Elhagyjuk Reginával a Pokoltorkot és visszamegyünk öreg nyírfám alá a
régi Standra.--Galambos Ganz Árpi a Király-utcából.--Orosz köpenyből és
nadrágból ruhát igyekszem készíteni Reginának.--Ez a művelet szörnyen
nehezen megy, de mégis kielégítő eredménnyel jár.--Egy nagy zivatar
ismét az erdei barlangba kerget.
Éjfél után egy óra körül alhattam el. Igaz, hogy ily mélységesen mély
álmom, talán még sohasem volt, holott pedig a magamfajta »erdei« ember
tud aludni. Regina azonban még ennél is mélyebben aludt. Mire másnap
reggel fölnyitottam a szememet--nyolc óra volt, a nap már magasan járt s
a fűszálakról fölszívódott az éjjeli harmat,--Regina mozdulatlanul
aludt. Természetesnek találtam, hogy ily mélyen alszik és örültem
neki,--a tegnapi kegyetlen kaland izgalmai után ez a kegyelmes álom
helyre fogja hozni és ismét visszavarázsolja megkínzott tagjaiba az
élénkséget.
Elindultam a közelben levő patakhoz, hogy megmosdjam. A csavargó hullája
ugyanúgy hevert ott a parton, mint tegnap. Azonban a legyek már dongni
kezdték s meztelen, szőrös mellén kiütköztek a zöldesbarna hullafoltok.
Igen ronda volt... és bár kótyafejű teremtménye volt az Úristennek,
mégsem mutatkozott rá érdemesnek, hogy vesződjek vele és eltemessem.
Csúffá tette volna a szegény kis vöröst, ha ideje maradt volna erre a
gyalázatra, amire kiütközött állatiassága ösztönözte. Bár hiszen igaz,
hogy az ilyen féleszű teremtmény cselekedeteit, dolgait másképen kell
megítélni, mint az enmagunkét,--de az is igaz, hogy az elkövetett
gazságot hiábavaló a féleszűséggel mentegetni. Szegény Regina baja azzal
nem lett volna kisebb, hogy egy féleszű ember bestialitásának esett
áldozatul. Ennélfogva biz én nem fáradok vele, hogy eltemessem. Elég
lesz, ha útnak indítom innen,--ne ütközzék a leány szemébe, ha
fölébred,--a transzferálást végezze el a víz. A patak itt elég mély és
elég sebes, majd eltranszferálja valamerre, ahová akarja,--mi gondom rá?
Eképen cselekedtem tehát és belerúgtam a hullát a vízbe. Alé!...
mehet...
A patak sebes sodra azonnal elkapta és vitte. Néhány perc mulva már
eltűnt szemem elől ez a rondaság.
Övig meztelenre vetkezve megmosdottam. Meg is fürödtem volna, a záptojás
szagú víz azonban oly kegyetlenül hideg volt, hogy nem mertem
megkockáztatni a dolgot. Bizonyos, hogy óriási náthát zudítottam volna
magamra ebben a jéghideg vízben.
Törülköző hiányában csak úgy kutyamódra rázogattam le magamról a vizet.
Ehez a művelethez táncoltam is egy kicsit, hogy fölmelegedjem, mert a
víz csakugyan veszekedett hideg volt még az én edzett bőrömnek is.
Pezsgős-üvegeket néhány perc alatt felségesen be lehetett volna itt
hűteni.
Még ugráltam ide-oda a napon, amikor Regina gyenge hangja megszólalt a
hátam mögött:
--Was is? Mit csinálsz?
--Melegszem,--válaszoltam hátrafordulva.
Megkérdeztem, hogy kipihente-e magát elegendőképen és hogy ízlett a
hosszú álom? Hála Istennek, úgy aludt, mint egy medve valamely zimankós
télen a barlangjában. De csakhogy jól aludt,--ez a fő. Minden más most
már magától jön.
A leány nem adott választ, hanem a patak felé kutatott,--előrenyujtott
nyakkal kutatta végig apró, hunyorgó szemeivel a füves partot s e
művelet közben elégedetlenül rázogatta fejét. Majd gyorsan felém fordult
és nyugtalanul kérdezte:
--Hova lett innen az...
--Az?
--Igen, az... mert nincs itt.
--Utazik.
--Csak nem...
--Nem, nem,--siettem a további aggodalmas kérdésnek elejét venni--attúl
már nem kell félned, nem ébredt föl, nagyon jól meg volt halva és
most--mondom--utazik. Belöktem ide a patakba és rábíztam, hogy vigye,
ahová akarja... nem bajlódok az elhantolásával. Azóta már messze
úszhatik... Tehát ez az oka, hogy nem látod.
A leány egy pillanatig hallgatott, azután csendesen megkérdezte:
--Mondd, egészen bizonyos, hogy meghalt?
--Bizonyos.
--Akkor jól van...
Bólintott a fejével és mintha a megkönnyebbülés egy halk sóhaja is
ellebbent volna ajkairól. Ennélfogva nagyon helyesen cselekedtem, amikor
azt a szőrös hullát belerúgtam a vízbe. Ha nem látja, a kiáltott
izgalmak emlékezete is gyengül, végül pedig egészen el fog halaványodni.
A természet jóságos mindenkihez.
Ezúttal ismét tapasztalnom kellett, hogy a megszokás mennyire nagy
varázsló. Ott álltam derékig meztelenül Regina előtt, de arcán a régebbi
restelkedő pírnak most nyoma sem mutatkozott,--vonásainak egy idege sem
rebbent meg, szemeiben az ösztönszerű nőies szeméremnek egyetlen
melegebb vagy hidegebb szikrája sem gyulladt ki, mint ahogy ez régebben
mindenkor megtörtént, valahányszor csak így kellett előtte
kényszerűségből mutatkoznom. Most--semmi. Talán nem is látott.
Valaminthogy az én szájam sem húzódott nevetésre, amikor ezekben a
mostani--még a rongynál is rongyabb--köntösdarabjaiban megpillantottam.
Emlékszem, hogy amikor először került szemem elé akkori hiányos
rongyocskáiban--nem bírtam elfojtani a kacagást, annyira furcsa figura
volt. Most olyan rongyok lógtak le róla, hogy igazán majdnem mindene
kilátszott alóluk, mégsem kívánkozott ajkaimra a mosoly, annál kevésbbé
jutott eszembe, hogy nevessek rajta. Megszoktam. Helyesebben
szólva--megszoktuk egymást és nem hozott ki egykedvű nyugalmunkból sem a
rongyosság, sem a ruhátlanság, sem a többi, aminek az ember a természet
akaratából alá van vetve. Magamon kellett tapasztalnom azt is, mily
roppant gyorsan és könnyen siklik le az ember a művelt eszesség fényes
útjáról arra a távoli ösvényre, melyen valaha legrégibb ősei
vándoroltak...
Azonban megint csak komolyan elhatároztam, hogy valamiféle köntöst
okvetlen gyártani fogok Reginának. Igy nem maradhat. És szó, ami
szó--tisztelet minden megszokásnak és az ebből fakadó varázslatnak,--de
szent Sebestyén ezen a világon csak egy volt... Csöppet sem bizonyos,
hogy e kitünő szent rendíthetetlen állhatatosságának töviskoszorúját a
magam méltatlan fejére alkalmatosnak találjam és példáját utánozzam,
vagy sokáig utánozni tudjam...
Meg is mondottam Reginának, hogy amint fölérkezünk régi
Standunkra,--első teendő lészen egy neki alkalmatos ruhának »építése«. A
testén levő foszlós rongyokat nem lehet többé viselni.
--Tudom, hogy nem lehet,--válaszolta fejével intve,--amíg azonban más
nincs, ezek is jobbak a semminél.
--Lesz!
--So? Ugyan honnan?
--Majd meglátod.
--Szeretném meglátni... dunnyogta vállat vonva, mint aki egy árva igét
sem hisz abból, amit hallott.
Nem szaporítottam tovább a szót, hanem gyorsan fölkészültem az útra.
Elhagyjuk ezt a helyet és visszamegyünk a régire.
--Mondd, Regina, elég erősnek érzed magad, hogy kibírd odáig az útat?
--Kibírom akkor is,--hangzott a gyors válasz,--ha négykézláb kellene is
innen elmennem, mert valahányszor csak körülnézek és megpillantom azt a
pajtát... azt, ahol meg voltam kötözve... mindig végigfut hátamon a
borzadály. Tudod, az nem volt tréfa...
--Tudom.
--Különben még jó, hogy az a bamba megkötözött... dunnyogta maga elé a
leány,--ha szabadon használhattam volna kezeimet, egészen bizonyos, hogy
kétségbeesésemben megfojtottam volna magamat.... És ezt nagyon helyesen
tettem volna... És ezt akkor is megtettem volna, ha a segítség későn
érkezik.
Ez már nem apathikus dunnyogás, hanem heves kiáltás volt. Ki lehetett
érezni a hang nyers csengéséből, hogy egyenesen a szívéből jön.
--Ezen is túl vagyunk. Regina... gyerünk! És ne beszéljünk többet erről
a dologról.
--Persze,--dörmögte félhangon a leány,--neked könnyű...
Igaza volt, hogy nekem könnyű, most azonban a »toilette« ügye járt a
fejemben--nem terjeszkedtem ki másra. Nem hagyhattam ilyen szörnyen
rongyosan a kamerádomat. Térde, mellei és egyéb részei minden lépésnél
kiütköztek a rongyok alól. Muszáj valamiféle köntöst előteremteni.
Amikor összecsomagoltam az egyik orosz közkatonától visszafogott
köpenyt, blúzt és nadrágot,--tudtára adtam, hogy ebből a holmiból fogok
számára köntöst fabrikálni. Azaz, hogy nekiülünk és ketten fogjuk
fabrikálni,--így majd csak kisütünk valamit.
--Értesz valamit a tűhöz?
--Aber, hallod!
Gyorsan reparálni akartam a sértést.
--Csak azért, mert magam nem vagyok nagy művésze és kettőnk közül az
egyiknek okvetlen értenie kell hozzá, különben semmire se megyünk. Meg
azért is, mert vannak leányok, akik utálják a tűt.
--Én nem tartozom közéjük.
--Akkor minden rendben van...
--Dehogy is van rendben! Honnan veszem a tűt?
--Adok én!
--Ah! Van neked tűd is?
--Van bizony! Egy magyar katonának mindene van.
Nem tudom, miért vágtam ezt ki oly büszkén, hogy szinte lobogott benne a
kevélykedés,--a hatás azonban visszájára sült el, mert a leány arca
kiderült, sápadt ajkain pedig megjelent egy könnyű mosoly.
No, végre! Csakhogy már idáig is elérkeztünk. Akármilyen szegényes is ez
a mosoly, mégis csak szivárványa a léleknek--vihar után, amelynek hatása
megtört.
--Also, ha mindened van... és tűd is van... akkor csakugyan minden
rendben van,--dunnyogta mosolyogva.
Megfigyeltem, hogy titokban sunyi tekintetet vet felém a szeme
szögletéből, de nem akartam észrevenni, hogyha gondol valamire, mire
gondol,--meg voltam annyival is elégedve, hogy a szivárvány
megmutatkozott és jobb idővel bíztat, mint amilyen az eddigi volt.
Összecsomagoltam a részére rendeltetett holmit és megkérdeztem, hogy
elszállítja-e a Standig, vagy magam vigyem. Egy csomaggal több, vagy
kevesebb--nálam nem számít. És különben is szívesen cipelem.
--Ná!... tiltakozott erélyesen a leány,--ezt nem kívánhatom tőled,
cipelsz eleget amúgy is,--add csak ide! És add ide a köpenyt, meg a
pokrócot is. Nem vagyok én olyan gyenge, mint amilyennek látszom.
Úgy lett.
Nagyjában megosztottuk a cipelnivalót és most már elindultunk
visszafelé. Majdnem azt akartam mondani, hogy hazafelé. A régi Stand
otthonnak tetszett ez után a barátságtalan hely után, mely a Regina
emlékezetéből bizonyára sokáig nem fog »kiradirozódni«, amint Morelli
kapitány mondani szokta. »Sie müssen das aus Ihrem Kopf sofort
ausradieren!!« Derék jó Morelli kapitányom, valjon hol recseg most
csillapító, megnyugtató, mindig nyugalomra serkentő hangja? Isten ellen
való nagy bűn volna, ha ennek a kedves öreg úrnak valami baja esnék.
Regina tipegett elől, én bandukoltam utána.
Szerencsénk lett: a nap eltűnt az északi égen felsorakozó fellegek
mögött,--nem kellett izzadnunk a fölfelé kapaszkodó hágón, mely innen a
fensík tetejébe vezetett. Igaz, hogy nem is siettünk. Szép lassan,
komótosan mendegéltünk egymás lába nyomában, mint a ludak.
A fensík tetejére érkezve, Regina egy pillanatra megállt és ernyőt
formálva szemei elé a tenyerével, figyelmesen vizsgálódott régi
Standomnak messzire ellátszó magányos nyírfája felé.
Melléje álltam és én is vizsgálódtam,--észrevenni azonban nem vettem
észre semmit, ami gyanumat fölkelthette volna. De mivel tapasztalásból
tudtam, hogy a Regina apró, hunyorgó szemei még az én gyakorlott
szemeimnél is élesebbek,--óvatosságból megkérdeztem, hogy észrevett-e
valamit és ha igen--mit?
A leány bólintott.
--Nem bizonyos, hogy jól látok-e...--dörmögte gyanakodva,--de mintha
odalenn nem volna tiszta a levegő...
--A patvarba! Dehogy is nem az! Képtelenség, hogy ide most ellenséges
katona eljuthasson--
--Nem mondom, hogy azok közül való, aki ott mozog... Nézd! most ismét
megmozdult... de valamiféle ember, az bizonyos.
Ebben a pillanatban én is megláttam a nyírfa alatt mozgó emberi alakot.
--Hogy az ördög vigye el... csakugyan mozog ott valaki!
--Ja, ja... egészen bizonyos. Mit tegyünk?
--Semmit. Nem ellenség--mert az lehetetlen,--hanem valaki a mieink
közül, ha katona.
--Az! Olyan sipka van a fején, mint a tieden.
--Mondom, hogy a mieink közül valaki. Ennélfogva majd megtudjuk, hogy ki
fiaborja légyen, ha odaérünk.
Regina fejét rázogatta.
--Nekem itt kell maradnom,--mondotta röstelkedve,--nem mutathatom
magamat idegen ember előtt ezekben a rongyokban... nem igaz?
Szégyellem... meg tán az epe is elöntene, ha kiröhögne. Ki tudja, miféle
fráter lehet.
--Hát ugyan a pofon mire való?
--Köszönöm szépen, még csak az kellene! Eredj csak magad. Én itt fogok
várakozni, amíg eligazítod.
Elismertem, hogy igaza van, az indítványt azonban mégsem fogadtam el.
--Együtt megyünk, Regina. Magadra veszed ezt a vékony orosz köpenyt,
beleburkolódzol és jössz. Ez alatt nem lehet meglátni, hogy mi van alól.
Ha pedig az a valaki ott lenn csakugyan neveletlen fráter és röhögni
talál,--hát én ezzel az én vastag öklömmel hamar megtanítom a magyar
katonai becsületre.
Regina egy darabig még habozott, hogy megkockáztassa-e a dolgot, vagy
okosabban cselekszik, ha a becsületre való kitanításra nem ad okot,
végül azonban mégis csak engedett és magára véve a csomagból kibontott
orosz köpenyt, tovább haladtunk a Standom felé. Lassan haladhattunk,
mert a köpeny hosszú volt és mindegyre belebotlott. Szegény, már-már a
türelmét is elvesztette.
--Hogy épen most hozta ide az ördög azt a katonát...
--Majd elzavarom én, ha nincs itt semmi keresete.
--Aber, csak szépen.
--Jójó...
A nyírfa alatt foglalatoskodó katona, aki épen hátizsákja
fölkapcsolásával vesződött és mindeddig háttal állt felénk--most
hirtelen megfordult és észrevett. Az első pillanatban úgy bámult ránk,
mint a borjú az új kapura. Meglepetésében még a szája is kinyílt.
Módfelett meglephette, hogy ezen az elhagyatott helyen, messze-a front
háta mögött, katona-embert varázsol kimeresztett szemei elé a titokzatos
fátum. Nagy megrőkönyödése azonnal elárulta, hogy erre a csodára nem
volt elkészülve és nem is látszott egészen bizonyosnak, hogy ínyére
van-e ez a csoda, vagy nincs ínyére. Úgy láttam, hogy inkább nincs.
A hosszú orosz köpenyben esetlenül állingáló Reginát szintén megbámulta,
de nem találta nevetségesnek a látványt--inkább gyanakodott.
Kis termetű, sovány fiatal emberke volt a hivatlan vendég, alig
valamivel magasabb Reginánál és Isten csudájára a haja is vörös. De
élénknek és fürgének látszott, mint a gyík. A szeme is épen oly sebesen
járt ide-oda, mint a gyíké. Balkezén szabályszerűen lekötött vattakötést
pillantottam meg.
Közelebb léptem hozzá és megmondottam a nevemet ezredszámommal és
századom számával együtt. Erre ezt a furcsa választ kaptam:
--Nagyon örvendek, tessék helyet foglalni és méltóztassék felszólítani
őnagyságát is, hogy ő is foglaljon helyet. Végtelenül sajnálom, hogy
kanapéval nem szolgálhatok, de tetszik látni--magam is csak átutazó
vendég vagyok ezen a helyen.
Ez a kedélyes beszéd most már engem lepett meg annyira, hogy
hirtelenében nem is tudtam rá válaszolni. Összenéztünk Reginával--miféle
Isten bogara lehet ez?
--Mondja, barátom, melyik ezredbe való?
--Tegnap óta egyikbe se. Megsebesültem, bekötöztek és visszaküldtek. Az
éjjel elmaradtam a transzporttól, amely a Feldspitál felé szállított
minket--engem és még tizennyolc társamat--amott a leégett tanya
közelében elaludtam és mire ma reggel fölébredtem, a transzport már
messze járt. Lehet, hogy az őrmester úr kerestetett, de nem akadtak rám.
Igy kerültem ide. De tovább megyek, nem maradok itt. Nem méltóztattak
erre lefelé az erdő alatt meglátni a sanitéten-transportot?
Intettem, hogy nem.
A kis ember vállait vonogatta és--nézd csak!--épen úgy fintorgatta az
orrát, mint ahogy Regina szokta. Az ő orra azonban nem volt kicsiny,
fitos, mókus-orr, mint a Regináé, hanem görbe, élesen hajlott és hegyes,
mint a ragadozó madaraké.
--Verflixt... de nem tesz semmit, elindulok magamban is. Ezer mérföldre
nem lehetnek.
--Ha mindig az erdő mellett veszi a direkciót, valamelyik szanitéc
Abteilunggal egészen bizonyosan találkozni fog. Ha ma tán nem is, hát
akkor holnap.
--Nekem az mindegy!--mondotta élénken a kis ember,--nem bánom, akár
holnapután is, mert ez--sag ich--nekem most már mindegy. Igy is, úgy is
Spitálba kerülök és ott is maradok... Ohó, de mennyire ott maradok!
Sunyi mosoly játszadozott keskeny ajkai körül és ravaszkásan pislantott,
miközben még egyszer biztosított, hogy neki most már egészen a hadjárat
végéig nincs semmi keresnivalója a harctereken--mert megsebesült és
végesvégig a kórházban kell maradnia. Mert nem fog meggyógyulni. Mérget
vehet rá száz doktor, hogy egészen a hadjárat végéig nem fog
meggyógyulni.
--Most már csak csinálják maguk--mosolygott elégedetten, miközben
hátizsákja fölkapcsolásával végre elkészült és előkészületeket tett a
távozásra--én elvégeztem a magamét. Bátran harcoltam, véremet
ontottam--arra a bizonyos »hősi halál«-ra azonban nem tartok igényt.
--A keze sebesült meg?
--Mindegy, hogy mim sebesült meg--nevetett vidáman a fiú--az a lényeges,
hogy megsebesültem--hála Istennek--és nem fogok meggyógyulni. Száz
orvos? Mit száz orvos! Ezer Regiments-Arzt nem fogja tudni annyira
vinni, hogy visszatranszferáljanak a Kader-hez és megint idehozzanak...
pedig bátran, sőt--becsületemre mondom!--vitézül harcoltam. Kitüntetésre
is föl vagyok terjesztve--arany vitézségi érmet fogok kapni. Minap öt
sturmot csináltunk egymásután--mind az ötben a legelsők között voltam és
a legrettenetesebb gépfegyvertűzben kapaszkodtam fel szakaszommal az
orosz Grábenekbe.
Mulatni kezdtem a fiún.
--Miféle szakasszal méltóztatott kapaszkodni, mert amint látom, egyszerű
infanteristának méltóztatik lenni.
--Ja, schmarren... az úgy volt, hogy az ezredes úr magasztaló szavakkal
volt irántam és azonnal a sturm után kinevezett őrmesterré, de az
Abzeichungot még nem volt időm felvarratni és hogy közben meg is
sebesültem, nekem ez most már mindegy! Nem igaz, hogy nekem ez most már
mindegy? Jobb zupát a Spitálban azért nem kapok. És ez a fő--a Spitál.
De csak mert véremet ontottam hazámért és királyomért és megsebesültem.
Ha nem sebesültem volna meg--örömmel itt maradnék magukkal, kolléga s
tovább harcolnék hazámért és királyomért--für Kaiser und Vaterland! Alle
beide sollen leben und ich selber auch daneben!
Az a nevetés, amely felhangzott ajkairól, oly hangos és őszinte volt,
hogy szinte beleszépült ez az egyébként kellemetlen pofájú fiú.
--Hát csak éljen száz esztendeig, fiatal úr és a maga Istene áldja meg!
Szerencsés utat!
--Danke, Herr Kollége, kísérje szerencse magukat is--én ezennel
tisztelettel elbúcsúzok és megyek! Ha majd az ujságban olvasni
méltóztatik, hogy őfelsége Feldwebel Galambos Árpádot az arany vitézségi
éremmel kitüntetni kegyeskedett, tessék emlékezni, hogy az én
vagyok--Galambos Árpád, előbb Ganz, Pesten a Király-utcában, ahol finom
rövidárú-üzletem van. Legyen szerencsém, ha Pestre méltóztatnak
jönni,--nagyon jutányosan, nagyon szolídul fogom kiszolgálni.
--Jó lesz Galambos úr--az Isten áldja!
--Magukat is áldja meg,--adieu!
--Pá!
Vitéz Galambos Árpád--előbb Ganz, a Király-utcából--ezzel barátságosan
szalutált és megszorongatva kezemet és udvarias komplimentumot vágva a
némán állingáló Regina felé--útnak indult. Fürgén és gyorsan szedegette
lábait. Látszott, hogy könnyű szívvel, örömmel és elégedetten rójja
visszafelé az utat. És mérget lehetett rá venni, hogy ezt az ügyes fiút
ebben az életben többé nem fogják frontjuk előtt látni sem az oroszok,
sem a bajtársai.
Regina, aki eddig mozdulatlanul állt, csak akkor szólalt meg, amikor a
fiú alakja végleg eltűnt az erdő alsó mélyedésében és többé nem
láthatta. Ekkor rántott egyet a vállán és valami utánozhatatlanig
megvető ajkbiggyesztéssel ezt mondotta:
--Eckelhafter Kerl...
Nem tudtam megállani, hogy el ne nevessem magam.
--Csak nem haragszol erre az ügyes fiúra?
--Útálatos...--ismételte megvetéssel a leány. Elfintorította orrát és
haragjában kiköpött maga elé a földre.
--Dehogy is! Van ennek esze.
--Van... Hazug ganef! Egy szó sem igaz abból, amit mondott.
--Baj az?
--Szemtelen hazug... Szerettem volna szembe köpni!
--Ezt az ügyes fiút?
--Ezt.
--Huh, be mérges valaki!
A leány lecsapta a cókmókot a fa alá a fűbe és odacsapta melléje a
köpenyt is, amit időközben leráncigált a vállairól.
--Ez a szemtelen hazug most azt fogja gondolni--fakadt ki
indulatosan,--hogy mi mind a ketten olyan marhák vagyunk és elhisszük a
buta meséit. Tetszik ez neked? Inyedre van, ha marhának tartanak?
Regina megint durva volt, mint a pokróc. A kis Regina megint visszaesett
régebbi goromba tempóiba, amikről nagyjában már leszokott. Még a szeme
is olyan dühösen világított, mint a vadmacskáé. Ugyanazt a felbőszült
teremtést láttam magam előtt, akit találkozásunk első napján tanultam
ebben a kellemetlen formában megismerni.
Mire ez a sok mérges hűhó semmiért? Galambos Ganz Árpád inkább
mulatságos figura, semmint nem. Típus, amelyen derülni kell. Vele jár a
hadjárattal, hogy ez a típus mindenütt kiütközzék, ahol tagjai csak
megfordulnak. Gyanuba kezdtem venni a leányt, hogy oktalan haragja nem
annyira a nagyzoló és hazudozó, mint inkább a veresfejű »ganef« ellen
lázadozik. Ez a Regina alighanem olybá vette a dolgot, mintha a saját
családjából kapott volna rajta valakit egy csomó füllentésen és mintha
tüntetni akart volna a haragjával, hogy ő nem olyan, mint ez a
családjabeli hazug... Egyébbel ezt a teljesen fölösleges dühösködést
egyhamarjában nem tudtam sem magyarázni, sem mentegetni. Bár hiszen
annyira jelentéktelen epizód volt az egész, hogy kár rá vesztegetni a
szót.
Ezt meg is mondottam a leánynak, de csak azt nyertem vele, hogy még
gorombább lett. Úgy kell lenni, hogy megérezte, mire gondoltam az imént
és ez sértette érzékenységét...
Hagytam, hogy mérgelődjék. Majd lecsillapodik.
Leszereltem. Minden holmimat ugyanarra a helyre raktam, mint ahol első
nap álltak s e munka közben valósággal úgy éreztem magamat, mint aki
hosszabb távollét után hazajött. Aztán fülönragadtam az »Eimer«-t és
nekivágtam a bokroknak, hogy a közeli forrásból vizet hozzak az
ebédmenázsi megfőzéséhez. Két napja nem láttam meleg ételt,--ideje, hogy
ismét főzzek valamit.
Otthon érezvén magamat, fütyörészve haladtam le a forráshoz és
telemerítettem vízzel a vászonedényt. Ittam is a vízből néhány tele
kortyot. Nagyszerű, friss hideg víz ez a saját forrásombeli, aranyat ér!
Meg fogom vele kínálni Reginát is. Hátha lehűti és pulykamérge
elpárolog. Helyesebben szólva: vadmacska-mérge. Még mindig úgy kuporgott
ott a fa alatt, mintha ugrani készült volna...
--Berukkoltam a jó friss vízzel, Regina--igyál.
Ezt úgylátszik eltaláltam, mert a leány azonnal felugrott kuporgásából
és mohón nyúlt a víz után. Nagyokat ivott belőle s elégedettségében
szinte föllélegzett.
--Roppant szomjas voltam... mondta lecsillapodva.
--No, látod! Ha előbb itt lett volna ez a csuda víz, nem dühösködtél
volna...
--Hadd el... az ilyen hazug majom még a legjámborabb embert is képes
feldühösíteni.
--Például téged, jámbor Regina--csalánoztam meg kötekedve, miközben a
»spatá«-val hirtelen megfelelő lyukat szerkesztettem a kokeszli számára.
A leány sápadt vonásain most már mosoly játszadozott.
--Nem vagyok jámbor--vonogatta vállait,--igazi formámban előtted még nem
is mutatkoztam, mert féltem, hogy elriasztlak...
--Ohó!... Add csak errébb azt a borsókonzerves skatulyát--borsólevest
fogunk főzni. Jó! Szereted a borsólevest?
--Bánom is én, csak meleg étel legyen.
--Úgy van! Az a fő, hogy meleg legyen. Ezenközben megmutogathatod, ha
akarod, »igazi« formádat is. Meg fogod látni, hogy kanalazni fogom a jó
meleg borsólevest és nem fogok elriadni, sem elszaladni. Tőlem
figurázhatsz, lelkem! A gyufát, Regina... ott van a blúzom balzsebében.
Regina nyujtotta a gyufát. Mialatt kellő szakértelemmel alágyújtottam és
a tűzre helyeztem a vízzel telt »kokeszli«-t, valami affélét dunnyogott,
hogy indulatosság dolgában nagyon rossz természete van és szeretne
megváltozni. Annak a bamba csavargónak is csak úgy sikerülhetett erőt
venni rajta, hogy hirtelen hátracsavarta és összekötötte a kezeit,
különben egészen bizonyosan megvakította volna... Kitépte volna
körmeivel a szemeit.
--Tán nem?
--De! Kitéptem volna a szemeit...--ismételte fenyegetve.
--Ilyen veszedelmes tudsz lenni?
--Ilyen.
--Uh!... Akkor ne gyere közel, ha dühös vagy.
--Rád nem vagyok dühös.
--De akkor se gyere közel, ha dühös leszel rám. Titokban ugyanis
komolyan el vagyok rá szánva, hogy amely órában meg találnék
vakulni--abban az órában egészen nyugodtan főbelövöm magamat. Vesd ide,
kérlek, azt a pár száraz galyat,--nem elég lángos a tűz.
Száraz fűvel is bíztattam a tüzet, hogy nagyobb lánggal égjen. A
felbugyborékoló forró vízbe aztán belealkalmaztam a konzerves doboz
tartalmát és azzal a bizonyos kellő szakértelemmel szorgalmasan
kavargattam, nehogy a kokeszli fenekén odaégjen. A készülő borsóleves
finom illatai szállongani kezdtek.
Regina figyelmesen nézte a munkát, a megkezdett cirkulusból azonban nem
lendült ki. Újabb dunnyogásából valami affélét értettem meg, hogy titkos
elhatározásom voltaképen vétek az Isten ellen és sokban gyengeség is.
Odavetettem, hogy lehet. De már csak megmaradok amellett, hogy a magam
szempontjából nekem van igazam.
--Ennélfogva ügyelj, hogy legnagyobb mérgedben se kapard ki a szememet.
--Bolond beszéd... rázogatta fejét a leány.
--Nem olyan bolond beszéd, mint amilyennek ebben a pillanatban
gondolod,--válaszoltam jókedvűen, mert az »otthon« érzése és a pompás
illatokkal párolgó meleg leves ritka jókedvre hangolt, sokkal különbre,
mint aminőt valamely milliomos egy rogyásig megrakott fényes asztal
mellett valaha érezhetett,--mivel azonban erről még ráérünk diskurálni,
most szaladj ide a csészével és szegj magadnak kenyeret is!
Becsületesen kétfelé osztottam a levest, felét Reginának, felét a
sajkába magamnak. Volt annyi, hogy két éhes tót napszámos is
jóllakhatott volna. Nem sikerült egészen forsriftosan, mert kicsit sűrű
volt, de ez a szépséghiba kívánatosságából semmit sem vont le.
Felségesnek találtatódott és amint mondani szokás, az utolsó
»cseppedescseppig« megevődött. Hathatós dícséretemre mondva, Regina
suttyomban még ki is nyalta a csészéjét, amikor azt hitte, hogy nem
nézek oda.
Utána sajtot ettünk, erre még néhány kisebbfajta kortyocska hazámbeli
szilvóriumot küldtem le a torkomon. Rá akartam venni a leányt is, hogy
próbálkozzék meg a sárga kinccsel, de nem akart.
--Sohasem ittam effélét...
--Nem is tudod te, hogy mi a jó.
--Lehet.
--Lerészegedni nem muszáj,--egy-két kortyocska pedig meg nem árt.
--Nem kérek.
Visszatettem a kincset a hátizsákba és nem erőltettem. Ezzel is aképen
állt a dolog, mint a szalonnával,--legyen tehát neki a maga tökéletlen
gusztusa szerint.
Legvégül egy szál cigarettának elfüstölése következett. Reginát persze
ezzel is megkínáltam, de erre már nevetett.
--Aber geh!... Mi jut eszedbe? Örülj, hogy neked van.
--Szívesen adom.
--Nem kérek.
--Hát mit kérsz?
--Semmit. Jóllaktam.
--Ez a fő! Minden más ezután következik. Azt persze tudod, hogy mi
következik ezután?
--Mi?
--Nézz a térdedre.
A fehér térdecskék bizony mindenütt kilátszottak a szoknya rongyai alól,
hiába akarta őket a szomszédos szoknyarongyokkal eltakarni.
--Ne fáradj, Regina, mondtam már, hogy ezekkel a rongyokkal semmire se
mégy. Olyan foszlós lett ez a holmi, hogyha csak hozzányúlsz is, már
szakad, mint a pókháló. El kell dobni a blúzt is, a szoknyát is. És
hozzá kell fogni szaporán, hogy új köntöst fabrikáljunk ezek helyett a
végkép tönkrement rongyok helyett. Most tehát ez következik.
--Jól van,--bólintott engedelmesen--csak azt szeretném tudni, hogyan
képzeled a dolgot? Ebből a hosszú orosz köpenyből rövidet--nekem
valót--csinálni könnyű, de miképen csináljak a nadrágból szoknyát?
Nevetett.
--Mit gondolsz?
--Hm... ez fogas ügy, Regina. Sőt kivihetetlen. Ennélfogva neki se lehet
vágni. Azonban várj csak... Szoknya helyett alkalmatos bugyogót
csinálunk és megvan.
--Bugyogót?... nevetett derült jókedvre hangolva a leány. Szörnyen
komikusnak tetszett neki a dolog.
--Miért ne?
--Aztán micsoda maskara leszek én egy ilyen bugyogóban?
--Minden úri dáma hord bugyogót.
--Persze, hogy hord, csakhogy a szoknya alatt és nem posztóból, hanem
lágy vászonból, vagy épen selyemből... okos!
--Aha! ez igaz... De nem tesz semmit. Ha lágy vásznunk vagy selymünk
volna, abból csinálnók meg a bugyogót, mivel azonban nincs, abból kell
megcsinálni, amink van. Ez olyan világos, mint a vakablak... A köpenyeg
alatt pedig nem fog látszani, hogy nem szoknya van rajtad, hanem bu...
azaz, hogy voltaképen--nadrág. Igy van, vagy nem így van?
A leány olyan szívből nevetett ezen a tótágast álló baka-okoskodáson,
hogy egészen belevörösödött. És csodálatosan megszépült erre a néhány
rövid pillanatra. Szinte megbámultam.
--Dehogy is van így, dehogy!--mondotta újra fel-feltörő hangos
nevetéssel, miközben felbomlott vörös haját ismét helyes kontyocskába
iparkodott csavarni fején, ez a művelet a rakoncátlan hajjal azonban
csak fölötte hiányosan sikerült--kócos maradt biz az továbbra
is,--legkivált pedig azért nincs így, mert nem maradhatok ebben a
melegben mindig köpenyegben. Ha pedig nincs rajtam, akkor kész a
maskara.
--A maskarához az kell, hogy valaki röhögjön rajta. Én nem foglak
kiröhögni.
--Te nem, de más.
--Hol van az a »más«?
--Idetévedhet valaki megint, mint az a... hős.
--Ganz úr? Az Árpi? Hol van az már, az Isten éltesse... Egyébként pedig
ez az Árpi sem röhögött rajtad. És más katona sem fog ilyen szamárságot
cselekedni, sőt észre sem fogja venni, hogy mi van rajtad. Ki bajlódik
most ilyen csekélységgel? Fogjunk hozzá, Regina,--add errébb azt a
muszka nadrágot, lássuk, mire megyünk vele?
Kiraktam magam elé a »Proprietäten«-raktár tartalmából a tűt, cérnát,
ollót és azután elkezdtünk okoskodni a nadrág fölött. A feladvány nem
volt könnyű, de nem is megoldhatatlan. Főleg, ha szabni tudtunk volna.
De nem tudtunk. Regina értett a tűhöz, a szabáshoz azonban tán még
annyira sem, mint én, mert én legalább bátran nekimentem az ollóval és a
szükségesnek látszó határig leadjusztáltam a fölösleges hosszúságot.
--Próbáld föl, Regina,--lássuk!
--Hogyan próbáljam föl?--kérdezte a leány.
--Hát úgy, hogy vedd fel.
Regina kicsit zavartan, de nevetésre szélesedett arccal suhogtatta meg
szoknyája rongyait.
--Erre vegyem fel?
--Dehogy arra!
--Előtted vessem le a szoknyámat?
--Eredj oda a nyírfa mögé és ott vesd le és ott vedd föl ezt a
megadjusztált mesterművet is--nesze! Gondold, hogy én vagyok Worth--az
meg ott a szalonom, ahol a dámák a toiletteket fölpróbálják.
Regina kacagott. Feltűnt, hogy valami félóra óta minden semmiségen
kacagott, amit azelőtt sohasem tett.
--Hein, barátom... kár, hogy nem vagyok dáma.
--Én is sajnálom, hogy nem vagyok Worth.
--Ki az?
--Az egy milliomos női szabó. Világhírű sneider-művész. De akár az
életembe fogadok, hogy ilyen bugyogót még száz ily világhírű
sneider-művész sem tud csinálni, mint amilyen ez. Eredj, lelkem és
próbáld föl. Azután mutasd magad, lássam, mit kellene rajta változtatni,
hogy viselhesd.
Eképen történt.
Regina ledobta szoknya-rongyait, felvette a mesterművet és néhány perc
múlva ismét ott állt előttem.
--Da! Itt vagyok!--mondotta nevetve, hetykén, mialatt elébem állt és
kacagó tekintettel, kevélyen kidüllesztett mellel haptákba helyezkedett
szakértő színem előtt.
A mű jobban sikerült, semmint két ilyen kontártól, mint amilyenek mi
voltunk, várni lehetett volna. Térdtől lefelé gamasniszerűen simult
lábszáraira és egészen jól passzolt,--szűkíteni csak a deréktájon
kellett. Azt egy kicsit túlbőre találtam szabni, holott pedig azt
hittem, hogy nagyon is szűkre szabom.
--Be karcsú nádszál vagy te, Regina.
--Azt akarod mondani, hogy sovány, mint a kutya... nem igaz?
--Nem igaz.
Összébb húztam derekán a művet.
--Jó lesz így?
--Húzd még szűkebbre, különben leesik. Igy... még egy kicsit... még,
még!
--Hiszen már alig marad valami.
--Látod!... És még ebbe is belefér az ilyen sovány kutya.
--No, de most már csak elég szűk lesz?
--Elég. Igy jó lesz! Ne ereszd el...
--Fogom.
--Persze, most ki kellene belőle bújnom...
--Bújj ki.
--Ej, hát nem bánom,--nevetett elszántan a kis Regina--kigombolom és
kibújok. Nem is tudom, mit teketóriázok veled annyit...
--Okosan.
Egy szempillantás alatt lenn volt róla a mestermű és a másik
szempillantásban már a rongyos szoknyácska is visszakerült előbbi
helyére a derekára. Oda se néztem. Higyje, hogy nem láttam semmit.
Persze, nem hitte. De csak az arcát kitüzesítő vérhullám árulta el, hogy
a teketóriázást helyénvalónak találta volna, akármilyen nagy varázsló is
a megszokás és bármily letompító ereje van is a kényszerűségnek, amely
bizony még a legkényesebb tekinteteket is fölborítja. Az ember úgy
próbál segíteni ezeken az elkerülhetetlen bajokon, hogy nem beszél
róluk, sőt úgy tesz, mintha semmit sem venne észre.
Hozzáfogtunk a bugyogó szűkítéséhez. Én nagyjában összeférceltem, Regina
aztán átvette és rendesen összevarrta. Hasonló munkafelosztás kísérte a
blúz átalakítását is, csakhogy ez sokkal keményebb dió volt, mint
amellyel most elvégződtünk. Ha sorhadbeli katona lettem volna, talán
hozzá sem fogok,--egy tartalékos előtt azonban semmi sem lehetetlen.
Morelli kapitány úr szerint: az ügyes rezervista fölér egy
gépfegyverrel. Ennél nagyobb dícséretet nem mondhatott.
Ennélfogva bátran nekimentem a blúzügynek is. Regina segített ahogy
tudott, de inkább csak biztatott, semmint segített.
--Nem baj, ha nem is fog úgy passzolni, mintha rám öntötték
volna,--elég, ha fölvehetem.
--Persze, persze...
--Fölpróbálom. Rajtam jobban meglátod, hogy mennyit kell levenni a
nyakon, a háton és a mellen. Fölvegyem?
--Vedd.
Úgy festett benne, mint egy bő zsákban. Borzasztó sokat kell
»bevenni«--hogy viselhesse.
--Csak bátran!--biztatott mosolyogva.
--Ha bátorsággal lehetne megcsinálni, akkor már rég készen
volna,--tudomány kell ide, lelkem, nem bátorság. Félek, hogy
teljes-tökéletesen elfuseráljuk. Megállj csak...
--Állok... bólintott pajzán mosollyal a leány.
--Legnehezebb rész a nyak,--okoskodtam azzal a bizonyos kellő
szakértelemmel, miközben összébb fogtam nyaka körül a blúzt, hogy a
lehetőségig hozzásímuljon.
--Szt... szisszent föl kacagva a leány,--csiklandozod a nyakamat.
--Nem akartam. Megállj csak...
--Mondtam már, hogy állok!
--Jó, jó... Azt akarom tudni, hogy így, ahogy most fogom, nem szorítja a
nyakadat?
--Nem.
--Akkor ide egy vonást csinálok. Igy! Ez rendben van. Tessék
megfordulni. Most jön a legeslegnehezebb rész--a mell.
Regina szembefordult és mosolyogva várakozott. Sejtette, hogy hiányos
találékonyságom bukfencet fog vetni a feladat nehézségei előtt.
--Baj, baj... dörmögtem elakadva. Hogy kellene ezt megcsinálni, Regina?
A derekadhoz szűkíteni kellett a bugyit, a melledhez azonban tágítani
kell ezt a blúzt--és ez sokkal nehezebb dolog, mint a másik.
--Ne fáradj, nem lehet megcsinálni és ezzel punktum. Lapos szabású
férfiblúzból lehetetlenség női derékblúzt csinálni, ennyit én is tudok,
pedig nem értek a szabáshoz,--de látnivaló, hogy nem lehet, tehát hiába
ráncolod össze a homlokodat.
--Hát bizony nem lehet...
--Hagyjuk így.
--Muszáj, mert nem tudjuk megcsinálni. Ha nem volna ilyen szép ez a
vidék... és ennyire dús...
--A blúz kedvéért nem vághatom le a melleimet...
--Nem bizony! Szóval...
--Szóval, azt akarod mondani, hogyha nem volnék ilyen nagymellű, meg
tudnád csinálni a blúzt is.
--Ilyen szamarat nem mondok.
--Csak gondolod...
--Nem is gondolom. Van nekem szemem és tudom, hogy mi a szép.
--Mi?
--Majd megmondom egyszer... De akkor is csak úgy mondom meg, ha bizonyos
leszek benne, hogy nem kaparod ki a szememet. Nesze, varrd össze a blúz
nyakát, azután adjusztaljuk meg hirtelenében a köpenyeget is. Estig az
egész toilette készen lehet.
Regina átvette a blúzt, leült a fűbe és a kibontott fércelés nyomán
összevarrta a megszűkített ruhadarabot. Gyorsan és ügyesen bánt a tűvel,
észre lehetett azonban venni, hogy sohasem tanította senki erre a
mesterségre, mert eszébe se jutott, hogy gyüszű is van a világon.
Amíg dolgozott, én a köpenyt rövidítettem le és húztam össze a
hátrészeken, hogy ki ne potyogjon belőle a kamerád.
--Állj fel és próbáld föl ezt is! Hátha jó lesz.
Felemelkedett ültéből és fölvette a köpenyt. Csepp híjján szinte
eltrafáltam a szükséges méreteket.
--Ládd, milyen csuda sneider vagyok! Majdnem jó. Ha még szűkebbre fogom
vagy két-három centiméterrel--egészen passzolni fog. Olyan helyes kis
muszka leszel benne, mint a pinty.
--Még hasonlítani sem akarok azokhoz a...
--Lassan Regina! Azok is szívesen látnák az ilyen kis muszkát, mint
amilyen te vagy...
Rám bámult és nem értette a dolgot. Majd csendesen ismét leült a földre,
kezébe vette a tűt és szótlanul varrogatni kezdett. Éreztem, hogy valami
hibát követtem el. Nem tudtam volna megmondani, hogy mit, de valami
hibát... Egy vékony hajszállal talán tovább csúsztam, semmint szabad
lett volna. Nem voltam vele tisztában, hogy mit kell tennem, csak az
látszott bizonyosnak, hogy ennél a megcsúszásnál--vagy minek
nevezzem--nem állhatok meg. Tovább kell csúsznom még egy hajszállal és
most már,--úgy éreztem--szinte ellenállhatatlanul tovább kell csúsznom,
különben mindjárt sírva fakad a kis kamerád... A szája már most
pityergésre áll...
Leültem melléje a földre és gyöngéden kezembe fogva a kezét,
megszorítottam.
--Nézz a szemembe, Regina... ostobaságot beszéltem, ne haragudj...
Keresztül mennék annak a muszkának még a lelkén is, aki csak egy ujjal
is hozzád merne nyúlni...
Kivonta kezét a kezemből és félre nézett. Azon gondolkozott-e, amit
mondottam, vagy egészen más irányban tünődött-e el, nem tudtam
eldönteni. Lehet, hogy semmin sem gondolkozott, sőt az is lehet, hogy
nem is figyelt arra, amit hallott. Tartalomban legalább nem, hanem csak
a külsőségekben és azok között is csak arra, amely testi formáira
vonatkozott. Lassanként észre kellett vennem, hogy ez a pont ennél az
egyébként felette igénytelen teremtésnél is épen oly érzékeny és könnyen
sebezhető volt, mint bármely más nőnél--csak jobban tudta titkolni, mint
más és azzal iparkodott elejét venni a feléje röppenthető gúnynak, hogy
önmaga is elég ügyesen gúnyolódott maga fölött. Persze, hogy ez az
önmaga kicsúfolása nem volt őszinte, s ez okon az én ártatlan
megjegyzésemben is titkos csúfságot gyanított, amire pedig igazán nem
gondoltam. Sohasem voltam csúfolkodó természetű.
Azt hihettem volna, hogy Regina erről már meg van győződve, holott
pedig--úgy vettem észre--nem volt. Ezt mondotta:
--Nem beszéltél ostobaságot, de nem is azt mondtad, amit titokban
gondolsz... Hein, barátom--van nekem is eszem. Nagyon jól tudom én, hogy
keresztül mennél annak a muszkának a lelkén, aki megtámadna, ezt azonban
bármely becsületes fiú megcselekedné, ha látná, hogy egy ilyen
magamfajta vézli veszélyben forog.
--Ez igaz. Ezt minden becsületes magyar katona megcselekedné.
--No, látod!
--Mit kell itt látni?
--Azt, hogy nem vagy kivétel.
--Nem emlékszem, hogy ilyen érdemet akartam volna magamra akasztani...
Nem is hiszem, hogy valami glória-féle világítana homlokomon. Fityeg
valami efféle a homlokomon?
Regina pityergésre húzódó szája most egy pillanat alatt mosolygósra
csucsorodott, s a következő percben már el is nevette magát.
--Ná... válaszolta derülten--nem »fityeg« semmi.
--Csak azért... Titokban ugyanis semmit sem gondolok rólad...
--Elhigyjem?
--El. Amit titokban gondolok, azt nyiltan is akármikor elmondhatom. Sem
rajtad nem esik miatta folt, sem rajtam.
Regina bólintott.
--Schon gut... tudom, hogy tisztességes ember vagy.
--Olyanforma...
Ezt a haszontalan beszédet sikerült abbahagynom. Megnyugtatásomra és
dicséretemre légyen egyébként megjegyezve, hogy az ilyen üres
szalmacséplést mindig Regina kezdte és nem én. Lehet, hogyha végig
engedem csépelni, mag is hullott volna az üresnek látszó
szalmából--félúton azonban eddig még mindig sikerült elakasztanom a
munkát és így a maghullás elmaradt. Ennél az igyekezetnél nem is annyira
az értelemre, mint inkább természetes ösztönömre hallgattam, mely
megállásra biztatott--félúton. Éreztem, hogy ezen a határvonalon
túl--felette könnyen vetek bukfenczet és egyenesen a kis vörös Regina
ölébe pottyanok...
Félóra múlva leszállt az alkony. A nyugati firmamentum gyorsan borulni
kezdett, s csakhamar megérkezett a szél is. Az erdő fái hajladozni
kezdtek,--saját külön nyírfámról pedig százával hullottak fejünkre a
levelek.
Reménykedve tekintettem a gyorsan közeledő borulat felé. A folytonos
nagy forróság után szinte epekedett az ember egy kis jóravaló eső után,
amely elűzze, vagy legalább mérsékelje a nagy meleget.
Regina fölemelkedett kuporgásából, fölvette a számára átalakított orosz
köpenyeget, azután ismét visszaült előbbi helyére a nyírfa alá.
--Rögtön itt a zápor--mondotta fejével a beborult égre intve--jó lesz,
ha te is magadra szeded a köpenyegedet. Úgy látom, erős zivatar jön.
--Csak már itt lenne!
--Negyedóra múlva itt lesz.
--Hurrá, csak ide! Nagyon szívesen látom.
--Én is. Az ember megfúl ebben a borzasztó melegben...
--Bizony, ha olyan kövér valaki...
--Baj ez a sovány kutyának is.
--Itt nincs sovány kutya! Itt csak egy finom formájú helyes kisasszony
van.
Regina kidugta kezét a köpeny szörnyű bő ujjából és megfenyegetett.
--Ne komiszkodj, barátom, mert bosszút állok.
--A szent igazságot mondom!
--Meglásd, hogy bosszút állok...
Ideje volt, hogy magam is beburkolódzam köpenyegembe, mert az eső
megeredt. Bőséges tömegben zuhogott alá, meg lehettem vele elégedve.
Megmutatkoztak az egek tűzcsóvái is--hatalmas villámok nyilaltak
keresztül a sötét felhőtömegeken, s egyik mennydörgés a másikat érte, A
föld szinte megrázkódott. Nagyszerű vihar száguldott felettünk--egy
kicsit már sokallani is kezdtem a hatalmas áldást.
Volt egy vízhatlan ponyvadarabom--azt kénytelen voltam fejemre húzni,
különben átázott volna rajtam a bakaköpeny.
--Ide gyere, Regina és bújj le a ponyva alá!--kiabáltam a közvetlenül
mellettem kuporgó leányra, olyan hangon, mintha egy egész huszársvadront
kommandíroztam volna. Máskülönben nem hallotta volna meg a folytonos
mennydörgés miatt.
Szót fogadott és bebújt mellém a ponyva alá. Igy kuporogtunk egymás
mellett valami félóráig, anélkül, hogy a vihar alábbhagyott volna. Sőt
mintha még nőtt volna ez a rettenetes erő. A dörgések utóhangja néha
hosszantartó mély hördüléssé keményedett, mint a legnagyobb kaliberű
nehéz ágyú hangja... Szinte lestem, hogy mikor robban már a lecsapó
»Geschoss« és mikor repülünk föl Reginával együtt a mennyországba...
Derekam, térdem zsibbadni kezdett a mozdulatlan kuporgásban. Kedvező
kilátás--semmi. A vihar nem engedett. Zuhogott az eső, vágta a ponyvánk
tetejét, a dühösen tovaszáguldó szélvész pedig oly erővel próbálta
letépni fejünk felől ezt a szerencsétlen ponyvát, hogy alig tudtam elég
keményen megmarkolászni.
--Borzasztó orkán--mormogta nyugtalanul a leány.
--Nekem elég volna.
--Te kívántad...
--Igaz, de nem ennyit.
Néhány percnyi hallgatás után Regina ismét megszólalt.
--Hány óra lehet?
--Fél kilenc felé jár.
--Borzasztó...
A villám lecsapott. Rettenetes recsegés rázta meg a levegőt s mintha a
föld is megingott volna...
Regina belém kapaszkodott és megragadta a vállamat. Én is ösztönszerűen
hozzákaptam, mintha valamely mélység széléről kellett volna
visszarántanom, ahová belezuhanni készültünk...
Azután rövid csend... az orkán elült... Pedig csak az én fülem mondta
föl néhány pillanatra a szolgálatot, az orkán tovább tombolt. Mire pár
pillanat múlva ismét meghallottam a mennydörgések hangját, Regina is
magához tért kábultságából és suttogva kérdezte.
--Vajjon hová üthetett?
--Messzire nem, az bizonyos...
--Úgy éreztem,--suttogta egész testében remegve--hogy belénk ütött...
Nézz ide, fogd meg a kezemet--azt hiszem, megbénult...
--Ugyan!
--De igen, azt hiszem...
Amikor meggyőződött róla, hogy nem úgy van--elhallgatott. Én sem
beszéltem. Mozdulatlanul, némán kuporogtunk megint valami félóráig a
ponyva alatt. Az volt a szerencsénk, hogy ez a nyírfa volt itt a
legmagasabban fekvő pont, különben nyakig vízbe kerülhettünk volna. A
ponyvára lezúduló töméntelen víz így lerohant mellettünk az árok felé és
aránylag elég szárazon hagyta azt a kicsi helyet, amelyen szoronganunk
kellett.
Ebből a kényelmetlen szorongásból azonban már igazán elég volt.
Teljességgel nem éreztem a térdeimet. Akárcsak két fadarab. A derekam
meg most már fájni kezdett.
--Tartsd csak jó erősen a ponyvát, Regina...
--Mit akarsz?
--Kibújok. Nem bírom ezt a kuporgást.
--Én sem--mondotta hirtelen a leány.
--Nem bánom, ha bőrig ázok is... föl kell állanom, különben
belenyomorodok ebbe a kuporgásba.
--Én is.
Egyakarattal fölemelkedtünk. Még ugrani is akartam, hogy ismét életet
teremtsek tagjaimba, a kísérlet azonban nem sikerült,--valósággal meg
voltam bénulva a több mint egy óráig tartó guggolástól. A leány
nemkülönben. Két nehéz fatuskó voltunk,--egyik jobban fájtatta a
derekát, mint a másik.
A ponyvát nem lehetett tartani--félrecsapta a szélvihar és kifordította
a visszájára. Akárhogy markoltam is, mindig visszájára került. Erre
eleresztettem--üssön beléd a mennydörgős mennykő. Én bizony nem birkózok
vele többet.
--Fogd meg, mert elviszi a szél!--kiáltotta a leány és maga is utána
kapott, de már késő volt--a ponyva repülni kezdett szárnyak nélkül s egy
szempillantás alatt eltűnt a Morelli-féle Graben vízzel telt
mélységében. Oda sodorta be a dühös szélroham.
--Kár volt elereszteni--mondotta neheztelve Regina--most ázhatunk.
--Inkább ázok, de nem kuporgok többet.
--Richtig! ez igaz! Én sem kuporgok többet. Ebbe a vizes latyakba
azonban nem lehet éjszakára lefeküdni. Szedjük össze a holminkat és
gyerünk éjszakára a barlangba... be az erdőbe. Látnivaló, hogy egész
éjjel zuhogni fog. Reggel visszajöhetünk. Jó?
--Jó.
Öt perc múlva már útban is voltunk. Regina elől ment--én utána.
Koromsötétben bukdácsoltunk előre az erdő fái alatt. Egy-egy villám
vakító fénye után csak annál sötétebb lett. A tulajdon orromat sem
láttam, nemhogy az előttem haladó Regina alakját ki tudtam volna venni.
Máskor tíz percig tart ez az út--most beletelt harminc is, míg végre
Regina megállt és megfogva kezemet, megvígasztalt.
--Itt vagyunk! Hajolj, nehogy beleverd homlokodat a sziklába.
Még egy perc és benn voltunk a barlangban. Helyesebben szólva: benn
voltunk egy talán még vakabb sötétségben, mint odakünn. A hely azonban
száraz volt és most ez volt a fő.
--Le a cókmókkal, fiú!--vezényelte Regina jókedvűen--és gyújtsd meg a
lámpást. Itt vagyunk. Nagyszerű éjjeli szállás! Dícsérem az eszemet,
hogy rágondoltam. Úgy fogunk aludni, mint a tej. Odakünn ordíthat a
szél, ahogy akar--fittyet hányok neki és annál jobban fogok aludni,
minél eszeveszettebbül ordít. A lámpást, fiú, a lámpást! Azután rakd ide
szépen a szikla alá a holmit, én addig meg fogom csinálni a te ágyadat
is.
[Illustration]