XXIII.

Mióta Zábelt eltemette, György nagyon meggyűlölte a Levantet. Most már

egyéb vágya sem volt, mint hogy végleg visszatérjen a hazájába.

Júniusban néhány különös levelet kapott Margittól. A leánya láthatólag

egészen belebolondult az ő Kemény Bélájába. E levelekben állandóan az

édesanyjával polemizált, aki előtt egyébként sohasem merte kiejteni

Kemény úr nevét. Az élethez és a boldogsághoz való természetes jogáról

filozofált, amellett sűrűn emlegette azt a bizonyos padlásszobát,

amelyet tündérpalotává változtathat két hű szív szerelme.

– Most már utaznom kell! – mondta György.

Egyelőre egy hónapig akart csupán odamaradni. A társa arra kérte, hogy

menjen Konstantinápolyon át és számoljon le ottani szállítójukkal.

A gyorsgőzösön az a kellemes meglepetés érte Györgyöt, hogy Vitkovics

lovagot találta a kapitányi hídon. A lovag valahogyan megint

megengesztelte a Lloyd-társaság haragos szivét és most az Alexandria és

Konstantinápoly között járó egyik gőzöst vezette. Az óceánra ugyan most

sem eresztették még ki, de a kapitány a Lloyd igazgatójának határozott

igéretét bírta, hogy a most épülő nagy óceánjárót, amely Trieszt és

Sanghai között fog járni, neki adják. A kapitány egyébként jó kedvében

volt. Jó kedvét néhány csinos angol miss okozta, akik megszállották a

parancsnoki hidat. Az ő kedvükért talpig fehérbe öltözött Vitkovics és

mulattatásukra fölhordatta a kajütjéből összes térképeit, a nagy

messzelátóját, a fotografáló gépét és a felesége arcképét.

Reggel horgonyt vetettek az Aranyszarv torkolatában. Sztambul minaret-

és kupola-erdejére ezüstös pára borult, Galata felől pedig nyüzsgő

rajokban közeledtek a sárga kaikok. György elvégezte dolgát a

szállítóval, aztán útra kelt a délben induló keleti gyorsvonattal

Budapest felé.

Amikor este megebédelt a vonaton, az ebédlő-kocsi pincére rossz belga és

svájci pénzre akarta fölváltani az ő török aranyát. Alkalmasint török

effendinek nézte Györgyöt, aki piros fezt viselt a fején. György azonban

pénz dolgában nem értette a tréfát és éles hangon rászólt a pincérre.

Mialatt a szemébe nézett, egyszerre az a biztos meggyőződés kerekedett

felül benne, hogy gyakran látta már a libériás ember fakó arcát. De hogy

hol és mikor látta, arra sehogy sem tudott visszaemlékezni. A pincér

magastermetü, nagyon sovány, őszhajú és fölötte ellenszenves arcu ember

volt. Fesztelen, szinte gőgös tartással járt-kelt a vendégek között,

ajkán pedig állandóan valami gúnyos, kicsinylő mosoly ült.

Másnap reggelinél megtudta, hogy ki a pincér. Szófiában egy magyar ember

szállott a vonatra – a diplomáciai ügynökség egyik dragománja volt – a

nevén szólította a pincért.

– Jó reggelt, Balázsovics!

Igen, ő volt. Balázsovics, a kártya-matador.

A budapesti kaszinó híres gavallérja, aki kétszeri kártyaosztás közben

kifosztotta Szitnyayt mindenéből. Ő választotta el Szitnyayt a

családjától, ő küldte hosszú számüzetésbe, ő kényszerítette rá a baromi

munkára, amelyet gőzhajók kazánházának forró poklában, raktárakban és

irószobákban végzett. De ő volt oka annak is, hogy a gerinc és akarat

nélkül szükölködő emberből, a szenvedélyek és szeszélyek játékszeréből

férfi lett.

Balázsovics nem ismerte meg Szitnyayt. György szinte égett a vágytól,

hogy megtudja, miként züllött az egykor annyira irigyelt és rettegett

matador pincérré?

A szófiai dragomán, aki megszimatolta Györgyben a magyar embert és

hamarosan ismeretséget kötött vele, bőven kielégítette kíváncsiságát.

Balázsovics bukása egy nagy botránnyal kezdődött, amely körülbelül egy

esztendővel azután, hogy tönkretette Szitnyayt, előadta magát a

budapesti kaszinóban. Egy nagynevű és dúsgazdag mágnás, Hatfaludy gróf,

aki maga sohasem kártyázott, de unalmában szívesen nézte mások játékát,

egy este tíz tanú előtt csalónak nevezte a matadort. A gróf hirtelen

fölkelt az asztal mellől, ahol Balázsovics adta a bankot és így szólt a

játékosokhoz:

– Ne játszatok ezzel a gazemberrel, most láttam, hogy csal!

A játék természetesen félbeszakadt. Balázsovics kihívatta a grófot, de

az kurtán kijelentette, hogy sipistákkal nem szokott verekedni. A

becsületbíróság, amely nem talált semmiféle kézzelfogható bizonyítékot,

kimondta ugyan, hogy Hatfaludy tartozik Balázsovicsnak elégtételt adni,

az elégtételadásban azonban nem volt köszönet. A gróf, aki egyébként

igen kemény és gőgös úr volt, kétszer lövetett magára, maga azonban nem

élt a lövés jogával. A párbaj végén így szólt Balázsovics segédeihez:

– Mondják meg annak a fráternek, hogy minden kedden délután, amikor

ráérő időm van, lövöldözhet rám, ahányszor akar, én azonban soha sem

fogom arra méltatni, hogy fegyvert emeljek ellene.

Ebből persze ujabb lovagias bonyodalmak kezdődtek a gróf és Balázsovics

szekundánsai között, a matador helyzete azonban a párbajtól kezdve

tarthatatlanná lett. Hatfaludy gavalléros hírneve oly magas, társadalmi

poziciója pedig oly erős alapon állott, hogy bizonyos fokig túltehette

magát még a párbajszabályokon is. A kiméletlen és szívós megvetés,

amelyet ő és barátai Balázsoviccsal és annak kevés jó emberével szemben

kimutattak, semmivé tette a matadornak egyébként is mindig kétes és

gyanús pozicióját.

Balázsovics, miután nem játszhatott többet a budapesti és a bécsi

klubbokban, a Rivierára vonult, ahol megszokásból, vagy talán azért,

mivel a vagyonát ki akarta kerekíteni bizonyos összegig, törzsvendégévé

lett a montekarlói játékbanknak. Négy-öt esztendeig váltakozó

szerencsével, de egyre növekedő szenvedéllyel viaskodott a nagy

fosztogató géppel. Sok pénze és jó idegei voltak, a banknak azonban még

több volt a pénze és még jobbak voltak az idegei; a gép végre is

legyűrte az embert. Balázsovicsot tönkretette a nagyjátékosok rendes

végzete. Egy nap a bank ötszázfrankos könyöradományával a zsebében

hagyta el Montekarlót.

További sorsáról nem sokat tudott a dragomán, Szitnyay azonban egészben

véve el tudta képzelni egyes megállóhelyeit annak a pályafutásnak, amely

a Rivieráról a konstantinápoly-belgrádi vonat ebédlő-kocsijáig vezetett.

Amikor György megfizette ebédjét, kétfranknyi borravalót adott

Balázsovicsnak. Az mély meghajlással csúsztatta zsebébe a pénzt. Most

sem ismerte meg Szitnyayt.

Késő éjjel Budapestre érkezett a vonat.

A honszerző · 第 42 / 45 题