Vigjáték 1 felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 deczember
11-én.
E második mű az alakok rajzolásában s némely részletben több tehetséget
árult el, mint az első, de úgy tetszik mintha alapja gyöngébb volna
amazénál. Szerző egy férjet léptet fel, kinek szép és derék neje van; a
férj szereti a nejét, mégis hiányzik valami boldogságából s ez a valami
előtte nagy dolog. Neje nem tud se zongorázni, se énekelni, se festeni s
nem oly olvasott, szellemdús, hogy társaságokban ragyoghasson,
irigyeltessék. A nő igyekszik zongorát, éneket tanulni, szellemdúskodni.
A férj beleszeret. Ilma megsajnálja barátnőjét s elhatározza a férj
kigyógyítását hóbortjából. A férj udvarol neki, ő pedig kinozza
idegességével. A férj összehasonlítja ez ideges teremtést kedves nejével
s kezd kigyógyulni a szellemdús hölgyek bámulatából. Ilma nem elégszik
meg ezzel, megijeszteni, büntetni is akarja s bevonja Bellát a tervébe s
a férjnek levelet irat vele, melyben ez tudtára adja, hogy nem
felelhetvén meg igenyeinek, elbujdosott. A férj megijed, neje keresésére
indul. Meghűti magát, náthásan tér vissza s ím otthon találja nejét a
pamlagon szunnyadva. Kibékülnek, Ilma pedig külföldre indul, honnan nem
rég tért vissza.
A szerző a szellemdús hölgyet eleinte gúnyos értelemben látszott venni,
azaz a nők azt a faját akarta volna rajzolni, kiket a művészeti vagy
irodalmi dilettanismus bizarrá, phantastává s olykor emanczipálttá tesz,
bár látszólag némi ragyogó, vonzó tulajdonokat is kölcsönöz nekik. Ilma
rajza eleinte így is indul, de hamar összezavarodik minden, s
tulajdonkép nem tudjuk kivel van bajunk. Különösen hiba, az midőn Ilma
tervet gondol ki barátnője férjének kigyógyítására, nem csak azért, mert
már nagyon elhasznált vígjátékírói fogás s itt nincs valami új
módosításban feltüntetve, hanem azért is, mert az ily szellemdús
emanczipált hölgyek nem szoktak ily szánakozók lenni s örömest
elfogadják az udvarlást, ha nem egyébért, csak a férfi szívek
tanulmányozásáért is. Azonban majdnem leggyöngébb az egész műben az a
jelenet, midőn Ilma idegességével utáltatja meg magát. Hát az idegesség
az ily értelemben vett szellemdússág kényszerű következménye-e vagy
inkább esetleges, szellemi tulajdon-e vagy materiális? Nem szenvednek-e
derék hölgyek is idegességben, önhibájukon kívül s vajon Bella nem
lehet-e betegség következtében ideges, s akkor mi lesz a megtért
férjből? A férjnek a phantastaság, bizarrság és emanczipáltság
jelenségeitől kellene megundorodni, melyek a szellemdússág burkából
lassanként kifejlenek. Szerző mindezt mellőzi s úgyszólva maga dúlja föl
vígjátéka alapját. Bella igen együgyűnek van rajzolva, mit az előadó
színésznő még túlzott, holott neki csak akkor kellene nevetségesnek
lenni, midőn férje kedvéért énekel, szellemeskedik, mihez nem ért,
másként pedig kedvesnek, szeretetreméltónak, csak az ellentét kedveért
is. Így néha kisértetbe jövünk azt hinni, hogy a férjnek csakugyan van
oka elégedetlennek lenni neje libaságával. A levélírás, a meghűlés, a
náthás tüszkölés mind elmaradhattak volna. A mű hosszabbra nyúlik, mint
a hogy kellene, némi hatást vadászó fogásokért, melyek azonban nem
tettek hatást. Párbeszédei élénkebbek s drámaibbak, mint az első
vígjátéké, de nyelve sem eléggé szabatos, sem eléggé magyar. Csodálatos,
hogy költőink között a színműírók gondolnak legkevesebbet a nyelvvel.
Istenem, mikor érjük meg, hogy színházunkban egy-egy hibás szókötés,
rosszul hangzó mondat, vagy kirívó germanismus a nem tetszés jeleit
idézze elő a hallgatóság ajkáról, mint a Theâtre Françaisban? Szegény
magyar kritikus, miről álmodozol? Elégedjél meg, hogy van nemzeti
színházunk, s hogy közönségét még nem csalogatta el egy pár magyar lap a
német szinházba. Különös jele az időnek hogy néhány magyar író hogy
buzog a német szinház mellett a nemzeti rovására. Nem egyszer olvashatni
egy-két magyar lapban, hogy mily jeles a német színház, s mily gyönge a
nemzeti. Mindez mintegy izgatásként tűnik föl, hogy a magyar közönség
pártoljon el szinházától. Érdemes pályatársaink tagjai az «Ifjú
Magyarországnak», kik egyébiránt velünk együtt a «Vén Magyarországba» is
beilletek, nem így szokás ellenzéket alkotni bárminő igazgatóság
ellenében. Ostromoljátok a szinházi igazgatóságot, a ti szerencsétek
lesz, ha valami okosat tudtak mondani, de ne menjetek tovább. Mily
furcsa lenne például, ha valamelyiteket az a szerencsétlenség érné, hogy
kineveznék a nemzeti szinház igazgatójának s íme, mikor átveszi az
igazgatóságot, már az egész magyar közönség az újtéri szinházba pártolt!
Szerencsére soha sem fog ilyesmi történni, bár hogy megtörténjék, nem
rajtatok múlt.