A sebesült Nagy főhadnagyot Heiszer bácsi gondjaira bízom.--Egyedül
maradok az elcsendesedett csatatéren és megint szomjuság
kínoz.--Fölkeresem az erdei forrást és vizet szállítok a Pokoltorokba az
ottmaradt Reginának is.--A szegény kis Regina megkínoztatása és
megmentése.--Egy sajnálatos tévedés, melynek két becsületes orosz esik
áldozatul.
Nem egészen egy negyedóra múlva az ágyúdörgés az egész sok kilométeres
vonalon végkép elhallgatott... már csak a gépfegyverek utálatos
kattogása érkezett füleimhez. Az ütegek alighanem állást változtattak és
most mindenütt felrohanóban vannak az imént visszahódított dombhátak
magaslataira. Emiatt beszüntették a tüzet... isten segítse őket... és
adjon csendes nyugalmat mindenkinek, aki innen már nem fog hazamenni...
Az újhold vékony sarlója ezalatt eltűnt a nyugati ég pereme alatt, az
esti félhomály azonban nem növekedett meg, olyan világos este volt,
mintha telehold úszott volna az égen.
Újabb negyedóra múlva végre megérkeztek derék szanitéceink is. Mögöttük
egész sereg mindenféle szekér, taliga és vöröskeresztes kocsi iparkodott
előre a félhomályban. A derék szanitécek kiabáltak, a kocsisok kiabáltak
és suhogtatták az ostort, mindenki kiabált, ha kellett, ha nem. Enélkül
nem megy.
Tehát én is kiabáltam:
--Hollá! ide!...
A hozzám legközelebbre eső »pislicárok«--amint Nagy főhadnagy úr nevezte
az imént, egyébként mondom, felette derék és igen lelkiismeretes, igen
becsületes munkát végző szanitéceinket--egy vékony vízmosás szélén
iparkodtak fölfelé vászonponyvás szekereikkel és bizony már
szemmelláthatóan kimerült lovaikkal.
--Hollá!... integettem nekik a sipkámmal is.
A vezető káplár észrevette az integetést és azonnal felém dirigálta a
vöröskeresztes alkalmatosságot.
--Haaalt!... Van itt valaki?
Nini, hisz ez régi ismerősöm, a kövér Heiszer »bácsi«, a polgári életben
emberséges esztergályosmester, jelenleg szanitéc-káplár. Testessége
miatt dukál ki neki a bácsi titulus, amelyre harmincnégy éve különben
nem szolgálna rá.
--Maga az, Heiszer úr?
--Én vagyok, én bizony, igen tisztelt erdész úr, jó estét kívánok! Szép
helyen találkozunk, könyörgöm... csak nem sebesült meg?
--Én nem, hanem itt a főhadnagyom--lövést kapott a válla alá. Bekötöztem
és most alszik. Legyen szíves, Heiszer úr, emeltesse valahogy úgy a
kocsijába, hogy ne ébredjen föl... ha lehet. Tökéletesen ki van állva,
pedig erős ember.
--Hja, könyörgöm, én is erős ember vagyok, mégis ki vagyok állva, mint
egy elhajszolt ló. Azonban megpróbáljuk.
Intett az embereknek és maga is segített akként kocsira helyezni a
főhadnagyot, hogy ne ébredjen föl. A művelet sikerült. A sebesült nem
ébredt föl. Rajta kívül még csak három sebesült volt a kocsiban, két
huszár és egy Fahrkanonir. Nagy főhadnagy urat tehát elég kényelmesen
szállásoltam el, nyilván meg lesz hathatós protekciómmal elégedve, ha
ugyan ebben az életben valaha még találkozunk. Ez az ádáz hadivihar úgy
szerteszét szórja egymás mellől az embereket, mint a szélvész a
faleveleket. Igaz, hogy némelykor össze is tereli, mint ahogy például
most engem is ennek a jóravaló Heiszer bácsinak közelébe terelt.
--Igy-e! Alszik,--bólintott fejével a mester--mire fölébred, a doktorok
kezében lesz.
--Ügyeljen rá, Heiszer úr.
--Ügyelek én, könyörgöm, mindenkire... de szeretném, ha már senkire se
kellene ügyelnem. Szeretném, ha ellátogathatnék kegyedhez fáért, mint a
háború előtt. Azaz, felette szeretném, ha már vége volna ennek a
vérontásnak, amelyhez semmiképen sem tudok hozzászokni.
Megkínált egy cigarettával. Köszönettel elfogadtam, mert ez idő szerint
egy szálnak sem voltam birtokában, minden holmim a »Pokoltorok«-ban
maradt.
--Nem is lehet ehez hozzászokni--válaszoltam a mester fanyar
megjegyzésére.
--Dehogy is nem lehet, könyörgöm!--mondotta élénken--akárhány olyan
embert szedtem már föl erre az én szomorú kocsimra, aki dühös volt
emiatt és alig akart engedelmeskedni. Erőnek-erejével vissza akart
maradni, merthogy már »beleszokott...« a spitáltól pedig semmi jót nem
várt. Persze, hogy az igazság itt is a has körül találtatódik, ezeknek a
verekedni szerető parasztfiúknak semmiképen nem ízlik a mi sovány
betegkosztunk, ez a főoka, hogy nem szívesen hagyja magát
beraktároztatni ebbe az én keresztes bárkámba. Persze, nem kérdezzük.
Allómars, be veled, öcskös! Merthogy a Vorschrift, az szentírás. Van-e
még, könyörgöm, abból a tavalyi igazán príma jávorfából, amelyből
szeptemberben azt a két métert vettem?
Lám, mire gondol még ilyen helyen és helyzetben is egy szorgalmas
esztergályosmester! Erre sem képes sorkatona, csak rezervista, akin csak
a külső katona, a lényeg változatlanul civil és az is marad az idők és
háborúk végeiglen...
Kicsit meghökkentett a kérdés, de magam is rezervista lévén, ez a
hirtelen meghökkenés fél másodpercig sem tartott. Sőt el is mosolyodtam
a dolgon, annyira vad íze volt az elcsendesedett csatatér kellős
közepén... itt, a sebesült emberek káromkodása és nyögései között.
--Lesz jávorfa, Heiszer úr, amennyire csak szüksége lesz,--válaszoltam
neki--adok magának annyi és olyan fát, amilyent csak kíván, tessék
azonban előbb ezt a háborút befejezni, hogy hazamehessünk.
Heiszer bácsi megtörölte izzadó homlokát és szintén elmosolyodott.
--Ezt követeli Varga Feri őrmester barátom is. Neki is megígértem.
Erdész úrnak is megígérem. Mindenkinek megígérem nagyon szívesen, mert
magam is szívemből óhajtom. Erdész úrnak különben okvetlen haza kell
kerülnie, különben kitől venném meg a szükséges fát?
Nevetett. Kövér homlokán elsimultak a ráncok. Szemmelláthatólag örült,
hogy egy-két percre a tréfa virágos rétjére tévedhetett. Bizony, ritkán
tévedünk mostanában erre a kedves virágos rétre...
Miután ismételten megígérte, hogy a legnagyobb gonddal fogja
főhadnagyomat az orvosoknak átszolgáltatni, kezet szorítottunk és
elbúcsúztunk a »viszontlátásra«.
A vöröskeresztes kocsi tovább döcögött.
Ismét egyedül maradtam.
És ismét hallottam a mezőn elmaradt sebesültek jajgatását és
segélykiáltásait...
A szanitécek mindenütt munkában voltak. Egyszerre ugyanegy időben
azonban nem lehettek. A sebekből kiszivárgó vér persze nem vár, hanem
tovább szivárog... és vele szivárog az élet...
Heves szomjúságot éreztem.
Heiszernek csak rumja és más efféle frissítője volt kéznél, víz egy
csöpp se. A legényeknek sem volt.
Néhány elvesztett kulacsot fölfedeztem a fűben, csakhogy ezek mind
üresek voltak. A negyediket vagy ötödiket földhöz vágtam s csepp híján
majdnem rátapostam... Szégyelni való oktalan dühösködés, de így volt. És
másokkal is így van.
A szájam oly száraz volt már, hogy megdagadt nyelvem majdnem
szájpadlásomhoz ragadt.
Mindenáron vízhez kell jutnom.
Néhány szanitécet még megkérdeztem, aki utamba került, hogy adhatnának-e
egy kis vizet, a válasz azonban egyforma volt, vizet csak a leghátulsó
kolonne hoz, ott van elég, náluk csak rum, feketekávé, cognac és bor
található. Ezekből, ha kell, szívesen adnak. Köszönöm! Még a gondolatára
is keserves émelygést éreztem...
Több embert nem kérdeztem meg, hanem elkezdtem futni a leégett tanya
felé. Futni valósággal, ahogy csak hibás ballábamtól kitelt. Puskámat
markomba szorítva, ügettem keresztül a tanya helyén felhalmozódó kormon
és nyargaltam tovább az erdő felé, egyenesen régi őrhelyem, a nyírfám
irányában, toronyiránt, semmit ki nem kerülve és mindenféle gizgazon,
tüskén és fűbuckákon keresztülgázolva ebben a szorongó rohanásban a
vízért.
Aki ezt a gyötrelmet sohasem érezte, annak hiába próbálnám
megmagyarázni, hogy mi az.
Forróság és nagy hideg borzong keresztül az ember testén, jóformán
ugyanegy időben, mint a legmagasabb sebláz válságos perceiben. A
halántékokon megfeszülnek az erek s a vér dübörögve zuhog az agy felé,
mint valami megvadult áradat, ha sikerül áttörnie a gátat... Utána heves
fejfájás szokott bekövetkezni s végül teljes eszméletlenség veri le
lábairól a szegény katonát.
Ettől a nehéz pillanattól még messze voltam, de már annyi is bőven elég
volt, amennyivel viaskodnom kellett.
A tanyától az erdő széléig lemérhető körülbelül ezer lépésnyi távolságot
nem hiszem, hogy nyolc percnél hosszabb idő alatt hagytam volna a hátam
mögött, pedig egy kicsit még mindig sántikálnom kellett. Bár a
bakancsomat egy csöppet sem éreztem. Jó útra tért, becsületes és
barátságos bakancs lett a régebbi komiszból, mely annyit kínozta
szerencsétlen ballábamat. Azt sem tudtam, hogy voltaképen még mindig
rajta van az a förtelmes folt. Vágtattam előre, nem akadályozott a
szaladásban és nem botlasztott bele az utamba kerülő száraz fűcsomókba.
Még egy ugrás és átkerültem a másik oldalra, közvetlenül saját külön
régi nyírfám alá, a régi Standra.
Magam is elcsodálkoztam rajta, hogy ily könnyen át tudtam vetni magamat
Morelli kapitány úr nagyszerű Grabenjén, anélkül hogy az utolérhetetlen
tökéletességű Kunst-Werkbe belepottyantam volna.
Innét még vagy huszonöt-harminc lépés a forrás.
Hajrá!
Bele a sűrűségbe, szinte fejjel, mint a bivaly, ha vérbeborult szemmel
vakon támad...
Ma sem értem, hogy az arcomba csapó bokorágak ki nem verték a szememet.
Végre! A víz!
Egy ugrással a forrás szélén termettem és a következő szempillantásban
már hasra vágódva nyeltem a hűvös forrásvizet, akkora mohósággal,
amilyenről normális viszonyok között élő embernek fogalma sincs! Akkor
is éreztem, most is mondom és holtom napjáig is fogom mondani, hogy
ennél nagyobb boldogság nincs a világon! Az éhség is keserves. Jóllakni
kemény éhezés után bizonyára szintén nagy gyönyörűség, a szomjúság
azonban gyilkosabb és markosabb ellenség, hamarabb leteperi és
könnyebben megfojtja az embert, mint az éhség. Legyőzése tehát nagyobb
boldogság és sokkal tisztább gyönyör! Az ember, amíg habzsolja és
valósággal eszi a vizet, azzal a boldog érzéssel dúskál ebben a
nagyszerű gyönyörűségben, hogy épen ebben a pillanatban született meg
másodszor és ez a sok lenyelt édesség voltaképen nem is víz, hanem maga
a legfelségesebb élet!
Végtelen nyugalom és megelégedés töltötte el egész lényemet.
Igy érezheti magát egy megelégedett király.
Felülni sem igen akaródzott. Úgy maradtam ott a forrás mellett, ahogy az
imént melléje vetettem magamat.
Meddig heverhettem ott egy helyben, nem tudom. Lustának és tökéletesen
boldognak éreztem magam, nem siettem semmivel és csak lassanként
biztattam rá a koponyámat, hogy ne terheltessék most már egy kicsit
gondolkozni is. Dicséretemre legyen mondva, akire legelőször gondolni
kezdtem, az a szegény kis Regina volt. Megígértem, hogy néhány óra mulva
visszatérek hozzá a »Pokoltorok«-ba és vizet is viszek. Hátha már
szorongva és szomjasan várja ezt a megígért vizet... én pedig itt
heverek a hasamon e mellett a pompás víz mellett és nem viszek neki
belőle egy csöppnyit sem. Járja ez? Bizony nem járja... sőt határozottan
csúnya hálátlanság, amit szégyelni kell.
Munkára! Becsületes katona megtartja szavát.
Leoldottam hátamról a rászíjazott vászon »Eimer«-t, megtöltöttem vízzel,
s az egész készséget ráakasztottam a Manlicheremre. Ezt meg a vállamra
emeltem, mint egy botot. A vízzel megtöltött vászonedény akként lógott
rajta, mint valami batyu a handlé vállán. Csakhogy jobban kellett rá
vigyáznom, mint a handlénak a batyujára, különben nyakamba ömlik a drága
kincs és a kis vörös szomjan marad.
Elindultam.
Nyugodtan és megenyhülve,--mondom--mint egy megelégedett király.
Nem siethettem volna persze akkor sem, ha akartam volna. Kiloccsant
volna a víz és akkor mit iszik a Regina gyermek?
Elhaladóban pár percre megállapodtam régi Standomnál a nyírfa alatt és
szétnéztem, mi változást csináltak itt a muszkálik, akik rövid időre
elfoglalva tartották árkainkat? Feltűnőbb változást azonban sehol sem
vettem észre. Sem a kihányt földet nem kapálták vissza,--amint ezt
rendesen meg szokták cselekedni--sem új árkokat nem ástak. Még a
konzerves láda összetört roncsait is ott hagyták az árok alján, ahová
berúgtam, amikor menekülni kellett. Tehát nem akartak itt gyökeret
verni.
Otthon éreztem magamat ezen a helyen, szinte jól esett, hogy ismét látom
és mindent úgy találok, mint ahogy elhagytam.
Viszontlátásra, régi Standom! Vizet viszek vöröshajú kamerádomnak, de
azután visszajövök és ismét elfoglallak, mert itt van víz, odalenn abban
a templomszerű torokban pedig nincs, csak büdös, nem iható. Víz nélkül
nem lehetvén élni, egészen bizonyos, hogy visszajövök. Sőt voltaképen
kötelességem is visszafoglalni régi őrhelyemet, mert nem vagyok
fölváltva, Morelli kapitány úr pedig világosan megparancsolta, hogy amíg
be nem von, vagy másképen nem intézkedik, nem szabad elhagynom a
posztot, ahová kirendeltek. Igaz, hogy egyszer már elhagytam, de ez
menekülés volt a túlerő elől és az okosság tanácsolta, különben
elpusztítottak volna. A túlerő kilendített helyemről, mint az ingát, a
hatás azonban elmúlván, visszalendülök előbbi helyzetembe.
Gyerünk!
Az erdő szélén egy pillanatra megint megállottam. A láthatár peremén
északi irányban hatalmas vörös fény úszott az égen. A felgyújtott
jezernica falu égett ott lenn a jezernicai völgyben, ahová a mieink
ismét visszaszorították az oroszokat. Ki tudja, ezóta hol viharzik már
ez a rettenetesen makacs ütközet... lehet, hogy őrmester úr Varga azóta
már az égő falun túl került a regimenttel másodszor is, vagy talán
harmadszor...
Nem értem ezeket a muszkálikat.
Miért pusztítják el azt is, ami az övék?
Mire való volt például ezt a Jezernica nevű szerencsétlen falut is
felgyújtani? A mieink nem bántották, ők meg lángba borítják,
holott--mondom,--az övék. Csak nem hiszik, hogy rá vagyunk szorulva
ezekre a nyomorult falucskákra? Mit nyujthat élelem vagy más hadiszükség
dolgában ezernyi-ezer embernek egy ilyen néhány száz lelket számláló
orosz falu? Jóformán semmit. Mégis elpusztítják. Az ördög érti, hogy hol
tartják a józan eszüket. Ekkora marhaságot nálunk a legutolsó bundás
baka sem követne el, mert kiégne szégyenletiben a szeme. Ők elkövetik és
nemcsak itt, hanem mindenütt elkövetik. Nem hiszem, hogy Johannes Husz
ezt az érthetetlen oktalanságot is »sancta simplicitas«-nak nevezte
volna.
Nekivágtam a rétségnek, mely innen az erdőszéltől a »Pokoltorok« völgye
felé terjedt.
Este kilenc óra lehetett.
Bandukolásom közben éreztem, hogy gyenge szél indul, a szélre pedig ezen
a veszedelemes helyen ugyancsak vigyázni kell.
Nem is haladtam ettől kezdve a völgy irányában, hanem fenn maradtam a
tetőn és annak mentén iparkodtam tovább a torok felé, amelynek aljában
vöröshajú kamerádomat és a holmimat hagytam.
Az északi égbolton úszó nagy tűzfény világított.
Botorkálás nélkül haladhattam, ami arra volt jó, hogy aránylag csak igen
kevés víz loccsant ki a víztartóból, amit puskám csövére akasztva
szállítottam.
Féltíz óra tájban végre lekanyarodhattam arra a keskeny ösvényre, mely a
torok aljába vezetett.
Leértem minden baj nélkül a vízzel.
Odalenn persze már nem világított az égő falu fénye, szoktatni kellett
szemeimet a homályhoz, hogy a körülöttem levő dolgokat meg tudjam
különböztetni. Letettem a vizet a kőpadra és körülnéztem: hol van a kis
kamerád? Itt a víz.
--Itt vagyok a vízzel, Regina!
Semmi válasz.
--Megjöttem a vízzel!
Csend. Nem mozdul semmi. Csak a föld mélyéből előtörő patak egyforma
csobogása hallatszott, amint a köveken lerohanva, megkezdte futását a
halott falu felé.
Hol van az a leány?
Vizsgálódtam, de nem tudtam fölfedezni. Talán lefeküdt és alszik?
Beljebb mentem a torok belseje felé, hogy megkeressem.
--Hollá, itt vagyok a vízzel! Merre vagy?
Ezt az ordítást--mert inkább az volt--meg lehet hallani, még a patak
lármáján keresztül is. De nem hallotta... Semmi választ sem kaptam.
Furcsa... A dolog nyugtalanítani kezdett.
Előrehajolva tapogatózni indultam a torok belseje felé, s csakhamar
ráakadtam a holmimra. Ott volt minden, amit a leányra bíztam, pokrócom,
köpenyegem, borjúm, zsákom... minden ingó-bingóm, úgy, ahogy otthagytam.
Regina azonban sehol sem volt. Kikutattam az egész tágas sziklatorkot,
de semmi nyoma. Meggyújtottam kézi tábori lámpámat is és azzal indultam
keresésére, abban a hiszemben, hogy itt van valahol, de truccol és azért
sem válaszol hívásomra... merthogy félig-meddig voltaképen haraggal
váltunk el egymástól... azonban hiába világítottam be a
sziklamélyedésekbe: nem volt egyikben sem.
Tehát nincs itt, ez már bizonyos. De ha nincs itt, miért nincs? És ha
eltávozott, hová mehetett?
Nyugtalan sejtelmeim támadtak és rosszul kezdtem magamat érezni... Nem
éreztem magam hibásnak, mégis valami szemrehányásféle bántott. Talán nem
kellett volna itthagyni... Igaz, megígértem, hogy visszajövök, aminthogy
íme, vissza is jöttem, de talán mégis helyesebb lett volna, ha engedek
kívánságának és vele együtt indulok útnak. Ez ellen szintén mozgásba
tudtam hozni egy sereg okos érvet, benső érzésem mindazonáltal mégis az
maradt, hogy nem kellett volna szegényt egyedül hagyni. Ez hiba volt...
nagyon sajnáltam. Segíteni azonban már nem lehetett a dolgon.
--Regina!
Harsány kiáltásom szikláról-sziklára vágódva, visszhangzott bele a
levegőbe, sajnos, ezúttal is eredmény nélkül.
A leány nem lehetett a torok közelében, különben okvetlenül meghallotta
volna. Ha neheztelt is rám, ordítozásaimat bizonyára nem hagyta volna
ily sokáig válasz nélkül. Ennélfogva véglegesen el kellett döntenem,
hogy nincs itt, sőt még a környéken sincs.
Nem tudtam, mihez fogjak.
Keressem? De hol keressem? Pedig meg kell keresni és okvetlen meg kell
találni, ez az egy bizonyos. Sohasem tudnék belenyugodni, hogy ez a
szegény is elsodródott, mint a falevél a viharban, anélkül, hogy bár
foglalmam lehetne róla, merre? Az ördög vigyen el mindent okoskodást,
miért is nem egyeztem bele, hogy velem jöjjön?
Várjak reggelig?
De hátha reggelig sem kerül vissza? És hátha valami baj érte? Most, ha
ráakadok, még talán segíteni lehet rajta, reggelig azonban még hosszú az
idő... és hátha akkor már késő? Nem maradhatok itt ölbe tett kezekkel és
nem fogok várni, hanem elindulok és keresni fogom. Ez a legkevesebb,
amit önfeláldozásáért tőlem--vagy bármely más becsületes
embertől--megérdemel.
Nyomban kiöntöttem a magammal hozott vizet, becsaptam a vedret is a
többi holmim közé és teljesen, marsadjusztálva, minden holmimmal együtt
elhagytam a »Pokoltorok« sziklabarlangját, ugyanazon az úton, amelyen
idejöttem.
Alig értem ki azonban a szabadba, amikor úgy tetszett, mintha valahonnan
elfojtott... vergődő... távoli kiáltást hallottam volna...
Mi ez?
Hirtelenében nem tudtam tájékozódni, hogy a riasztó hang merről ütötte
meg a fülemet.
Megálltam és feszült figyelemmel hallgatóztam.
Itt van... most ismét!
Ugyanaz a vergődő, kínosan kiszakadt hang... mintha fulladozó ember
melléből tört volna ki...
De honnan, honnan?
--Jaj!...
Villám és halál! Bizonyos, hogy valaki segítségre szorul itt a közelben
és én nem tudom, hogy hol. Merre rohanjak, hogy segítsek rajta? Roppant
izgatottság száguldozott végig tagjaimon. A bizonytalanságot nehezen
viselem el. Ez az egyetlen állapot, ami fel tudja borítani nyugalmamat.
Most megint...
Végre! Mintha elfogtam volna a hangirányt...
Markomba ragadtam a Mannlichert és futva vágtattam annak az oldalfalak
nélkül egymagában álló pajtának, mely mintegy száz-százötven lépésnyire
lehetett a sziklatoroktól, s amelyről Regina azt mesélte, hogy a nehéz
gőzök áramlása annak a közeléből indul a falu felé.
Valami húsz-huszonöt lépésnyire a pajtától két egymásután eldördülő
lövés hirtelen megállított. A fejem fölött tovasuhanó éles fütty nem
hagyott kétségben aziránt, hogy mind a két lövés nekem volt szánva...
Azonnal letérdeltem.
Ebben a pillanatban még fogalmam sem volt róla, hogy mi történik. Az
ösztön dolgozott bennem, nem az értelem.
Két embert pillantottam meg a pajta mellett. Az esti homály erősebb
volt, semhogy ki tudtam volna venni, kik lehetnek? Mivel azonban
bizonyos volt, hogy észrevettek és az is kétségtelennek látszott, hogy
ha a szerencse jobban kedvez nekik, akkor már átlőtt koponyával hevernék
a magas fűben... nyomban célba vettem a két embert és jóformán
ugyanabban a szempillantásban lőttem ki a fegyveremben levő magazin két
patrónját.
Az egyik előre zuhant és kiterpesztett karokkal arcára esve, nem mozdult
többet... a másik megfordult maga körül, azután leült a földre, mindkét
kezét szájához szorította s néhány hörgő hang után úgy maradt ott ülve,
mellére esett fejjel, mintha csak aludt volna.
Tudtam, hogy megöltem őket. Én sohase hibázok. Az első homloklövést
kapott és szörnyethalt abban a pillanatban, a másiknak tüdejét fúrta
keresztül a golyó és átüthette a szív alsó pitvarát is. Ez még élt
néhány pillanatig, míg a rohamos vérömlés meg nem fullasztotta.
Vadászember ezeket a biztos tüneteket mind ismeri az elejtett állatokon.
Az ember pedig épen úgy hal meg, mint az állat...
Fölugrottam és odasiettem, hogy lássam, mi történt voltaképen? Kik ezek?
És most kis híjján szinte elkiáltottam magamat. Az esti homályban csak
közvetlen közelbe érve vettem észre, hogy még egy harmadik emberi
teremtmény is van itt... és ez a harmadik lélek a szegény kis Regina
volt. De milyen helyzetben és milyen állapotban!
Anyaszült meztelenül oda volt kötözve a pajta egyik oszlopához. Borzas
vörös haja arcába lógott, szemei lehúnyva, arca halálsápadt, szájában
valami rongydarab... sovány kis hasán harántfutó körömnyomok...
Borzasztó! A legkegyetlenebb szívű ember is megsajnálta volna. Miféle
ronda gazemberek voltak azok, akik ezzel a vézna és gyönge teremtéssel
így tudtak bánni!
--Regina! Bátorság, szegény gyermekem... én vagyok!
Kinyitotta a szemét, rámmeredt és nyöszörgött... De fölismert. Tehát,
hála istennek, öntudatnál volt.
Egy pillanat alatt megszabadítottam kötelékeitől, leültettem az oszlop
alá a fűbe, megsimogattam a fejét és pár csepp rumot akartam önteni a
szájába. De azt remegő kézzel elhárította.
--Nem kell... rebegte alig érthetően.
Nem kérdeztem semmit egy jó darabig, vártam, míg valamennyire magához
tér és annyira lecsendesedik, hogy magától is beszélni kezd.
Ehelyett közelebbről szemügyre vettem a két mozdulatlan embert és itt
megint csak kezdtem sehogysem érteni a dolgot... Orosz közkatonák voltak
a 156-ik gyalogezredből. Rendes sorhadbeli, tiszta szláv típusú orosz
közlegények. Jóindulatú, szelíd vonásaikat alig torzította el a halál.
Egészen fiatal emberek. Komplett tábori Marsadjusztírungban mind a
kettő. Minden vadonat új, tiszta, szinte érintetlen. Tehát egészen friss
katonák.
Érthetetlen!
Látnivaló volt, hogy még egyáltalában nem voltak frontális tűzben,
különben nem lettek volna ilyen »újak«. De akkor hogyan kerültek ide és
hogyan hagyhatták el ezredüket? Megszöktek azon »új« állapotban, ahogy a
vasút elhozta őket, vagy patrouille-szolgálatra rendeltettek ki és
ekként tévedtek ide? Nem, ez sem lehet! Ilyen egészen tapasztalatlan, új
embereket nem szokás hasonló nehéz szolgálatra kiküldeni.
Teljességgel nem értettem a dolgot! S amit legkevésbbé értettem, az a
gonoszságuk volt. Ha kirgiz, cserkesz, doni kozák, vagy valamelyik
kaukázusi ezred emberei lettek volna, nem ütköztem volna meg, mert
ezeket a hadjárat eleje óta durva és komisz kapcabetyároknak tanultuk
megismerni s akként is bántunk el velük, ha körmeink közé kerültek, a
telivér ú. n. nagyoroszt azonban mindig, megkülönböztettük a többitől.
Ezek a jámbor, vallásos, jóindulatú szlávok nem igen szolgáltattak rá
okot, hogy gyűlöljék őket... meg is szöktek ezredeiktől ott, ahol csak
tehették. Hogy lehet az, hogy ez a két nagyorosz közkatona ennyire
csúffá tudta tenni a mibennünk őróluk kialakult jó véleményt?
Megfoghatatlan! Bár hiszen elhiszem azt is, hogy a legjámborabb ember is
hamar befordul abba a pocsolyába, amelyben állati érzékei szívesen
megfürödnek...
Szemlélődésemet a Regina gyenge hangja szakította félbe.
--Kum... gyere ide és segíts. Nem tudok felállani...
Otthagytam a két hullát és hozzásiettem. Ez alatt a néhány percnyi idő
alatt, míg magára hagytam, hogy összeszedje magát--annyira-amennyire
csakugyan összeszedte magát, de kimondhatatlanul levertnek, sőt majdnem
teljesen apathikusnak látszott. Előbbi heves szeméremérzete mintha
tökéletesen megbénult és eltűnt volna,--még kísérletet sem tett, hogy
meztelen tagjait eltakarja. Úgy ült ott a fűben, mint aki teljesen
érzéketlen minden iránt, ami körülötte történik, vagy történni fog. Igaz
viszont az is, hogy nem is volt mivel betakaróznia, mert rongyoska ruhái
nem voltak sehol. Csak nem szaggatták össze ezeket a rongyokat azok a
barmok?
--Kérlek,--rebegte halkan--légy szíves és hozd ide a ruháimat. Ott
vannak a másik oldalon, az oszlop mellett.
Átmentem a pajta másik oldalára és csakugyan ott találtam ruháit a
megadott helyen egy csomóba hányva és siralmasan összetépve. A különben
is foszlós szoknya egy rongy volt, a blúz csupa szakadás... nincs az a
tündérujjú sneider, aki ezeket a szerencsétlen köntös-darabokat össze
tudta volna varrni.
--Tudod mit, Regina,--jobb lesz, ha beburkolódzol a köpenyegembe. Ezt a
holmit nem lehet többé fölvenni.
Kiráztam előtte a szakadozott blúzt és mutattam a rajta lévő lyukakat,
hogy meggyőzzem a szomorú, valóságról.
--Mindegy--mondotta fejével intve--add rám az ingemet és segíts fölvenni
a blúzt is. Nem bírom még a karjaimat... fájnak...
--Amint akarod.
--Akármilyen rongyos is, mégis csak ruha... és nem kuporgok itt
meztelenül.
--Jól van,--segítek.
Megtettem. Szegénynek mind a két vékony karocskáját megdolgozta a saját
széttépett kötényéből font kötelék, mellyel a pajta oszlopához volt
kötve. Gyalázatos gazemberek! Igy megkínozni egy ilyen gyenge
teremtést... ehez már csak baromi durvaság kell!
A szoknya feladása nehezen ment, mert szegény Regina nem tudott lábra
állani. Úgy kellett öltöztessem, mint egy magával tehetetlen gyermeket.
Lábain a bokák fölött még erősebben meglátszott a kötelékek duzzadt
nyoma, mint karjain. Nagynehezen azonban a szoknyával is elkészültem.
Még csak most szólalt meg. Eddig hallgatott és hagyott magával mindent
tenni.
--Kérlek,--mondotta csendesen, miközben fejével a pajta mögött
tovarohanó patak medre felé intett--eredj és nézd meg, hogy ott van-e?
Nem értettem, hogy mit akar.
--Mit nézzek meg?
--Azt a bambát,... hogy ott van-e?
--Kicsoda?
--Előbb nézd meg, ott van-e, azután gyere vissza.
Gyanu villant keresztül a lelkemen erre a furcsának tetsző beszédre, de
nem szóltam semmit, hanem elindultam a mutatott irányba a patak felé.
Ebben a pillanatban majdnem teljes bizonyossággal meg voltam róla
győződve, hogy szegény Regina fejéből megint kiesett az a bizonyos
negyedik szeg--s lehet, hogy ezúttal véglegesen. Bizony, nem találtam a
dolgon semmi lehetetlent és semmi csodálni valót. Sokkal erősebb
szervezetű embert is megráz és kilök normális értelméből egy ilyen
rettenetes kaland, mint aminőn ennek a szegény teremtésnek át kellett
esnie.
A patakhoz érve azonban új meglepetés ért, amely meggyőződésemet
egyszerre fölborította.
Közel a vízhez, arccal fölfelé, tátott szájjal és már egészen
megmerevedve--egy szakállas, félmeztelen férfihulla feküdt. Lábai, hasa
meztelenek, szőrös mellén mocskos, színes ingféle.... tipikus
csavargó-figura, amint nagy művészek festeni szokták őket.
Melle és kitátott szája meg volt telve rászáradt vérrel. Két lövés érte
ezt a körülbelül ötven-ötvenöt évesnek látszó piszkos csavargót--egy a
fején, közvetlenül a halántéka mögött, egy az ágyéka táján, ferde
irányban melle felé. Mind a két seb feltétlenül halálos volt. Nem sokáig
kínlódhatott.
Semmit sem értettem az egészből.
Hogy kerül ide ez az ember, akit Regina bambának nevezett és hogyan
pusztult el? Ki lőtte le? Regina bizonyosan nem. De ha ő nem--hát akkor
ki?
Ebben a pillanatban eszembe jutott a két orosz s erre megint közel
férkőzött hozzám a gyanu... de most egészen más formában...
Rögtön sarkon fordultam és visszasiettem a pajtához.
A leány rám emelte tekintetét és gyorsan megkérdezte:
--Ott van?
--Ha azt az öreg csavargót gondolod--az ott van.
--Igen, azt gondolom.
Várakoztam, hogy folytatni fogja, de nem szólt, csak csendesen,
apathikusan nézegetett maga elé s a keze fejét dörzsölgette.
A gyanu nem hagyott nyugton. Leültem elébe a Rüstungomra, amit időközben
ledobtam magamról s megpróbáltam kihámozni ebből a zavaros históriából
az igazságot.
--Mondd csak, Regina--hogy került ide az a csavargó és ki lőtte agyon?
Azonban, ha fáradt vagy és pihenni szeretnél--elvárhatok a dologgal
holnap reggelig is.
A leány felém fordította sápadt arcát.
--Hogyan került ide, azt nem tudom--mondotta fejét rázva--csavargás
közben vetődött erre is, mint másfelé, ahol csavarogni szokott. Ismerem
gyermekkorom óta. Sokszor járt nálunk is a tanyán. Nevét nem tudtuk,
mert nem tudta megmondani, kinek hívják. Afféle kótyafejű koldus volt
egész életében--ismerte errefelé az egész vidék és mindenki csak »a
bamba« néven beszélt róla, ha kéregetni jött... vagy a kutyák
megkergették. Nem bántott senkit,--szabadon csavaroghatott, amerre
akart. Amikor elhagytál... mert elhagytál...
Szükségét éreztem, hogy ezt a csendes szemrehányást elhárítsam magamról.
--Elhagytalak--vágtam közbe hirtelen--de megmondtam, hogy amint vizet
kerítek, visszajövök. Aminthogy vissza is jöttem.
--Igaz, visszajöttél--bólintott fejével fáradtan a leány--de azalatt el
is pusztulhattam volna...
--Sajnálom, hogy nem vittelek magammal.
--Sajnálod?
--Elhiheted, hogy tiszta szívből.
Megbiccentette gyenge mozdulattal a fejét és intett, hogy elhiszi.
--Schon gut... szép tőled, ha most így gondolkozol--válaszolta halk
hangon s közben, mintha egy bánatos sóhaj is ellebbent volna
ajkairól--de azért, mondom, elpusztulhattam volna... Amikor elhagytál és
egyedül maradtam, nagyon el voltam keseredve. Azt gondoltam, hogy az én
életemnek igazán nincs semmi értelme--tehát minek is élek? Senki sem
örül, ha jövök és senki sem búsul, ha megyek. Egy eltévedt birkát
mindenki nagyobb igyekezettel keresne, mint engem--aki semmire sem
vagyok jó. Mit használ, hogy én tudom, mennyit érek--ha más nem tudja?
--Nono... van, aki tudja.
Regina fejét rázta.
--Te sem tudod, különben nem hagytál volna el. Látod, ez nagyon
elkeserített... Nem mutattam, mert minek? Tán el sem hitted volna, hogy
itt belül... a lelkemben... minden vérzett. Elhatároztam, hogy elmegyek
és nem jövök vissza. Holmidat, amit rám bíztál, szépen összehajtogattam
egy csomóba, ráemeltem a kőpadra, hogy azonnal megtaláld, ha visszajössz
érte--és elindultam ide ehez a pajtához, hogy innen tovább menjek a falu
felé... Bele akartam vetni magamat a kéngőzbe.
--Hát ezt elég rosszul gondoltad ki!
--Jól gondoltam ki--dunnyogta vállait vonogatva Regina--de nem tudtam
végrehajtani, mert ennél a pajtánál az a csavargó egyszer csak elébem
állt, mintha a földből bújt volna ki és megtámadott. Soha ezt azelőtt
nem cselekedte. Azt hittem tréfál, de nem tréfált... megragadott és
hiába estem körmeimmel az arcának... nem eresztett el. Most már
megrémültem tőle és kiabálni kezdtem, sikoltottam, védtem magamat...
Erre megkötözött, leszedte rólam rongyaimat és odakötözött a pajta
oszlopához. Röhögött, simogatott, tapogatta a testemet... azután
letépett egy darabot a kendőmből és szájamba dugta, hogy ne
sikolthassak. Rettenetes kétségbeesés fogott el, amikor láttam, hogy
ennek a bamba állatnak a körmeiből nem szabadulhatok... áldozatul kell
neki esnem, mert meg sem mozdulhattam. Tűrnöm kellett, hogy piszkos
kezei derekamat szorongassák és szőrös mellét mellemhez szorítsa... és
szája benyálazzon...
Szegény Regina! Valósággal összerázta az undor.
--Az utolsó percben az Isten megszánt és megsegített--folytatta mély
lélegzettel--ideküldött két orosz katonát, akik kétségbeesett
nyöszörgésemet meghallották és a patak felé menekülő vén csavargót
lelőtték... A többit nem tudom--miképen volt. Csak arra emlékszem, hogy
az oroszok közvetlenül ezután hirtelen visszaugrottak és egyszerre
lőttek... Nyomban utána megint két lövést hallottam... és láttam, hogy
mind a ketten összerogynak...
A leány most megint rám emelte szomorú tekintetét.
--Te ölted meg őket?
Némán intettem, hogy én.
--Milyen kár... sóhajtotta elmélázva a leány,--becsületes fiúk voltak...
Te is az vagy, tudom, nem tehettél másként, mert rád lőttek... és mégis,
milyen szerencsétlenség, hogy becsületes emberek gyilkolják egymást!
Ugy-e, hogy ez szerencsétlenség? Főleg, ha egy ilyen magamhoz hasonló
senki miatt kell két derék fiatal embernek elvesznie... Szegény fiúk!
Volt miért ezt a senkit megmenteni...
Megvallom, borzasztó rosszul éreztem magamat ez alatt az egész
elbeszélés alatt.
Lelkiismeretem föllázadt és bármint csitítgattam is magamat azzal a
bizonyos »hadijog«-gal, erre az esetre sehogy sem látszott
alkalmazhatónak ez az egyébként rideg és igazságos jog.
Igaz, hogy rám lőttek és meg is ölhettek volna--ez azonban csak
értelmemet nyugtatta meg, nem egyúttal az érzésemet is.
--Sajnálom, hogy ennek így kellett történnie...
Regina leintett a kezével.
--Nem tehetsz róla--dunnyogta elkeseredve--mindennek én vagyok az oka.
--Eh, dehogy vagy, dehogy...
--Mondom, hogy én vagyok oka és ez így is van... Jó lesz, ha sorsomra
hagysz. Láthatod, hogy bajt hozok rád és még több bajt is fogok hozni,
ha nem menekülsz tőlem. Majd egyszer... később... el fogok vándorolni a
hazádba és fölkereslek--de addig jó lesz, ha minél messzebb igyekezel
tőlem maradni.
Nem szakítottam félbe ezt az elkeseredett dunnyogást. Igaz, hogy nem is
tudtam volna. Hiába... szegénynek sokban igaza volt, ha nem is
mindenben. Ezt be kellett magamnak vallanom, bármint tiltakozott is
ellene jóérzésem.
Néhány perc múlva észrevettem, hogy feje mellére hanyatlik s kezei
tehetetlenül ölébe csúsznak. Elaludt. Szabályos lélegzetvétele elárulta,
hogy szervezete végkép kimerült és mélyen alszik. Feje alá tettem
pokrócomat és betakartam a köpenyegemmel. Nem ébredt föl. El lehetett
volna vinni, oly mélyen aludt.
Hadd aludjék! Csoda, hogy az átélt rettenetes izgalmat ennyire is ki
tudta bírni. Ismét meg kellett róla győződnöm, hogy a valóságban sokkal
erősebb, mint amilyennek látszott. És még ennél is sokkal nagyobb csoda,
hogy értelme egy pillanatra sem esett vissza előbbi zavaros állapotába,
hanem öntudatos és tiszta maradt.
Az én szemeimre nem jött álom.
Képtelen voltam magamat megnyugtatni.... bántott a lelkiismeret amiatt a
két orosz miatt--akik ép úgy örökre elnémíthattak volna, mint ahogy ők
örökre elnémultak. Nem lehet ez ellen tenni semmit: tökéletlen az ember
és mindvégig az is marad...
Elővettem tábori ásómat, a »spatá«-t s elindultam sírhelyet ásni az
oroszoknak. Eltemetem őket, hátha ők is eltemettek volna engem...
Tiszteljük meg egymást legalább holtunk után.
Jó mély sírt ástam--eltartott ez a szomorú munka éjjeli féltizenkettőig,
míg végre elkészültem.
Egymás mellé fektettem őket a gödör aljába--tán az életben is megfértek
egymással--és melléjük helyeztem puskáikat is. Azután beföldeltem őket,
elmondtam felettük egy miatyánkot és otthagytam őket. Pihenjenek, míg az
örökkévalóság trombitája meg nem szólal...
Egy köpenyt, egy blúzt és egy nadrágot visszatartottam. Könnyű nyári
holmi volt--vékony, de erős szövet. A halottnak többé nincs rá
szüksége--nekem azonban lesz: köntöst fogok ebből a holmiból csinálni
Reginának. Milyent, még nem tudom, de fogok. Mostani szakadozott
rongyaiban nem maradhat. Mindene kilátszik. Muszáj valamit csinálni,
amit fölvehessen, mert az ártatlansággal csak a paradicsomban lehetett
takarózni.
[Illustration]