Őrmester úr Varga hozzánk sietett és a maga érces, mély hangján, mely
olyan tiszta és csengő volt, mint a megkondult harang, így magyarázta
meg a riadó okát:
--A kapitány úr allarmot fúvatott, gyerekek... a fene tudja, hogy miért.
Talpra tehát minden ember és várjuk, hogy mi a fene lesz ebbül...
No, most már tudták a fiúk, hogy miért harsant meg a riadó.
Mindenki talpraugrott s az alvókat hirtelen felrázták. Auf! Alarm van,
emberek!
Morelli kapitány végigjárta az egész frontot és rendre megvizsgálta a
szakaszokat.
--Nur langsam, fiaim, semmi hudri-budri... recsegte hol itt, hol ott,
ahol izgatottabb kapkodást vett észre a sorok között--csak szép lassan,
nyugodtan és semmi hudri-budri!... No, also! Még semmi sem történt és
talán nem is fog történni semmi, de készen kell lenni minden
eshetőségre. No, also! Tehát csak aufpassen és nyugalom.
Távozása után a szél egyszerre oly haragos erővel feküdt neki az
erdőnek, hogy csak úgy zúgott bele a sok milliónyi hajladozó faág, s az
egész nyugati égbolt elsötétült.
Őrmester úr Varga néhány perc mulva meg is jegyezte:
--Fenét!... Már villámlik is.
Ez azonban nagyon furcsa villám volt... Alig hogy kitört a nyugati ég
nehéz sötétségéből, szétszakadt s utána szennyesbarna füstfelhőcske
oszladozott bele a sötétségbe.
Nyomában a nagy távolság miatt igen gyenge pukkanó hang szűrődött
füleimhez.
Ebben a pillanatban észrevettem, hogy a mi örökké elegáns és finom
Schultz hadnagyunk áll közelemben és gukkerezi a mindegyre sűrűbben
mutatkozó különös villámokat. Nyírfám volt itt a legmagasabban fekvő
pont, azért jött ide.
Rövid vártatva levette szemeiről a látcsövet, betolta tokjába és hozzám
fordult.
--Tudja, hogy mi az?
--Azt hiszem--válaszoltam gondolomra--hogy shrapnel.
Schultz hadnagy bólintott.
--Úgy van. De még nagyon messze operálnak... várhatunk.
Őrmester úr Varga nyomban mellettem termett, amint a hadnagy eltávozott
és megkérdezte, hogy miről van szó.
--Arról van szó,--magyaráztam neki a most már nyilvános titkot--hogy
odalenn valahol messze... alighanem ütközet kezdődött, s a shrapnelek
fénye egészen idáig világít.
Varga Ferenc bólingatott, hogy érti, de egyben azt is azonnal
hozzáharangozta a maga pompás mély hangján:
--Ha ott van az ellenség, hát akkor oda kell menni és meg kell verni, a
fene egye meg... Annál hamarább mehetünk haza.
Persze, hogy annál hamarabb mehetünk haza. De hol van még ez a haza?
Félistennek kellene lennie, aki ezt pontosan megjósolja.
Esti tíz óra után elcsendesedett a távoli ágyúzás, s ettől kezdve már
csak a folyton erősbödő szélvihar zúgása hallatszott. Saját külön
nyírfám hajlékony ágai majdnem földig bókoltak a szél hatalmas lökései
alatt. Ahányan voltunk, mind a legnagyobb figyelemmel hegyeztük
füleinket, hogy újra kezdődik-e a »bál« vagy erre az éjszakára be van
fejezve és a rendezők egyebet gondoltak,--a távolból azonban ettől
kezdve semmiféle hang nem érkezett hozzánk. Az egész óriási fronton
csendesség támadt.
A szél még javában ordítozott, amikor végre az én szemeimet is lefogta
az álom.
*
Hajnali négy óra után egy vállaimra nehezedő súlyos kéz érintése
ébresztett fel. Az ég most is mindenfelől be volt borulva, eső azonban
egy csepp sem esett. A tegnap dél óta garázdálkodó szél valamivel
alábbhagyta a komiszkodást, ereje azért eléggé érezhető volt így is.
Őrmester úr Varga ébresztett fel. Barátságos, széles arca, szinte
világított az örömtől, amikor nyelvével csettintve, a következő örömhírt
közölte velem:
--Úgy nézem, hogy ma már vége leszen ennek az eddigvaló gyalázatos
semmittevésnek és nem esz meg továbbat is a fene...
Kidörzsöltem szemeimből az álmot és talpraugrottam. Lám, be furcsa
örömhírei vannak ennek a vasgyúrónak...
--Hogy tetszik ezt gondolni?
--Úgy,--hangzott az örvendő válasz--hogy ha csak a fene megint bele nem
üti az orrát--ma elintézhetjük ügyünket az ellenséggel és aztán fel is
út, le is... mehetünk haza.
Ezt a kedves együgyűséget annyi melegséggel tálalta ki nekem a vasnak ez
a kitűnő májsztere, hogy nem tudtam nevetni rajta.
Aki reggelijének elköltésével volt elfoglalva, az most hirtelen
abbahagyta a szalonnazást és a tőlünk nyugatra fekvő dombvidék felé
kapkodta fejét. Szabad szemmel is észre lehetett venni, hogy az ezen a
dombvidéken elhelyezkedő tüzérütegek hosszú frontján élénk mozgolódás
támadt. Vágtató lovasok száguldoztak egyik állástól a másikig. Egy-két
gépkocsit is láttunk sebes rohanásban a nyugatra lehúzódó völgyektől
északra eső dombsorok felé. És aztán minél figyelmesebben vizsgáltam az
előttem elterülő messze vidéket--annál jobban elbámultam. Honnan lett
ide az a sok ember? Mikor jöttek? Megfoghatatlan, hogy mi semmit sem
vettünk észre, pedig el sem mozdultunk árkaink mellől. Alighanem a
földből nőttek ki, mint langyos tavaszi eső után a gomba...
Morelli kapitány úr éles sípja most megszólalt. Ez azt jelentette, hogy
»Ruhe!«--ettől a pillanattól kezdve csend legyen.
--Aufpassen und Ruhe!... hangzott a kapitány recsegő hangja.
Őrmester úr Varga mellettem hasalt és semmiképen nem volt megelégedve a
paranccsal.
--Minek a fenének... dörmögte békétlenül,--iszen nem mutatkozik sehol
semmi...
Nemsokára azonban mutatkozott.
Az ágyúütegek távoli vonala felől hol itt, hol ott vágódott fel a
levegőbe egy-egy csomó szennyesbarna füst... s rövid vártatva rá
meghozta a szél az ágyúdörgés tompa lökéseinek hangját is. Ez a
veszedelmes zenéje a háborúnak rendkívüli izgalmat váltott ki nálunk is
az egész fronton és nem hagyta érintetlenül a mellettem hasaló Varga
őrmestert sem. Láttam, hogy egészséges piros arca gyorsan vörösödik,
azután hirtelen elsápad... majd ismét elborítja egy friss vérhullám úgy,
hogy egész a hajáig belepirul... Nem kivétel ez alól senki. Az én
természetem elég nyugodt. Nem igen izgulok. Félelmet sohasem ismertem.
Mégis éreztem, hogy egész testemen végigzsibong valami különös
nyugtalanság, s a kezem nem egészen mozdulatlanul markolja a Mannlicher
agyát.
--Most tehát mégis csak mutatkozik valami... súgtam oda az őrmesternek.
--Igen... úgy látszik--bólintott fejével a nagy békétlen.
Midőn a messze nyugati tájak felől heves fegyverropogás is hallható
lett, őrmester úr Varga felütötte a fejét.
--Jól van, ez már beszéd... mormogta elégedetten.
Nem értettem, hogy mire céloz.
--Hogy tetszik ezt gondolni?
Rám nézett.
--A fene gondol valamit--válaszolta szemmel látható
izgatottsággal,--hanem tudja, az úgy van, hogy amíg csak az ágyúk
diskurálnak, addig nem is érdemes odafigyelni, mert nagyon messze van a
bál--amikor azonban már a puskák is beleszólnak a dologba, akkor remélni
lehet, hogy az ügy komolyodik. Igen, igen... most már csakugyan
komolyodik. Hallja?
Intettem, hogy hallom.
Erős gépfegyverkattogás vegyült a puskák ropogásába.
--Hát igen... ismételgette egyre nagyobb izgatottsággal a vasgyúró, ez
már beszéd... ez már komoly beszéd...
Néhány perc mulva harmadszor is megszólalt a Morelli kapitány úr sípja.
--Aufpassen! Vigyázni, fiaim...
Ebben a pillanatban a leégett tanya irányában levő lankás
magaslaton--tőlünk körülbelül kétezer lépésnyire--alig kivehető apró
pontok jelentek meg a láthatár vonalában.
A távolság még sokkal nagyobb volt, semhogy a talajból alig kiemelkedő
pontoknál egyebet is ki tudtam volna venni, annyit azonban szabadszemmel
is láttam, hogy ezek az apró pontok mozgásban vannak. Rendes vonalban,
ritkásan voltak elosztva, s hol előtűntek a talaj homályos alapjából,
hol meg ismét beleolvadtak, úgy, hogy percekig nem látszott semmi.
Most Varga őrmester piros arca jelent meg az árok végén, ahol az én
Standom volt. Morelli kapitány úr parancsait osztogatta ki a legények
között, s eképen jutott el útjának legvégére az én állásomig.
Roppant haragos volt a derék mester az egész mindenségre. Ebbeli
elkeseredett hangulatában mindenkit letegezett, s kifejezéseinek
egynémelyike vetekedett borsosság dolgában a legerősebben megfűszerezett
gulyással is.
Széles melle úgy dolgozott, mint egy kovácsfújtató,--öklével--azzal az ő
minden acélkalapácsnál nehezebb öklével--akkorákat vágott mérgében az
árkom földjére, hogy ezekbe a lyukakba egy gyermekfej is könnyen
belefért volna. Miatyánk ki vagy a mennyekben, ha ez az ember egyszer
komolyan fejbe talál valakit ütni ezekkel az ő rettentő ökleivel!
--Sohse haragudjék, őrmester úr--próbáltam csillapítani a mérges
Herkulest--egyszer majd csak vége lesz.
--Ennek?
--Ennek.
--Ennek a marhaságnak?
--Ennek.
--Ennek lesz valaha vége?... fakadt ki még mérgesebben az óriás és
szorgalmasan döngette ökleivel az árok földjét... sohasem lesz ennek,
kérem, vége, ha így haladunk... meg fogja látni! Az összes fiatal fák ki
fognak addig korhadni a maga erdeiben... és még mindig nem lesz vége, ha
így haladunk. Tudja kérem, az úgy van,--fordította felém a fejét--hogy
én szívesen verekszem, ha meg kell lenni, tátogni azonban nem szeretek.
Akinek, mint nekem is, családja vagyon odahaza... feleség, három
gyerek... az szereti gyorsan elintézni a dolgait.
A mester morgott és összeráncolt homlokkal morfondirozott maga elé.
Öklei azonban ekkor már nem is simogatták a földet. Tétlenül, mély
hallgatásba merülve hasalt mellettem az árok oldalában.
A tőlünk nyugatra eső dombvidéken az ágyúdörgés fokozatosan mindegyre
élénkebbé vált. Szabad szemmel is láttam, hogy az isten tudja mekkora
távolságban levő ellenség shrapneljei szintén sűrűbben jelentkeznek a
levegőben--volt olyan perc is, hogy egyszerre tíz-tizenöt fehér
felhőcske is mutatkozott.
Valami egy negyedóra mulva aztán a mivelünk szemben levő fronton is
mutatkozni kezdtek hasonló füstfelhőcskék, csakhogy sokkal kisebbek,
mint amilyeneket az ágyú-shrapnel lök a levegőbe. A láthatár vonalában
fel-feltünedező apró pontok nemsokára közelebb mutatkoztak... s néhány
perc mulva már egészen jól ki lehetett venni a hegyes orosz puska
»cserebogarak« zümmögését...
--No, végre, a fene egye meg... dörmögte elégedetten a mellettem
morfondirozó mester és egészen felfrissülve ütötte fel a
fejét,--csakhogy már kezdik.
Feszülten füleltünk a kapitány úr sípjelzésére, de még eltelt egy jó
óra, míg végre meghallottuk. Abban a percben hallottuk meg, amikor a
szemben levő lankásan menedékes terepen egy hosszú sor előreszaladó
zöldes-szürke alakot pillantottunk meg magunk előtt körülbelül
hét-nyolcszáz lépésnyire.
Árkainkból ebben a pillanatban majdnem egyszerre dörgött kifelé a
kétszázötven Manlicher.
Őrmester úr Varga csodálatos biztossággal kezelte a magáét,--egy
pillanat alatt kilőtte mind az öt patrónt, s a rákövetkező pillanatban
már ismét be volt tolva fegyverébe az új magazin.
Az előre szaladó zöldes-szürke sorból egész csomó kibukott és eltűnt a
fűben. Egy-egy ordítás, egy-egy jajgató hang egészen hozzánk
elhallatszott... Szegények, azok már lefeküdtek.
--Csak ide gyorsan... mormogta elégedetten Varga őrmester, miközben
majdnem egy gépfegyver boszorkányos gyorsaságával lőtte ki egyik
magazint a másik után és jóformán mindenik lövése talált,--minél
gyorsabban intézzük el egymással a dolgot, annál hamarabb mehetünk
haza...
Megbámultam a mestert. Éreztem, hogy én, aki egész életemben mindig
fegyverrel bántam és azt képzeltem, hogy amit egy golyós puskával
gyorsaság és biztos »treffer« dolgában produkálni lehet, abban engem
senki sem mulhat felül--képtelen vagyok versenyezni ezzel az emberrel,
akinek pedig ez nem is tanult mestersége.
Oly gyorsan dolgozott, mint az ördög.
--Ügyekezzék, főerdőtanácsosúr!--kiáltotta felém és édesdeden elnevette
magát,--minél szaporábban ügyekezünk, annál hamarabb mehetünk haza...
bumszti, a pléhangyalát, ezt elhibáztam!
A szakadatlan fegyverropogásba most egy váratlan vendég szóllott bele.
Magasan fejünk felett jelent meg és fülsükítető dördüléssel robbant szét
a csaták e legmérgesebb és legveszedelmesebb viperája és orgyilkosa: a
shrapnel.
Láttam, hogy néhány emberünk hátrahanyatlik és visszaesik az
árokba--ezeket megcsípte az undok kígyó valamelyik méregfoga. Egyiküknek
a feje volt csupa vér, egy másiknak vállába szakított bele a
shrapnelszilánk... Szekeres Tóni és Hudecz Mihály azonnal
szörnyethaltak...
Morelli kapitány úr és szanitéceink térdeltek mellettük. Mi többiek egy
pillanatra se hagytuk abba a tüzet, melyet ez után a szerencsétlenség
után még a boszúvágy is szított.
Szakadatlanul ropogtak egész frontunkon a fegyverek, s a fejünk felett
tovabúgó új, meg új shrapneleket most már dühös ordítás fogadta. Ezek az
undok dögök kihozták sodrukból az egyébként nyugodt legénységet, öklök
emelkedtek a levegőbe, valahányszor csak egy-egy ilyen átkozott bestia
keresztülsivított árkaink felett és becsapott a hátunk mögött levő erdő
fái közé.
Egy-egy bükkfának emberderékvastagságú oldalágai úgy repültek
szerteszéjjel, mintha vékony cirokseprő ágszálai lettek volna.
Hallatlan, micsoda gyilkos ereje van egy ilyen pokolfajzatjának! S a
hangja... az az ő hegyesen búgó, átható, százezer egyszerre megrepedt
üveg fülsértő pengéséhez hasonló förtelmes hangja... No, hogy az ördög
vigye el a gazdáját,--igazán mondhatom, hogy ki tudja lódítani
békességes sodrából még az ilyen magamszőrű csendes természeteket is.
Nem csodálkoztam rajta, hogy a fiúk az öklükkel fenyegették meg a fejük
felett tovasikoltozó shrapneleket.
A hátunk mögött levő szerencsétlen erdő menthetetlenül lángba borult
volna, ha a shrapnel saját óriási légnyomása ki nem oltotta volna a
keletkezhető tüzet.
Egy pimasz suhintást saját külön nyirfám legfelső ágai is kaptak. Egész
csomó letépett levél repült le róluk.
Világvégéig persze semmi sem tart.
A fiúk elkeseredett haragja is csak valami félóráig bírta heves
lobogással, azután már lohadt a harag s végül egészen elcsendesedett.
Morelli kapitány úr valahonnan a földből e pillanatban a hátunk mögött
termett. Arca csak úgy ragyogott az elégedettségtől.
--Nagyszerűen megy, fiaim, nagyszerűen megy, meg vagyok veletek
elégedve. Nem hoztok szégyent öreg kapitányotokra. Köszönöm! Derék
fiúk... így is kell! Összomlott az egész támadás. Meg vannak állítva.
Hátrálnak!
Az öreg úr kezeit dörzsölgette örömében s egy szempillantás mulva már
messze járt tőlünk, hogy a front valamely másik pontján dícsérje meg a
fiai ügyességét...
Varga őrmester nagyokat fújva ráncolta össze homlokát.
--Azt mondta a kapitány úr, hogy hátrálnak?--kérdezte szinte megütközve.
Intettem, hogy azt mondta.
--Nézzük csak, kérem, igaz-e?
Mindketten figyelmes vizsgálat alá vettük az ellenséges vonalat és
meggyőződtünk róla, hogy Morelli kapitány úr helyesen ítélte meg a
beállott fordulatot. Az összetört ellenséges vonal rendetlen
visszavonulóban volt. Egy-egy részén világosan ki lehetett venni, hogy
valósággal menekülnek a feltünedező apró pontok s sietve bukdácsolnak
tova a fűben, mely végig meg volt rakva mozdulatlan pontokkal. Ezek
voltak a sebesültek és a halottak... Sok ilyen pont hevert a fűben s a
számuk eközben is nőtt. Hol itt bukott fel fegyvereink ádáz tüzében
öt-hat ilyen emberi pont, hol ott. Borzasztó... Most, hogy Varga
őrmesterrel abbahagytuk a tüzelést, ösztönszerűen arra gondoltam, hogy
azoknak az embereknek odahaza szintén van édesanyjuk, aki reszkető
lélekkel várja haza a gyermekét és íme, hiába várja... A szerencsétlen
ott kínlódik vérében a száraz fű között és nincs aki segítsen rajta.
Szörnyű sors... de szörnyű akkor is, ha minket ér. Kölcsönbe megy.
Minket sem pólyáz puha vattába a hadjárat... tehát voltaképen miért
iparkodik kivirágzani szívünkben a szánalom?
Különös teremtménye a természetnek az ember. A legádázabb pusztító harci
készség után--asszonyos ellágyulás. S ez mind belefér az öklömnyi
szívbe. Mégis csak ez a legóriásibb műhely...
Őrmester úr Varga eközben még mindig megütközve figyelte a távolságban
visszafelé bukdácsoló apró pontokat, azután szinte elkeseredve fordult
hozzám, s hatalmas ökleivel ismét elkezdte döngetni az árok puha
földjét.
--Hátrálnak, kérem... hátrálnak, a fene egye meg őket, ebben nem lehet
kétség! Itt hagynak és nekünk nem szabad utánuk mennünk. Nem lehet velük
véglegesen elintézni a dolgot és emiatt nem lehet hazamenni... Tetszik
érteni, hogy mi ez? Itt muszáj maradni száz esztendeig, ha így megy! A
suszterangyalát ennek a piszok világnak.... ha így megy...
A közelben posztoló legények mind felénk pislogattak és suba alatt,
titokban röhögtek a roppant haragos mesteren, akinek egészségétől
duzzadó arca ismét el volt borítva a leggyilkosabb méreggel.
Ebben a pillanatban oly közel robbant szét fejünk felett egy bestia,
hogy ösztönszerűen valamennyien hasra vágódtunk.
Lassan felemeltem a fejemet és körülnéztem.
Egy csomó apró galy és szétroncsolt levél hullott nyirfámról a nyakam
közé. A shrapnel tehát valahol itt robbanhatott szét közvetlen
közelünkben.
Utánam az emberek is felemelkedtek és szintén körülnéztek az
árokban--elkárosodott-e vajjon valaki, vagy sem. Ilyenkor első dolog,
hogy az ember önmagát is megvizsgálja, mert csak a vérről tudja meg,
hogy megsebesült,--a sebet, amit kapott, jó hosszú ideig senki sem érzi.
Rendesen úgy van, hogy mindig más mondja meg az embernek a bajt.
Most is így volt.
Baloldali szomszédom, egy jóképű parasztlegény, figyelmeztetett, hogy
vizsgáljam meg a ballábamat, mert úgy nézi--vér szivárog keresztül a
nadrágomon.
--Hejnye, a teremtésit annak a dögnek!--kiáltotta részvéttel a mester,
mialatt hozzám sietve gyorsan lekényszerített a földre--bizonyos, hogy
megcsípte a lábát... üljön csak le szépen, mindjárt megnézzük, hogy
mekkora csípés esett rajta.
Ketten, hárman is hozzám siettek és egy-kettőre leszedték ballábamról a
bakancsomat. Azt a foltost, amelyik szorított. Szerettem volna jót rúgni
rajta...
Azután megállapították, hogy a shrapnel-szilánk egy kis hasítást
»eszközölt« közvetlenül a bokám felett. Nem volt nagy dolog az egész.
Szó sem lehetett róla, hogy ilyesmiért a Verband-Platzra engedjem
vitetni magamat, jóllehet Morelli kapitány úr szigorúan elrendelte, hogy
a legkisebb sérüléssel is azonnal jelentkezni kell. Nyilván arra
gondolt, hogy a legények bizony nem mindig nyúlnak tiszta kézzel a
sebhez és könnyen bepiszkolják.
A mester maga kötözte le sérülésemet. És ezt is oly ügyes kézzel
»eszközölte«, mintha egész életében mindig effélével foglalkozott volna,
pedig nehéz keze volt! Mint egy súlyos pőröly. Mégis oly könnyedén
dolgozott a lábamon, hogy jóformán nem is éreztem az érintését.
--Igy ni, kérem!--mondogatta bátorítva--nincs semmi baj, főerdőtanácsos
úr. Nyolc nap mulva a fene se fogja észrevenni, hogy az a piszok dög ide
eresztette be egyik méregfogát. Kár a nadrágért, meg a bakancsért--mind
a kettő véres lett.
De erre már belőlem is kikívánkozott a jogos harag.
--A bakancsért nem kár! Ezért a cudarért nem kár, hogy az ördög vigye
el... bárcsak szétment volna.
Őrmester úr Vargát derült hangulatba hozta ádáz gyűlöletem a bakancsom
iránt. Nevetni kezdett.
--Helyes, kérem! De akkor a lába is szétment volna, kérem. Ez pedig nem
lett volna helyes, kérem.
Igazat adtam neki és szépen megköszöntem a szívességét.
--Nincs mit, kérem,--válaszolta szívélyesen--hálát kell adnia az
úristennek, hogy az a büdös nem szakította le az egész lábát, mert azt
is megtehette volna, kérem és akkor miképen tetszett volna odahaza
ellátni a hivatalát, főerdőtanácsos úr?
Bizony, miképen?
Még csak most éreztem, mily különös hideg borzong végig a tagjaimon. Nem
félelem volt ez, hanem valami furcsa borzadály attól a jövendőtől,
melyet a mester rövid megjegyzése hirtelen szemeim--helyesebben szólva a
fantáziám--elé rajzolt. Láttam magamat, mint mankóra szorult féllábú
nyomorékot... Még a szívem is összeszorult.
*
Árkaink frontjában most mindenütt csendesség lett. Sem puskalövés nem
esett, sem shrapnel nem vágott le több a hátunk mögött levő erdő épen
eléggé megtépázott fái közé.
Rövid vártatva meghallottuk Morelli kapitány úr jeladó sípjának avizóját
is.
--Mára schluss!--kiáltott oda a mester a fülelő legényeknek--elő a
sajkákat, gyerekek és iparkodjék mindenki a menázsija után. Aki későn
érkezik--keveset kap. Laufschritt!
Az emberek nevettek és sajkákkal felfegyverkezve, ugyancsak sebesen
iparkodtak a század konyhája felé, nehogy a menázsi kiosztásához későre
érkezzenek.
Az ellenségre senki sem gondolt. A távolból még sokáig áthangzott
hozzánk az ágyúütegek dörgése, de az ember füle végre is annyira
megszokja ezt a folytonos lármát, hogy már nem is hallja.
Végighordozva tekintetemet a nyugatra és észak-keletre eső láthatáron,
megállapítottam, hogy az egész hatalmas vidék megtisztult az emberi
hangyák nyüzsgésétől. Az ütközet messzire elhúzódhatott. A nyugatra eső
dombokon semmit sem láttam. Az összes ágyúütegek eltűntek róluk, pedig
mennyi volt! Egy láng volt órákig az egész beláthatatlanul hosszú vonal.
Most, ime, semmi. Mindenütt kopár dombhátak.
Eltűntek.
Este hét óra tájban sürgés-forgást vettem észre Morelli kapitány tábori
sátra körül.
A visszaszállingózó legények azt újságolták, hogy parancs érkezett az
ezredes úrtól,--azt tanulmányozzák a tiszt urak és amiatt van ott lenn a
sürgés-forgás.
Úgy is volt. Morelli kapitány úr nemsokára ki is hirdette a parancsot,
amely általános örvendetes fogadtatásban részesült, mert az azonnal való
»Vorrückung«-ot rendelte el.
--Also, auf!--rendelkezett harsány hangon a kapitány--und sofort
abrücken!
Bizony isten, magam is szívesen ráncigáltam megsérült lábamra a
bakancsomat. Még meg is bocsátottam ideiglenesen a foltozott
cudarnak--pedig ugyancsak haragban voltam vele--afelett való örömömben,
hogy tovább mehetek innen.
Pedig korán örültem. Az istennyila sem csaphatott volna belém nagyobb
rosszindulattal, mint az a parancs, amit néhány perc mulva maga Morelli
kapitány úr közölt velem, aki tudtomra adta, hogy én nem fogok elmenni a
századdal, hanem »megfigyelő és biztosító őrszem« gyanánt továbbra is
itt maradok.
Borzasztó savanyú képet vághattam, hogy a kapitány úr is azonnal
észrevette rajta a megrőkönyödést.
Hozzámlépett, megveregette vállamat és mosolyogva így szólt:
--Sajnálom, de erre a posztra különösen nyugodt és értelmes emberre van
szükségem. Nem hagyhatok itt parasztlegényt. Önnek kell ittmaradnia.
Megvigasztalhatom azzal, hogy amint lehet, azonnal berendelem.
Sarkonfordult és otthagyott.
Mehettem elkeseredésemmel panaszra a sóhivatalhoz...
És azután csakugyan otthagytak. Tíz perc mulva az egész század vidám
dudorászással elindult észak felé--én meg, kezemben az írásos
paranccsal, melyben teendőim voltak nyilván felsorolva--ottmaradtam
árván a nyirfám alatt. Láttam, hogy Varga őrmester, Orgonás, meg a
többiek sipkáikkal integetnek felém. Viszonoztam a búcsú-integetést, de
abban a percben igazán nagyon el voltam keseredve...
A láthatár vonala mögött nemsokára az utolsó ember is eltűnt.
Egymagam maradtam.
Roppant hajlandóság fogta el összes érzékeimet, hogy valamit amúgy
istenigazában földhöz csapjak...
[Illustration]