Kupelián régi konkurrense, az osztrák Mingusz, aki már évek óta meg
akarta üzletének nyerni Szitnyayt, most ujból fölkereste. Az
alkudozásoknak az lett eredményük, hogy György a cég társává lett és
minden pénzét és munkaerejét bevitte az üzletbe. Mivel Kupeliánnál már
évek óta ő vezette a levelezést az európai bőrgyárakkal és a lidiai
falvakba is ő járt gubacs után, csakhamar hatalmasan föllendítette
Mingusz üzletét. Rákövetkező ősszel még két új granáriumot kellett
építenie, míg Kupelián házának nagy udvarát fölverte a gyep. A remény
mellett, hogy hamarosan megduplázhatja tőkéjét, a bosszú is ösztökélte
az örmény ellen.
Hogy Kupelián nem maradt közömbös konkurrense erőlködésével szemben,
arról csakhamar meggyőződhetett György. Güszelhisszárba ment egyszer,
hogy megnézze az ottani gubacstermést. A rossz utak miatt lóháton
utazott. Kissé megkésett és amikor alkonyatkor a falu közelébe ért, az
útszéli bokrok mögül puskalövés csattant és golyó süvöltött el a füle
mellett. Egy pirossapkás embert látott aztán, aki hosszu fegyverrel a
kezében szaladt a közeli erdő felé. Szerencsére egycsövű puskája volt,
nem lőhetett másodszor. Mivel György tudta, hogy ezen a vidéken
nincsenek ellenségei, biztosra vette, hogy Kupelián akart ilyen módon
szabadulni tőle. Kevés gondolkozás után talált rá módot, hogy biztosítsa
magát a merénylet megismétlése ellen. Az életbiztosításnak levantei
módja nem éppen érdektelen. Egy nagyszakállú vidéki hodsa áll meg
csacsijával a Kemer Gyádessziben Kupelián háza előtt. Ott nyeregből
száll, tisztességtudóan leveti papucsát és odalép az örmény elé.
– Allah gyarapítsa éveidet, derék Kupelián!
– Mi jót hoztál, hodsa?
– Ujságot hozok, derék Kupelián. Tegnap hat beduin ember volt nálam.
Éjfélkor jöttek és azt követelték tőlem, hogy hallgassam meg esküjüket.
A koránra tették kezüket és esküdtek.
– És mi közöm nekem a beduinok esküjéhez?
– Neked esküdtek, uram. Ha az a magyar ember, aki meg szokta tőlünk
venni a gubacsot, meghalna, akkor ők téged két héten belül megölnek.
Erre esküdtek, azután egy birkát ajándékoztak nekem és azt mondták, hogy
jőjjek el hozzád.
– Mi a nevük a gazembereknek?
– Nem tudom, uram, sok beduin jár most ezen a vidéken.
– És ha gutaütésben, vagy rossz betegségben pusztulna el a kötnivaló
magyar, a beduinok akkor is állnak esküjüknek?
– Állnak bizony, uram, mert egy-egy arany fontot kaptak fejenkint, az
pedig szép pénz. Azért jó lesz, ha imádkozol a magyar ember
egészségéért, hogy magad is békében élhesd az időt, amelyet Allah kimért
a számodra.
A hodsa minden jókat kívánt Kupeliánra, fölült megint a csacsijára és
hamarosan eltünt abban az ezüstszínű porfelhőben, amelyet a
tevekaravánok vertek föl az utcán.
Több merényletet nem követtek el Szitnyay ellen. Rákövetkező tavasszal
egy kis láza lett: amikor Kupelián ezt meghallotta, nagyon megijedt és
csak akkor nyugodott meg újból, amikor hírét vette György fölépülésének.
Volt valaki Szmirnában, akire akkoriban csak forró szánakozással tudott
gondolni Szitnyay: a kis Zábel. Még aznap, amikor elfoglalta új lakását
Mingusz házában, megjelent nála a vak leány. Két barátjával jött: egy
csizmatisztító kis szerecsen fiúval és egy vörös kóbor kutyával. A kis
fekete, akit György is ismert, évek óta a Kemer Gyádessziben folytatta
szerény mesterségét és most kézenfogva hozta Zábelt. A vörös kutya
Kupelián házának küszöbén szokott aludni és azért ragaszkodott a vak
leányhoz, mivelhogy mindennap kapott tőle valami csontocskát.
Amikor György megpillantotta barátnőjét, fölkiáltott a fájdalomtól és a
fölháborodástól. Zábel egész teste botütések nyomát mutatta és vékony
ingecskéje több helyen hozzászáradt a véres sebekhez. Az örmény bánt
vele olyan rútul. Kupelián ugyanis a jenibazári tevehajcsárokkal való
kalandja után észrevette, hogy a távolléte alatt valaki fölkutatta a
lakását. Könnyen észrevehette, mert György dühös sietségében mindent
fölforgatott az emeleten. Mivel Zábel abban az időben egyedül volt
odafenn, Kupelián vallatóra fogta. A zárkózott gyermek azonban inkább
darabokra tépette volna magát, semhogy ajkára vegye Szitnyay nevét. Az
örményt mértéktelenül felbőszítette fogadott leányának háládatlansága;
eltörte rajta a botját, majd kikergette házából.
Zábel fájdalma és rémülete íziben elmúlt, amikor György azt mondta neki,
hogy magánál tartja.
– Örökre? – kérdezte a leány.
– Örökre!
Tulajdonképpen ezt óhajtotta és remélte is a vak leány, de amikor most a
György szájából hallotta, bájos arca valósággal sugárzott a
boldogságtól.
Szitnyay azonban nem válthatta be igéretét. Zábel mindössze csak
félnapig volt nála. Délben eljött érte Kupelián fekete cselédje, ezt
ugyan kikergette György, de a török rendőrtiszttel, aki a váli irott
parancsával a kezében követelte Zábel kiadatását, már nem végezhetett
olyan kurtán. Ezt a parancsot az örmény érsek járta ki Kupeliánnak.
Szitnyay fölkereste a főkonzult, de ő nem segíthetett rajta; az örményt
végre is apai jogok illették meg Zábel fölött. A váli ő excellenciája
egyébként felekezeti természetü ügynek minősítette az esetet. A
keresztény felekezetek annyit veszekedtek Szmirnában és a török nagyúr
annyiszor megadta már árát az ő közbelépésének, hogy ujabban mindig a
papok szája íze szerint intézte az ilyen dolgokat. György fölkereste
magát az örmény érseket is, a főpap azonban még arra sem méltatta a
_frank_-ot, hogy szóba álljon vele.
Este felé a rendőrtiszt kezén fogta és elvezette a kis Zábelt. A leány
lehajtott fejjel, halvány arccal tipegett a Kemer Gyádesszi felé. Vele
ment két barátja is: a csizmatisztító és a kóbor kutya. Az utóbbi
alkalmasint ennek a gyors visszavonulásnak köszönhette életét, mert a
máltai utca kóbor kutyái reggel óta valósággal lázadásban voltak és
előbb-utóbb bizonyára darabokra tépték volna a betolakodót.
Szitnyay maga az örmény székesegyházig kísérte kis barátnőjét. Közbe
magyar nyelven vígasztalgatta:
– Ne félj, kis Zábel, ki foglak szabadítani a Gyádessziből. Egy percig
se feledd, hogy barátod vagyok. Egyszer majd elviszlek magammal, azontúl
mindig velem maradsz… Meglátod, milyen jó dolgunk lesz! Puha
selyemruhába foglak öltöztetni és együtt fogunk sétálni a Marinán. S ha
valaki kérdezni fogja, hogy ki vagy, azt fogom mondani, hogy a kis
leányom vagy… Csak légy türelemmel!
Zábel nem tudott válaszolni a nagy meghatottságtól és Györgynek magának
is összeszorította torkát a keserűség.
Ettől kezdve évekig nem látta kis barátnőjét. Zábel nem igen hagyta el
Kupelián házát. A kis csizmatisztító, akinek Szitnyay olykor néhány
piasztert ajándékozott, időközönként eljött a máltai utcába, hogy hírt
hozzon a leányról. Sokat ő sem tudott azonban és amit tudott, abban sem
telhetett öröme Györgynek. Zábel mezitláb, rongyokban ült otthon,
Kupelián most már sajnálta tőle a ruhára való pénzt is és
cselédszolgálatokat végeztetett vele a konyhában. Egyízben egy sárga
selyemkendőt küldött neki György a fiúval. Nagyon megbánta
meggondolatlanságát, amikor megtudta, hogy az örmény kegyetlenül
megfizettette Zábellel a kendő árát. A szerecsen fiú jelentette neki,
hogy Kupelián megint félholtra botozta a leányt és darabokra tépte a
kendőjét. Egy ujjnyi rongyocskát a kendőből azonban mégis megmentett
magának Zábel, azt a keblén viselte, hogy meg ne lássa a gazdája. Az
örmény, akinek gubacskereskedését teljesen tönkretette György,
valahogyan a fejébe vette, hogy Zábelnek része van az ő károsodásában,
azért is gyűlölte annyira fogadott leányát.