Viharos éjszaka,--nem tudunk elaludni.--Regina szilvóriumot iszik és
oktalanságokat beszél.--»Ha bosszankodni akarsz--tégy jót!«--Regina ugy
viseli magát, mint egy vadmacska, elhagyja a barlangot és eltűnik
szemeim elől.--Elhatároztam, hogy nem törődöm vele, hanem sorsára
bízom.--Elindulok, hogy valahol ismét megtaláljam a századomat.--Mi
minden van egy elhagyott csatatéren?
A sötétségben kitapogattam valahogy a hátizsákból a kézilámpást és a
gyufát. Arra a gondolatra, hogy hátha a gyufa átázott és ekként elvitte
az ördög, szinte rosszul kezdtem magamat érezni. Mi a patvart kezdjen az
ember ebben a pokoli sötétségben? A balsejtelem azonban szerencsére
alaptalannak bizonyult: a gyufát nem érte semmi vizes veszedelem, meg
lehetett gyújtani a lámpásban szigorgó maradék stearingyertyát.
Még egy félperc és a világosság szegényes forrása kigyúlt.
--Mondá az Úr,--idéztem a szentírást--hogy ez jó lenne!
--Tedd oda a szikla oldallapjára, hogy lássak--vezényelte a leány.
Odatettem. Hát a sötétséget most már valamivel jobban meg lehetett
látni...
--Kicsi világosság ez, Regina, de ha nem sietsz, ez is elfogy.
--Bizony, spórolni kell a maradék gyertyával! Tehát csak gyorsan,
gyorsan, rakd el a cókmókot, úgy, ahogy tudod, nem baj, ha nincs is
rendben, én addig hirtelen összetákolom az ágyakat... vagy minek
nevezzem ezeket a vackokat, amiket most mindjárt összeütök. Az a fő,
hogy szárazban ülünk.
--Igen, ez a fő.
Fölnyaláboltam, ami kezem ügyébe került és minden rend nélkül, úgy ahogy
jött,--kvartirba helyeztem cókmókunkat. Néhány hegyesen kiugró sziklaél
ruhafogas gyanánt használódott: fölakasztottam rájuk a magam meg a
Regina köpenyegét, hadd száradjanak. Az én köpenyem csuronvizes lett a
veszekedett vízzuhatagban, amely odakünn érte, s jócskán kikapott a
»procák«--kenyértarisznyám is. Haj hó, görbe liliom! Ha kikapott a
kenyerem is és szétmállott, mit eszünk? Mit ér egynémely roppant kincs
kenyér nélkül? Például a szalonna?
Mindez reggelre kisül, most nincs idő a vizsgálatra, különben elfogy a
gyertya.
Regina sietve ütötte össze az ágyaknak nevezett fekhelyeket. Egy csomó
hirtelenében összekotort száraz levél alul, a pokróc felül és megvolt az
ágy. Ennél gyorsabban és egyszerűbben--gondolom--maga Lucifer sem rugdos
össze ágyat a rossz lelkeknek.
Néhány perc mulva rámkiáltott!
--Készen vagy?
--Hát úgy...
--Én is! Ez itt a nagy kő alatt a tied, ez meg az enyém. Olyan ágy,
amilyen tellett... akinek nem tetszik, kifekhetik az esőre. És most fújd
el a gyertyát, ne prédáljuk hiába.
Ne bizony! Nagy dolog az ilyen kis darab gyertya is, ha semmi módja nem
mutatkozik a pótlásának. Már pedig ilyesmire még gondolni sem lehetett.
Tehát gyorsan elfújtam a maradék drágaságot s ezzel ismét belezuhantunk
a legvakabb sötétségbe.
--Uhu...--huhogtam mély hangon--minden jó lélek dícséri az Urat, ki van
itthon?
--Jobb lesz, ha ügyelsz a fejedre, dorgált a leány--különben belevered
homlokodat a kiálló kövekbe és azzal maradsz.
--Ügyelek.
Előrenyújtott kézzel kitapogattam a járást és sikerült is minden baj
nélkül megközelítenem a fekhelyemet. Azonnal leültem, nehogy csakugyan
beleteremtsem fejemet valamelyik előreálló sziklakőbe. Az ember ilyenkor
hathatósan irígykedik barlangbeli elődjére, a medvére, aki biztosan
mozgott valamikor ezen a helyen és nem kellett minden sziklánál
keményebb koponyájára ügyelnie.
Miközben előkészületeket tettem a lefekvésre, időnként hallgatózva
füleltem kifelé, engedett-e vajjon erejéből a vihar, vagy nem engedett.
De bíz az nem engedett. Egy-egy nagyobbszerű villámlás fénycsóvája
benyilalt még ebbe a sötét barlangba is. Ilyenkor egy szempillantásra
világosság hasított keresztül a sötétségen és roppant furcsa vonalakat
rajzolt az oldalfalakra. A mennydörgések hatalmas ereje azonban megtört
a barlangszájon, a legnehezebb dörgés is csak nagyon tompán érkezett
füleimhez, mintha valamely mély pincében és annak is legtávolabbi
boltozott folyosójában tartózkodtam volna.
Regina a sötétség dacára is észrevette, hogy hallgatódzom, ahelyett
hogy--mint ő--birtokba vettem volna fekhelyemet és iparkodtam volna
elaludni.
--Még mindig piszmogsz?--kérdezte dorgáló hangon.
--Wer da? Ki huhog itt?
--Miért nem fekszel le?
--Fekszem.
--Nem igaz!
--Honnan tudod, hogy nem igaz? Nem vagy te bagoly, hogy ide láss.
--Az nem vagyok, de a mozgolódásodból tudom, hogy haszontalanul
elpiszmogod az időt.
Tessék! Akármilyen kicsi, de már anyáskodik és zsarnokoskodni szeretne
az ember fölött.
--Te meg haszontalanul prédikálsz, Regina, ahelyett, hogy aludnál. Ne
törődj velem, hanem aludj.
Úgy látszott, belátta, hogy voltaképpen igazam van, mert egy darabig
csendben maradt. Ekkor már talán esti tíz óra is elmúlt, ideje volt,
hogy magam is birtokba vegyem kemény fekhelyemet. Kinyújtóztattam tehát
tagjaimat a pokrócon és próbáltam elhelyezkedni. Alig találtam el
azonban a testemnek legkényelmesebbnek látszó »nieder«-t, amikor most
már meg Regina kezdett el piszmogni,--saját kifejezése szerint--még
pedig eléggé nyugtalanul arra, hogy tudomásul kellett vennem a
mozgolódást.
--Ejnye, még mindig piszmogsz?--kérdeztem ugyanolyan dorgáló hangon,
mint ő az imént.
Nagy meglepetésemre erre halk nevetés volt a válasz.
--Ja... piszmogok.
--Aludni!
--Nem lehet.
--Miért nem lehet?
--Fázik a lábam--hangzott a panaszos válasz, melyet ismét halk kacaj
követett.
--Dörzsöld.
--Dörzsölöm, de olyan hideg, mint a jég. Nem bírom fölmelegíteni, ha
pedig fázik a lábam, nem tudok elaludni. Nagyon átázott a rongyos
topánom, ha ugyan azt a csupa lyuk rongyot topánnak lehet nevezni...
okosabb lett volna, ha meztelen lábbal jövök, legalább nem áztatta volna
lábamat még a topán meg a harisnya is.
--Hát akkor... mert álmos én sem vagyok... talán jó lesz, ha fölkelek és
egy kis tüzet rakok a barlang szája közeliben, annál aztán
megmelegítheted a lábaidat. Rakjak?
Nagylelkű ajánlkozásomat Regina hangos nevetéssel utasította vissza.
--Még csak az kellene, hogy most tüzet rakjunk és telebüdösítsük füsttel
az egész barlangot. Akkor aztán már épen nem tudnék elaludni.
Persze, persze, a füstre hirtelenében nem gondoltam. Bizonyos, hogy
ebben a nehéz, esős időben az egész füstöt a barlang belseje felé
szorította volna vissza a légnyomás és a finom tüzecskét el kellett
volna oltani. Holott pedig tetszetősnek találtam a gondolatot a magam
lábai szempontjából is, amelyek--most, hogy Regina panaszkodott--szintén
fázósaknak találtattak. Lehet, hogy ha nem szól, eszembe se jut, hogy
voltaképen nekem is fázik a lábam.
--Vígasztalódj, Regina, nekem is az a bajom, ami neked.
--Csak nem fázik a te lábad is?
--De bizony!
--Dörzsöld.
Szerettem volna tudni, hogy mi viháncolni való van ezen, de nem szóltam.
Azt tapasztaltam, hogy a vörös kamerád ilyenkor minden igaz ok nélkül
goromba válaszokat hajlandó adni a nyájas kérdezősködésre.
Ebben a pillanatban egyúttal roppant okos ideám is támadt. Az volt a
roppant okos idea, hogy a megmelegedés művelete tulajdonképen más módon
is »eszközölhető«, nemcsak száraz forgácsokból összeszerkesztett
parázs-tűzzel. Jóféle hazai szilvóriummal például felette gyorsan és
hatékonyan eszközölhető. Tehát, auf! Rekviráljuk ide izibe a sárga hazai
kincset.
Fölkeltem és tapogatózva elindultam a cókmók felé. Ott tartózkodik a
kincs.
--Mit csinálsz?--kérdezte Regina.
--Mozgok.
--Hallom, de minek?
--Melegedés erányában mozgok.
--Mondtam már, hogy nem csinálunk tüzet! Szántszándékkal önmagát csak a
bolond füstöli ki.
--Ruhig, Regina, másról van szó. Sligovicáról van szó és nem silány
forgácstűzről. Néhány becsületes kortyocska szilvórium és olyan pompás
melege lesz az embernek, mintha két kályha között ülne.
Tovább kerestem holmim között, míg a szilvóriumos üveget sikerült
fölfedeznem. Lám, milyen szerencse, aki spórol, annak van akkor, amikor
valósággal is rászorul az ilyen hazai orvosságra. Mióta hordozom ezt a
zöldszínű szerémségi üveget és ihol, még mindig megvan a fele. Tán
néhány tisztességes kortyocskával még több is, mint a fele.
Illő reverenciával kihúztam zömök nyakából a dugót és leeresztettem
torkomon egy becsületes kortyot. Mi tagadás benne, jól esett, bár
sohasem voltam italos természetű. Most azonban aképen éreztem magamat,
mint akit felette puha és meleg bársonnyal simogatnak, azonkívül, hogy
hízelgő szeretettel még az orcáimat is megsimogatják. Minden porcikámat
elöntötte ettől a különben ordináré hazai kincstől a jóságos meleg.
Ennélfogva még ittam egy másik becsületes kortyot. Azaz, megittam két
hasas kupicányit. A »becsületes« korty ugyanis annyi, mint két hasas
kupica. Nálunk felé legalább ennyi.
--Hát én már kezdek urasan megmelegedni, Regina,--mondottam, miközben
tapogatózva visszaigyekeztem vackom felé--neked is azt kommendálom, hogy
kövesd példámat és melegedj meg.
--Sohasem ittam pálinkát--hangzott a sötétségből.
--Nem is azt kommendálom én, hogy idd a pálinkát, mint egy tót
napszámos, hanem azt, hogy kóstold. Aki úr, az nem issza az ilyesmit,
hanem csak kóstolja.
--Nem kérek.
--Pedig jó orvosság a hideg ellen, megmenti finom piszédet a ráólálkodó
náthátul is.
--Nem lehet mindenkinek olyan vastag orra, mint neked.
A választ nagyon gyorsan röpítette felém a kamerád, de nem haragudott,
hogy lepiszéztem. Hallottam, hogy a sötétben még nevet is. Általában
megfigyeltem, hogy ma dél óta minden haszontalan semmiségen mulatni
tudott. Akkora művész a női hangulatváltozások titkának kifürkészésében
persze nem voltam, hogy az okot is kitaláltam volna. Igaz, hogy meg sem
próbáltam. Hegyezzen zabot az, akinek efféle tudós játékokban kedve
telik.
Néhány perc mulva megint megpróbálkoztam a kínálgatással.
--Hozzam az üveget, Regina? Meglásd, milyen jó dolog, ha az ember lába
fázik, aztán egyszerre csak nem fázik. Egy-két rövid kortyot kell csak
lekóstolnod és attól úgy fogod érezni magadat, mintha a legnagyszerűbb
pihe-dunyha alatt feküdnél. Tehát hozom az üveget, jó?
Semmi válasz.
--Elindultam az üveggel, Regina.
Erre sem érkezett semmi válasz. Egy halk nevetés azonban ismét hallható
lett a sötétségben.
--Ha odaérek, szólj, nehogy isten csudájára beléd botoljak és kiejtsem
az üveget. Nagy kár lenne!
--So!... az persze nem lenne kár, ha jól megrúgnál.
--De bizony az is kár lenne. Azért kell szólnod, ha közeledbe érek ebben
a tök-sötétségben, nehogy afféle akaratlan pimaszságot tegyek. Tehát már
közeledek...
Nem mondta, hogy ne jöjjek. Úgy látszik, csakugyan nagyon fázott
szegénynek a lába és kénytelen-kelletlen rá fog fanyalodni az
orvosságra. Óvatosan tapogatózva folytattam utamat abba az irányba, ahol
feküdt. Csakhogy ekkor már nem feküdt, hanem ülve kuporgott a magára
borított köpeny alatt. A következő lépésnél már meg is fogta a lábamat.
--Halt!
Megálltam. Ha még egyet léptem volna, rálépek és legázolom a nyolcvankét
kilómmal.
--Állok, Regina, itt az üveg!
Találomra feléje nyújtottam. Elvette a kezemből és így szólt:
--Szeretnék megmelegedni, mert igazán fázom... de mi lesz, ha rosszul
leszek ettől a pálinkától?
--Szűzpálinka ez, lelkem, magunk csináltuk, nem pancs. Ettől még egy kis
leány se lesz rosszul, de még egy angyal se. Sátoros ünnepeken odafenn a
paradicsomban is isznak az angyalok ilyen tiszta szűzpálinkát, mint
amilyen ez.
--Igen... a korhelyek.
--Korhely angyalokról még nem olvastam a szentírásban. Ne okoskodj,
hanem igyál... akarom mondani--kóstold.
--Also gut, megpróbálom, de ha valami bajom lesz, a te lelkeden szárad.
--Vállalom a bajt, meg a felelősséget is. Kínálnálak tán, ha csak a
legkisebb bajtól kellene is tartani?
Amíg beszéltem, Regina végre rászánta magát a dologra és ivott. Látni
nem láttam a sötétségben, de hallottam az üveg nyakának kotyogó hangját.
--Brrr... ez borzasztó erős, elégeti a számat...
--Nem éget az semmit, csak melegít. No, még egyet!
--Sok lesz... félek...
Néhány pillanat mulva megint megszólalt:
--Hm... most már nem éget és--hogy mondjam--nem is olyan rossz...
--Nem bizony! Olyan ez, mint a folyékony arany.
--És melegít, az bizonyos... És nem is olyan rossz, mint ahogy
gondoltam... Valamilyen kesernyés íze van, de--hogy mondjam--igazán nem
rossz, ha az ember szája kicsit már hozzászokott...
--Nem kell ehez hozzászokni, lelkem, enmaga szoktatja magát, merthogy
jóféle ital. Csak a komiszhoz kell hozzászokni.
--Nem tudom, merjek-e még?
--Merj.
--Sok lesz...
--Hányszor ittál?
--Kétszer...
--És fázik még a lábad?
--Az?... Nem nagyon fázik...
--Hát akkor, mint afféle bátor vitéz, aki nem ijed meg az árnyékától, de
még ettől a jóbarát pálinkától sem, még igyál egyszer, azután add ide az
üveget. De ügyelj az istenért, nehogy kiejtsd! Porrá törnék ezeken a
köveken és odalenne.
A sötétben hallottam, hogy Regina elfogadta az indítványt és harmadszor
is szájához emelte az üveget... glu, glu, glu... Megfogyatkozott egy
újabb korttyal a kincs.
--Jó volt?
A kamerád nevetve nyújtotta felém az üveget.
--Jó.
--Nem látom, hogy merre felé nyújtogatod az üveget... Ha macska volnék,
látnám. Semmit sem lehet látni ebben a tömlöcben... meg kellett volna
gyújtani a lámpást legalább néhány percre.
--Hát gyújtsd meg.
--Igen, de akkor meg a gyertya fogy el.
--Ezen úgy lehet segíteni,--hangzott a szerfelett jókedvű válasz--hogy
azt, ami elfogy, többé nem gyújtod meg.
--Ne mondd!
--De mondom. Visszadugtad a lámpást a zsákba?
--Nem dugtam, ott van a kövön... két lépésnyire a fejedtől... és
mellette van a gyufa is, ha meg akarod gyújtani.
Míg a szilvóriumos üveggel óvatosan a podgyászunk felé retiráltam,
Regina fürgén felugrott guggoló helyzetéből és ahhoz a lapos sziklakőhöz
tapogatta magát, amelyen a lámpás állott. Ott gyorsan gyufát gyújtott és
a következő percben már égett is a lámpásban levő maradékgyertya. Nem
helyeseltem ezt a gyertyagyújtást, de örültem neki, hogy világosságot
látok. Alvásra alkalmatos a sötétség, az ébren levő embert azonban
módfelett lehangolja és elfárasztja.
--So... hadd égjen! Utálom a sötétséget és egy kicsit félek is
tőle,--mondotta megkönnyebbült lélegzettel a leány, miközben szeretettel
nézett az égő gyertya pislogó lángjába, amely sárgára festette
arcát--mindig azt képzelem, hogy valaki a hátam mögött van és rögtön
megfog, amint visszanézek...
--No, itt ugyan nincs senki a hátad mögött.
--Tudom, hogy nincs, de mégis csak jó, ha világosság van... Vajjon hány
óra lehet, fiú?
Elékerestem blúzom zsebéből az órámat és megnéztem kíváncsiságból az
időt, mennyit herdáltunk el az alvás idejéből?
--Féltizenegy.
--Csak féltizenegy? Azt gondoltam, hogy több. Álmos vagy?
--Nem vagyok.
--Én sem vagyok. Mit gondolsz, zuhog még odakünn?
Erre nem kellett válaszolnom. Hatalmas mennydörgés nehéz moraja töltötte
meg e pillanatban a barlangot. Úgy tetszett, mintha az összes
sziklafalak mozogtak volna... Az orkán tehát még nem engedett odakünn a
maga hallatlan erejéből. Valóságos ítéletidő.
Regina fülelt, azután mosolyogva fintorgatta orrát a barlang szája felé.
--Jó, hogy itt vagyunk és nem künn... A te kemény fejedtől nem telt
volna ki, hogy ide mentsük a bőrünket. Erre is nekem kellett gondolnom.
Mindenre nekem kell gondolnom.
Kacagott és még izgékonyabban fintorgatta orrát, amely ilyenkor felette
hasonlított a mókuséhoz. Ez volt impresszióm az első perctől kezdve,
amikor legelőször megpillantottam.
Közben elpakoltam a szilvóriumos üveget és rükverc-koncentráltam magamat
fekhelyem felé. A felém kiröpített gorombaságra nem adtam választ.
--Az a fő, Regina, hogy fázik-e még a lábad? Minden más beszéd--szalma.
--Nem fázik--válaszolt széles mosolyra húzódott szájjal a leány,
miközben ímmel-ámmal lelökte vállairól a köpenyeget és teleszívott
mellel belefújt a levegőbe.
--Akkor jól van.
--Mondtam már, hogy melegem van, nem érted?
--Eddig még nem mondtad.
--Háromszor is mondtam!
--Jó, jó...
--Nem mondtam háromszor is? Nemcsak azt mondtam háromszor, hogy most már
egy cseppet sem fázik a lábam, de azt is mondtam, hogy melegem van...
bizonyosan a pálinkától... Nem is kellet volna talán inni abból a
pálinkából... Ezt már vagy hatszor elmondtam, de megint mondom, sok
volt... szédül a fejem...
--Reggelig elmúlik.
--Nem érted, hogy szédül a fejem?--folytatta kissé akadozó nyelvvel--ez
nem rossz... nem, ez nem rossz... de nem is jó... Főleg az nem jó, hogy
túlságosan melege van az embernek.
--Reggelig ez is elmúlik.
--Reggelig, reggelig... ezt már vagy tízszer mondtad, de mi lesz
reggelig? Addig még legalább... legalább... három-négy óra van hátra,
talán még több is, mint három-négy óra... Nem igaz?
--De igaz.
--Schauéns, Sie!... szamár.
Ez olyan örvendő, sőt diadalmas hangon volt mondva, hogy el kellett
nevetnem magamat. Becsípett kicsit a vörös és ennek én voltam oka.
Zsebre kellett tehát vágnom az ebből az állapotból kisarjadzó összes
következményeket is, a mellékletképen velük kiosztandó titulusokkal
együtt. Ezekkel a paraszt-titulusokkal a kis kamerád különben máskor sem
fukarkodott.
--Te izé... fiú... was soll i sagen... hogy is mondjam?...--dunnyogta
maga elé, állandó mosolyra húzódó szájjal, miközben egyre szaporábban
fújta ki vérpirosra tüzesedett ajkai közül a levegőt--mit is akarok
mondani?
A furcsa grimace-okon, amiket vágott, akaratlanul is mulatnom kellett.
Jóideje nem produkálta ezeket a mókusszerű fintorgatasokat, elszoktam
tőlük. Most, hogy ismét szerencsém lett hozzájuk, nevetésre ingereltek.
Bizonyos, hogy felette furcsák voltak. Ha megfeszültem volna, sem tudtam
volna csak egyet is utánozni.
--Alighanem azt akarod mondani,--válaszoltam a hozzám intézett zavaros
kérdésre--hogy most mindjárt leteszed fejedet szépen a zsákra és aludni
fogsz. Merthogy már ideje.
--Ah, ná! Nem azt akartam neked mondani,--dunnyogta fejét rázva, s
nagyobb nyomaték kedvéért még a kezeivel is integetett--hanem...
hanem... azt akarom neked mondani, hogy ha tudtad, milyen mérges az a
pálinka, miért kínáltad, hogy igyam?
--Azért, mert nyafogtál, hogy fázik a lábad.
--Egyébért nem?
--Miféle egyébért?
--Azért, hogy lerészegedjek.
--Lám, hát részeg vagy?
--Ne kacagj, szamár... nem vagyok részeg,--kiáltotta neheztelve a vörös,
de azért maga is nevetett és ajkai körül a furcsa grimaceok még
szaporábban váltogatták egymást, mint az imént--azért sem vagyok részeg,
hiába számítottál rá, hogy bele fogok fordulni a pocsolyába...
Figyelni kezdtem a beszédre.
--Mire számítottam én?
--A.... arra, hogy mint egy részeg Lump, bele... bele fogok fordulni
a... a pocsolyába és akkor azt tehetsz velem, amit akarsz...
Hm, ez elég értelmesen volt mondva.
Zsebre lehetett vágni és idézni lehetett melléje a régi bölcs igazságot:
»ha bosszankodni akarsz--tégy jót«.
Elhatároztam, hogy nem fogok vele törődni, akármit beszél is az ajkain
keresztül megnyilatkozó--szilvórium. Mert az beszélt s ez enyhítő
körülmény gyanánt esett latba. Becsípett a vörös és most mindenféle
szamárságokra téved zavaros feje. Nem tartottam emberségesnek, hogy ezt
a megzavarodott vörös fejecskét valami hatvan fontos gorombasággal
agyonüssem. Pedig csöpp híjja, hogy meg nem tettem.
Regina kihívó szemekkel tekintett rám. Apró, hunyorgó szemei pislogva
szikráztak üregeikben s szinte kiabált bennök a sértő gyanu. Emellett
állandóan és egy kicsit bambán, de folytonosan nevetgélt. Épen olyan
volt, mint találkozásunk legelső napján, szegény...
--Bá!... hiába leskelődöl,--mondotta pár pillanatnyi hallgatás után--nem
fogok belefordulni a pocsolyába és nem... nem fogok elaludni...
--Az a te gondod.
--Nem is hagyom, hogy a tied legyen.
--Bátran hagyhatod.
--Le akartál it... itatni, Kerl... de nem sikerült. Nem fogok ittasan
belefordulni a... a... Hiába kuporogsz ott az ágyadon és lesed, hogy
mikor fordulok bele a... a...
Elakadt. A mondat többi része oly hangos kacagásba fúlt, hogy
visszhangzott bele az egész barlang. Most már nemcsak a haja volt vörös,
hanem az arca is, szinte lángot vetett a forróságtól. Egy kicsit
meghökkentett a dolog. Hátha többet ivott a kelleténél? Még baj lesz
ebből a csacsiságból...
A leány most föltápászkodott eddigi kuporgó helyzetéből és félrelökve
maga mellől a köpenyeget, támolyogva indult a barlang szája felé.
Rászóltam.
--Mit akarsz?
--Ki akarok menni... rosszul vagyok...
--Igy akarsz kimenni, az esőre? Hiszen alig van rajtad valami, halálra
hűtheted magadat!
--Kell.
Tovább támolygott. Erre felugrottam és útjába állva, nem bocsátottam.
Még csak az kellene, hogy így menjen ki!
--Itt fogsz maradni, Regina.
--Bocsáss, ki kell mennem.--motyogta valami képtelenül torz mosolyra
húzódott szájjal, miközben éreztem, hogy körmei belemélyednek a karomba
s a lábát rúgásra próbálja fölemelni--ne állj utamba, ha jót akarsz...
okvetlen ki kell mennem, mert itt megfulok... Érted, hogy itt
megfulok... levegőre van szükségem... kimegyek... Rosszul vagyok.
Minél jobban vergődött, annál erősebben tartottam.
--Itt maradsz!
--Nem...--suttogta elfulladt, forró hangon s kis kezei oly erővel
szorították azt a karomat, amellyel tartottam, hogy szinte vér serkedt
körmei helyén--kimegyek... kimegyek... Bocsáss, különben itt esem össze
a szemed előtt... Rosszul vagyok...
El voltam határozva, hogy semmi szín alatt sem bocsátom ki a szabadba
így, amint volt, jóformán ruha nélkül, amely a künn zuhogó eső és
szélvihar ellen megvédte volna, emberséges jószandékom azonban
meghiusult. Amikor látta, hogy hiába vergődik, mert erőszakkal az én
kezeimből nem szabadulhat: nyilván ismét hatalmába kerítette érzékeit
régi vadmacska-dühe, mert egyszer csak heves fájdalmat éreztem
kézfejemen... el kellett eresztenem a karját... beleharapott a
kezembe...
Abban a pillanatban nem vettem figyelembe, hogy nincs egészen
beszámítható állapotban,--a megivott szilvórium hatása bizonyos
volt--csak arra figyeltem, hogy dühös harapással válaszolni egy iránta
megnyilvánuló jószándékra, több az elégnél... Föllobbant bennem a harag
és a méltatlankodás. Akkorát kiáltottam, hogy visszhangot vert bele a
barlang szája.
--Nohát, mars! Eredj a pokolba...
Hátat fordítottam neki és a pislákoló lámpás felé igyekeztem. Annak a
világánál láttam, hogy a feldühösödött vörös nem tréfált, egész
kezemfeje egy vér volt, alaposan beleharapott... ideje, hogy a vérzést
valamiképen elállítsam. Amíg a torniszterből kiszedegettem a szükséges
sleif-bandokat, visszanéztem a barlang szája felé és megállapítottam,
hogy csakugyan egyedül vagyok: a leány kiment és vézna alakja
beleveszett a sötétségbe.
Magammal törődtem, nem vele. Félkézzel bekötni egy sebet nem a
legkönnyebb munka, a sleif-band vége mindegyre kicsúszott ujjaim közül,
pedig a fogaimmal is segítettem. Igy történt, hogy amivel egyébként
néhány perc alatt elvégződtem volna, azzal most talán egy negyedóránál
is több időt töltöttem el. A kötés így is suta volt, a derék Heiszer
bácsi nagyot csóvált volna jóindulatú, kövér fején, ha ezt a tökéletlen
munkát meglátta volna. Ügyesebb kötés hiányában nekem azonban ezzel is
be kellett érnem, a vérzést elvégre sikerült elállítanom és ez a
fődolog.
Tábori lámpásom most fölmondta a szolgálatot. A gyertyamaradék már csak
a legalján pislogott. Még egy-két perc és utolsó pislantásával
gehorzamst meldolni fogja, hogy több Dienst-et nem leistolhat.
Ezzel még egyet pislogott és kialudt.
Sötétben maradtam.
Azaz hogy... Furcsa! Vajjon mi történik odakünn? Nem maradtam egészen
sötétségben, a derengésnek némi halavány nyomai rajzolódtak a barlang
száját elzáró sziklafalak kiálló szegleteire, mintha valamely nagy
távolságból rejtelmes eredetű fény érkezett volna...
Mi lehet ez?
Három lépéssel a barlang szájánál termettem és egy fürge ugrással künn
voltam a szabadban.
Ott aztán kis híjján, hogy lelkes hurrát nem kiáltottam örömömben a
Mindenség kegyelmes alkotójának tiszteletére, aki egyetlen
kézlegyintéssel véget vetett a gyalázatos időjárásnak, elűzte az
esőfellegeket, megállította eszeveszett rohanásában a förtelmes szelet
és olyan felséges ultramarinkék színt varázsolt a firmamentumra, hogy az
embernek a szíve repesett örömében! Gyönyörű tiszta égbolt csillogott
fejem fölött a sarlós hold és a teljes fényükben ragyogó csillagok
világosságában. A tökéletes szélcsendben egyetlen falevél sem mozdult.
Békességes, nyugodt és csendes volt körülöttem az erdőség. Ebben a
hangtalan csendességben talán egy halk sóhajtást is meghallottam volna.
Gondoltam rá, hogy hallani fogok... Azonban nem hallottam. Lehet, hogy
ha hallottam volna, sem mozdultam volna... a méltatlankodás még igen
erősen fortyogott bennem.
Mire visszamentem a barlangba, hogy lefeküdjem, éjféli tizenkét óra
lett. Ideje, hogy kinyújtózkodjam fekhelyemen és elaludjak. Aki nincs
itt, ne aludjék. Ha aludni akar, visszatalál magától is, ha tetszik, ha
nem tetszik, annyi.
Leheveredtem az improvizált ágyvacokra és semmi nyugtalanságot nem
éreztem a künn kódorgó vörös miatt. Hiába! a méreg... Meg a
sértődöttség. Meg egy kis komoly restelkedés is, hogy
tán--voltaképen--és mindenképen... többet foglalkozom ezzel az egész
dologgal, semmint kellene. Elvégre, csakugyan lehet, hogy így áll
valahogy a dolog és nem másképen... Igaz, hogy nem én kevertem eképen a
sors és véletlen kártyáit, hanem maga a sors és a véletlenség, amelyek
ezt a vörös Reginát utamba hozták. Ezt a kicsi Reginát, az eszest,
jószívűt, ügyest, vakmerőt, szemérmest és félbolondot... Ennyi, úgy
hiszem, elég? Nagy része e titulusoknak azonban becsületesen meg van
érdemelve....
Nem tehetek magamnak semmiféle szemrehányást: a sorsnak és a véletlennek
különös játékaiba nem avatkoztam. Sem előre nem vittem semmit, sem hátra
nem toltam. Sem semmit nem irányítottam. Ami volt, magától lett úgy,
ahogy épen történt. Becsületes nyíltsággal elmondhatom magamnak, hogy
akármi történt volna eddig, vagy fog történni ezután ezzel a
teremtéssel, ez az én lelkiismeretemet nem érinti. Örültem és nagyon meg
voltam e pillanatban magammal elégedve, hogy így van. Megvallom, szinte
rosszul éreztem magamat a gondolatra, hogy másképen is lehetett volna...
Mert--lehetett volna.
Akkor most meg volnék kötve, vagy ha nem is--egy nagy kő okvetlen lógna
a nyakamon. Igy nem lóg semmi és nem kell a szemem közé pirítanom, hogy
nagy bivaly létemre elgázoltam egy ilyen semmiséget.
--Hogy az ördög vigye el... csakugyan fájt a kezem. Úgy sajgott, hogy
szinte emelkedni éreztem rajta a kötést. Hát nem bolond, aki ilyesmit
tesz a barátjával? Beleharap a kezébe. Még ha ittas is egy kicsit, akkor
sem járja. Majdnem az jut ilyenkor az ember eszébe, hogy ha szeretője
lettem volna, nem harapott volna a kezembe. Lám, ez nem is olyan
emeletes szamárság, mint amilyennek látszik. Tán épen azért harapott a
kezembe...
Elmélkedni fogok ezen a dolgon. Jó éjszakát...
*
Mire másnap reggel kinyitottam szemeimet, félkilenc felé járt az idő.
Hatalmas medveálom volt, elég lett volna két medvének.
Most azonban--auf! És ki ebből az oduból.
Készülődés közben körülnéztem és egyáltalában nem éreztem semmi
meglepetést, amikor láttam, hogy még mindig egyedül vagyok. A valamely
okból ezúttal úgylátszik roppant komolyan felbőszült vadmacska nem jött
vissza. Fekhelye érintetlen volt. Makacs egy portéka, az bizonyos. Ez
azonban nem az én dolgom, hanem az övé.
Egy pillanatig tűnődtem, hogy voltaképen mit kellene most csinálni,
azután gyorsan határoztam. Látnia kell, hogy sem makacskodása, sem
haragja nem imponál, nem fogok utána meghalni bánatomban... Még tréfából
sem. Amit megtehetek, megteszem. Itt hagyok számára egy csomó ennivalót,
a pokrócomat, a gyufát és más efféléket, használja, ha akarja. Hogy hol
találhat meg, azt úgyis tudja. Schluss!
Magamra kapcsoltam a holmimat, vállamra löktem a Manlichert és faképnél
hagytam az éjjeli szállást. Direkció a Morelli-féle Graben és a nyírfám!
Elindultam.
Az erdei forrás vizéből, amely mellett el kellett haladnom, nem lehetett
inni, annyira zavarossá tette a tegnapi zápor, meg a beléje hullott
mindenféle giz-gaz. A fű is egy latyak volt bakancsom alatt, hiába
kerülgettem. A nap azonban hatalmasan dolgozott, egész párafelhők
emelkedtek a magasba, amint a természet óriási lélegzetvétele a
legpicinyebb növénykét is új munkára serkentette.
Néhány perc mulva künn voltam az erdőből.
Ott állt saját külön nyírfám és ott mellette a Morelli-Graben színültig
megtelve sárgás-barna vízzel. Rengeteg víz dőlt le a magasságból, hogy
ezeket a mély árkokat elboríthatta. Igy, ahogy vannak, nem volna jó
beléjök állni.
Idáig tehát rendben volna a dolog, itt vagyok, ahol parancs szerint
lennem kell, de vajjon itt kell-e lennem egész az ítéletnapig? Hátha a
végítélet napjáig sem kapok parancsot, hogy hagyjam el a posztot és
rukkoljak be a regimenthez, itt kell-e gyökeret vernem a földbe? Hátha
nincs mód, hogy avizót vagy parancsot kaphassak? Akkor is itt kell
állnom? Ez meggondolandó... és csiklandós ügy. Hadjáratban nem sokat
teketóriáznak,--ha a magam szakállára hagyom el a posztot és ebben
engedetlenséget találnak látni--elverik rajtam a port.
Másfelől pedig ösztönszerűen éreztem, hogy összeköttetést kellene
találnom a regimenttel, mert itt már igazán nincs semmi keresni valóm.
Hol vannak már ettől a vidéktől a régóta folyó harcok! Az ütközet ezen a
vidéken kétszer is tovahömpölygött a jezernicai völgy felé és onnan
megint vissza és ismét előre, semmiképen nem valószínű, hogy a
hadiszerencse harmadszor is cserben hagyott minket és újra engedni
kellene az ellenség hatalmas lökésének. Emellett bizonyít az is, hogy a
szerencsétlen Jezernica falut tegnapelőtt este felgyújtották. Tehát nem
remélik, hogy ismét visszaszerezhetik. Az oroszok ilyenkor szoktak
kérlelhetetlenül mindent elpusztítani, ami menekülésük közben útjokba
kerül.
Mindezekből az következik, hogy ha nem is azzal az elhatározással hagyom
el a részemre kijelölt posztot, hogy önkényesen változtatok meg egy
parancsot, de el fogom hagyni ideiglenesen, hogy körülnézzek és
megtudjam: merre lehetnek a fiúk? Azután megint visszajövök.
Néhány pillanat alatt annyira beleéltem magam ebbe az elhatározásba,
hogy szinte türelmetlenség bizseregtetett, alig vártam, hogy szerény
reggeli menázsimmal elkészüljek.
Állva kaptam be a szalonnát, meg az utolsó kenyérmaradékot, amit még
birtokoltam, hogy ezzel se veszítsek időt és a gyomromnak is legyen
valami foglalkozása. Azután ismét vállamra dobtam hűséges társamat és
nekivágtam a mezőnek, amelynek túlsó szélén a leégett tanya hamu-és
koromtömegeit rendezte el az éjjel megint más formációkba a szélvész.
Hosszú lépésekkel róttam végig a mezőt. Nem egészen tíz perc alatt már a
koromhalmazon is túl voltam.
Itt egy kis kellemetlen meglepetés ért, de erősen föltettem magamban,
hogy ügyet sem vetek rá.
Érezni kezdtem sérült ballábamon a bakancsomat.
Mintha az a szerencsétlen folt, mely időközben tökéletesen megbékült
ellenségnek mutatkozott, ismét megharagudott volna és mintha valami
afféle szándékot vett volna nyomorult bőrfejébe, hogy megint bosszantani
fog...
Nem gondolok vele. Bár azt szintén erősen elhatároztam, hogy amint csak
lehet, rögtön más lábbelit szerzek.
A tanyától a magaslatig, mely a kilátást észak-kelet felé határolta,
egyenetlen, vízmosásos, sok helyen rendetlenül hepehupás legelőféle
területen kellett keresztül mennem. Itt-ott egy-egy tüskebokor, egy-egy
vadrózsa szakította meg az egyhangúságot. Különben minden lapos,
napégett és egyforma volt.
Nyírfám tájékáról nem is sejtettem, hogy itt mi van. Pedig sok minden
volt. A szikkadt fű között lépten-nyomon lábam alá kerültek az itt
elhagyott mindenfélék: kulacsok, sipkák, kenyér-tarisznyák, bajonettek,
összetört puskák és más effélék. Valóságos zsibvásár. Ha a mindenfelé
látható vérfoltos rongyok és eldobott, piszkos vattadarabok nem ütköztek
volna szemembe, akár elhagyott zsidópiacnak is nézhettem volna ezt a
nagykiterjedésű hepehupás területet. Igy azonban rögtön megelevenedett
lelkem előtt, hogy ezen a helyen mi folyt...
Szegény Nagy főhadnagy úr, vajjon mi van vele? Ha nem csalódom, épen
ennek az ároknak a szélén adtam át a derék Heiszer bácsinak, amely
mellett most visz el utam a hágó teteje felé.
Jó mély árok, át kellene valahol menni rajta, csak ne lenne tele ez is
piszkos esővízzel.
Ohó!... Szerencsétlen pára, hát ez hogy maradt itt?
Egy hámos ló. Félteste a szennyes vízben, fejtül való része az
árokparton. A hám összevissza szakadva rajta, csak a kantár
homlokszíjjai voltak épek. Észrevettem, hogy ágyéka emelkedik és száll,
tehát még élt szegény állat, bár a szemei le voltak húnyva. Bizonyosan
azért hagyták el, mert menthetetlennek látszott.
Megnéztem.
Lemásztam az árok aljába és hozzálépve, a kantárnál fogva megemeltem a
fejét. De rögtön vissza is eresztettem. Jobboldali szügye és nyaka,
amelyeken feküdt és amit eddig nem láthattam, egyetlen rettenetes seb
volt. A kitépett hús helye csupa fekete, megalvadt vér. Hogy maradhatott
életben ez a nyomorult pára? És hogyan hagyhatták kínlódni, ahelyett
hogy szabály szerint egy kegyelmes puskagolyóval megmentették volna
rettentő kínjaitól?
Szomorú, hogy ennyire el tudunk fásulni, de el tudunk.
Jóváteszem, amit a háború e boldogtalan áldozata ellen vétettek. Odafenn
majd javamra írják.
Kinyomtam egy patrónt a magazinból, becsúsztattam a fegyvercsőbe és
közvetlen közelből főbelőttem a szegény párát. A horpadt, sárral
borított test meg sem rezzent, a szemek azonban lassan kinyíltak és úgy
bámultak elhomályosulva mély üregeikben... A halál beállt.
Kimásztam az árokból és azzal az elégedett érzéssel folytattam utamat,
hogy jót cselekedtem. Csak valahogy el ne felejtsék odafenn javamra
írni. Most sok a dolog... könnyen elkallódhatik az ilyen pici
érdemecske.
Annyi bizonyos, hogy spórolni nem igen tudunk. Nem azért, mintha nem
akarnánk, vagy szándékosan »truccolna« az ember fölebbvalóival, akik
fáradhatatlanul takarékosságra intenek, hanem talán azért, mert ebbe a
dologba is belefásul lassanként a legénység, mint--a menázsin
kívül--minden másba. Nem mindjárt, idővel azonban annál bizonyosabban.
Az az érték például, ami csak tovahaladásom keskeny vonalán került
szemem elé, hozzávetőleges találgatással is több ezer forintot tehetett
ki. Hát még a többi, ami ezen a több kilométer kiterjedésű területen
szerte-szét volt szórva. Egészen ép fegyvertöltények hevertek a fűben
ezer meg ezer számra, vegyesen az oroszokéból és a mieinkből,
összevissza, amint a katona siettében vagy hevületében egyszerre három
magazint is kiránt és azok közül kettőt félredob, mert a fegyverbe csak
egyet szoríthat bele, arra pedig többnyire nincs ideje, hogy a másik
kettőt visszahelyezze a patrontáska rekeszébe. Eképen esik, hogy minden
egyes lövés, mely ütközet közben a fegyvereket elhagyja, voltaképen
három tölténybe kerül. Gyakorta még ennél is többe. Mindenütt így van és
így lesz ezután is.
Egészen ép torniszterek, hátizsákok, kenyértarisznyák hevertek
félredobva. Egy jókora cipót kiemeltem az egyik ilyen félredobott
»procák«-ból és berekviráltam a magam procák-jába. Egy hátizsákból pedig
egy szál gyertyát emeltem ki. Minden egyebet otthagytam. Talán
összeszedik, ha majd visszakerülnek és ráérnek az ilyen csendes munkára,
lehet azonban, hogy itt marad veszendőben minden, úgy, amint van. Mi ez
a kár a tenger sima tükréhez képest?
Nem tudom, hogyan van máshol, ami azonban a mi szanitéceinket illeti,
bizonyos, hogy felette derék fiúk. Úgy értem, hogy a mi regimentünk
szanitécei a derék fiúk. Akár azért, mert lelkiismeretesen vezetik őket
az olyan komoly és érett emberek, mint például Heiszer bácsi, akár mert
maguk is az érett emberek sorába tartoznak, a munka, amit végeznek,
becsülésreméltó és dicséretes. Azon a nagy területen, amit kutató
tekintetem átvizsgálhatott, egyetlenegy véletlenül ittfelejtett
sebesültet vagy halottat sem pillantottam meg. Minden el volt takarítva.
A sebesülteket elvitték a keresztes kocsik, a halottakat befogadta a
föld. Balkézt az ároktól, amely felett fölfelé iparkodtam, szép sorjában
egymásmellett valami kilenc-tíz sebtében felhányt friss sírt számoltam
meg. Külön gazdája csak kettőnek volt, az elsőben egy elesett
magasabbrangú orosz tiszt nyugodott, a másikban valaki a mi tisztjeink
közül. Nem lehetett elolvasni a nevét. A tintaceruzás feliratot
szétmázolta a zápor.
Mi minden akad egy ilyen elhagyott csatatér területén, szinte
elképzelhetetlen. Egy fűcsomó alatt szájharmonikát pillantottam meg,
közvetlen közelében egy gummiból való játékbabát. Melyik legénynek a
holmijából kerültek ezek ide? A harmonikát még csak értem, de a
gummibaba? Mire kellett neki ez a baba és még ennél is érthetetlenebb
kérdés, hogy ugyan hol szerezte és kinek tartogatta? És ha már
tartogatta, miért dobta el? Az elesett vagy megsebesült katona holmija
érintetlenül vele van, ilyené nem lehetett, különben nem maradt volna
itt, hanem a katona összes fölszerelésével együtt a transzport-kocsira
került volna.
Néhány lépéssel odább egy szétázott levél maradványai. Nagy öreg
ákombákom betűk. Afféle nehéz paraszti írás.
Fölemeltem a földről és betüzgettem.
Az eleje végkép olvashatatlanná ázott az elmúlt éjjeli záporesőben, ami
megmaradt, abból is csak egy sor értelme volt kivehető: »...elküttem
neköd két ingöt és egy pár libának árát, vigyázz gyereköm az
egésségedre«.
Bizonyosan valamelyik fiúnak az édesanyja írta. Az apa egészen
bizonyosan kifelejtette volna az ilyen levélből, hogy gyerekét az
egészségére való vigyázásra intse.
A papir szélein elmosott vérnyomokat vettem észre. Lehet, hogy a gyerek
rosszul vigyázott az egészségére...
Lehajoltam útközben egy piroskötésű káplári bugyelláris után is,
legfőként azért, mert vadonatújnak látszott, mégis elhányta a gazdája.
Bár hiszen lehet, hogy véletlenül vesztette el. Új volt a beledugott
plajbász is, amellyel alighanem csak azt az egyetlen sort írta eddig a
noteszbe a káplár úr, amely mindjárt az első oldalon ékeskedett:
»...Szekeresnek új Zólen, Hornyáknak Sále és pofon.«
A notesz elveszvén, nem bizonyos, hogy Szekeres megkapta-e az új
csizma-vagy bakancstalpat, Hornyák pedig a kosztoscsészét, de hogy ez a
Hornyák az »evidenz«-be vett pofont így is megkapta, az egészen
bizonyos.
A lankásan emelkedő hágó tetejére érkezve, ott még nagyobb sokaságát
találtam az elhagyott fölszerelések tömegének. Ezeken a helyeken azonban
már sokkal több volt az orosz eredetű holmi, semmint a mienk. A
szerteszét hányt mindenféle között itt ágyú-municiót is találtam. Egy
felfordult lőszerkocsi ládáiból egymás hegyin-hátán zuhantak le a földre
a Geschoss-ok és ott maradtak--veszendőben--egy rakáson. Egyet
megnéztem. Nem voltak betempírozva. Úgy kerültek az ebek harmincadjára,
amint a gyárból vagy valamelyik orosz katonai magazinból a frontra
érkeztek. Jobb így, hogy »krepírt« sorsra jutottak, semmint ha
betempírozták és kilőtték volna... Most itt leköphetem őket, ha akarom,
nem köpnek vissza a lábamba, mint ahogy a multkoriban egy ilyen piszok
megcselekedte.
Elhagyott halottat ezen a tájon sem láttam. Szem előtt legalább egy sem
volt, hacsak a sűrűségekben nem. Innen a tetőről lefelé a jezernicai
völgybe ugyanis sok helyen felette sűrű és bokros ciherek húzódtak le.
Némely ponton oly sűrű volt ez a ciher, hogy fölért akadály dolgában a
leggondosabban épített drótsövénnyel. Mi lehetett, vagy maradhatott
vissza benne, nem láthattam.
Nem is igen foglalkoztam találgatásokkal, mert most egész figyelmemet a
szemeim elé táruló távoli panoráma kötötte le.
A falu itt-ott még mindig füstölt. Kicsi orosz falucska lehetett ez a
szerencsétlen Jezernica, mindössze ötven-hatvan hamurakást számoltam
meg. Néhány nappal ezelőtt még lakóházak, pajták, színek és kazlak, most
hamurakások. A múlt éjjeli óriási zápor ezeket is jó mélyre verte. Alig
emelkedtek ki a barátságtalan anyaföld szintjétől fél, másfél
méternyire. Ahol még némi szennyes füst szivárgott ki a koromtömegekből,
ott alighanem gabona vált semmivé a tűzben. Az ég makacsul sokáig az eső
dacára is.
Emberi lelket nem láttam sehol. A koldusokká felpörkölt parasztokat vagy
magukkal kényszerítették a visszavonuló orosz csapatok, vagy még a falu
keleti oldalán látható erdőség mélyében lappanganak. Ha elég idejük volt
a menekülésre saját katonaságuk elől, akkor egészen bizonyos, hogy
barmaikkal és más egyéb megmozgatható holmijukkal együtt az erdőbe
menekültek.
Ez az erdő igen nagy kiterjedésűnek látszott, legtávolabbi pontjai
belesimultak az innen áttekinthető láthatár homályába. Szemmértékkel
mérve csak annyi, amennyit beláthattam belőle, több lehetett ezer
katasztrális holdnál. A sötét tónusú zöld bükkre és tölgyfára
gyaníttatott, ami ezen az általában értéktelen fát termő vidéken
rengeteg vagyont jelentett.
A távolság odáig nagy volt, meghaladhatta a hét-nyolc kilométert, annyit
azonban mégis észre tudtam venni, hogy az erdőség szélén, az előtérben
levő fák árnyéka mögött, valami épületféle látszik. Nem annyira maga az
épület, mint inkább elmosódó kontúrjai.
Hm... ha Regina itt lett volna, az ő csodálatosan éles látása azonnal
világosságot derített volna ebbe a rejtélybe. Arról a mérges
vadmacskáról azonban ne essék szó... Még nagyon a gyomromban van. Nem
beszélek róla... Az én egyébként szintén jó és gyakorlott szemeim nem
voltak elég élesek, hogy a távolságban mutatkozó rejtélyt
megvilágíthatták volna. Annyit eldöntöttem, hogy a dolog a legnagyobb
mértékben érthetetlen. Ha azok a mutatkozó kontúrok csakugyan valamely
nagyobb épület rajzai és nem a képzelődésem játékáról van szó, miért nem
került az az épület is ugyanarra a szomorú sorsra, mint a falu?
Tudom én jól, hogy a gyújtogatással megbízott orosz lovasokkal tíz-húsz
rubel fejében ki lehet egyezkedni, egy-két épület ilyenformán a faluban
is épen maradt volna. Ott azonban az összes épületek elhamvadtak. Ez a
ház, kastély vagy micsoda pedig sértetlen maradt, holott alig van
messzebb az elpusztult községtől két kilométernél.
Nem lehet ezt a dolgot megérteni.
És azt sem tudom hirtelenében megérteni, hogy miért nem látok egy
teremtett emberi lényt sem azon az egész vonalon, mely innen a faluig
terjed? Sem ember, sem állat, sehol. Ágyúmorajt hosszú időközökben még
csak hallottam, vagy legalább is hallani véltem, egyéb jele az eleven
életnek azonban sehol sem mutatkozott.
Oly nagy távolságokba húzódott az ütközet, ahonnan a hang már nem bír
idáig elvergődni? Ez sem lehet. Az ágyúdörej még erős szél ellen is
elhallszik harmincz kilométernyire, szél alatt gyakorta kétszázra is.
Ide egyik disztancia sem stimmelt. Az első kevés volt, a másik sok. Úgy
kell tehát lennie, hogy szünet támadt a harcvonalakon. Ezért nem hallok
semmit a nagy időközökben fülembe szivárgó ágyúmorajon kívül, amelynek
eredete lehet természetesen más is, például robbantás vagy más egyéb
szappőrmunka.
Elindultam a falu maradványai felé.
Valami útfélét sehol sem fedezhetvén föl, a ciher között iparkodtam
lefelé a völgybe, azzal a határozott szándékkal, hogy mindaddig menni
fogok, amíg csak össze nem akadok valakivel a mieink közül. Képtelenség,
hogy ily nagy területen egyetlenegy ember se legyen. Ha gyalogos
őrjáratot nem is, de lovas »stráfli«-t (Streif-Patrouille) talán csak
utamba vet a jószerencse. Az ilyen lovaspatrul rendszerint mindenütt fel
szokott bukkanni, ahol senki sem várja.
[Illustration]