Négy esztendeje múlt, hogy Szitnyay György megvált Kupeliántól, tizenhat
esztendeje, hogy elhagyta Budapestet. Ennyi idő alatt csak kevés hírt
hallott hazulról. Ujabban ugyan megint járatott magyar ujságokat, üzleti
levelezésben is állott a magyar főváros környékén lévő nagy
bőrgyárakkal: rokonaival és hajdani barátaival azonban nem volt
semmiféle összeköttetése. Nem is vágyódott utánuk. Tudta, hogy azok
odahaza, ha ugyan még emlékeznek reá, őt halott, vagy legalább is
züllött embernek tekintik. Ő maga, amióta más emberré lett, erős
ellenszenvet, sőt bizonyos megvetést érzett a magyar társaság iránt,
amely egykor oly kíméletlenül aknázta ki az ő gyöngeségét és oly
szívtelenül buktatta el. A nagy távolságból még kicsinyebbnek látta azt
a társaságot, mint amilyen az valóságban volt. Mindazok közül, akikkel
valaha együtt élt, egy emberre sem emlékezett vissza, akire szeretettel
vagy akárcsak rokonszenvvel is akart volna gondolni.
Egyszer reggel, amikor megnézte az írószoba falán függő naptárt, eszébe
jutott, hogy elérte negyvenkettedik esztendejét. Ujabban nagyon
leszokott mindenféle szentimentális hajlandóságáról, – ha ilyesmit
észrevett magában, kegyetlen következetességgel kiüldözte a lelkéből, –
az évforduló azonban mégis gondolkozóba ejtette. Ösztönszerűen a kis
falitükörhöz lépett és megnézte magát. Tulajdonképpen még fiatalember
volt. A lemondás és a szívós munka évei nem igen látszottak meg
külsején, hacsak annyiban nem, hogy a karcsú termetű, selyembőrű szép
fiúból barnaarcú, atléta férfiú lett. Amikor azonban fölvetette magában
a kérdést, hogy tulajdonképpen mi is a végső célja a lázas hajszának,
amelyet esztendők óta a pénz után folytatott, kissé elszomorodott.
Nem mélyedhetett el a borús érzéseiben, mert látogatója érkezett, a
jenibazári seik személyében. Az öreg előleget kért a jövő gubacstermésre
és mivel nagyon megbízható volt, ahogy a mohamedánok általában, meg is
kapta a pénzt. György fekete kávét és cigarettát is hozatott a seiknak.
– Hallottad, barátom, hogy mi történt Sztambulban? – kérdezte az öreg.
– Hallottam. Örmény összeesküvők megszállották az ottomán bank palotáját
és dinamitbombákat dobáltak a járókelőkre.
A seik szidni kezdte az angolokat, akik szabad elvonulást biztosítottak
az összeesküvőknek. Majd nagy megelégedés hangján emlékezett meg a
szörnyű mészárlásról, amelyet a kurdok és ozmánok a sztambuli
örményvárosban rendeztek.
– Nem is lesz békesség a padisah birodalmában, míg el nem pusztult az
utolsó örmény!
A seik arca elborult a fanatikus haragtól. Az egyébként oly nyugodt és
méltóságos öreg félelmetes volt ebben a pillanatban. A szolga egy csomó
európai levelet tett György elé és a beduin, aki tapintatosabb és
gyöngédebb volt sok európai klub-embernél, azonnal kezet fogott a
barátjával és magára hagyta.
A postacsomagban egy budapesti levél is volt. Női kéz írhatta a finom,
divatos hosszú betűket. A levél így szólott:
„Drága, jó édesapám! Ma tudtam meg, hogy van édesapám. Anyám mondta,
hogy Szmirnában élsz. Úgy mondja, hogy eddig a nevelésemre való
tekintettel kellett ezt eltitkolnia előttem. Ma megkaptam tanítónői
oklevelemet, nagyleánnyá lettem. Megtiltották, hogy írjak neked.
Biztosan tudom azonban, hogy nem vétek kötelességeim ellen, ha megszegem
a tilalmat. Kérlek, könyörgök, követelem: küldj nekem értesítést. Ird
meg, hogyan élsz? Én tizenhétesztendős multam. Reménylem, hogy nemsokára
kineveznek tanítónőnek egyik fővárosi iskolához. Akkor független leszek
és szerethetlek. Bocsáss meg, hogy ilyen zavart levelet írok. Talán
szégyelni fogod, hogy ostoba leányod van. Nem vagyok ostoba,
kitüntetéssel tettem le a vizsgáimat, de amióta anya megmondta, hogy te
élsz, azóta folyton sírok, pedig nagyon boldog vagyok. Nem írhatok
többet, mert anya minden percben hazajöhet. Kérlek, válaszolj azonnal,
hacsak egy sorral is. Nekem nem írhatsz, de mellékelem jóbarátnőm címét.
A kezedet csókolja forrón szerető leányod: _Margit_.“
Mingusz úr, Szitnyay üzlettársa, belépett az írószobába és rémülten
megállott György előtt.
– Az istenért, mi lelt téged, Szitnyay? Te sírsz?
– Levelet kaptam a leányomtól.
– Hát neked leányod van? Erről sohasem beszéltél.
A jólelkü bécsi maga is közel volt hozzá, hogy sírva fakadjon.
György tüstént táviratot küldött a jóbarátnő címére.
„Leveled boldoggá tett. Szeretlek.“
Margit levelében, amelyet tízszer is elolvasott, főleg az kapta meg,
amit nem írt meg a leánya, hanem amit a sorok közül olvasott ki. A
leánya tilalom ellenére írhatott csak neki és idegen címre kérte a
választ… Ó igen, ez rávallott Irmára, a kevély és tiszta asszonyra, aki
oly nagyra volt elveivel és következetességével és aki alapjában véve
oly kicsinyes és korlátolt vászoncseléd volt. Még jobban meglepte
Györgyöt az a hír, hogy Margit tanítónőnek készül. Ebből azt
következtette, hogy Irma családja tönkrement. Ez annál is inkább
meglephette, mert tudta, hogy volt felesége az édesapjától örökölte
fukarságát.
Következő levelével a leánya elküldte neki az arcképét. A kép után
ítélve inkább rokonszenves, mint széparcú leány lehetett. Egészséges,
tiszta arca azonban sugárzott a jóságtól és az okosságtól, egyébként
pedig – Mingusz úr állítása szerint – meglepően hasonlított Györgyhöz.
Az áradozó és rajongó, a boldog levelek sűrű egymásutánban jöttek
Budapestről Szmirnába. Mivel Margit pontosan és leányos bőbeszédüséggel
válaszolt apja minden kérdésére, Szitnyay hamarosan megtudott mindent,
ami érdekelhette.
Margit édesanyjának második házassága szomorú tragédia volt. Jordán
államtitkár alig félesztendővel az esküvője után megőrült. Az elmezavar
és különösen a nagyzási hóbort jelei már régóta mutatkoztak rajta, –
erre persze akkor emlékeztek csak vissza ismerősei, amikor már
bekövetkezett a katasztrófa. A felesége – és ez is rávallott Irmára! –
évekig hűségesen gondozta a beteget. A házasélete valóságos mártirság
volt. Néhány esztendő múlva, amikor bomladozó agya veszedelmes
erőszakoskodásokra izgatta a beteget, gyógyító intézetbe kellett vinni,
ahol aztán kis idő múlva a halál megváltotta szenvedéseitől. Ez volt
vége a férfinak, aki az erőt erénynek nevezte és elvként vallotta, hogy
a gyöngéknek el kell pusztulniok a magasabb világ-morál érdekében.
Azt is megtudta Margit leveleiből, hogy a volt felesége és a leánya
tényleg szűk viszonyok között élnek. Az öreg Naszódyt ugyanis, Margit
nagyapját, miután már vagy tíz esztendővel ezelőtt eltemette a
feleségét, kopasz feje belevitte egy újabb házasságba. Egyik vidéki
színpad rosszhírű és furfangos kis művésznője, aki alkalmasint ráúnt már
a kalandos életre, talált rá módot, hogy beköttesse fejét a vén
szatirral. Mivel a három Naszódy-leány elképzelhető fölháborodással
fogadta a botrányos frigykötés hírét, az öreg úr, aki egészen
feleségének befolyása alá került, megszakított a leányaival minden
összeköttetést és megvonta tőlük az anyagi segítséget. Annyira rabja
volt a fiatal feleségének, hogy az ő kedveért leküzdte még a fukarságát
is, fogatot tartott neki, selyemben-csipkében járatta és azon törte a
fejét, hogyan tagadhatná ki végleg a leányait, akiket egyébként sem
szeretett soha. Az öreg a házasságban oly kicsivé, szárazzá és ráncossá
töpörödött, akár egy gubacs. Leányának, Irmának, volt ugyan valami
nyugdíja Jordán után, de mivel a két vénkisasszony-nővére is nála
lakott, ugyancsak szegényesen élt.
Margitot láthatólag nagyon boldoggá tette az édesapjával folytatott
titkos levelezése. Édesanyja elvből – ez az asszony mindent elvből tett!
– szigorúan és ridegen bánt a leányával és a gyöngéd és bizalmas
levelek, amelyeket most édesapjától kapott, egyszerre megoldották a
forróvérű gyermek szívét és nyelvét. Bár állandóan édesanyjának és két
nagynénjének felügyelete alatt állott, rettenetesen elhagyatottnak
érezte magát, pedig ifjú lelke nagyon szomjazta a szeretetet. Titokban,
éjjel írhatott csak és a levelek, amelyeket ismeretlen édesapjához
intézett, tele voltak rajongó kifakadásokkal és fantasztikus
túlzásokkal. Az arcképről, amelyet György neki küldött, azt látta, hogy
édesapja daliás férfi és ez nagyon büszkévé tette. Kéretlenül is
föltétlen engedelmességet fogadott neki és megígérte, hogy „soha nem fog
előtte eltitkolni semmit“. A következő levelében mindjárt próbáját is
adta őszinteségének, amikor meggyónt Györgynek olyan dolgokat is,
amelyeket az édesanyjának sohasem mert volna bevallani.
Meggyónta, hogy szeret. Vonzalmának tárgya egy Kemény Béla nevű,
bizonytalan foglalkozású fiatal úr, akinek édesapja valaha birtokos
szomszédja volt Szitnyaynak és ugyancsak tönkre ment. Az ifjú újabban
költői tehetséget fedezett föl magában és Margit benne látta a magyar
irodalom hivatott újjáteremtőjét. El is küldte édesapjának Kemény egyik
elbeszélését, amely valamelyik szépirodalmi lapban jelent meg. Szitnyay
átfutotta és azokra a cikkekre gondolt, amelyeket ő maga írt, amikor az
aranykígyó fölfedezte benne az irodalmi prófétát. Még a tárgyban is volt
valami hasonlatosság: Kemény is a hanyatló nemesi osztályt siratta meg.
Szitnyay hazugnak és ostobának találta vő-jelöltjének filozófiáját,
amely tulajdonképpen a léhaságnak és élhetetlenségnek körülírásában
merült ki.
A leánya leveleiből azt a meggyőződést merítette, hogy Margit végtelenül
kedves, föltünően elmés, de amellett fegyelmezetlen lelkű és hebehurgya
gyermek. Irma asszony láthatólag sok mindenhez értett, csak éppen a
gyermekneveléshez nem. Szigorú elveivel és rendszerével éppen az
ellenkezőjét érte el annak, amit akart és tizenhét esztendei együttlét
után is kevésbbé ismerte gyermekét, mint ismerte Szitnyay, miután
mindössze féltucat levelet váltott vele. Szitnyay úgy vélekedett, hogy
sürgős, talán nagyon is sürgős szükség volna arra, hogy a leányka
sorsába belenyúljon egy gyöngéd és erős kéz.
Ekkor fogamzott meg benne az elhatározás, hogy visszatér a hazájába.
Eddig még nem igen foglalkoztatta a hazatérés gondolata, – kerülte,
ahogy az ember kerülni szokta végzetes súlyú és megrázó
következményekkel járó gondolatokat, – de most már Magyarország felé
vonzotta nemcsak a szíve, hanem a kötelessége is. Egyelőre csak rövidebb
látogatást akart tenni, de azért foglalkozni kezdett a végleges
visszatelepedés tervével is. Az üzletben lévő vagyona most körülbelül
háromszázezer forintra rúgott és Mingusz barátja, akivel bizalmasan
közölte tervét, hajlandónak és képesnek látszott arra, hogy magához
váltsa a társa részét.