Egy váratlan esemény arra kényszerítette Györgyöt, hogy jóidőre
elhalassza magyarországi útját.
Egész télen át forrongásban voltak a szmirnai, de főleg a környékbeli
mohamedánok. A nyugtalanságot bizonyos konstantinápolyi eredetü
híresztelések okozták, amelyek gyilkos haragra tüzelték az igazhívőket
az örmények ellen. Valami titkos, hatalmas kéz éleszthette a tüzet, mert
való igaz, hogy mindazokat, akiket egyes örmény embereken elkövetett
erőszakoskodások miatt törvény elé állítottak, rendszeresen fölmentette
a török bíróság. A mohamedán falvakban tehát elhitték, hogy a
konstantinápolyi padisah óhajtja az összes szmirnai örmények kiirtását.
Egy este – Szitnyay a Minguszék asztalánál vacsorázott – egy örmény
boltossegédjük fakó arccal és a rémülettől vacogó fogakkal rontott be és
térden állva könyörgött nekik, hogy mentsék meg az életét, mert az
örmény városban rettenetes mészárlás folyik. A környékbeli parasztok
nagy csoportokban és állig fegyverben, gyilkolva és fosztogatva járják
be a kasszabai pályaudvar tájékát.
György a pályaudvar felé akart sietni, üzlettársa azonban a lelkére
beszélt, hogy maradjon otthon. A mohamedán ember lelkében mindig ott
lappang valami vérszomjúság őseinek ragadozó természetéből; rendes
körülmények között békeszerető, jámbor és becsületes ember, de ha lángot
vet a fanatizmusa, akkor nem ismeri többé a szomszédját és barátját,
csak igazhívőt és hitetlen ebet ismer.
Valaki azt kiáltotta az utcán, hogy ég a Kemer Gyádesszi és ekkor nem
volt többé maradása Györgynek. Zábelre gondolt és a veszedelemre,
amelyben kis barátnője forog. Ha a gyilkosok eljutnak a Gyádesszibe,
akkor biztos, hogy először is Kupelián házának esnek neki. A lidiaik az
örmények közül senkit sem gyűlöltek annyira, mint éppen a
gubacskereskedőt, aki a parasztok leglelketlenebb fosztogatója volt.
A főkonzulok időközben kéréseikkel és fenyegetődzéseikkel rá tudták
venni a válit, hogy vonultassa ki a katonaságot. A nizámok
közbelépésében azonban nem volt köszönet. Megelégedtek annyival, hogy
elzárták a Kemer Gyádesszinek a belvárosba vezető részét, ott aztán
cigarettára gyújtottak és puskatussal visszavertek mindenkit, aki a
közelükbe jött, a gyilkosok pedig azalatt zavartalanul folytathatták
förtelmes munkájukat. Györgyöt sem bocsátották be az utcába. Jó ideig
ott állott a szuronyos puskák mögött és nézte a távolban lobogó piros
tűzfényt. A tűz felől olyan vad ordítozás hallatszott, mintha két
veszett farkascsorda marcangolná egymást. A piros gőzben vad árnyékok
ugrándoztak. Az utca közepén, vagy húsz lépésnyire a katonák sorfalán
túl, egy agyonvert ember feküdt…
Szitnyay szíve vérzett a tehetetlen haragtól és a félelemtől. Biztosra
vette, hogy a kis Zábel, ha ugyan még életben van, most az ő nevét
kiáltozza. Hiszen jól tudta, hogy ő mindene a gyermeknek; ura, apja,
istene. És egyszerre rettenetes szégyent és megbánást érzett, hogy oly
régóta nem törődött a gyermekkel. Pedig megígérte neki, hogy
kiszabadítja a Gyádessziből!
A pályaudvar mellett van egy keskeny sikátor, amely a Melesz partján
lévő kertek felé vezet. A sikátor párhuzamosan halad a Kemer
Gyádesszivel, onnan eljuthatna Kupelián udvarára.
A sikátort nem őrizték a nizámok. György rohanva sietett előre. Útközben
megbotlott egy ember holttestében: visszanézett: a halottnak nem volt
feje. Aztán rekedt ordítozást és röhögést hallott. Egy fordulónál
megállott és a fal mellé lapult. Förtelmes dolgot látott. Vagy tiz ember
ujongva ugrált körben és fütykösökkel verte a tizenegyediket, aki a
földön feküdt. A megtámadott már régen halott volt, a vérszomjukban
telhetetlen gyilkosok azonban még egyre ütötték, tépték, marcangolták.
Fehérburnuszos legények voltak valamennyien. Bizonyos, hogy egy csepp
bort sem ittak, azért mégis úgy tántorogtak, kurjongattak, mint a részeg
emberek, testüket úgy rázta a gyilkos düh, mint a hideglelés.
Az egyik legény most észrevette Györgyöt és feléje rohant.
– Jöszte, kutya! – ordította.
György a revolverét szegezte támadója mellének.
– Vissza, én nem vagyok örmény!
A támadó, bár minden fegyvere a fütyköse volt, nem hátrált meg a
pisztoly elől.
– Kutya frank vagy! – ordította.
Egy másik legény azonban közbe vetette magát.
– Vissza, cudar, – kiáltotta a társára, – hiszen ez a mi magyar
barátunk!
A jenibazári legények voltak. A seikjuk ugyan nem volt velük, de György
most már megnyugodott, tudta, hogy ez a vad és vérszomjas fajzat utolsó
lehelletéig tartja a barátságot. A legények nagy örömmel nekiestek
Györgynek, nevettek, kiáltoztak és magyarázgattak valamit, de mivel
valamennyien egyszerre beszéltek, semmit sem lehetett megérteni. Egy
vakolatlan kőfal alatt állottak; György megismerte Kupelián udvarának
hátulsó falát. Amikor a beduinok megértették, hogy a barátjuk át akar
mászni a magas falon, az egyik a két karjába kapta és fölemelte, mint a
gyermeket, a másik pedig rádobta burnuszát a fal ormára, hogy György meg
ne sértse magát a befalazott üvegcserepeken. Most ott állott Kupelián
udvarán. A nagy telek üres volt. A háztető lobogó lánggal égett. Az
udvaron összetört butorok és edények feküdtek. A fosztogatók, akik itt
jártak, mindent kidobáltak az ablakon, amit nem tudtak magukkal vinni.
György az emeleti lépcsőhöz indult, de forró füstfelhő csapódott az
arcába; a falépcső már égett.
– Zábel! Zábel! – kiáltotta kétségbeesetten.
Senki sem válaszolt. Csak a tűz pattogott és dübörgött, a nagy
messziségből pedig lövöldözés és ordítás hallatszott. Körüljárta a házat
és sorra nézte az emeleti ablakokat. Mindegyikből lángnyelv csapott
feléje.
Most meg a földszinti írószoba ajtaja előtt állott. A szoba üres volt. A
fosztogatók onnan is kidobáltak és elvittek mindent. A nagy vasszekrény
feldöntve feküdt a szoba közepén. A szekrény ajtaja nyitva volt, a
kulcsa ott volt a zárban. György ebből azt következtette, hogy
Kupeliánnak nem sikerült megmenekülnie. A rablók tőle kapták a kulcsot,
talán szörnyü kinzások árán.
Tovább ment és a borospince ajtajához ért. A vaspántos ajtó szárnya
kifordult a sarkából: baltával feszíthették föl. György visszament az
irodába, ott talált egy gyertyát, azt meggyújtotta és lement a pincébe.
Azalatt hogy a hordók közt járt, belépett valami fekete, ragadós
folyadékba… Vér volt. Két hordó között egy emberi holttest feküdt, az
eresztette magából a vért. György odavilágított és megismerte Kupelián
sárga kaftánját.
Leküzdötte iszonyatát és nagy erőlködéssel kiemelte volt gazdáját a
hordók közül. Egy pillantás, amelyet az örmény testén tátongó sebekre
vetett, meggyőzte róla, hogy itt szó sem lehet már segítségről. Húsz
éles jattagán járta által a testét.
György tovább kutatott. A pince végében volt egy kis rekesz, ahol
Kupelián a nemes borait őrizte. Az ajtó nyitva volt. Amikor
bevilágított, halk sóhajtás ütötte meg a fülét. Egyik zúgban ott
kuporodott az, akit keresett, némán és mozdulatlanul.
– Zábel! Kis Zábel!
A vak leány fölemelte a két karját, de szólni nem tudott. György magához
ölelte, könyeivel és csókjaival borította.
– Én vagyok, Zábel! A te barátod! Ne félj, most már nem lesz bajod!
Magammal viszlek, jószagú selyembe öltöztetlek, sétálni fogsz velem a
napfényen…
Zábel nem válaszolt, hanem reszketve bujt György karjába. Ez a gyermek
most már másodízben volt tanúja az örmény tragédia egy-egy véres
jelenetének.
Éjfél után a nizámok – alkalmasint felsőbb parancsra – megemberelték
magukat és rendet csináltak az örmény városban. Az európai konzulok is
partra szállították a kikötőben horgonyzó gőzhajók legénységét, ezek
aztán fegyveres kavaszok vezetése mellett bejárták a Kemer Gyádesszit. A
gyilkosok közül egyet se fogtak el. Mint egy gonosz álom rémlátásai, úgy
eltüntek a hajnali párában.
Egy dalmát matrózcsapat benézett a Kupelián udvarára is. A ház helyén
már csak egy kormos romhalmaz bocsátotta füstjét a szürke égboltozatnak.
György a kerítésfal tövében ült és ölében tartotta az egyre remegő és
nyöszörgő leányt. A matrózok, akik Szitnyayban megismerték
honfitársukat, a máltai utcába kisérték őket. A Gyádeszi már akkor
megelevenedett a bevonuló karavánoktól, amelyeknek hatalmas tevéi lomha
méltósággal gázoltak át a fekete vértócsákon.
Minguszné, egy szaporabeszédű, de igen jólelkü bécsi asszonyság, rögtön
ápolás alá vette Zábelt, György pedig orvosért sietett. A beteg
eszméleténél volt ugyan, de azért egész napon át halkan és egyhangúan
nyöszörgött, a fogai egyre vacogtak, minden tagjában remegett. Ha György
szólott hozzá, akkor egy-egy pillanatra földerült ugyan az arca, olykor
suttogó hangon válaszolt is a hozzá intézett kérdésre, de aztán
csakhamar összezavarodtak megint a gondolatai és ujból erőt vett rajta a
rettenetes és reménytelen félelem.
Az orvos abban bizakodott, hogy az álom talán visszaadja neki nyugalmát,
de Zábel nem tudott elaludni. Időközönként görccsé fokozódott a
reszketése és hörgéssé a sóhajtozása. A vad rémületnek enyhülni nem
akaró képe, a folyton meg-megújuló kétségbeesésnek hangja fölizgatta és
megijesztette az egész szomszédságot. A kis Zábel úgy szenvedett, mintha
az egész örmény nemzet nyomorúsága vergődne az ő ágyán. Estefelé úgy
hangzott a sóhajtozása, mint a keleti sirató asszonyok szörnyű éneke.
Szitnyay összezúzott szívvel ült az ágy mellett, kezét folyton a gyermek
homlokán tartotta; Minguszné pedig keservesen zokogott a konyhában.
A beteg gyötrődése késő éjszakáig tartott. Éjfél után végre megszünt a
hörgése. Nem is reszketett már.
Az olasz orvos, aki újból meglátogatta, azt mondta, hogy alszik és most
már biztosra vette, hogy megmentheti az életét. György negyvennyolc óra
óta nem pihent semmit és most már maga is mély álomba merült az ágy
mellett álló széken.
Amikor fölébredt, piros hajnali fény szűrődött be az ablakon. Minguszné
az ágy mellett állott és mosolyogva intett Szitnyaynak.
– Nézze milyen szép! Soha életemben nem láttam ilyen szép lányt!
György megdöbbenve és szinte áhítatosan szemlélte a vak leányt. Most
vette csak észre, hogy Zábel nem gyermek többé. Tizenöt esztendős
lehetett mindössze, de az arca és termete olyan fejlett volt, akár egy
húszesztendős magyar nőé.
A legtökéletesebb női szépség volt, amelyet valaha látott. A termete
klasszikusan nemes, mint egy antik Psyche-szobor. Az arca, amely
halványsárga volt, mint a régi elefántcsont, szabályos, finommetszésű,
telve szelid és megható bájjal.
György visszafojtott lélekzettel bámulta a szép csodát. Zábel most
megmozdult. Fölemelte a kezét és egy kecses mozdulattal megtalálta
Szitnyay jobbját. Az éjszaka hol török, hol örmény nyelven beszélt, de
most magyarul szólalt meg.
– Mellettem vagy, uram?
– Melletted, Zábel.
– Én most nálad vagyok?
– Nálam vagy. Itt is maradsz.
– Örökre?
– Örökre.
– De ha visszamégy Magyarországba, mi lesz velem?
– Akkor magammal viszlek.
– És a leányod leszek?
– A leányom. Az emberek Szitnyay Zábelnek fognak nevezni.
Ez a név kimondhatatlanul tetszett a leánynak. Kétszer is ismételte,
édes és büszke mosollyal az ajkán: Szitnyay Zábel.
Odavonta magához Györgyöt és a sűrű, fekete haja, amelyben aranyszálak
is csillogtak, odaomlott a barátja vállára. Aztán fájdalmasan
felsóhajtott és tagjain megint remegés futott át.
– Bajod van, Zábel?
– Semmi bajom! Minden _jóm!_ – válaszolt a leány.
És ezzel a rossz magyar kifejezéssel az ajkán, elájult.
A körülötte állók élesztgetni próbálták, de Zábel aléltsága nagyon mély
volt. Minguszné később elszalasztotta urát az orvosért. Az orvos
megvizsgálta a leányt, aztán halkan mondta:
– Meghalt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egyszer azt igérte Zábelnek, hogy ki fogja menteni a Gyádessziből. Ezt
az igéretét akkor váltotta csak be, amikor már későn volt. Néhány
perccel a halála előtt azt igérte neki, hogy a leányává fogadja. Az
utolsó igéretét hűségesen beváltotta György. Úgy siratta meg, úgy
temette el, mintha édesleányát vesztette volna.
Zábel életében nagyon szerette a finom tapintásu, suhogó selymet. Most
végre megkapta a sárga, nehéz selyemruhát, amelyet György olyan régóta
igérgetett neki. És mivel a jó illatot is nagyon kedvelte, rózsaolajjal
itatták teli a ruháját.
A városban híre ment a leány halálának és az örmény-negyedből csapatosan
jöttek az emberek halottnézőbe. Zábel szépsége, amelyet a halál szinte
tündöklővé tett, elragadta és meghatotta őket. Nemzeti vértanúként
gyászolták a vakleányt és ravatala előtt térdepelve, úgy fohászkodtak
hozzá, mint szentjükhöz. A váli azonban neszét vette a dolognak és mivel
attól tartott, hogy a temetés újabb zavargásokra fog alkalmat adni,
ráparancsolt Szitnyayra, hogy temettesse el éjfélkor és csendben. A
nagyúr parancsának köszönhette a kis Zábel, hogy utolsó útját nem
zavarta meg a tömeg kiváncsisága és tüntető kedve. Négy örmény szerzetes
vitte a koporsóját, a magyar főkonzul kavaszai égő fáklyákkal kisérték.
Amikor a kis menet elhaladt a temető óriás ciprusfái alatt, olyan
különös és fantasztikus képet nyújtott, mintha egy száműzött királynőt
temetnének.
György úgy érezte, hogy soha életében még nem nehezedett rajta olyan
súllyal az Úr keze. Most, amikor már elvesztette, értette csak meg, hogy
milyen kincset bírt a forrószívű és hallgatag ajku gyermek mérhetetlen
odaadásában.