy mint jó gazda és fukar, Wawraneczre bizza dolgait, a ki
semmivel nem mutatja ki, hogy hasznára van, sőt oly feltünően csalja,
hogy a gyermek is észre veheti.
Mindent összevéve, Hubonyák ragaszkodása Wawraneczhez annyira nincs
indokolva, hogy semmikép nem szolgálhat a szövevény alapjául. A mi némi
indokkép tünnék is fel itt-ott, nagyon meg van gyengítve a cselekvény
folytában. Hubonyák leginkább azért fogadja magához Wawraneczet, mert
földije, épen falujabéli. Jól van, de vajon egy oly aggodalmas és
körültekintő nyárspolgárnak, a minőnek Hubonyákot rajzolja a szerző,
van-e oka ismeretlen földijével oly nyiltan szólani? Nem szökött
katona-e Hubonyák, ki azelőtt husz-huszonöt évvel, kiütvén katonapajtása
szemét, Magyarországra menekült? Nem titkolja-e e csinyét még felesége
előtt is? Bevallhatja-e oly könnyen szülőfaluját, a hol még tán atyafiai
is élnek, a kiktől Wawranecz hallhatott róla valamit? De menjünk tovább.
Hubonyák nem kedveli a goromba és pazar magyarokat s ezért üdvözli oly
örömmel a derék Wawraneczet. Ám legyen, de vajon Wawranecz nem
gorombáskodik-e az egész házzal, sőt magával Hubonyákkal is, még
összeveszésök előtt? Nem pazar, fényűző, részeges-e, ki csak ezüst
tálczáról issza meg a bort, s nagyobb urat játszik a háznál a házi úrnál
is? A harmadik indok is nagyon gyönge. Hubonyák olvasván Wawranecz
iskolai és másnemű bizonyítványait, elcsodálkozik, hogy ily derék,
mívelt ember hivatal, kereset nélkül kénytelen tengődni. Megengedjük ezt
is, noha a csodálkozás nem igen illik egy semmiből fölcseperedett
nyárspolgárhoz, a ki igen jól tudja magáról, hogy az ember mindig kap
valami foglalkodást, ha dolgozni akar. Azonban azt kérdjük: miben tűnik
ki Wawranecz csak szinleg is, miben van hasznára Hubonyáknak csak
látszólag is? A kegyencz öt forintjával számolja be a hat forintjával
járó gabonát, ennyi az egész és nem több, a mivel a szerző rajzolni
kivánja Wawranecz gazdálkodását. Megengedjük, hogy ez jellemzi a csaló
Wawraneczet, de az, hogy Hubonyák elhiszi legkevésbbé sem jellemzi a
fukarságig takarékos és jó gazda Hubonyákot, s érthetlenné teszi a
kettőjök közti viszonyt.
Molière _Tartuffe_-jét, ha már gondolt reá a szerző s reminiscentiáit
nem tudta eredeti módon feldolgozni, jobban meg kellett volna
vizsgálnia, s nagyjában követnie is. Mily gondot fordít Molière arra,
hogy az Orgon és Tartuffe közti viszonyt minél érthetőbbé és
természetesebbé tegye! Az egész expositio Tartuffere vonja figyelmünket
s a Pernelle asszony és Orgon családja közti viszálykodás egész
drámaisággal leplezi föl előttünk a dolgok állását. A Kleánt és Orgon
közti párbeszéd mennyire megmagyarázza Orgon ragaszkodását Tartuffehöz,
s Orgon heves és makacs természete, melylyel egész családja daczolni
próbál, mennyire fokozza e ragaszkodást, egész az elvakultságig. A
Tartuffe és Orgon közti viszonynak három indok alkotja alapját, melyek
nagyon drámai módon olvadnak össze, folyvást hatván a bonyodalom
előidézésére: Tartuffe jól kiszámított képmutatása, Orgon vallásos
érzülete, hiszékeny, heves és makacs természete s az egész család
föltámadása Tartuffe ellen. A _Jó madár_ szerzője se Hubonyák, se
Wawranecz jellemébe nem tett le semmi erősebb indokot; a család
feltámadását Wawranecz ellen egészen mellőzi a míg szükség volna reá s
csak akkor használja, midőn már Hubonyák is kijózanodott. E nagy hiba az
egész cselekvényt elrontotta. A Hubonyák és Wawranecz közti viszony nem
levén természetes, azt sem találhatjuk természetesnek, hogy Hubonyák
minden ok nélkül közli Wawraneczczel egy oly titkát, melyet még nejének
sem mondott meg soha. A szerző még némi általános indokot is mellőzött,
melyre különben gondolni látszott s a mi legalább surrogátumnak beillett
volna. Hubonyák poharazás közben vallja be Wawranecznek, hogy ő szökött
katona, azonban a poharazás nagyon józan, Hubonyák nem csak hogy nem
részeg, hanem még csak nem is igen jobb kedvű a szokottnál. Ha mint
részeg vallja be titkát, némi általánosságban indokolva lesz vala e
jelenet, mely különben teljességgel nem foly Hubonyák jelleméből. Mi
máskép járt el Molière a kényes pont körül, mely mind nála, mind
szerzőnknél a bonyodalomra oly nagy hatással van. Barátja Argas titkos,
bizonyos összeesküvésre vonatkozó iratait lelkiismeretbe vágó ok miatt
közli Tartuffevel, a ki aztán vallásos sophisma útján csalja ki kezéből.
Orgon összevesz fiával épen Tartuffe miatt, a fiú épen oly heves, mint
atyja, a fiut bántja, hogy Tartuffe még akkor is el tudja bolondítani
atyját, midőn ő a képmutatót épen leálarczozni hitte; a felbőszült atya
kitagadja fiát, vagyonát pedig Tartuffere iratja át részint bosszúból,
részint Tartuffe megengesztelése végett, részint pedig azért, mert azt
hiszi, hogy családja jővőjét a magáénál is jobb kezekbe teszi le. Mennyi
indok támogatja Molièrenél Orgon meggondolatlan tettét!
Szerzőnknél a poharazás az egyedüli indok, de azt sem tudta feldolgozni.
Tartuffe csak akkor használja föl a titkot s az átiratási okmányt, midőn
leálarczoztatott Orgon előtt s ez kiűzi házából. Wawranecz nem vár be
ily nemű fejlődést, hanem tüstént fenyegetőzni kezd, feladást emleget
mihelyt megtagadja tőle Hubonyák leánya kezét, melyet mindjárt a titok
közlése után kér meg. Nem azt hibáztatjuk, hogy a szerző művében más
fordulattal akarta feldolgozni a Molière-ével hasonló összeütközést,
hanem azt, hogy e fordulatot érthetlenné tette. Ugyan miért haragszik
meg Hubonyák oly hamar Wawraneczre, az ő legkedvesebb barátjára? Miért
nem igéri oda leánya kezét az ő kedvelt földijének? Hiszen, úgy látszik
a férfiak eszményének tartja, aztán Wawranecz nem is vén ember. Azt sem
helyeselhetni, hogy Wawranecz, a míg véletlenül meg nem tudja Hubonyák
titkát, semminemű cselszövényt nem indít meg a leány keze elnyerése
végett s így a szerző mintegy előre biztatja hősét: csak várjon, majd ő
segít rajta és souverain kegyelméből megajándékozza titkával.
Íme mily csinált és indokolatlan e fordulat, s mennyire megáll itt a
fejlődés egész az utolsó felvonás végjelenetéig. Hubonyák óbégat,
felesége s az ügyvéd vigasztalják, ez utóbbi fölmegy Bécsbe előre
feljelenteni a huszonöt éves szökési históriát s kegyelmet eszközölni
most már leendő ipa számára. Megnyeri a kegyelmet, megnyeri a leányt s
kivetteti a házból Wawraneczet, a kit már egészen ártalmatlanná tett.
Mindez az utolsó felvonás végjelenetében történik. Mi szükség ezért egy
egész felvonást írni, egy csoport henye jelenetet tenni épen oda, a hol
a leggyorsabb fejlődést várjuk? Molière az utolsó felvonásban is gazdag
drámai életet fejt ki, folyvást fentartja az érdeket egész a
végjelenetig, s művészien hozza össze műve összes személyzetét,
mindenkit a maga helyén. Szerzőnk átvette tőle a csomónak egy a
cselekvénytől távol álló, épen idegen személy általi megoldását; ő is a
műben nem szereplő fejedelem kegyelme által szabadíttatja ki hősét épen
mint Molière. Csak ezt nem kellett volna a szerzőnek átvenni Molièreből,
s úgy látszik épen ezt vette át a legszivesebben. Tudjuk, hogy Tartuffe
csomójának megoldását nem egy kritikus hibáztatja, kivált a németek,
különösen Schlegel. Nem mondjuk, hogy ok nélkül, de előttünk úgy
látszik, hogy Schlegeli tt is, a hollegtöbb igaza lett volna Molière
ellenében, csak oly felületesen itélt, mint némely magyar kritikus, a
kik az ő példáján lelkesülve, Molièret minden bővebb vizsgálat nélkül le
akarják dorongolni trónjáról. Molière sokkal leleményesebb költő volt,
mintsem ne tudta volna idegen beavatkozás nélkül is megoldani vígjátéka
csomóját. Mi nem vagyunk drámaíró, mégis van annyi inventiónk, hogy ki
tudtuk volna Orgont emelni a hinárból a fejedelem kegyelme nélkül is. S
Molière, a nagy, még eddig fölül nem mult vígjátékíró képtelen lett
volna reá? Ő csak kényszerült úgy végezni be vígjátékát a hogy bevégezte
a kor fogalmainál fogva is, de leginkább saját egyéni körülményei miatt.
A fejedelem a régi drámákban néha a Gondviselés szerepet játszotta,
továbbá a középkor letüntével, a hűbér urak hatalma romján emelkedő új
monarchiára áhitattal tekintettek föl az eddig elnyomott néposztályok.
Mindez vonzotta Molièret csomójának kegyelem általi megoldására, de az a
körülmény, hogy még csak félig kész művét is már megtámadták ellenségei,
vallástalansággal vádolták, később eltiltatták a királylyal,
kényszerítette a fejedelem által buktatni meg képmutatóját az utolsó
stádiumban s a trón védszárnyai alatt keresni menedéket. Azonban e
kényszerített bevégzést lángeszéhez méltóan hajtotta végre. Orgonnak nem
minden ok nélkül kegyelmez meg a fejedelem: Orgon szolgálatokat tett
régen az államnak, melyeket a fejedélem most akar megjutalmazni. Továbbá
Tartuffe Orgon elleni föllépése által maga ejti magát tőrbe; a felsőség
egy rég nyomozott gonosztévőre ismer benne, ki felett már csak a törvény
itéletét kell kimondani. A nem tisztán drámai megoldásba is mennyi
drámai indokot vegyít Molière, s mily szép az, a mit a rendőrrel
Orgonnak, közönségének s királyának mondat.
Vajon oly nyomás alatt állott-e a _Jó madár_ szerzője, mint Moliére?
Volt-e kénytelen rosszul használni azt, a mit Moliére kényszerítve a
lehető legjobban használt? Úgy hiszszük a szerző is belátja, hogy
igazunk van. Nem folytatjuk tovább vizsgálatunkat. Alkalmasint szerző és
olvasó egyaránt megsokalták, nem baj, csak azt ne sokalják, hogy
Molièret folyvást ajánlgatjuk a közönségnek, vígjátékíróknak,
kritikusoknak. Ezzel nem a _Koszorú_ színbirálóját sértenék, hanem
æsthetikai míveltségünk erősbülését hoznák kétségbe.