Az első nyugalmas éjszaka.--Beletörődöm sorsomba és nagymosást
rendezek.--Fölbukkan és ámulatba ejt egy vöröshajú furcsa emberi
lény.--Megtudom, hogy ezt a furcsa teremtést Reginának hívják és
elméjében meg van zavarodva.--A vörös Regina szintén kimossa szakadozott
köntösét és egy erdei forrás vizében megtisztálkodik.--A leány
hallucinál.
Amikor végérvényesen és megapellálhatatlanul bizonyos volt, hogy
csakugyan itthagytak és ezen most már minden kesergés hiábavaló, ismét
leraktam magamról az imént hirtelen magamra szíjjazott Rüstungot és
letelepedve nyirfám tövébe... kezdtem sehogy sem érteni a dolgot. Elég
értelmes katona voltam rendes sorhadbeli fiatal koromban is, de soha
efféléről nem hallottam, hogy a tovavonuló csapat úgynevezett
»Verbindung«-nál egyébfajta embert is hagyott volna a háta mögött. Már
pedig én nem voltam Verbindung, mert nem volt mit verbindolnom--utánunk
semmi sem következett. Én legalább nem tudtam róla és nyilván a kapitány
úr sem, különben ezt is értésemre adta volna. A szememet is hiába
meresztettem, sehol a háttér hatalmas távolságában nem voltam képes
semmiféle mozgást észrevenni--ennélfogva tehát ez idő szerint nem is
volt ott semmi, amire figyelnem kellett volna.
És ennélfogva tehát mi voltaképen az én feladatom?
Miért hagytak itt?
Mirevaló ide olyan ember, aki nem lehet paraszt? Morelli kapitány úr
világosan megmondotta, hogy erre a posztra nem állíthat parasztot.
Lám... dehát miért nem állíthat?
Lássuk az írást, amit a kezembe adtak! Hátha attól okosabb lészen a
haragos magyar. Mert igazán haragudtam, amiért épen engem ütött így
tarkón a balszerencse. Bár hiszen a méreg csak ártani fog a
szépségemnek... Okosabb, ha belenyugszom, amin változtatni úgy sem áll
hatalmamban.
Kiterítettem a litografált írást a térdemre és végigolvastam az utolsó
betüig. Magyar nyelven volt írva és amolyan utasításféle volt, vagy
akart lenni, csak az volt a baj, hogy aki írta, vagy németből
fordította, vagy nem tudott magyarul. Tréfából visszafelé is elolvastam,
de így sem voltam képes az egészet megérteni. Itt-ott azonban mégis
sikerült belőle kihámoznom a magot, s ebből a kevésből legalább annyit
sikerült megértenem, hogy én itt tulajdonképen megfigyelő és biztosító
őrszeme vagyok a századnak arra az esetre--ha a folyamatban levő
események további fordulata közben esetleg vissza kellene vonulnia.
Hm... »a folyamatban levő események további fordulata közben«... Roppant
világos! Csak tudnám, hogy mit kell alatta érteni? Egyéb baj nincs.
Mi lesz például, ha engem itt megtámadnak és elnémítanak? Hogyan adjam
akkor tudtul Morelli kapitány úrnak »a folyamatban levő események
további fordulata közben«, hogy erre a helyre jó lesz nem visszajönni,
mert ezen a helyen addigra... hadjáratban semmi sem lehetetlen... akár
egy egész regiment orosz is befészkelhette magát. Nem valószínű ugyan ez
a lehetőség, de nem is olyan képtelenség, amit számításon kívül kellene
hagyni.
Lassankint mindazonáltal megnyugodtam. Becsületesen meg fogom csinálni,
amivel meg vagyok bízva--a többi nem az én dolgom. Bizonyos, hogy nem ok
nélkül állítottak erre a posztra. Ennélfogva tehát az is bizonyos, hogy
Morelli kapitány úr nem fog csalódni bennem.
Esteledett.
A tegnap óta csak igen mérsékelt meleggel letűző nap elérte a nyugati
láthatár horizontját.
Arra, amerre lenyugszik--van Magyarország. Ha kissé délnek húzok egy
képzeletbeli egyenes vonalat--van az én szűkebb hazám, szülőföldem és a
kincstári erdőm. Két lusta kerülőm, lakásom, összes ingóbingóm és
szegény Zsandár kutyám. Az egész kicsi mindenség, ami hozzám tartozik és
amire gondolni szoktam. Királynak ország--szegény embernek alig egy
tenyér. De ez a tenyérnyi birtok semmivel sem csekélyebb értékünk, mint
bármely hatalmas királynak az ő országa. Ezt persze nem én mondom, hanem
nagytiszteletű Herepei uram szokta mondani vasárnaponkint a templomunk
szószékéről. Vajjon megszabadult-e már a nagytiszteletű úr a zsábájától?
Igen panaszkodott, amikor utoljára beszéltem vele, pedig egyébként izmos
öreg ember.
A kapitány úr egy láda konzervet cipeltetett árkomba, de nem nyúltam
hozzá.
Amint a nap eltűnt a láthatár pereme mögött, kényelembe helyezkedtem
nyirfám alatt és a magam kincseinek raktárából vacsoráztam pár szelet
szalámit és egy karéj kenyerét. Azután leküldtem rá egy korty hazai
szilvóriumot és vagy egy kupa vizet. Vizem volt elég, nem kellett vele
takarékoskodnom. Húsz-huszonöt lépésnyire a hátam mögött levő erdőben
elég bő vizű forrást fedeztünk fel az este--abból annyi vizet
szerezhettem, amennyire csak szükségem volt. El is határoztam, hogy
holnap reggel nagymosást rendezek és magamat is alaposan ki fogom mosni.
A rajtam levő ing meg alsónadrág épen úgy rászorult a szappanos vízre,
mint jómagam. Hát igenis, hogy hadjáratban ez a legdrágább gyémánt: egy
szép tiszta ing. Aki még nem viselt testén négy-öt hétig egy
inget--annak fogalma sincs róla, mekkora mesebeli drágakő egy szép
tiszta ing!
Kilenc óra tájban magamra húztam takarómat és lefeküdtem.
Teljes biztonságban éreztem magamat. Eszembe se jutott, hogy meglepetés
érhet.
Ma legalább még nem. Bármerre húzódott is az ütközet, valami éktelenül
nagy távolságra mégsem lehetek a csapatainktól. Ugy okoskodtam, hogy ha
talán megfordul időközben a hadiszerencse és a hátráló ellenség új erőre
kapva--visszanyomja a diadalmasan előrenyomuló frontot, a visszafelé
hullámzó ütközet legszélső mozgása úgyis körül fogja nyaldosni ezt a
vidéket és én még jóidejében meg fogom tudni, hogy főhadiszállásom itt a
nyirfám tövében többé nem bátorságos.
Addig azonban nyugodtan alhatom.
Meg is cselekedtem.
Nem telt bele tíz perc és már aludtam is. A háború óta ezen az éjszakán
aludtam legelső ízben úgy, hogy egyetlenegyszer sem ébredtem fel,--sem
pedig fel nem ébresztettek. Eddig minden áldott éjjel felvert
egyszer-kétszer a hirtelen felhangzó alarm. Persze aztán hiába sült ki,
hogy ok nélkül való riadalomról van szó--az álom egy egészséges darabja
akkor már az ördögé volt.
Hold nem világított ezen az első igazán csendes és nyugalmas éjszakámon.
Sötétségben feküdtem és sem a kabócák cirpelését, sem a mindenhol
jelenlevő tücskök hegedülését nem hallottam.
*
Másnap reggel borult időben ébredtem fel. Nézem az órámat. Egynegyed
kilenc. Hallatlan!
Alig akartam hinni a szememnek, hogy már egynegyed kilenc és én--mint
egy princ--még mindig itt nyújtózkodom a takaróm alatt. Ez a csoda sem
esett meg velem Isten tudja mióta, mert otthon is korán kelő ember
vagyok. A felkelő nappal ébredek és a tyúkokkal megyek aludni. Most meg
már egynegyed kilenc! Látszik, hogy a több hetes fáradság felhasználta a
jó alkalmat és kivette köteles részét a kárpótlásból. Hát hiszen,
helyesen cselekedte. Nem kergetett senki, uraskodhattam egymagamban,
mint egy magányos kakuk. Még pedig--sánta kakuk. Mert bizony egy kicsit
sántikálnom kellett. Megsebzett lábam nem sajgott valami túlságosan,
rálépni azonban csak úgy tudtam, ha előbb biccenek egyet.
Semmi no, majd elmúlik! Az a fő, hogy tisztán le van kötve és nem
piszkolódott be. És az a fő, hogy nem kellett ráhúznom bakancsot, azt a
komisz foltost, nagy ellenségemet, akinek már százszor is megigértem,
hogy nekimegyek a penicilusommal és vérét veszem.
Járhatok, ha tetszik, mezítláb is.
Sőt járhattam volna itt akár úgy is, mint ártatlan korában Ádám apánk a
paradicsomban--nem sértettem volna meg vele senkinek a szemérmetességét.
Magam voltam itt élő ember. Amerre szemem ellátott--mindenfelé
mozdulatlan csend, béke és hangtalan nyugalom borult a tájra. Szinte
álomnak tetszett, hogy azokon a lankás nyugati dombokon tegnap és
tegnapelőtt este szakadatlanul dörgött és ordított a halál, s csupa
tűzláng volt az egész nagy távolság egészen a láthatár legszéléig.
Mindennek még a nyoma sincs meg. Eltűnt, mint valamely rég szikkadó
forró talajon a tavaszi eső.
Nekifoghattam az este tervbe vett nagymosásnak, nem nézte szorgalmas
munkámat senki, csak a jóságos Isten.
Kiszedtem kincseim közül a szappant. Glycerinszappannal ugyan nem igen
szokás inget mosni--más azonban nem volt. És ebből sem lehetett túlsokat
elprédálni, mert csak egyetlenegy darabot birtokoltam. Az a derék vén
Milecz grájzleros, akitől vásároltam, néhány száz kilométer
távolságnyira köhécsel tőlem boltocskájának pudlija mögött, s nyilván
bolondnak tartott volna, ha egy ekkora darab szappanért szívesen markába
nyomtam volna tíz forintot. Pedig igazán szívesen megtettem volna.
Igy igen kellett takarékoskodnom a kinccsel, nehogy elfogyjon. A hideg
forrásvízben nem is oldódott valami jól. Keményebb dörzsölésnek sem
akartam kitenni ingemet, nehogy elszakadjon. Tehát inkább csak
símogattam, lágyan és óvatosan, mint valamely drága selymet. Tisztának
mindazonáltal tiszta lett a kitűnő ing--vagy legalább is tisztának
látszott. Már az a tudat is roppant sokat ér, hogy ki van mosva.
Visszamentem vele nyirfám alá és kiterítettem a fűre. Száradjon. Ráér,
nem sürgős--száradhat akár holnapig is. Ha majd a kegyelmes nap kibújik
a fellegek mögül--az is fehérít rajta valamelyest. Annyi bizonyos, hogy
ha életemben még egyszer hadbavonulok, fehér vászoninget nem viszek
magammal.
Elhelyezkedtem szemben az inggel a fa alatt és épen a reggelim erányában
kezdtem gondolkozni, amikor hirtelen olyan meglepetés ért, hogy majdnem
eltátottam bámulatomban a számat. Egy pillanatig nem is akartam hinni a
szememnek.
Egy emberi lény! Rajtam kívül ebben a nagy csendességben még egy emberi
lény... Úgy bámultam rá, mint egy kísértetre.
Szoknyát viselt az istenadta, tehát leány volt, vagy asszony, de milyen
rongyos! És milyen kócos. Milyen ágrólszakadt.
Amikor kibújt az erdő bokrai közül és megpillantott, egy ideig csak
mereven nézett rám, mint a vad, ha a vadászt váratlanul meglátja és
menekülésre már nincs ideje. Szinte látni véltem, mint tágulnak és
húzódnak össze az orrcimpái... s mily sebesen dolgozik melle a
félelemtől.
Azaz, hogy... ebben a pontban részemről alighanem tévedés történt. A
rongyos teremtés--erről hamarosan meg kellett győződnöm--nem mutatott
félelmet, mert csakhamar közeledni kezdett és néhány pillanat mulva
közvetlen közelemben állt meg.
Most jól megnéztem.
Kicsiny termetű, lesoványodott, vézna lelkecske volt az
istenadta,--bronzvörösbe játszó haja kócos kontyocskába volt felcsavarva
fejére, de lelógott belőle halántékára is, a homlokába is. Bámész
tekintetét úgy meresztette rám, mintha most látott volna életében
először embert. Kicsiny, helyesen pisze orra mozgott, mint a mókusé. ha
fintorgatva vizsgálódik. Cipője, harisnyája egy rongy és ugyanolyan volt
szoknyája is. Akkora cafatok lógtak le róla, mint a tenyerem. Hol az
Isten csodájába csavaroghatott ez, hogy ennyire megtépődött? Mert
látnivaló volt, hogy bokrok, meg tüskék tépték össze rajta ily csunyán a
ruhát. Annak a kendőnek a színét, amelybe burkolódzott--senki emberfia
ki nem találta volna--pedig még ez a nagykendő volt rajta az egyetlen
valamirevaló köntösdarab, a többiért mind összevéve sem adott volna
többet a handlé öt hatosnál.
Gyereknek néztem és szemmértékre nem becsültem többre
tizenkét-tizenhárom esztendősnél. Pedig lám, csalódhatik az ember!
Amikor hosszas bámészkodás után egy lépéssel megint közelebb
merészkedett és levette vállairól a kiismerhetetlen színű
nagykendőt--láttam, hogy idősebbnek kell lennie: a szakadozott blúzt
egészen kifejlett mellek feszítették. Ez annál furcsább volt, mert ezek
a feltűnően előretolakodó, kemény mellek sehogy sem illettek ily
gyerekesen fejletlennek látszó, kicsiny és--mondom--felette vézna
teremtéshez. Szinte érthetetlen furcsasága volt a természetnek. Már
pedig a természet mindig komolyan szokta intézni a maga dolgait és nem
hederít rá, miképen nézi alkotásait a kotnyeles ember.
Megelégelve a bámészkodást, rászóltam anélkül, hogy ültő-helyemből
megmozdultam volna. Azt hittem, hogy ha megmozdulok, megriad és elfut.
--Hát maga, kis leány, honnan kerül ide és hogy hívják?
Újabb hosszas bámészkodás,--ellenben semmi válasz.
Aha! Nem érti. Persze, ezen az idegen földön nem értik a magyar
beszédet. Megismételtem tehát a kérdést német nyelven.
Erre felneszelt és erősen hunyorgatott. Valószínűnek látszott, hogy ért
németül, mert belenyulkált kócos vörös hajába és megvakarta fejét,
mintha az adandó válaszon gondolkoznék. Úgy látszik azonban, hogy semmi
sem akart eszébe jutni, mert a válasz elmaradt.
Aztán újabb hosszas bámészkodás és újabb orrfintorgatások. Egy lépéssel
megint közelebb jött. Azután összefogta szakadozott szoknyáját a térde
alatt és hirtelen leült velem szembe a fűbe.
Elhatároztam, hogy mindaddig nem szólok most már egy árva szót sem, míg
ez az én kis rongyos vendégem magától meg nem szólal. Elvégre az is
lehet, hogy a németül hozzá intézett kérdést sem értette meg. Talán csak
oroszul, ruthénul, tótul, vagy másféle nyelven tud. Én ugyan povedáltam
egy kicsit tótul, de épen azokat a szavakat nem tudtam összekeresgélni,
melyek a hozzá intézendő kérdéshez szükségesek lettek volna,--ennélfogva
tehát nem állhattam vele szóba ezen a teleszájú nyelven.
További próbálkozás helyett inkább elővettem kincstáramat és kenyeret,
szalonnát szelve--megkínáltam.
--Egyék, kis leány.
No, ezt látni kellett! Ezt a sietős, őszintén állati mohóságot!
Valósággal kiragadta kezemből a kenyeret, mint egy éhes vércse. Szép
fehér gyöngyfogai... ezek az egészséges fogak voltak szegénykén az
egyetlen ékességek... egyszerre vágódtak bele a kenyérbe. Nem is
harapta, hanem tépte és szaggatta, akkora sietséggel, mintha attól
rettegett volna, hogy visszaveszem az adományt.
Biz ez a rettenetes mohó falás nem igen volt valami gusztusos látvány,
de nem is volt annyira visszataszító, mint amilyen
más--rendes--körülmények között lehetett volna. Láttam már ilyet. Láttam
már olyat is, hogy egyik fiatal regrutánk, akinek valami másfél napig
kellett koplalnia--egy darab nyers húst úgy lenyelt, mint valamely éhes
kopó. Még azt se mondta, kukk!... és már lenn volt. Igaz, hogy kapott is
ezért a szamár viccért akkora pofont, hogy csak úgy zengett, de az a fő,
hogy sem a pofon nem ártott meg neki, sem a nyers hús. Rendes viszonyok
között mind a kettőt sokáig emlegette volna.
A kenyér hihetetlenül gyorsan elfogyott a leány nagyszerű fogai alatt--a
szalonnát azonban csak megszagolta, de nem ette meg.
--Ez nem kell--szólalt meg német nyelven.
Különös hangzása volt a németségének, de csakhogy megszólalt. A furcsán
bizonytalan, bámész--mondhatni--bamba nézése sem igen volt ínyemre, de
legalább kinyitotta a száját. Ezzel az idegenszerű nézéssel egyébként
nem tudtam tisztába jönni. Volt úgy, hogy tökéletesen butának
találtam--egy pillanat mulva azonban oly sunyi és ravasz tekintet
villant meg aluszékonyan lehunyt szemei szegletében, hogy akaratlanul is
a róka jutott eszembe... Vigyázat! Rá fog szedni és meg fog csalni. A
rókasághoz külszínre szükségeltető vörösség ott csillogott a hajában. Az
is vörös volt--mint a rókáé. Igaz, hogy nem világos lángszínű, hanem
sötétbe árnyékolt, mint az olvasztott bronz... de mégis csak vörös.
Ami különben azt illeti, hogy bármiféle rászedéstől kellenék tartanom,
hát ez egyszerűen sült bolondság. Szinte resteltem, hogy ilyesmi eszembe
jutott.
A szalonna helyett, amelyet visszaadott, még egy karéj kenyeret szegtem
neki. Elfogadta és azt is épen oly sietve ette, mint az elsőt. Nagyon ki
lehetett éhezve szegény.
--Kiadósabb lett volna szalonnával--próbáltam megindítani a
diskurzust,--az ilyen katonakenyér szinte megkívánja a szalonnát. Nem
akar? Szívesen adom.
--Nem kérek szalonnát,--válaszolta fejét rázogatva--sohasem ettem.
Amint tetszik! Visszatettem a szalonnát többi kincseim közé és megint
csak az iménti kérdést intéztem hozzá:
--Most már, hogy nem éhes, megmondhatja, miféle szél fújta erre és
hogyan hívják?
--Regina.
--Regina? Errefelé is szeretik a bibliai neveket, mint a székelység
közt? Ott vannak efféle nevek. És aztán miféle Regina?
--Regina.
--Ezt már hallottam. De miféle Regina?
Ágrólszakadt vendégem rámbámult és megint csak megismételte a választ,
de most már immel-ámmal, kedvetlenül, mintha sokallotta volna a
kérdezősködést:
--Regina.
Lám, ez a vörös nem akarja a vezetéknevét megmondani. Csak nem tart
valamitől? Vajjon mi az istencsodájától? És vajjon mi az istencsodájáért
vagyok én kíváncsi a vezetéknevére... szeretném tudni? Hát nem mindegy
nekem, akárminek is hívják?
Elnevettem magamat, annyira együgyűnek találtam a magam csacsiságat. A
kis vörös Regina mintha gyanút fogott volna nevetésemre, mert egyszerre
összerezzent, beharapta a száját és megint csak rámmeresztette
tekintetét. Vékony karjai nekifeszültek a földnek, mintha fel akart
volna ugrani, hogy elszaladjon...
--Sohse ugráljon, kis leány,--intettem neki a kezemmel is, a szememmel
is--eszem ágában sincs, hogy bántsam! Nem volna szép, ha egy ilyen
magamfajta nagy darab magyar katona bántana egy ilyen gyenge gyereket,
mint amilyen maga.
--Nem vagyok gyerek... rázogatta fejét a leány.
--Hát mi?
--Voltak itt katonák,--folytatta anélkül, hogy a kötekedő kérdésre
választ adott volna--akik bántani akartak.
--Azok orosz kozákok voltak, lelkem.
--Igen, orosz kozákok!... kiáltotta szinte rémülten a leány, s
tágranyílt tekintete merőn bámészkodott a nyirfámmal szemben levő
leégett tanya felé, melynek kormos falait egészen idáig jól ki lehetett
venni,--jaj, azok az átkozott disznók... folytatta ijedt hangon--azok az
átkozottak... azok az átkozottak...
Ohó! Sejteni kezdtem valamit.
--Mondja csak, kis leány,--fordultam hozzá legnyájasabb hangon--nem
onnan való maga?
Kinyújtottam karomat és a porráégett tanya romjai felé mutattam.
A leány kimeresztett szemmel nézett a mutatott irányba.
--Igen, ott... Ott laktunk. Én is ott laktam. A néni is,--a többiek is
ott laktak és most is ott laknak. Amikor azok a disznók jöttek, mind el
akartunk szaladni, de csak én szaladhattam be ide az erdőbe... és a
nénike bújhatott el valahova a Szidikével... a többieket megfogták....
És azok most is ott laknak. Mert ottfogták őket a kozákok, hát most is
ott vannak...
Valami ártatlanul bizakodó mosoly jelent meg e pillanatban a leány
bágyadtan kinyíló ajkai körül.
--Most is ott vannak úgy-e? Te biztosan tudod. Nem voltak lángok... nem
volt tűz... nem ordítozott senki... Nem is tudom, hogy miért szaladtam
el. Te úgy-e itt voltál és bizonyosan tudod, hogy semmi sem történt és
most is ott vannak a házban... Csak az én fejem nincs ott ...
Csendesen bólintottam. Bizony, nincs...
Úgy látszik, ez a Regina meg van zavarodva. A rémület, amin átesett,
kihibbantott egy szeget a fejéből.
Választ látszott várni zűrzavaros beszédére, mert ismét rám meresztette
a tekintetét. Azonban mit mondhattam neki? Az igazságot? Azt saját
szemeivel is láthatja, ha a romokban heverő tanya felé néz. Egyebet
pedig ugyan mit mondhatok?
Jobb lesz másfelé kanyarodni ezzel a diskurzussal.
--Aztán hol bujkált maga, kis leány itt az erdőben, hogy senki se látta?
--A nagy barlangban.
--Van itt olyan is?
--Van.
--És mit evett ez alatt az egész hosszú idő alatt?
--Nem tudom,--válaszolta eltünődve--körtét... málnát...
--Egyebet nem?
--De igen... málnát...
--Ezt már mondta.
--Mondtam?...
Elfordította tekintetét és megint a tanya felé bámészkodott. Látta-e,
nem-e, hogy ott minden korom, hamu és romhalmaz--nem bizonyos.
--Tudja mit, Regina,--rukkoltam ki egy indítvánnyal, abban a reményben,
hogy hátha visszaugrik régebbi helyére a fejéből kihibbant szeg--menjen
haza oda a tanyára, ahol lakott és nézze meg.
--Menjek oda?
--Bátran mehet,--nincs ott senki
--Megyek, de gyere te is... hangzott a gyanakvó válasz.
--Szívesen elkísérnélek,--fordítottam most már én is atyafiságos
tegeződésre a beszédet--de ma még nem igen sétálhatok, mert fáj a lábam.
Sántikálok, ha rálépek. Te azonban öt perc alatt odaérsz, mindent
megnézel és azután megint visszajösz. No, kis Regina, egy-kettő...
szaladj!
A leány felugrott.
--De hátha... azok a disznók... mormogta tétovázva.
--Rég elvitte azokat az ördög, bátran mehetsz!
--Bátran mehetek? Nem csalsz meg?
--Nem.
--Akkor hát... De itt foglak találni, ha visszajövök?
--Itt.
--Bizonyosan?
--Bizonyosan. El se tudnék menni, ha akarnék is,--mondottam bekötött
lábamra mutatva--a sánta kutyát hamar utolérik.
Intett, hogy ez igaz.
--Jó, hát elmegyek... de mindjárt visszajövök.
Letette mellém a kendőjét és elindult. Eleinte csak lépésben, vigyázva,
meg-megállapodva haladt és minduntalan visszanézett--később azonban, úgy
látszik, mégis csak nekibátorodott és most már futva iparkodott a tanya
felé.
Míg odajárt, ráértem okoskodni. Első gondolatom természetesen az volt,
hogy mit kezdjek vajjon ezzel a megzavarodott elméjű teremtéssel? Itt
tartsam? Elkergessem? Egyik sem látszott kivihetőnek. Mit csinálok vele,
ha itt tartom és mi fog vele történni, ha elkergetem? Felette bolond
história... Belerekedhet az ember gondolkozó elméje kerékagyig.
Ha időközben erre találna tévedni valami szekérféle a trénből, vagy egy
patrull--átadnám nekik, hogy szállítsák el a legközelebbi faluba, ahol
parancsnokságunk van. De hátha senkit sem hoz ide a jó szerencse? Mi a
macskát fogok csinálni ezzel a félbolonddal? Mondhatom--buta ügy.
Fogalmam sem volt róla, miképen lehetne belőle tisztességgel
kievickélni.
Eközben valami kellemetlenül nehéz szag ütötte meg az orromat.
Körülnéztem, hogy mi lehet.
Ahá! A kendő. A Regina nagykendője, amely mellettem hevert. Felemeltem
és... hamar visszatettem. Csakugyan az illatozott így visszájára. Már
most, ha a kendő ilyen, milyen lehet a lerongyosodott köntös, amely a
testén van? Igaz, hogy ha valaki éjjel-nappal mindig ugyanabban a
ruhában kénytelen maradni, nem lehet olyan illata, mint a
gyöngyvirágnak--a vizet azonban azért teremtette az úristen, hogy
használjuk. Víz pedig elég van itt hátrább a forrásnál, ahol az ingemet
és magamat mostam.
Kerülj csak vissza Regina, majd odavezényellek.
Elég sokára került vissza. Beletelt jó háromnegyed óra, míg vézna
alakját ismét megpillantottam. Maga elé tünődve, csendesen, minden
izgalom nélkül jött keresztül a tanyától idáig terjedő legelőn és akkor
is teljesen nyugodtnak látszott, midőn előbbi helyét ismét elfoglalva,
egykedvű hangon így szólt:
--Ott voltam.
Vártam, hogy folytatni fogja, de nem folytatta. Csak bámult maga elé és
hallgatott. No, gondoltam, szépen vagyunk! A kihibbant szeg
visszazökkenése alighanem elmaradt... a valóságnak szemtől-szembe való
látása, úgy látszik, mit sem használt. Nem gyújtott világosságot a
fejében, nem oszlatta el az elméjére boruló homályt. Szegény Regina,
sajnállak--de mi az istennyilát kezdjek egy félbolonddal?
Haszontalan elmélkedésemből megint csak az orrom zavart ki. Most, hogy a
szegény lélek igen közel talált hozzám leülni, ismét csak úgy találtam,
hogy testének illata egyáltalában nem hasonlít a gyöngyvirág
illatához...
Ezen a bajon segíteni kell...
--Mondd csak, kis leány, mikor mosdottál utoljára?
--Nem tudom.
--Van itt lejebb, vagy huszonöt lépésnyire benn az erdőben, egy forrás.
Jó sok víz van benne. Eredj oda és mosdj meg! Meg is fürödhetsz. Sőt meg
kell fürödnöd,--ez szükséges.
Kikerestem kincses-raktáramból a szappant és átnyújtottam neki.
--Ennyi szappanom még van,--szívesen odaadom, bár nincs több, csak ez.
De ne spórolj vele--használd!
Elvette, de nem mozdult.
--Nem megyek egyedül... mormogta fejét rázva. Félek, hogy eltévedek...
Szeretnék tiszta lenni, de félek...
--Ugyan kitől?
--Azoktól... riadt fel összerázkódva és gyorsan, ijedten körülnézett.
Még mindig a kozákoktól rettegett a szerencsétlen.
--Hányadszor mondjam, hogy azokat a gazfickókat már rég elvitte az
ördög! Azoktól ne félj, Regina.
--Ha elkísérsz és vigyázol rám--válaszolta tétován--elhiszem, hogy
igazat mondasz és nem fogok félni.
Felugrott és azonnal indulni akart.
--Gyerünk! Amíg fürdök... te vigyázol.
*
Nem ütköztem meg a dolgon. Még csak illetlennek sem találtam a
kívánságot. Ez a megzavarodott elméjű teremtés sem azért nem felelős,
amit beszél, sem azért, amit csinál. A vak bizalom, melyet irántam
érezni látszott,--öntudatlan ösztönnél alig egyéb. Valamely titokzatos
eredetű benső sejtelem súghatta neki, hogy attól az embertől, akinek
megpillantása nem riasztotta vissza az erdőbe--nem kell tartania, mert
ez nem ellenség, hanem jóbarát. Micsoda különös sugallat lehetett ez
ennek a boldogtalannak elhomályosodott elméjében--én nem tudom. Az
állatok hasonló sajátságos--sohasem tévedő--bizalmáról bőséges
tapasztalataim voltak, emberi lénynél most láttam effélét először és
alighanem utoljára.
Nem is áhítoztam utána, hogy hasonló példával életemben még egyszer
találkozzam.
Az is természetes, hogy ha nem tudtam volna egészen bizonyosan, hogy az
úristen mindent meglátó szemén kívül más magamformájú értelmes
teremtmény szeme nem láthat ide--nem vállalkoztam volna a dologra. Egy
kevés hiúság még a legeszesebb emberben is lappang,--nem soroztam
magamat a legeszesebbek közé, ennél mindig több eszem volt, de nem igen
vágtam volna zsebre, ha okot adtam volna rá, hogy valaki kedvére
kinevessen. Nevetséges figurává senki sem akar dicsőülni. Már pedig
menthetetlenül nevetséges szürke »keresztes«-sé dicsőülök, ha valaki
meglátta volna, hogy figyelő posztot állok egy leányzó közelében, amíg
az fürdik. Ilyenkor nagyon mellékes, hogy ez a leányzó épeszű-e, vagy
nem épeszű. Az emberi csufondáros hajlam csak azt szúrja fel a maga
roppant hegyes gombostűjére, hogy két különböző nemű emberi teremtmény
között--az egyiknek tartózkodó okossága, vagy szánalma--hasonló
helyzetben--mindig nevetséges.
Látnivaló, mennyire igaztalan és durva kiforgatása ez a valóságnak,--de
olyan második Szent Sebestyén még nem született erre a világra, aki
sikerrel tudott volna szembeszállni a vidám tökfilkók kacajával.
Elindultunk.
A vörös elől, én utána.
Néhány lépésnyire azonban hátramaradt és ettől kezdve most már én mentem
elől. Mutattam az útat. A járás nem ment valami könnyen, mert minden
lépésnél biccentenem kellett egyet--kellemetlenebb fájdalmat
mindazonáltal nem éreztem. Csontot tehát nem sértett a shrapnel-szilánk.
A forrás, ahová igyekeztünk, egy őspalából képződött domb tövében volt.
Összevisszanőtt, sűrű mogyorófa és fiatal égerbokrok zárták körül az
alig pár méteres tisztást, melyen át a forrás bő vízere útjára indult.
Aki nem tudta, hogy ezen az elrejtett helyen vizet talál, bajosan akadt
volna rá a sűrűségben. A mi embereinket is csak a véletlen szerencse
vetette ide.
Míg a forrás felé bicegtem, megkérdeztem a hátam mögött lépegető
Reginától, hogy mit látott ott... ahol volt. Nincs semmi mondanivalója?
--Nincs,--hangzott az egykedvű válasz.
Hm... hát ezen csakugyan semmit sem segített a közvetlen szemlélődés.
--De csak láttad, Regina, hogy ott mi van?--firtattam tovább a dolgot.
--Láttam.
--No, és?...
--Meg is tapogattam...
--Úgy?
--Igen, úgy... Mindent megtapogattam a kezemmel. A falakat, a kormot, a
hamut, a sok üszköt--mindent.
--Igy hát tudod...
--Igen, tudom,--hangzott ismét a közömbös válasz--tudom, mert mondom,
mindent megtapogattam... még az elgörbült kapcsolóvasakat is, amelyek
kilógnak a falakból. Gondolhatod, mekkora tűz lehetett az, amely ezeket
a vastag kapcsoló-vasakat ennyire el tudta görbíteni.
--Nagyon gondolhatom, mert akkor már itt voltunk.
--Láttad a tüzet is?
--Persze, hogy láttam!
--Hát akkor tudod... Egy láng lett minden, amikor azok jöttek és mindent
felgyújtottak. Mi szaladtunk. Én egyenesen az erdőbe szaladtam. A
többiek... a többiek... Nem is emlékszem, hogy mi lett a többiekkel? Azt
gondoltam, hogy a többiek most is ott vannak... de nincsenek ott. Senki
sincs ott... láttam. Igaz, hogy nem is lehetnének ott, mert minden
összedőlt, leégett, korommá vált... de ha nincsenek odahaza--hol
lehetnek?
Megmondjam neki az igazságot, vagy ne mondjam meg? Nem mondom meg.
--Elmenekültek és most valahol biztos helyen vannak.
--Elmenekültek... biztos helyen vannak... Nem mondasz igazat.
--Nem-e?
--Nem... ismételgette szárazon a leány--nem mondasz igazat, mert azt még
láttam, hogy megfogták őket... és összekötözték... és korbáccsal
verték... Öreg gazdámnak csupa vér lett a feje, arca, szakálla... Ennyit
még láttam, miközben futottam.
Ebből a mormogásból--mert inkább valami dünnyögő mormogás volt ez,
semmint értelmes beszéd--legalább megtudtam, hogy ez a névtelen Regina
cseléd volt az elpusztult tanyán, vagy ilyesmi. Esetleg valami távoli
szegény rokon, akit a szörnyű véget ért jómódú család cselédnek
használt.
Elhárítottam az utolsó bokrot is az útból és a forráshoz léptem.
--Itt volnánk.
Regina közelebb lépett a forrás medencéjéhez és bólintott.
--Ismerem ezt a helyet,--mondotta valamivel élénkebben, miközben
vizsgatekintettel körülnézett és kendőjét ledobta a fűbe,--sokszor
voltam itt a nagy Reginával.
--Még egy Regina?
--Igen, a nagy Regina. Ketten voltunk. Ő volt a nagy, én voltam a kicsi.
A gazdám leánya volt ez a nagy Regina és zongorázni is tudott. Úgy
kellett szólítani, hogy gnädiges Fräulein, különben megharagudott. De
nem mindig. Ha jó kedve volt, megfeledkezett a gnädigségéről és úgy
hancurozott, mint egy helytelen gyerek.
Úgy tetszett, mintha valami sápadt mosolyféle jelent volna meg e
pillanatban a leány ajkai körül.
--Amikor ide jöttünk, ehez a forráshoz,--folytatta csendes, tünődő
hangon, akadozva, mintha emlékeit akarta volna a fejét borító homályból
életre kényszeríteni,--mindig helytelenkedett... igen... Itt mindig jó
kedve volt a gnädiges Fräuleinnak. Hancurozott velem, letepert a földre
és hemperegtünk... igen. Mint két kölyök. Aztán levetkőztünk, fürödtünk
és akkor azt kérdezte a kisasszony, hogy kihez hasonlít inkább,
Vénuszhoz... igen, Vénuszhoz... vagy Dianához? Emlékszem, Vénuszt és
Dianát mondott... Én nem tudtam, hogy kik ezek,--erre szamárnak nevezett
és azt mondta, hogy Vénuszhoz szeretne hasonlítani, mert az volt a
szépség istenasszonya. Én azt mondtam, hogy szépnek úgy is szép, ha
senkihez sem hasonlítja magát és ez igaz is volt... igen, ez igaz volt!
Most is mondom, Mert igaz volt. Nem hiszed, hogy igaz volt?
Szinte rámkiáltott ezzel a heves és követelő kérdéssel, amely oly
furcsán hangzott, hogy akaratlanul is elkacagtam magamat.
--Már miért ne hinném?
--Hiába röhögsz... kiáltott ingerülten, s pisze orra megint csak úgy
fintorgott, mint a mókusé--és hiába nem hiszed, mert azért mégis szép
volt... ha százszor nem hiszed is! Fényes fekete haja volt és olyan
fehér bőre, mint a hó. Még az én bőrömnél is fehérebb, de nálam nem
csoda, mert vörös a hajam, s az ilyeneknek mindig fehér a bőrük... mint
a sületlen zsemle. Neki azonban fekete haja volt, s teste mégis olyan
fehér volt, mint a sületlen zsemle. Piha... ez szép?...
Félbeszakítottam ezt a zagyva beszédet.
--Elég lesz már, kis leány, a kisasszonyból! Úgy sem ismerem és nem is
fogom ismerni.
--Nem baj, ne sajnáld!--vágott szavamba fitymáló kézlegyintéssel--nem
vesztesz vele... Mondom, hogy igen nagy volt. Valóságos tehén: mindene
széles és húsos, zsíros karjai, nagy lábai, nagy melle, vastag
combjai... Piha, ez szép? Szép, ha egy úri kisasszony akkora, mint egy
vaskos parasztlegény? Volt akkora, mint te... igen, volt akkora, mint
te.
Teringettét! Most legalább azt is megtudtam, hogy vaskos parasztlegény
vagyok. Jól haladok.
--Fogj hozzá és ne beszélj többet! Itt a sok jó víz, nálad a szappan...
egy-kettő! Én majd addig ide hátra megyek a bokrok mögé és egyedül
hagylak.
--Jó,--bólintott fejével a leány--de ne menj messze! Csak annyira menj,
hogy halljam a hangodat... különben nem maradok itt!
--Meglesz.
--Minden ruhámat ki fogom mosni, mert minden büdös... Nálad nélkül is
tudom, hogy minden büdös, ami rajtam van,--nem kellett volna
fintorgatnod az orrodat.
Lám... nem is gondoltam, hogy észreveszi. Ez egy kicsit megint megzavart
és gyanakodóvá tett kócos vörös fejének igazi állapotára nézvést.
Őszintén félbolond-e vajjon ez a furcsa jószág, vagy csak bizonyos
dolgokra nézve hull ki fejéből a bizonyos negyedik szeg? A teljesen
zavart ember nem figyel afféle csekélységekre, hogy elfintorítja-e
valaki valami miatt az orrát, vagy nem fintorítja el. Ez megfigyelte
fintorgásomat és a maga állapotának meghatározásában ugyancsak
öntudatosnak mutatkozott.
--De baj van, hallod-e!--szólalt meg kelletlenül,--ha mindent kimosok,
ami rajtam van, miben járok addig, míg a ruháim megszáradnak?
No tessék, hát ez is egészen értelmes beszéd. Igazi, tökéletes bolondnak
nem jutott volna eszébe, hogy mit csinál addig, míg nedves ruhái
megszáradnak, hanem Morelli kapitány úr »hudribudri«-ságával vakon
nekifogott volna a paskolásnak.
--Míg a holmid megszárad,--adtam meg a választ, miközben előkészületeket
tettem a távozásra--odaadom használatra a katonaköpenyegemet. Az leér a
sarkadig. Még sleppelni is fog utánad.
A kis vörös egészen természetesnek találta az ajánlatot.
--Jó!--biccentett a fejével--menj és hozd el.
Elindultam.
--De rögtön gyere vissza! Különben nem maradok itt.
--Maradhatsz bátran,--szóltam vissza neki a vállamon
keresztül--századszor mondom, hogy nem érhet semmi veszedelem.
--Nem, nem! Azok a föld alól is kibújnak... félek...
--Azok ugyan, akik akkor nálatok voltak, többé nem bújnak ki.... No, de
most fogj hozzá! Addig elhozom a köpenyeget. Minden ruhádat kimosd,
Regina!
--Tudom, tudom! Nem kell századszor mondanod, hogy minden büdös...
Mondtam már, hogy ezt úgyis tudom...
Vállat vont s fölbiggyesztette a száját. Azután hátat fordított és
kezdte ledobálni magáról a rongyait.
Erre én is hátat fordítottam neki és belépve a bokrok közé, elindultam a
nyírfámhoz, hogy elhozzam az ideiglenes, sőt felette »különleges«
szolgálatra fölajánlt köpenyeget.
A majdnem állandóan észak-nyugati irányból érkező légáramlatot eközben
meleg déli szélfúvás váltotta föl. Azért kell melléje ragasztanom a
»fúvás«-t is, mert a szél nevét gyengesége miatt voltaképen nem
érdemelte meg. A minapi meleget azonban így is visszahozta. Ez persze
akkor vált egész pompájában érezhetővé, amikor rövid vártatva a nap is
kisütött a gyorsan oszladozó fellegek mögül és nagyszerű ragyogását
ismét az eddigi tékozló bőségben sugározta a földre.
A nyírfa alatt levő főhadiszállásomra való bicegés közben többízben
megálltam és vizsgálódtam. Tekintetem azonban hasztalan kutatta végig a
láthatárt,--sehol az életnek legkisebb nyomait sem tudtam fölfedezni.
Mindenütt az előbbi nagy csend és mozdulatlanság--bármerre néztem.
Valóságos Treuga Dei--isteni béke. Ez annyira különös és szokatlan
tünemény gyanánt foglalkoztatta érzékeimet, hogy szinte lehangoltságot
éreztem, megnyugvás és öröm helyett. Nincs hálátlanabb teremtménye az
Istennek, mint az ember...
Főhadiszállásomon mindössze annyi teendőm akadt, hogy a számomra
itthagyott konzerves ládát becipeltem az árokba, rálapátoltam a
»Spaten«-nel egy csomó friss földet és sátort húztam föléje a
pokrócomból. Legyen árnyékban, hűvös helyen. A konzerv jó dolog, de nem
állja a meleget. A munka is jó dolog volt, amit végeztem, de kimászni az
árokból már nem volt jó dolog, mert sérült lábammal kétszer is
visszacsúsztam. Egy kicsit sziszegtem is eközben, mint a kígyó, ha a
farkára lépnek... pontosan ott súroltam neki sérült lábamat az árok
oldalának, ahol fájt. Tehát megadtam a módját és sziszegtem. A
kígyó-hasonlat ugyan sehogysem passzolt ide, mert nem éreztem magamat
kígyónak... legkevésbé azon halhatatlan paradicsomi kígyónak, aki Éva
anyánk ártatlanságát megrontotta. Ennek az én mostani nyugalmas
paradicsomomnak ártatlan Éváját én nem akarom megrontani.
Halt! Már kiabál is paradicsomom ártatlanja...
--Kumm zuruck!
Tölcsért formáltam szájam elé a tenyeremből és harsányan
visszakiáltottam neki a saját furcsa német dialektusában:
--Kumm schon, kumm!
--Aber sofurt!
--Sofurt!
Úgy kellett lennie, ez a névtelen Regina most is irtózott azoktól a
kozákoktól, akik már rég csendes emberek, be vannak kaparva a föld alá
és soha többé esmmiféle gyalázatosságot el nem követhetnek. Ez a szegény
lélek nem hiszi, hogy így van és most is látja őket, hiába próbálná neki
az ember bebizonyítani, hogy hallucinál.
Alighanem itt kellene megtalálni azt a bizonyos negyedik szeget, amely
kihibbant helyéből, sőt talán végkép ki is hullott...
Panyókára löktem vállamra a köpenyt és indultam vissza.
Szt... az ördög vigye el--már megint odasúroltam fájós lábamat, ahová
nem kellett volna. Szó ami szó, de nagy nyomorúság az ilyen sebhelyes
láb, ha még oly jelentéktelen is rajta a sérülés--hát még ha nehezebb
csípés esik rajta. Mint azon a sok ezer emberen, akik csak ezen a
vidéken estek össze... Valjon hánynak a kínlódása szárad ezek közül az
én lelkemen? Bár hiszen épen így megnyomoríthattak volna engem is, ha
jobban rám talál a balszerencse.
--Kumm sofurt... hol maradsz annyit!--csapott ismét fülembe a kis vörös
hangja.
--Jövök!
--Azonnal gyere, különben nem maradok itt!...--kiabálta mérgesen a
leány--nem érted, hogy félek egyedül...
--Nem érted, hogy nincs mitől? Tudhatnád, hogy nem lehetek messze, ha a
szavamat meghallod... tehát ne ordíts.
--Nem ordítok!--hangzott a még mérgesebb kiáltás--te ordítasz!
--Regina kisasszony, csendesebben...
--Nem vagyok Regina kisasszony... itt vagy?
--Itt.
--Hol?
--Itt a bokrok mögött.
--Akkor jól van... ha itt vagy. Te erős ember vagy, megvédesz. Nem
engeded, hogy azok megfogjanak, mint ahogy a nagy Reginát megfogták.
Regina kisasszonyt hárman is tartották, letépték róla a ruhát és röhögve
cipelték a szénakazal mögé... Elhoztad a köpenyeget?
--El.
--De várakoznod kell rám, mert nem vagyok készen.
--Jójó... várok, csak moss ki ügyesen mindent. A kendődet is.
--Azt már kimostam.
--Hát akkor a többit. Nem kell kímélni a szappant.
--Ezt már mondtad.
--Most ismét mondom.
--Esel! Nem vagyok olyan buta, hogy elfelejtsem...
No lám! Ez a meghibbant lélek már le is szamarazza az embert. Mily
megindító bizalmaskodás! És milyen gyorsan! Alig néhány órája, hogy
ismerjük egymást.
Hallottam, hogy elkacagja magát, de nem törődtem vele. Az a fő, hogy
szorgalmasan használja a szappant.
--Haragszol, amiért szamárnak neveztelek?--hangzott ki a bokrok mögül a
kérdés--hegyesen, mintha egy kis kakas kötekedett volna.
--Dehogy haragszom--beszélhetsz.
--Hol vagy?
--Jobb lesz, ha dolgozol és nem beszélsz annyit.
--Azért én mosok, ha beszélek is. Nem hallod, hogy mosok? Csak azért
beszélek, hogy ne menj el. Amíg felelsz a kérdéseimre, addig tudom, hogy
itt vagy és nem vagyok egyedül... Hallod, hogy mosok? Most épen a
szoknyámat mosom.
--Ráfér...
--Nu, ja... ráfér. Ezt én is tudom.
*
Egy darabig csend lett. A kis vörös csakugyan szorgalmasan mosott, mert
ugyancsak nagy zajjal paskolta a vizet. Eközben mintha valami
vékonyhangú dudolást is hallottam volna. Cérnavékonyságú cirpeléshez,
vagy egy roppant finom penicilus élességéhez hasonlított-e inkább ez a
dudorászás--nehéz lett volna eldönteni. Az én fülemre aképen hatott,
mintha száraz fűszállal csiklandozták volna.
Megsokallván az állingálást, leültem a bokrok alá a fűbe.
Alig ültem azonban néhány percig, a vékony dudorászást rémült kiáltás
váltotta fel.
--Uristen... segítség!...
Ohó a patvarba, mi ez? Amilyen gyorsan csak tudtam talpra ugrottam és
széthajtva a bokrokat, szempillantás alatt a forrás körüli tisztáson
termettem.
--Mi az? Mi történt?
A leány félelemtől eltorzult arccal, egész testében reszketve lapult a
forrás széléhez és a szemközt levő bokrokra intett.
--Ott... egy ember...
--Micsoda?
--Egy ember... egy ember...
--Nem lehet az!
--Egy ember... Nézd, nézd! Egy ember...
Villámgyorsan átkutattam szemeimmel a közeli bokrokat, de nem láttam
semmit. Minden mozdulatlan, csendes és békességes volt. Rögtön tisztában
voltam vele, hogy képzelődik--nagyobb bizonyosság kedvéért azonban
megtettem, hogy átmentem a másik oldalra és az összes ottlevő bokrokat
egyenkint félrehajtogattam, hadd győződjék meg a saját szemével, hogy
semmi oka sincs a rémületre.
--Rosszul láttál, Regina--nincs itt semmi.
--Ott lejebb... még lejebb...
Félrehajtogattam a meggyanúsított sűrűlevelű málnabokrot is, de persze,
ott sem volt semmi.
--Látod, hogy nincsen semmi?
--Látom... mondotta megkönnyebbült, mély lélegzettel s most már
valamivel bátrabban hajolt előre, hogy még mindig ijedt tekintetét a
mozdulatlan bokrok sűrűségébe fúrja... látom, hogy nincsen semmi, de
volt...
--Nem volt.
--De volt, volt!... Láttam, hogy egy ember mereszti rám onnan a
szemeit...
Ráhagytam--legyen úgy. Hiszen bizonyos, hogy vissza-visszatérő
rémüldözési rohamában tényleg látta, amit más emberfiának normális
elméje nem figyelhet meg. Nem ingereltem tehát az ellentmondással, amit
az ilyen hallucináló betegeket rendszerint csak annál makacsabbakká
szokta tenni.
Sehol sincs inkább helyén a bölcs közmondás, hogy az okosabb enged, mint
hasonló esetekben.
--Fekete szakálla volt--dunnyogta lassankint lecsillapodva a leány--és
vastag orra... és veres vércseszeme... Ez volt az, aki Regina
kisasszonyt először ragadta meg és leszakította melléről a ruhát... Ez
volt az a disznó... Ó, ó... erre a cudarra jól emlékszem...
Haszontalan fáradság lett volna, ha meg akartam volna vele értetni, hogy
a szóbanforgó kozák szintén a rég elföldelt emberek közé tartozik, mert
úgysem adott volna hitelt szavaimnak. Hagytam tehát, hogy beszéljen.
Még dünnyögött valamit, de azt már nem értettem meg. Azután megdörzsölte
homlokát, hátralökte fején a vörös haját és ismét kezébe vette
szoknyáját, meg a szappant. Folytatni akarta a félbenhagyott munkát.
--Még csak ezt kell kimosni és az ingemet, azután készen vagyok.
Figyeltem a hangra, de a félelemnek most már legkisebb nyomát sem
lehetett belőle kiérezni. Úgylátszik, hogy ezeknél a hallucináló
betegeknél pillanatok alatt változnak az indulatok.
Kicsavarta a szoknyából a vizet és kidobta mellém a fűbe.
--Ez is megvan, még csak az inget kell kimosni.
Az ing még rajta volt. Egyéb nem is takarta tagjait, csak a szakadozott,
rongyos ing, amelynek valaha fehér vásznába mintha játékos macskák
karmolták volna bele a festéseket. A francia forradalom rémnapjaiban a
csőcselék húzott ily rongyos ingeket a vesztőhelyre cipelt francia
márkinők puderes vállaira...
Ez a kis vörös nem volt francia márkinő, a válla sem volt puderes, a
bőre azonban oly fehér volt, hogy szinte világított a rongyos ing
feslései alatt, mint a hó, ha rácsillog a nap.
Nyugodtan tekintettem rá és épen oly nyugodtan fordítottam neki hátat,
amikor vézna alakjához képest aránytalanul kifejlett nagy mellei
kiduzzadtak az ingből és a következő pillanatban az ing is átfordult a
leány soványka hátán. Levetette, hogy kimossa. Ott vagyok-e még, vagy
nem vagyok--nem látszott észrevenni. Ugy tetszett, hogy ebben a percben
csakugyan nem volt rólam tudomása. Ki tudja, hogy zavaros feje hol
kalandozhatott.
Megfordultam és visszamentem a bokrok mögé.
Ne lásson ott, ha öntudata ismét visszatér és képessé teszi a
figyelemre.
Egy darabig csend volt. Hallottam, miközben ismét leültem előbbi
helyemre a fűbe, hogy az ing kimosása elkezdődött. Csakhamar egy halk
kacajt is fölfogott a fülem.
--Jé, mein Gott... ez nagyon rongyos.
--Ki nevet ott?
--Én!--kiáltotta vissza és megint kacagott--azon röhögök, hogy ebben az
én szegény ingemben száz macska sem fogna meg egy egeret, annyi rajta a
feslés. Huh!... ha látnád, milyen! Nem is érdemes kimosni.
--De csak mosd ki! Ha megszárad, a fesléseket be lehet varrni.
--Mivel? Az ujjammal?
--Tűvel és cérnával--van nálam az is.
--Akkor kimosom.
Tíz percig megint csend lett. Amikor a mosás bevégződött, ismét
megszólalt:
--Készen vagyok. Minden holmim ki van mosva és magam is ki vagyok
mosakodva--a szappannak azonban fuccs!... elfogyott. Nem maradt belőle
egy csepp se. Már most mi lesz? Hogy jöjjek ki? Nem mutogathatom magamat
meztelenül...
--Itt hagyom a bokrok alatt a köpenyegemet és visszamegyek a Standomra.
Te magadra veszed a köpenyegemet és a holmiddal együtt utánam jössz.
Verstanden?
--Ja, ja... verstanden!--hangzott a nevető válasz, amely azonban
hirtelen ismét aggodalmassá vált--eredj odébb, míg fölveszem a
köpenyegedet, de ne menj messze...
Erre már nem is válaszoltam. Lassankint mindenhez hozzá lehet
szokni--még egy beteg elme kiszámíthatatlan ugrálásaihoz is.
--Nem leszek messze--kijöhetsz.
--Jövök!--kiáltotta aggodalmas sietséggel a leány--már künn is vagyok...
de ne nézz ide...
--Eszem ágában sincs, hogy odanézzek!... kiáltottam vissza megnyugtatva,
miközben letettem köpenyegemet a bokrok alá és szép lassan, lépésben
bicegve elindultam a nyírfám felé. Valóságosan is úgy gondolkoztam, amit
beszéltem. Nem volt csak afféle tessék-lássék szólás, hogy eszem ágában
sincs a kotnyeles kiváncsiság, mert csakugyan nem járta meg fejemet
hasonló gyerekes szándék. Beértem annyival, amennyit akaratlanul is
látnom kellett. Jobban szerettem volna, ha elméje zavaros műhelyébe
tudtam volna belátni, hátha meg tudtam volna találni a hiányzó negyedik
szeget. Sejtettem, hogy enélkül bajos lesz a dologból tisztességgel
kievickélni.
Nem sántikálhattam messzebb tíz lépésnyinél és már megszólalt a bokrok
mögött a leány nyugtalan hangja:
--Nit géh wát!... Hol vagy?
--Mondtam már, hogy nem megyek messze... hát ne kiabálj, hanem gyere.
--Kumm schon!
Jött.
Nagyon furcsa figura volt szegény, nem tudtam kacagás nélkül megállni.
Hosszú bakaköpenyegem legalább két arasznyira sleppelt utána a
földön,--lépni sem igen tudott benne. Az ujjakat felgyürte, mégis alig
látszottak ki belőlük a kezei, melyek a kimosott rongyokat markolászták.
Botorkálva tipegett előre, biztosra vettem, hogy no, most-most botlik
bele a köpeny aljába és esik orra.
--Ne röhögj, hanem segíts!...--kiáltotta mérgesen, miközben megállt és
odavágta a kimosott holmit a fűbe,--nem bírok menni is, meg ezt cipelni
is. Folyton botlok... ebben a te hosszú kaftánodban.
--Köpeny az, nem kaftán.
--Azt mondom, hogy hosszú!... Nem érted?
--Jó, jó...
Megint az okosabb enged. Fölszedtem a földhöz vágott nedves holmit és
vittem.
--Eltranszferálom a ruhádat--gyere!
Elől én sántikáltam sérült lábammal, utánam Regina botorkált a sleppelő
köpenyegben--de legalább most már biztosítva volt, hogy nem esik orra.
Lavírozott is mindkét vékony karjával, hogy az egyensúlyt megtarthassa.
Mondom, nagyon furcsa figura volt szegényke--hasonlított azokhoz a
betlehemes gyerekekhez, akik faluhelyen alkalmatosabb maskara hiányában
apjuk köntösébe bújnak és kócparókat nyomnak a fejükbe, hogy föl ne
ismerjék őket. A nedves vörös haj majdnem akként festett a leány fején,
mint egy oda nem tartozó idegen láng-paróka. Ha egy kis aranyfüstpapiros
is lett volna benne--tökéletes lett volna a maskarádé. Bár hiszen így is
elég nevetséges volt.
Istentelen pusztítást vittek végbe itt a shrapnelek--erdészszívem szinte
fájt, mikor egy-egy derékvastagságú ágat kellett kikerülnöm, melyet úgy
hasított le az az átkozott dög, mintha mesebeli kutyák szaggatták volna
le a törzsről. Millió szilánk és forgács hevert mellette a földön.
Némely helyen viszont egész kosárnyi letépett levél állta el az utat.
Ezt a rengeteg falevelet mind a légnyomás csapta le a fákról. Már pedig
ahány levél, annyi tüdő, amin a fa lélegzetet vesz. Egész sereg szép
nagy fa fog itt elszáradni tüdősorvadásban. Saját külön Standom és
jelenleg főhadiszállásom nyírfája is kapott egy-két shrapnel-suhintást a
koronája fölé--nagyobb kár azonban szerencsére nem esett benne.
Sajnáltam volna, hogy árnyéka nélkül maradok ebben az ismét hevesen
letüző forróságban.
Odaérkezve, letettem Regina vizes holmiját a fűbe és levetettem a
bluzomat. Igen ellepte homlokomat a meleg verejték--én bizony nem
izzadok, ha nem muszáj, száz félbolond kedvéért sem. Nagyszerűen esett
szellős ingemen át a levegő.
--Du hast es gut... bólintott fejével a leány, miközben lekuporodott
köpenyestől a nyírfa alá--neked jó, de nekem nem jó, mert nem bújhatok
ki ebből a kaftánból. Pedig nekem is olyan melegem van, hogy majdnem
megsülök.
Láttam, hogy ez igaz. Piros volt, mint a pipacs, s a homloka tele
verejtékkel.
--Türelem--biztattam jóindulattal--azonnal kiterítem homlidat a napra és
nem vetek bele félórát, száraz lesz minden, mint a puskapor. Fölveheted
és kibújhatsz a kaftánból... ha már zsidó kaftánnak nézed az én
becsületes köpenyegemet.
--Arról van szó, hogy hosszú,--dunnyogta fejét rázogatva a leány--még
mindig nem érted?
--Jó, jó...
--Minden kaftán hosszú.
--Bánom is én!
--Olyan hosszú, mint ez a tied.
Erre a makacskodásra már nem is válaszoltam. Elészedtem a vizes ruhákat
és sorjában kiterítettem valamennyit a napra. Száradjanak.
Regina figyelemmel kísérte a manipulációt, de nem szólt közbe. Csak
akkor szólalt meg, amikor észrevette, hogy nagykendőjét véletlenségből
viszájára fordítva terítettem ki. Integetett, hogy fordítsam a színére.
--Az a szőrösebbik fele, az szárad nehezebben--magyarázta oktató hangon.
--Helyes,--válaszoltam engedékenyen--de a viszáján nem szívná ki annyira
a nap.
--Nincs mit kiszívni rajta,--hangzott a fitymáló válasz--kopott rongy
ennek a színe is, a viszája is.
Hm... már megint! Ez íme, megint annyira értelmes megjegyzés volt, hogy
öntudatosabbat kívánni sem lehetett volna. Persze, hogy megint csak
gyanakodva tekintettem rá--teringettét, hogyan is állunk hát voltaképen
a bolondsággal? Hol vannak a határai? Melyik ösvény viszi kajla
területre és melyik a normális értelemhez?
A kis vörös észrevette, hogy erősen figyelem.
Fintorgatta pisze orrocskáját és szintén figyelte minden mozdulatomat.
Majd bosszúsan megrázta fejét és majdnem haragosan rám kiáltott:
--Mit nézel rajtam?
--Én-e?
--Igen, te!
--Nem szabad rád nézni?
--Szabad, de nem így.
--Hogy?
--Igy, mint te!
--Lám... hát én hogy nézek?
--Azt hiszed, nem tudom, hogy bolondnak tartasz?
Ohó!... ez vágott, mint a kés. A hang is volt olyan éles, mint egy kés.
A dühös tekintet is, amely a leány szemeiből arcomba metszett. Magam sem
tudom... de egy pillanatra annyira megzavarodtam, hogy szinte
megdöbbenve bámultam rá. A patvarba, mi ez? Csak nem az fog kisülni
ebből a dologból, hogy voltaképen én voltam félbolond, amikor ezt a kis
vöröst bolondnak tartottam? Nem, ez nem valószínű--igyekeztem magamat
kellemetlen zavaromban megnyugtatni--ily emeletes szamár talán csak
mégsem vagyok...
Letelepedtem egy üres történyesládára.
--Ne dühösködj, Regina--válaszoltam engesztelő hangon.
--Beszélhetsz... tudom én jól, hogy bolondnak tartasz, azért nézel így
rám, mint Frau Mikelre a doktor... Frau Mikel azonban igazán bolond volt
és amikor a doktor megvizsgálta és így nézett rá, mint te rám és amikor
azt mondta neki, hogy Liebe Frau, sie müssen nach Lemberg in a
Sanatórium géhén--hát akkor Frau Mikel úgy megütötte a doktor arcát,
hogy csupa vér lett és belekapaszkodott szakállába is és jó csomót ki is
tépett belőle... igen, azt tette.
--Szerencse, hogy nekem nincs szakállam.
A leány méltatlankodva rázta meg vörös fejét.
--Mondtam, hogy Frau Mikel bolond volt, aki ilyet is tehetett, mert
gyermeknek, bolondnak minden szabad. Nekem azonban jó eszem van. Az én
körmeim akkor sem mennének neki a szakálladnak, ha volna szakállad.
Pedig megérdemelnéd... igen, megérdemelnéd! Mert most is úgy mereszted
rám a szemedet, mint Frau Mikelre a doktor...
Elnevettem magamat.
--Rosszul látsz, Regina.
--Ná!... Van nekem eszem.
Megint dühösködni kezdett. Apró szemei úgy égtek, mint a parázs.
Elérkezettnek láttam az időt, hogy valamiféle tréfával üssem el a
dolgot. Közben ismét és ezúttal végérvényesen eldöntöttem, hogy minden
fel-feltünedező látszat dacára, mely az ellenkező mellett is
bizonyíthatott volna--csakugyan betegelméjű teremtéssel van dolgom,
akinek hisztérikus idegállapotát nem tanácsos ellentmondásokkal
ingerelni. Eleresztettem tehát enyhítésül egy szeliden nyálkás
komplimentumot:
--Szép arcod van, Regina--azt bámulom, ha épen tudni akarod.
--Mondtam már,--hangzott az erélyes válasz--hogy nekem beszélhetsz.
--Igazat beszélek.
--Butaságot beszélsz... dunnyogta a leány.
Aztán mondja valaki, hogy nem volt okom a gyanakvásra. Ez is épen olyan
értelmes megjegyzés volt, mint az előbbi, amely nem ok nélkül hökkentett
meg.
--Nekem is van egy kis eszem, Regina... iparkodtam a veszendő tekintélyt
megmenteni.
--Tudom, hogy van,--felelte hirtelen a leány--nem is te vagy buta, hanem
az, amit mondtál... az nagy butaság.
--Dehogy!
--Dehogy, vagy nem dehogy, nagy butaság... Még ha kisasszonyomnak, a
nagy Reginának mondtad volna, hogy szép arca van... ezt érteném.
Míg beszélt, fölemelkedtem a töltényes-ládáról és a közeledő délre való
tekintettel hozzáfogtam az ebéd elkészítéséhez. Egyszerű és felette
gyorsan elvégezhető munka. Az ember megtölti a »kokeszli«-t
(Koch-Kessel) vízzel, ügyesen ráhelyezi két lapos kőre, összegyűjt egy
marék száraz ágat és gizgazt, alája rakja és begyujt. Ha leég, új száraz
ág és új gizgaz mindaddig, míg a kokeszliben fölforr a víz. Akkor a
bajonét végivel fölfeszít egy konzerves dobozt s a tartalmát
beleszerkeszti a buzgó vízbe. Alkalmaz bele egy kis sót, hozzájárul egy
csipetnyi fájn törött borssal és kész az ebéd,--tálalni lehet a világ
legnagyszerűbb ennivalóját--a halhatatlan gulyást. Gulyás-konzervet
főztem ugyanis, mert ez a legjobb. Jó a borsófőzelék-konzerv is--a
gulyás azonban királya, sőt császárja ellenséges földön minden
ételeknek, nemcsak azért, mert valóban jó, hanem tán legkivált azért,
mert haza emlékezteti ízével és felséges illatával a messze idegenbe
vetődött magyar katonát. Míg eszi és kenyeret mártogat belé az
ember,--azt képzelheti, hogy valahol otthon, az Alföld valamelyik
pusztáján, ülöget mellette a földön--előtte a bogrács, háta mögött a
pihenő ménes, jobbkézt valahol a gémes kút, balkézt valahol a tanya...
Ilyen nagy varázsló a gulyás! Nem csoda, hogy akkora előttünk a
becsülete.
A Regina leány érdeklődve figyelte a menázsifőzés műveletét, s közben
úgy izzadt szegény feje a meleg köpenyegben, hogy végre is megsajnáltam.
--Meleg van odabe, Regina...
--Egy darabig még állom, de nem sokáig--lihegte homlokát törölgetve.
--Várj, segítünk a bajon... biztattam vigasztaló hangon, mialatt a napra
terített ruhákhoz járulva, megtapogattam őket, hogy szárazak-e már
annyira, hogy föl lehessen őket venni? Az alsószoknya, meg az
össze-vissza feslett ing már száraz volt, a többi holmi még nem. Ezt a
két ruhadarabot azonban már föl lehetett venni. Felette szellős ruházat,
de ebben a forróságban épen ilyen szellős ruházat a jó.
--Megszáradtak?--kérdezte élénken a leány.
--Az ingedet meg az alsószoknyádat fölveheted.
--Dobd ide, aztán fordíts hátat egy percre... fölveszem őket, különben
rögtön megüt a guta ebben a meleg kaftánban.
--Köpenyeg az, hé,--nem zsidó kaftán--igazítottam helyre a köpenyegemen
esett csúfságot harmadszor is.
--Nem érted, hogy arról van szó, hogy hosszú!...--méltatlankodott
neheztelve a leány.
--Jó, jó... ezt már hallottam.
--Hát akkor miért beszélsz?
Visszamentem a kokeszlihez és hátat fordítottam neki. Bújjon ki a
köpenyegből és szedje magára szellős rongyait, nehogy valahogy Isten
csudájára csakugyan meglegyintse a guta. Nem is pipacsvörös volt már az
arca, hanem céklapiros--szinte lángolt a forróságtól. Nem is gondoltam
volna, hogy ebben a vézna testecskében ennyi a vér.
Mire az átöltözéssel elkészült és rámkiáltott, hogy már
szembefordulhatok vele, ha akarok--én is készen voltam a fejedelmi
gulyással. Tálalhattam és azonnal tálaltam is. Teleraktam a sajkámat--ez
a Regináé. Ami a kokeszliben marad, az az enyim. Két karaj kenyér, a
nagyobbik Regináé. Egy kés meg egy bicska, a kés a Regináé. Két tiszta
vászonkapca kineveztetik szalvétának, az egyik Regináé. Törölje bele
pittyedt száját, ha a fejedelmi gulyás hasonlíthatatlanul kitünő ízű
zsíros levével bemaszatolja. Mikor mindez készen volt, szembefordultam
vele, hogy meginvitáljam a menázsihoz... de amint megpillantottam, úgy
elfogott a kacagás, hogy nem tudtam szóhoz jutni.
[Illustration]